Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám - Kiss István: Bill-blues • kép (11. oldal) - Alföldy Jenő: Wilhelm késő tanulóévei • könyvkritika • Saul Bellov: Napjaid gyümölcse (Magvető) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Falssal bökni • könyvkritika | Verseskönyvről - Verseskönyvre • Marsall László: Portáncfigurák (Szépirodalmi) (11. oldal)

Wilhelm késő tanulóévei ■ Saul Bellow: Napjaid gyü­mölcse (Magvető, 276 old.) Saul Bellow, a Herzog, a Hen­derson, az esőkirály és a Balabán Péter fordításában újonnan meg­jelent Napjaid gyümölcse Nobel­­díjas amerikai írója, a veszendő nagyvárosi ember sorsának egyik legalaposabb ismerője. Akinek nincs pénze, az kérjen bocsánatot, hogy egyáltalán élni merészel — állapítja meg szorult helyzetében, a tönk szélén a kis­regény főhőse, Wilhelm­ Adler. Gazdag, sikeres apja nem segít rajta — egy negyvenhét éves fér­finak szerinte kötelessége, hogy szilárdan álljon a lábán; megen­gedhetetlen fényűzés, hogy hibákat kövessen el. Nem bízhat meg tőzs­despekuláns „jóakarójában”, aki segít elúsztatni maradék dollárja­it; nincs joga megsértődni, amiért munkahelyén valamely főnöki unokaöccs kedvéért alacsonyabb beosztásba sorolják; nem válhat el büntetlenül feleségétől, aki most már élete végéig szipolyom­ fog­ja, s nem folytathat olyan egész­ségtelen életformát, amitől egyre mélyebbre merül a neuraszténia poklába, egész, nagydarab lényé­ben slamposan, félrecsúszott nyak­kendővel és lélekkel. Magyarán: keservesen bűnhődnie kell azért, mert balekként vett föl egy nem reá szabott életstílust, a dörzsölt, üzletelő, jólértesült amerikaiak le­zser életstílusát, de mindehhez két­balkezes, jóhiszemű és gyanútlan maradt, mint akinek nem nőtt be teljesen a fejeságya — megbocsát­hatatlanul tisztességes, azaz csök­kent értékű alak. Könyörtelen te­kintetű, aggastyán apja, üzlet­asszony­ alapossággal pereskedő neje és Tamkin, a sarlatán pszi­chiáter, félművelt életfilozófus, di­lettáns költő, ám profi szélhámos, egyöntetű megvetését balekségével vívta ki, hogy­­jön ahhoz, hogy még mindig egy jovális főiskolai hallgató mosolyával vegyüljön el az élősdiek kasztjában, s nem elég, hogy dolgai gyalázatosan állnak, ráadásul még rossz közérzetével untatja környezetét? S még érzel­mei vannak... Amikor Wilhelm feje fölött vég­leg összecsapnak a hullámok, s el­veszetten csetlik-botlik a New York-i utcán, a tömeggel besodró­dik egy zsidó templom gyász­­szertartására, s a halott idegen látványa ürügyén végre tiszta szív­ből, felszabadultan és kétségbe­esetten kisírhatja magát — sem­mi sem oldódik meg, valószínűleg nem is fog, csupán rettenetes fe­szültsége oldódik fel pillanatnyi­lag. Franz Kafka regényei a megkö­zelíthetetlen hivatali gépezetet és az ellenségessé vált törvénykezést ábrázolják; ő nem árulja­­el hőse­inek belső szorongását, hanem lá­tomássá stilizálja külső körülmé­nyeiket. Saul Bellow fordított mód­szerrel dolgozik: a könyörtelen de­terminánsok lelki következményeit elemzi, legnagyobb szabású mun­kájában, a Herzogban egy filozó­fusi elme önelemző idegbajával, a Napjaid gyümölcsében pedig egy átlagos képességű amerikai „Sle­­mil” kiborulásával. Wilhelmben, a lomha, zöldfülűén megöregedett férfiúban még vannak tartalé­kok, amelyeket nem tudtak egé­szen felőrölni az egymás ellen sze­dett nyugtató- és ajzótabletták meg a létbizonytalanságát előidéző balfogásai; még megkísérelheti, hogy kiaknázatlan erőtartalékai lá­zadásával kitörjön, s a maga mód­ján ő is vigye valamire, rossz vá­lasztásai, döntései bűvköréből ki­lépve, mint az