Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 18. szám - Kiss István: Bill-blues • kép (11. oldal) - Alföldy Jenő: Wilhelm késő tanulóévei • könyvkritika • Saul Bellov: Napjaid gyümölcse (Magvető) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Falssal bökni • könyvkritika | Verseskönyvről - Verseskönyvre • Marsall László: Portáncfigurák (Szépirodalmi) (11. oldal)
Wilhelm késő tanulóévei ■ Saul Bellow: Napjaid gyümölcse (Magvető, 276 old.) Saul Bellow, a Herzog, a Henderson, az esőkirály és a Balabán Péter fordításában újonnan megjelent Napjaid gyümölcse Nobeldíjas amerikai írója, a veszendő nagyvárosi ember sorsának egyik legalaposabb ismerője. Akinek nincs pénze, az kérjen bocsánatot, hogy egyáltalán élni merészel — állapítja meg szorult helyzetében, a tönk szélén a kisregény főhőse, Wilhelm Adler. Gazdag, sikeres apja nem segít rajta — egy negyvenhét éves férfinak szerinte kötelessége, hogy szilárdan álljon a lábán; megengedhetetlen fényűzés, hogy hibákat kövessen el. Nem bízhat meg tőzsdespekuláns „jóakarójában”, aki segít elúsztatni maradék dollárjait; nincs joga megsértődni, amiért munkahelyén valamely főnöki unokaöccs kedvéért alacsonyabb beosztásba sorolják; nem válhat el büntetlenül feleségétől, aki most már élete végéig szipolyom fogja, s nem folytathat olyan egészségtelen életformát, amitől egyre mélyebbre merül a neuraszténia poklába, egész, nagydarab lényében slamposan, félrecsúszott nyakkendővel és lélekkel. Magyarán: keservesen bűnhődnie kell azért, mert balekként vett föl egy nem reá szabott életstílust, a dörzsölt, üzletelő, jólértesült amerikaiak lezser életstílusát, de mindehhez kétbalkezes, jóhiszemű és gyanútlan maradt, mint akinek nem nőtt be teljesen a fejeságya — megbocsáthatatlanul tisztességes, azaz csökkent értékű alak. Könyörtelen tekintetű, aggastyán apja, üzletasszony alapossággal pereskedő neje és Tamkin, a sarlatán pszichiáter, félművelt életfilozófus, dilettáns költő, ám profi szélhámos, egyöntetű megvetését balekségével vívta ki, hogyjön ahhoz, hogy még mindig egy jovális főiskolai hallgató mosolyával vegyüljön el az élősdiek kasztjában, s nem elég, hogy dolgai gyalázatosan állnak, ráadásul még rossz közérzetével untatja környezetét? S még érzelmei vannak... Amikor Wilhelm feje fölött végleg összecsapnak a hullámok, s elveszetten csetlik-botlik a New York-i utcán, a tömeggel besodródik egy zsidó templom gyászszertartására, s a halott idegen látványa ürügyén végre tiszta szívből, felszabadultan és kétségbeesetten kisírhatja magát — semmi sem oldódik meg, valószínűleg nem is fog, csupán rettenetes feszültsége oldódik fel pillanatnyilag. Franz Kafka regényei a megközelíthetetlen hivatali gépezetet és az ellenségessé vált törvénykezést ábrázolják; ő nem áruljael hőseinek belső szorongását, hanem látomássá stilizálja külső körülményeiket. Saul Bellow fordított módszerrel dolgozik: a könyörtelen determinánsok lelki következményeit elemzi, legnagyobb szabású munkájában, a Herzogban egy filozófusi elme önelemző idegbajával, a Napjaid gyümölcsében pedig egy átlagos képességű amerikai „Slemil” kiborulásával. Wilhelmben, a lomha, zöldfülűén megöregedett férfiúban még vannak tartalékok, amelyeket nem tudtak egészen felőrölni az egymás ellen szedett nyugtató- és ajzótabletták meg a létbizonytalanságát előidéző balfogásai; még megkísérelheti, hogy kiaknázatlan erőtartalékai lázadásával kitörjön, s a maga módján ő is vigye valamire, rossz választásai, döntései bűvköréből kilépve, mint