Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám - Baránszky László: epistola G. G. 2. • vers (11. oldal) - Badacsonyi Sándor: Festő és modelljei • kép (11. oldal) - Berkes Erzsébet: Közben • könyvkritika • Munkácsi Miklós: A halálraítélt sziget (Magvető) | Czakó Gábor: Sorrendben (Szépirodalmi) | Lengyel Péter: Mellékszereplők (Szépirodalmi) (11. oldal) - Veress Miklós: Bánhidi Lajosról • Az első szó jogán (11. oldal)

BARÁNSZKY LÁSZLÓ: R epistola G. 2. egyre rövidebb árnyékom a földön szokatlan szögekben süt rám ez a nap várom tenger mégegyszer szembe köszöntsön s megvillantsa télire edzett csontjaimat egyre messzebbről ha hangzik az ének foszlik hulláma égre sűrű zilált eső áztatja szemem szemembe éget­­i sav lúg ízét a vegyi halált így élek barátom s te is így élsz sorsunk közös magunknál nagyobbra nőtt művünk vissza se néz így kész földből tudjuk mennyi a ránk kirótt rész s nem keressük mi öröm vár és mily rész hogy napunk múlni hagyja e késő delelőt Badacsonyi Sándor: festő és modelljei Bánhidi Lajosról - AZ ELSŐ SZÓ JOGÁN Vidraszilánkok — olvasom a fehér betűkkel a fekete borítón, amellyel a Magvető Kiadó jelzi, hogy nem az Új termés sorozat köteteként adja közre Bánhidi Lajos első verseskönyvét. Nem hagyományos költőavatásról van szó tehát, hanem másról: a szer­számok világában élő, de a csönd birodalmába taszított ember meg­szólaltatásáról. Az olvasó ilyen­kor szívesen félreteszi irodalmi elfogultságait ugyanúgy, mint a szigorú esztétikai mércét, mert úgy véli, indokolt a — különben sz­erzőjük által is sutának neve­zett — versek közreadása, ha üze­netet közvetítenek. Olyasmit kö­zölnek tehát a társadalom egy osztályáról, rétegéről, amelyet — volt már rá példa a magyar köl­tészetben is elég — csak az tud mélységeivel együtt ábrázolni, aki a m­élységeiből jött. Fontos ügy tehát megjelentetni, a poétikai skrupulózusok mellőzésével is, azoknak a könyveit, akiknek sza­va — ha nyersebb is — többet mond, mint az irodalmi utalások kígyózó mondatcsodái. Csakhogy — sajnos, ilyen tapasztalatai is vannak az olvasónak — többnyi­­re éppen azok a nyers és őszinte szavak akadnak fenn a kiadói rostákon, amelyek fontosak vol­nának. Ilyenképpen az a furcsa helyzet áll elő, hogy a Vídiaszi­­lánkok költőjét — akit munkás­­poétaként avat a kiadó — éppen­séggel irodalmibb indíttatású köl­tőnek kell tartanom első könyve alapján, mint számtalan literator hajlamú alkotótársát. Nem ellentmondás ez. Még ak­kor sem, ha elismerem, hogy Bánhidi Lajos azok közé tartozik, akik osztályuk mélységeiből jön­­nek, hiszen szavuk akkor lénye­ges számunkra, ha lényegi üzene­tet közvetítenek. A Vídiaszilán­­kok szerzője azonban csak annyi­ban tudja viszadni az „anyag gyermekei” gondolatait, hogy hol jó, hol rosszabb ritmusú versek­be írja témáit. Úgy, ahogy azt „irodalmi” költőktől eltanulta. S hiába akkor a gyár, az üzem mint közeg, a legnagyobb gyász is (B. J„ Megkésett sirató) épp­oly banálissá válik, mint a Ta­vasz a gyárban tündére: „Üdén, hamvasan tette dolgát. / Hajára hűtött szikra ült. / Igézve néztük keble dombját / amint a blúzon átfeszült." Sajnos, munkásport­réi éppily fölületesek (Munkás­portré, Pista bá’), amelyet talán a Herkules példáz a legjobban: „Tegnap láttam őt, s nem volt mesehős. / Tudtam róla, / Félre­áll vitában / Herkulesnek szólít­ják a gyárban. / Segédmunkás — és roppantul erős."