afrikai esőkirály­ként bevált Henderson. Saul Bellow szeretetteli iróniája vigaszt kínál Wilhelmnek azzal, hogy irgalmatlanul éles tükröt tart elébe. Alföldy Jenő Kiss István: Bill-blues chológia vagy a filozófia nyelvén, hogysem ezeket az önálló megköze­lítési módokat még össze is vonjuk. A könyv szerzői, illetve szerkesz­tői azonban nem tudnak vagy nem mernek határozott műfaji szempon­tot választani, a halált és a haldok­lót túlságosan is sok szempont sze­rint igyekszenek megközelíteni. A rádiós előadásoknál ez nagyjából érthető is, hiszen a rádióműsorok, feladatuk szerint is, inkább egy­­egy téma felvetését, szó szerint, gondolatok ébresztését célozzák. A rádió szerkesztői, így ezeknek a be­szélgetéseknek szervezői is, valósá­gos művészei annak, hogyan lehet a mondanivaló színvonalát és tartal­masságát rövid, jól követhető és ért­hető beszélgetésekben közvetíteni. Ezek a beszélgetések különböző so­rozatok részeként jöttek létre — filozófusok, orvosok, papok, pszi­chológusok részvételével. A beve­zető beszélgetés (Erosz és civilizá­ció) az ember antropológiai lénye­e­gében, ösztön és társadalom kettős­ségében igyekszik elhelyezni halál­tudatunkat. A következő két rész a mai társadalom és a marxista világ­nézet halálképét igyekszik tisztázni. Talán ez a két fejezet a könyv leg­kevesebbet mondó, leginkább álta­lánosságokban mozgó része: az ér­telmes, művekben kiteljesedő, kö­zösségben élő, annak belsővé ér­lelt szabályaitól vezérelt ember szá­mára ugyanis kétségtelenül mást jelent a halál, mint az egyéni lét f­ragmen­tál­tságába süllyedőnek. Csakhogy, úgy látszik, napjaink embere éppenhogy nem a közösségi lét és tudat felé halad. Sajnálatos, hogy a vitában részt vevő két filo­zófus, Hermann István és Ancsel Éva, túlságosan is elméleti módon, a marxista emberideál és nem a mai ember valóságos tudata felől köze­lítette­­meg a kérdést. A rádiómű­sorok két legizgalmasabb adása az eutanáziáról szóló vita és a halott­látó asszonnyal, illetve a róla foly­tatott beszélgetés. Ezek a beszélge­tések és főleg a hatásukra érkezett levelek sokasága külön, részletes, elmélyült tanulmányt igényelne. Így még a társadalom különböző réte­geiben élő halál-, meghalás- és túl­világ-képet is körvonalazni lehetne — azt, amiről úgy érezzük, hogy va­lódi érdekességet és aktualitást ad­na a témának, de ami semmikép­pen sem fér e könyvek terjedelmé­be és koncepciójába. Pedig Kunt Ernő valamivel szű­­kebbre vonja írása kereteit — pon­tosabban, talán jobban érzékelhe­tő az ő könyvén végighúzódó kul­túrtörténeti vonal. Ebben a kötet­ben is észrevehető azonban, hogy a szerző bizonyos problémákat kény­szerűen megkerül. Mintha a túlsá­gosan is szerteágazó jelenségek (mert az ő leírásainak nagy részét is napjaink halál­kultúrája alkotja) rendszerezéséhez hiányoznának a kellően végiggondolt alapok és a kellő, belső elmélyedés. A halálról, nyilvánvalóan, csak kívülről szól­hatunk; az emberi élet néhány olyan pillanata, melyben valóban megérezzük borzongató közellétét: a mély gyász órái vagy saját éle­tünk határhelyzetei a leírás, az el­mondás számára megközelíthetet­­lenek. Tudunk róluk: a művészet nyelvének és a kultúrák rítusrend­szerének közvetítésével. S a kultúra lényege talán ez is: szavak nélkül építi lényünkbe, magatartásunkba a másoktól, az egész társadalomtól fo­lyamatosan érkező közléseket. Mindkét kötetnek — napjaink va­lóságának — egyik alapvető prob­lémája, hogy nem beszélünk a ha­lálról, sem a haldoklóval, sem a gyászolókkal. Mindőjüket magukra hagyjuk, kizárjuk az emberi közös­ségből , ha