az afrikai esőkirályként bevált Henderson. Saul Bellow szeretetteli iróniája vigaszt kínál Wilhelmnek azzal, hogy irgalmatlanul éles tükröt tart elébe. Alföldy Jenő Kiss István: Bill-blues chológia vagy a filozófia nyelvén, hogysem ezeket az önálló megközelítési módokat még össze is vonjuk. A könyv szerzői, illetve szerkesztői azonban nem tudnak vagy nem mernek határozott műfaji szempontot választani, a halált és a haldoklót túlságosan is sok szempont szerint igyekszenek megközelíteni. A rádiós előadásoknál ez nagyjából érthető is, hiszen a rádióműsorok, feladatuk szerint is, inkább egyegy téma felvetését, szó szerint, gondolatok ébresztését célozzák. A rádió szerkesztői, így ezeknek a beszélgetéseknek szervezői is, valóságos művészei annak, hogyan lehet a mondanivaló színvonalát és tartalmasságát rövid, jól követhető és érthető beszélgetésekben közvetíteni. Ezek a beszélgetések különböző sorozatok részeként jöttek létre — filozófusok, orvosok, papok, pszichológusok részvételével. A bevezető beszélgetés (Erosz és civilizáció) az ember antropológiai lényeegében, ösztön és társadalom kettősségében igyekszik elhelyezni haláltudatunkat. A következő két rész a mai társadalom és a marxista világnézet halálképét igyekszik tisztázni. Talán ez a két fejezet a könyv legkevesebbet mondó, leginkább általánosságokban mozgó része: az értelmes, művekben kiteljesedő, közösségben élő, annak belsővé érlelt szabályaitól vezérelt ember számára ugyanis kétségtelenül mást jelent a halál, mint az egyéni lét fragmentáltságába süllyedőnek. Csakhogy, úgy látszik, napjaink embere éppenhogy nem a közösségi lét és tudat felé halad. Sajnálatos, hogy a vitában részt vevő két filozófus, Hermann István és Ancsel Éva, túlságosan is elméleti módon, a marxista emberideál és nem a mai ember valóságos tudata felől közelítettemeg a kérdést. A rádióműsorok két legizgalmasabb adása az eutanáziáról szóló vita és a halottlátó asszonnyal, illetve a róla folytatott beszélgetés. Ezek a beszélgetések és főleg a hatásukra érkezett levelek sokasága külön, részletes, elmélyült tanulmányt igényelne. Így még a társadalom különböző rétegeiben élő halál-, meghalás- és túlvilág-képet is körvonalazni lehetne — azt, amiről úgy érezzük, hogy valódi érdekességet és aktualitást adna a témának, de ami semmiképpen sem fér e könyvek terjedelmébe és koncepciójába. Pedig Kunt Ernő valamivel szűkebbre vonja írása kereteit — pontosabban, talán jobban érzékelhető az ő könyvén végighúzódó kultúrtörténeti vonal. Ebben a kötetben is észrevehető azonban, hogy a szerző bizonyos problémákat kényszerűen megkerül. Mintha a túlságosan is szerteágazó jelenségek (mert az ő leírásainak nagy részét is napjaink halálkultúrája alkotja) rendszerezéséhez hiányoznának a kellően végiggondolt alapok és a kellő, belső elmélyedés. A halálról, nyilvánvalóan, csak kívülről szólhatunk; az emberi élet néhány olyan pillanata, melyben valóban megérezzük borzongató közellétét: a mély gyász órái vagy saját életünk határhelyzetei a leírás, az elmondás számára megközelíthetetlenek. Tudunk róluk: a művészet nyelvének és a kultúrák rítusrendszerének közvetítésével. S a kultúra lényege talán ez is: szavak nélkül építi lényünkbe, magatartásunkba a másoktól, az egész társadalomtól folyamatosan érkező közléseket. Mindkét kötetnek — napjaink valóságának — egyik alapvető problémája, hogy nem beszélünk a halálról, sem a haldoklóval, sem a gyászolókkal. Mindőjüket magukra hagyjuk, kizárjuk az emberi közösségből , ha közösségnek nevezhető az az emberi csoport, mely tagjait éppen akkor közösíti ki, amikor legjobban vágynak a részvétre, és éppen azért az igényért, mely a rászorulót az emberi megértés és beszéd körébe hajtaná. A némaság, a gyors eltakarítás, mely az eltűnők nyomát is feledtetni igyekszik, nemcsak a közvetlen tényekben mutatkozik meg: a kultúra egészét áthatja a nem-közösségi, nem-kommunikatív elmerevedés, a kihűlés és a brblás veszélye. Nemcsak a megváltozott életfeltételek, az ember elszakadása a természettől, az életfolyamatok technicizálása, nemcsak a városiasodás, a nagycsaládok felbomlása, az érzelmi nevelés hiánya okozza ezt. „Auschwitz után nem lehet, költészet” — idézte, ki tudja, hányszor, nemzedékünk. Ennek a nemzedéknek, a most halálba készülők nemzedékének sorsa, nemcsak a költészet lehetőségét törölte el, hanem Auschwitz-cal és mindazzal, amit utána is átéltünk, megismertünk: az emberi halál méltóságát is. Talán mi, talán a mi keserűségünk az utolsó tanúja, egyszersmind vágyaival, emlékeivel és reménytelenségével ígérete is az emberi halál megszentelésének. Mert ez szűnt meg — az, ami régen, fájdalmasságában, szenvedések, verejték és könny között is létezett: a halál ünnepélyessége. Vallásos tartalom nélkül is — a kultúra egyik arca. Valószínűleg nélkülözhetetlen, lényegi tartópillére, szakralitása. A halál — a kultúra közösségében élő ember halála — szentség. Ez emeli az elmúlás és az elvesztés iszonyata fölé. 1981. MÁJUS 2. LENGYEL BALÁZS: ■ Marsall László: Portáncfigurák (Szépirodalmi, 172 old.) . Marsall László harmadik verseskötete, a Portáncfigurák, meglehetős kritikai visszhangot váltott ki, a szokásosnál is erőteljesebben hökkentve meg olvasóit. Milyen költő hát Marsall? Jó? Figyelemreméltó? Jelentékeny? Egyik felkínált jelzőmet sem érzem kielégítőnek. Egyelőre maradjunk abban, ami biztos, hogy költő. Bata Imre az Új Írásban (1980. december) azt írja, hogy Weöres Sándor Tűzkútja óta líránknak nem született még olyan verseskönyve, amelynek a Tűzkútéhoz hasonló drámai szerkezete volna, mint van a Portáncfiguráknak. S bármi nehéz feladat is egy ilyen drámai szerkezetnek a tételeit egy kritikában összefoglalni, Bata vállalkozik rá. A hármas tagolódású kötet első része a mai élet köznapjait egy képzelt középkorral kapcsolva egybe, a Carmina Burana lélekalji világával párosítva tárja fel (amit cikluscímével is jelez) bugyrainkat és beteg katedrálisainkat. A második rész arra koncentrál, hogy a mai bugyrokban élő embernek az életérzése leginkább a lebegéshez hasonlítható: nem egyensúlyát veszti el, hanem a súlyát. A harmadik részben oda konkludál a költő, interpretálja Bata, hogy a súlytalan ember tulajdonképpen nem egzisztál, lehetőségei csak képzeletbeliek vagy verbálisak, értékválságban él, eszmék iránti közönyben. Más kritikus is, például Varga Lajos Márton, a Tiszatáj 1981. januári számában, megpróbálja végigkövetni ennek a hármas szerkezetnek a menetét. Szerinte Marsall arra törekszik, hogy költészetében minél több helyzetből mutatkozzék meg a személyiség (az én, aki a Rimbaud-i rátapintás szerint mindig valaki más), mégpedig a volt, a van és a lehet szempontjából vizsgálódva. Mi tagadás, ámulattal adózom kritikustársaimnak, akik példás erőfeszítéssel törekednek Marsall eszmerendszerének kihüvelyezésére. Erőmből erre nem telik, mert a kapható eredmények nagyszámú variációja visszariaszt. Másfajta költői gyakorlat a Marsallé, mint amihez szokva vagyunk (pedig korunk költészete igazán