... „Nem bil­legett, még csak meg se ingott. / Kékköpenyes lányra rákacsintott. / Tekintetében füttyszó rügyezett. / Mozdulatát jókedv átragyogta, s rozsdásfényű hátterébe vonta / a betonvasból hajlított keret.” Nem akarom a debütáló költő­nek fejére olvasni — az előző idézetek jobb verseiből valók — mindazt, amiről Költőbarátayn­­nak című üzenetének elején ír: / Világom: álom, könny, öröm. / Sok rossz, ócska rím..." /, de végső három sora ügyeimet érde­mel: „A képzavar fáj / Mondja más / De nincsen benne árulás, / és ez tartja fenn.” Mert lehet, hogy némely képzavarokban va­lóban nincs árulás — hacsak a költészet elárulására nem gondol­nánk —, de ettől függetlenül min­dig zavaros gondolatokat, képze­teket, célokat takarnak. Olyanok, mint a selejtes anyag, amely tönkreteheti a kékfényű vídiakést. / 1581. MÁJUS 23. / BERKES ERZSÉBET é­ s Munkácsi Miklós: A halál­raítélt sziget (Magvető, 232 old.); Czakó Gábor: Sorrend­ben (Szépirodalmi, 270 old.); Lengyel Péter: Mellékszerep­­ lők (Szépirodalmi, 224 old.). Amikor nem csókol a Múzsa, be kell érni házastársi puszikkal is. Vagy kevésbé fellengzősen szólva: az író nemcsak válogatott műveit írja meg, hanem az összesét. Így aztán két remekmű között sem pi­hen a tolla, hanem írja, amit ihle­te, szellemi kondíciója éppen meg­enged. Tudom, ezúttal is fölhang­zik a gyakorta hallható tiltakozás: az író mindig remekművet akar írni, csak épp nem mindig sikerül valóban megtennie. Komoly elmék állítják ezt, nem is merem kétség­be vonni, de hadd suttogjam el: észre lehet ám azt venni, ha vala­ki nagyot akart, és nem sikerült, vagy nem is akart olyan nagyra vállalkozni és akarata szerint ért célt: nem alkotott valami reme­ket. Megvallom, számomra nem ellenszenvesek a „közbülső” írá­sok: ízlés, íráskészség, arányérzék legjobb mutatói. A mesterség ál­landósult állapotáról vallanak. A közbülső írások jó színvonala a fedezet arra, hogy kitűnőt is tud teremteni az alkotó, s nemcsak a vak véletlen segéli hozzá. Jóllehet a remekmű születésében azért az isteni segédlet — a múzsás közre­működés — sem elhanyagolható. Kellemetes olvasmány Munkácsi Miklós novelláskötete, A halálra­ítélt sziget. Kivált, ha közben va­lami mást is olvas az ember. Mert egyvégtében „fogyasztva” olyan, mint a tíznapos fogyókúra: hiába váltakozik a joghurt, kefir, alud­­tej, azért mindig ugyanazt eszi az ember. Munkácsi könnyedén cse­vegte a szereplőit, biztonságosan fonja a cselekmény fonalát, ért hozzá, hogy ébrentartsa az olvasó érdeklődését, amit aztán vagy csat­tanóval jutalmaz vagy ugratás­számba vehető megoldással vág ketté (Felicián házassága), de bár­mit tegyen is, ő maga kívül van a megírtakon. Az egy Csipkesiva­­tag­ot leszámítva, mindig az tör­ténik, amit ő akar, s az író nem viszi odáig hőseit, hogy azok ön­­elvűen, a megalkotott típus tör­vényei szerint mozogjanak. Munkácsi játszik a figurákkal, anélkül, hogy játékos kedvében volna. A valódi játéknak tétje van. Olykor egy dió, máskor a mókázás öröme. A valódi játéknak törvényei vannak: a király négyet ér, az ász tizet, csak a vonalon be­lül szabad ugrálni stb. Ahogy Munkácsi játszik, se tét, se tör­vény. Úgy tetszik, abból ered ez, hogy nem törekszik emb­erábrázo­­­lásra. Figuráinak nincsen társadal­mi közege, előélete, világa. Ügy, közben és csak annyiban léteznek, ahogy s amennyiben jókat mondanak, ki­szolgálják a sztorit. De nyomta­lanok maradnak, mihelyt a törté­net elpukkant. Ahogy egy művelt, de felületes csevegés, amire a tár­sas érintkezés szabályai kedvéért vállalkoztunk, úgy üresek ezek az elbeszélések. Köztes írások, tehát élvezzük azt, hogy Munkácsi ízléses, ele­gáns, könnyed. Csak akkor baj ez a kitűnő modor, amikor az őszinte mondanivalót is, a megmutatkozás tétjét is elkendőzi A Csipkesiva­tag eszmefuttatásait, tűnődő kité­rőit tudálékossá, magakelletővé teszi a galaktikus metafórákkal tűzdelt szöveg. Az én­ hős rokon­szenvesebb volna, ha monológjá­ban kevesebb eszélyes fordulatot alkalmazna. Az „állandósult kész­ség” föntebb már jelzett analitás, tehát vészcsengőket is megszólal­tat: Munkácsi Miklós eszköztára erősebben működik — vagy mű­ködhet esetenként —, mint kívá­natos: már nem szolgálja az önki­fejezést, hanem öncéllá­­ válik. Az írói akarat ellenében, attól függet­lenül is működik. Nem a valóság ábrázolása érdekében, hanem a valóság és az ábrázolás helyett. • Czakó Gábor kötetében — Sor­rendben — már publikált elbeszé­léseket gyűjtött