közösségnek nevezhető az az emberi csoport, mely tagjait éppen akkor közösíti ki, amikor leg­jobban vágynak a részvétre, és ép­­­pen azért az igényért, mely a rá­szorulót az emberi megértés és be­széd körébe hajtaná. A némaság, a gyors eltakarítás, mely az eltűnők nyomát is feledtetni igyekszik, nem­csak a közvetlen tényekben mutat­kozik meg: a kultúra egészét áthat­ja a nem-közösségi, nem-kommu­­nikatív elmerevedés, a kihűlés és a brb­lás veszélye. Nemcsak a meg­változott életfeltételek, az ember elszakadása a természettől, az élet­­folyamatok technicizálása, nemcsak a városiasodás, a nagycsaládok­ fel­bomlása, az érzelmi nevelés hiá­nya okozza ezt. „Auschwitz után nem lehet, költészet” — idézte, ki tudja, hányszor, nemzedékünk. En­nek a nemzedéknek, a most halálba készülők nemzedékének sorsa, nem­csak a költészet lehetőségét törölte el, hanem­­ Auschwitz-cal és mindazzal, amit utána is átéltünk, megismertünk: az emberi halál méltóságát is. Talán mi, talán a mi keserűségünk az utolsó tanúja, egy­szersmind vágyaival, emlékeivel és reménytelenségével ígérete is az emberi halál megszentelésének. Mert ez szűnt meg — az, ami ré­gen, fájdalmasságában, szenvedé­sek, verejték és könny között is lé­tezett: a halál ünnepélyessége. Val­lásos tartalom nélkül is — a kultú­ra egyik arca. Valószínűleg nélkü­lözhetetlen, lényegi tartópillére, szakralitása. A halál — a kultúra közösségében élő ember halála — szentség. Ez emeli az elmúlás­­ és az elvesztés iszonyata fölé. 1981. MÁJUS 2. LENGYEL BALÁZS: ■ Marsall László: Portánc­­figurák (Szépirodalmi, 172 old.) . Marsall László harmadik ver­seskötete, a Portáncfigurák, meg­lehetős­ kritikai visszhangot váltott ki, a szokásosnál is erőteljesebben hökkentve meg olvasóit. Milyen költő hát Marsall? Jó? Figyelem­reméltó? Jelentékeny? Egyik fel­kínált jelzőmet sem érzem kielé­gítőnek. Egyelőre maradjunk ab­ban, ami biztos, hogy költő. Bata Imre az Új Írásban (1980. december) azt írja, hogy Weöres Sándor Tűzkútja óta líránknak nem született még olyan verses­könyve, amelynek a Tűzkútéhoz hasonló drámai szerkezete volna, mint van a Portáncfiguráknak. S bármi nehéz feladat is egy ilyen drámai szerkezetnek a tételeit egy kritikában összefoglalni, Bata vál­lalkozik rá. A hármas tagolódású kötet első része a mai élet köz­napjait egy képzelt középkorral kapcsolva egybe, a Carmina Bu­­rana lélekalji világával párosítva tárja fel (amit cikluscímével is je­lez) bugyrainkat és beteg kated­­rálisainkat. A második rész arra koncentrál, hogy a mai bugyrok­ban élő embernek az életérzése leginkább a lebegéshez hasonlítha­tó: nem egyensúlyát veszti el, ha­nem a súlyát. A harmadik rész­ben oda konkludál a költő, in­terpretálja Bata, hogy a súlyta­lan ember tulajdonképpen nem egzisztál, lehetőségei csak képze­letbeliek vagy verbálisak, érték­válságban él, eszmék iránti kö­zönyben. Más kritikus is, például Varga Lajos Márton, a Tiszatáj 1981. ja­nuári számában, megpróbálja vé­gigkövetni ennek a hármas szer­kezetnek a menetét. Szerinte Mar­sall arra törekszik, hogy költésze­tében minél több helyzetből mu­tatkozzék meg a személyiség (az én, aki a Rimbaud-i rá­tapintás sze­rint mindig valaki más), mégpe­dig a volt, a van és a lehet szempontjából vizsgálódva. Mi tagadás, ámulattal adózom kritikustársaimnak, akik példás erőfeszítéssel törekednek Marsall eszme­rendszerének kihüvelyezésé­­re. Erőmből erre nem telik, mert a kapható eredmények nagyszámú variációja visszariaszt. Másfajta költői gyakorlat a Marsallé, mint amihez szokva va­gyunk (pedig korunk költészete igazán