sokhoz hozzászoktat), ellenáll a hagyományos analízisnek. Ehhez mindenekfelett tudni kellene, hogy a költő hol beszél komolyan, hol nem. Mikor bosszant csak a meghökkentés hagyományos avantgárd eszközével, vagy újabb divatú szadisztiko-erotikus képzeteivel, nyelvi kitalációival; tudni kellene, mikor játékos csupán a groteszk fintora, mikor pedig fájdalmas, érzést leplező kamaszvigyor. De Marsall avantgárd módszere avantgárdnak is speciális. Bata Imre jó nyomon jár, mikor Weöres Sándor nevét kimondja, Falssal bökni Marsall ott folytatja (ott is), ahol Weöres a maga végletes szélső határán megáll, a közlés- és a versminimum terén, úgy a Panyigai ü-nél és az Egérrágta versnél. Misztériumjátékaiban pedig ott (a kötet három ciklusa három játékra van alapozva), ahol Határ Győző — hogy a körülmények miatt nálunk kevésbé emlegetett nevet iktassak ide — abbahagyta groteszk lírai játékait. Szabad képzetkapcsolásos, szótorlasztásos, grammatikára, sőt, szalakra, szóismeretre fittyet hányó szövegrendszere oly fortélyos, oly fifikus, mint egy sokismeretlenes egyenletrendszer. Van-e, nincs-e megoldása, eltűnődhet rajta az olvasó. Tűnődjön is el, rendben van. Tévedés azt képzelni, hogy a művészet új jelenségeinek elsajátítása nem kíván szellemi erőfeszítést, hogy a jó verset úgy kell felhajtani, mint egy pohár friss vizet. Közhelyre gyanús az, ami túl könnyen érthető. De az üres markot az olvasó orra elé bökni: „nézzétek most repül ki belőle a madárka” — újmódi ars poeticának ez se a legszerencsésebb, bármennyire divatos is. Marsall egy biliárd hasonlatba rejti ars poeticáját és úgy vallja: „Ha a módi kopár forma, — sehol bodor vagy cikornya, — ha a vers pár csontgolyó" „és a nyelv ha dákó vége”, akkor ildomos a szógolyót „megtámasztva falssal bökni”, vagy pedig — kissé változtatva a versben a képet — „sötét múzsa-keltetőben” „feltörni a csonttojást” (Szavak fickós fortyogása). Nem véletlen, hogy az idézett vers mellett egy olyan nyelvi játék áll (2x2-es mátrix szorzatok), melynek csattanója, végeredménye: szemészárszék. Könnyű volna most, a költő vallomását fejére olvasva, általánosítani. Könnyű volna Vasadi Péternek, Marsall kiváló költőtársának véleményét idézni az említett Tisza tájból: „Továbbra sem hiszem el Marsallnak, hogy a költészet szó biliárd csata, csak jól kell »falssal bökni«, s »elmezőben« törni kell »pár szó-tojást«”. Mert ezzel nemcsak a magam véleményét egyszerűsíteném hanem Vasadiét is meghamisítanám. Ő ugyanis így folytatja: „de az biztos, hogy akinek nagy nyelvalakító, nyelvújító, nyelvkitaláló bősége és leleménye van, akár törhet is”. Marsallnak pedig van bőven — ezért is kapcsolhatjuk Weöreshez vagy Határhoz. Csakhogy ő a verbális készségét nem általában vett lírai hatások elérésére, hanem speciális lírizmus létrehozására fordítja. Nem a hagyományokhoz bizonyos távolságtartással kapcsolódó, korszerű „szép” verset akar írni, amit készsége révén megtehetne, hanem anti-szép verset, amely merész, nyers, kínos, kellemetlen vagy akár durva plakátszerűségével éri el (módjával), hogy sikeres, hogy szép. S e célból minden költői-nyelvi hatóanyag, ami csak elüt a megszokottól, a lírai szabálytól, alkalmasnak tűnik fel számára, csak a már elismert, rögződött nem. Triviális köznapi, tájnyelvi vagy kocsma- és szexargó. S minderre a maga találékonyságával még rá is tesz néhány lapáttal. Ha az olvasó nem fárad bele az összefüggések bogozásába, akkor jól mulathat, hogy a szöveg mennyire életszagú (olykor a mosdók