sokhoz hozzászoktat), ellen­áll a hagyományos analízisnek. Ehhez mindenekfelett tudni kelle­ne, hogy a költő hol beszél ko­molyan, hol nem. Mikor bosszant csak a meghökkentés hagyományos avantgárd eszközével, vagy újabb divatú szadisztiko-erotikus képze­teivel, nyelvi kitalációival; tudni kellene, mikor játékos csupán a groteszk fintora, mikor pedig fáj­dalmas, érzést leplező kamaszvi­­­gyor. De Marsall avantgárd mód­szere avantgárdnak is speciális. Bata Imre jó nyomon jár, mikor Weöres Sándor nevét kimondja, Falssal bökni Marsall ott folytatja (ott is), ahol Weöres a maga végletes szélső ha­tárán megáll, a közlés- és a vers­minimu­m terén, úgy a Panyigai ü-nél és az Egérrágta versnél. Misztériumjátékaiban pedig ott (a kötet három ciklusa három játék­ra van alapozva), ahol Határ Győ­ző — hogy a körülmények miatt nálunk kevésbé emlegetett nevet iktassak ide — abbahagyta gro­teszk lírai játékait. Szabad képzet­­kapcsolásos, szótorlasztásos, gram­matikára, sőt, s­zalakra, szóisme­retre fittyet hányó szövegrendszere oly fortélyos, oly fifikus, mint egy sokismeretlenes egyenlet­rendszer. Van-e, nincs-e megoldása, eltűnőd­­het rajta az olvasó. Tűnődjön is el, rendben van. Tévedés azt képzelni, hogy a mű­vészet új jelenségeinek elsajátítá­sa nem kíván szellemi erőfeszítést, hogy a jó verset úgy kell felhaj­tani,­­ mint egy pohár friss vizet. Közhelyre gyanús az, ami túl könnyen érthető. De az üres mar­kot az olvasó orra elé bökni: „nézzétek most repül ki belőle a madárka” — újmódi ars poeti­cának ez se a legszerencsésebb, bármennyire divatos is. Marsall egy biliárd hasonlatba rejti ars poeti­cáját és úgy vallja: „Ha a módi kopár forma, — sehol bodor vagy cikornya, — ha a vers pár csont­­golyó" „és a nyelv ha dákó vége”, akkor ildomos a szógolyót „megtá­masztva falssal bökni”, vagy pedig — kissé változtatva a versben a képet — „sötét múzsa-keltetőben” „feltörni a csont­tojást” (Szavak fickós fortyogása). Nem véletlen, hogy az idézett vers mellett egy olyan nyelvi játék áll (2x2-es mátrix szorzatok), melynek csat­tanója, végeredménye: szemészár­szék. Könnyű volna most, a költő vallomását fejére olvasva, általá­nosítani. Könnyű volna Vasadi Pé­ternek, Marsall kiváló költőtársá­nak véleményét idézni az emlí­tett Tisza tájból: „Továbbra sem hiszem el Marsallnak, hogy a köl­tészet szó­ biliárd csata, csak jól kell »falssal bökni«, s »elme­zőben« törni kell »pár szó-tojást«”. Mert ezzel nemcsak a magam vé­leményét egyszerűsíteném hanem Vasadiét is meghamisítanám. Ő ugyanis így folytatja: „de az biz­tos, hogy akinek nagy nyelvala­kító, nyelvújító, nyelvkitaláló bő­sége és leleménye van, akár tör­het is”. Marsallnak pedig van bőven — ezért is kapcsolhatjuk Weöreshez vagy Határhoz. Csakhogy ő a ver­bális készségét nem általában vett lírai hatások elérésére, hanem speciális lírizmus létrehozására fordítja. Nem a hagyományokhoz bizonyos távolságtartással kapcso­lódó, korszerű „szép” verset akar írni, amit készsége révén megte­hetne, hanem anti-szép­ verset, amely merész, nyers, kínos, kelle­metlen vagy akár durva plakát­szerűségével éri el (módjával), hogy sikeres, hogy szép. S e cél­ból minden költői-nyelvi ható­anyag, ami csak elüt a megszo­kottól, a lírai szabálytól, alkalmas­nak tűnik fel számára, csak a már elismert, rögződött nem. Tri­viális köznapi, tájnyelvi vagy kocs­ma- és szexargó. S minderre a maga találékonyságával még rá is tesz néhány lapáttal. Ha az olvasó nem fárad bele az összefüggések bogozásába, ak­kor jól mulathat, hogy a szöveg mennyire életszagú (olykor a mos­dók kigőzölgésével keverten), mi­lyen erős szövésű, szóljon bár a vers a leghétköznapibb témákról. Marsallnak igazán nem probléma verset írni, folyik szinte a tolla, ír ő, ha éppen arra van kedve, egész versciklust csupa t-betűs szavakból. Ez a könnyedség azonban csak törekvései felszíne, a nem is túl komolyan vett látványos része. Mi van a mélyben? Mi ennek az anti-lírizmusnak a lényege? Vala­mikor évszázadokon át, de a ro­mantika óta aztán mindenképpen, az volt a magatartás-szabvány, a hagyományos alapállás, hogy ha a költőnek meggyűlt a baja a vi­lággal, társadalommal, sorssal, te­remtéssel, szóval emberrel és is­tennel, akkor kifejezte azt a versben; így került a dolgok, ba­jok, válságok fölébe; így volt sze­mélyes életében a költészet szi­lárd pont vagy legalábbis mene­dék, reményt adó refugium. De a ma költője számára ez a hajdan szilárdnak tetsző pont, gyakran és többszörösen is, válságterület lett. A cselekvés adott és egykor biz­tos tere kétségessé vált. Mégpedig részben a költők 20. századi köl­tői gyakorlata, részben a nyelvtu­domány alapos kételyei következ­tében. (Hogy más tényezőkről most ne beszéljünk.) Mert, ha a vers­ben a szóval és a nekilódult kép­zelőerővel mindent meg lehet csi­nálni, és ha a jelek természete, kapcsolódó­ készsége révén így-úgy, de létrejön valamilyen közlés, verssé lesz a szöveg, akkor maga a költészet se különb, mint a vi­lág, s nem lehet ír a világ sebére. S ha a személyiség a modern vi­lágban súlytalansági állapotban teng-leng, mint ahogyan ezt Bata Imre olvasata Marsall alapérzésé­nek valószínűsíti, akkor a költő személyisége is ilyen súlytalanul van jelen a versben. Igen, a vers­ben, amely maga is súlytalan. Csakhogy... De hadd ne mond­jam el e nem is újkeletű gondo­latmenet lehetséges cáfolatait. Elég arra utalnom, hogy a líra hi­­teltelened­ésével — feltehetően szkepszisre hajlamosító alapta­pasztalatokkal épp úgy feltöltődve, mint Marsall — minden valami­revaló költő megküzd. Megküzd, még akkor is, ha lírizmusa létre­hozása közben híve is a bontó, a kifejezés konkrétságát, egyértel­műségét lazító költői gyakorlat­nak. Híve, ha tetszik, a szó­ tojás törésnek. Marsall e megfeszült, már-már elvéreztető harcban — melynek éppen korunk jelenté­keny, nem­­súlytalan költészete az eredménye — még egyre azon az oldalon látszik állani, amely to­vább bontja a vers hitelét, s amely „képes a — még költői — szöveget” (hogy ismét Vasadit idézzem) „a halandzsáig eltolni”. Vagy ismét odatolni, mint a köl­tői automatizmus. Igaz, Marsall nem magaelengedéssel csinálja, mint az automatizmus, hanem többnyire éppen erőbevetéssel, öt­lethalmozással, nyelvi képzelete szinte Joyce-i (Finnegan’s Wake-i) bravúrjaival. Ezzel a szertelen ötlet­burjánoz­­tatással azonban — úgy gondolom — távolodik attól, amihez közelí­teni szeretne. A hatékony, saját lí­­rizmustól. Nem más ugyanis a célja, mégha mást deklarál is. A Paj­áncfigurákban — bármit su­galmaz is a cím — nemcsak por­figurák tánca járja. Nemcsak re­mek vagy kevésbé remek, de elpattanó ötletek kergetik egy­mást. Nemcsak egy kísérleti anti­­líra hangol. Marsall, ha vajákos körítéssel, de lírailag meg is va­lósít (főleg a kötet javát jelentő, A rekviem megtagadása című cik­lusban). Sok minden kétes trükk­je mellett, a maga módján hitellel mondja a fontosat is, a mindnyá­junkat érintőt. Éspedig divatos és kipolcolt szkepszisét félretolva, a költészetbe, mint szilárd cselek­vésterületbe vetett természetes bizalommal. Hogy milyen költő hát Marsall László? Pillanatnyilag ilyen. Verseskönyvről verseskönyvre

Next