kigőzölgésével keverten), milyen erős szövésű, szóljon bár a vers a leghétköznapibb témákról. Marsallnak igazán nem probléma verset írni, folyik szinte a tolla, ír ő, ha éppen arra van kedve, egész versciklust csupa t-betűs szavakból. Ez a könnyedség azonban csak törekvései felszíne, a nem is túl komolyan vett látványos része. Mi van a mélyben? Mi ennek az anti-lírizmusnak a lényege? Valamikor évszázadokon át, de a romantika óta aztán mindenképpen, az volt a magatartás-szabvány, a hagyományos alapállás, hogy ha a költőnek meggyűlt a baja a világgal, társadalommal, sorssal, teremtéssel, szóval emberrel és istennel, akkor kifejezte azt a versben; így került a dolgok, bajok, válságok fölébe; így volt személyes életében a költészet szilárd pont vagy legalábbis menedék, reményt adó refugium. De a ma költője számára ez a hajdan szilárdnak tetsző pont, gyakran és többszörösen is, válságterület lett. A cselekvés adott és egykor biztos tere kétségessé vált. Mégpedig részben a költők 20. századi költői gyakorlata, részben a nyelvtudomány alapos kételyei következtében. (Hogy más tényezőkről most ne beszéljünk.) Mert, ha a versben a szóval és a nekilódult képzelőerővel mindent meg lehet csinálni, és ha a jelek természete, kapcsolódó készsége révén így-úgy, de létrejön valamilyen közlés, verssé lesz a szöveg, akkor maga a költészet se különb, mint a világ, s nem lehet ír a világ sebére. S ha a személyiség a modern világban súlytalansági állapotban teng-leng, mint ahogyan ezt Bata Imre olvasata Marsall alapérzésének valószínűsíti, akkor a költő személyisége is ilyen súlytalanul van jelen a versben. Igen, a versben, amely maga is súlytalan. Csakhogy... De hadd ne mondjam el e nem is újkeletű gondolatmenet lehetséges cáfolatait. Elég arra utalnom, hogy a líra hiteltelenedésével — feltehetően szkepszisre hajlamosító alaptapasztalatokkal épp úgy feltöltődve, mint Marsall — minden valamirevaló költő megküzd. Megküzd, még akkor is, ha lírizmusa létrehozása közben híve is a bontó, a kifejezés konkrétságát, egyértelműségét lazító költői gyakorlatnak. Híve, ha tetszik, a szó tojás törésnek. Marsall e megfeszült, már-már elvéreztető harcban — melynek éppen korunk jelentékeny, nemsúlytalan költészete az eredménye — még egyre azon az oldalon látszik állani, amely tovább bontja a vers hitelét, s amely „képes a — még költői — szöveget” (hogy ismét Vasadit idézzem) „a halandzsáig eltolni”. Vagy ismét odatolni, mint a költői automatizmus. Igaz, Marsall nem magaelengedéssel csinálja, mint az automatizmus, hanem többnyire éppen erőbevetéssel, ötlethalmozással, nyelvi képzelete szinte Joyce-i (Finnegan’s Wake-i) bravúrjaival. Ezzel a szertelen ötletburjánoztatással azonban — úgy gondolom — távolodik attól, amihez közelíteni szeretne. A hatékony, saját lírizmustól. Nem más ugyanis a célja, mégha mást deklarál is. A Pajáncfigurákban — bármit sugalmaz is a cím — nemcsak porfigurák tánca járja. Nemcsak remek vagy kevésbé remek, de elpattanó ötletek kergetik egymást. Nemcsak egy kísérleti antilíra hangol. Marsall, ha vajákos körítéssel, de lírailag meg is valósít (főleg a kötet javát jelentő, A rekviem megtagadása című ciklusban). Sok minden kétes trükkje mellett, a maga módján hitellel mondja a fontosat is, a mindnyájunkat érintőt. Éspedig divatos és kipolcolt szkepszisét félretolva, a költészetbe, mint szilárd cselekvésterületbe vetett természetes bizalommal. Hogy milyen költő hát Marsall László? Pillanatnyilag ilyen. Verseskönyvről verseskönyvre