össze és két szín­darabot. A Gangot játszották, az Aranykor most kerül először nyil­vánosság elé. Az első elbeszélést 1964-ből datálja, az utolsók két­­esztendősek. Valóban köztes írá­sok ezek: regények árnyékában vagy regények szituációiból kilép­ve keletkeztek, egyik-másik pedig olvasmányok hatására. Az író szem­mel látható élvezettel próbálgatja végig a megírt típusok élethelyze­teit, a megfigyelt modorok fordu­latait. A kötet egységét ez a — helyenként bohóckodásig imitált — modor, játékos kedv adja meg. Czakó nem csapja be az olva­sót, tényleg jókedve van. Azt játssza, hogy tud-e olyan modor­ban írni, mint egy javítóintézeti lány, tud-e olyan modorban írni, mint Esterházy Péter, tud-e olyan modorban írni, mint a rossz új­ságírók. Tud. Nemcsak azért hisz­­szük ezt el neki, mert a magára vett jelmezeket hitelesen viseli, hanem azért is, mert megejtő cin­kossággal ki-kivigyorodik a föl­próbált maszkja alól. Esetenként azzal, hogy túlzásba viszi az után­zást, máskor azzal, hogy kifeje­zetten paródiát ír. De leginkább azért hiszünk neki, mert két igazi Czakó-novella is van a kötetben: A kocsma és A sztrájk. Igaz, A kocsma nem született volna meg Várkony nélkül, de nem annak ré­sze — mint A gyufa a Csata min­den áldott nap­nak —, hanem ön­elvű alkotás. Teljes a benne föl­villantott szereplők jelleme, sorsa, és teljes benne Czakó is: nemcsak ironikus szellemét villantja meg, de érzelmeit is. Czakónak — ezt a Várkonyi-krónika megjelenése óta ellenségei sem tagadhatják — nemcsak a biztonsággal alkalma­zott epikusi erényei jellegzetesek, hanem a világszemlélete is az. Eb­ben az unalomig okos, sivárságig tényszerű korban vállalja és kitezi az ember legvonzóbb irracionalitá­sát: a szeretet képességét. Ez mit sem von le humorából, kritikájá­ban kibontakozó racionalitásából. Ellenkezőleg: hozzáad egy jelleg­zetes tónust, amit a rembrandti aranybarnával jellemezhetnek leg­inkább. Az elbeszélő Czakó egyik fő eré­nye kitűnő dialógus-teremtő ké­pessége. Ebben jeleskedik a drá­mák esetében is. (Első, dramatur­gokat megjárt fogalmazványa óta ebben sokat javult az Aranykor.) De a drámának, a jó dialóguson kívül, még valamire szüksége van. Drámai tétnek szokták nevezni. Nem véletlenül volt sikere a Disz­nójáték című darbjának. Annak volt ilyen tétje — Mangalicáik összeesküvése. A helyzeteket és jel­lemeket kibontó dialógusok a most közölt dramatikus szövegekben azonban híján vannak e drámai tétnek. Epikus karakterűek marad­tak. Mégsem hiszem ezt elégséges indoknak arra, hogy a Promethe­­us-lázadást elbeszélő Aranykort könyvdrámáinak tekintsük. A so­vány termésű színműirodalom is, de a gazdagon termő Czakó is jól járna az előadással. A kifejtett gondolat érdekes, a szerző tehetsé­ges. Ilyenkor nem vészterhes a premier kockázata: színházi sikert és drámaírót szülhet. Lengyel Péter már könyveimé­vel is köztes művet ígér: Mellék­­szereplők. Valóban: azokról ír, akik egyetemi éveinek társai, de nem meghatározói voltak. Az el­beszélő én — a főszereplő, akit olykor harmadik személyben sze­repeltet és Madarasnak nevez — nem beszél a sorsdöntő, a sorsát eldöntő eseményekről. Vagy ha mégis, akkor csak érintőlegesen, utalásszerűen. Lengyel Péter cím­adásának és utalásos elbeszélésé­nek mégse higgyünk. Sci-fi regé­nyével egyetemben sem képes ar­ra, hogy lektűrt írjon, hogy toll­­gyakorlat formán vállalkozzék el­beszélésre. Nem „főmű” a Mellék­szereplők, de nem is játék, nem is a birtokba vett mesterfogások felvonultatása. Valószínűleg, ha akarná se vol­na Lengyel erre képes, mert számá­ra az írás olyan dolog, amiben nem ismer tréfát. Ezzel semmi mást nem akarunk mondani csak azt, hogy vonzóan szigorú író. Szi­gorú, mert semmilyen engedményt nem tűr meg — érzelmek, aktuali­tások, érdekek felől — az esztéti­kai minőség rovására, s vonzóan szigorú, mert elsősorban önmagá­val szemben kíméletlen. Így esett, hogy a nem „főmű” igénnyel szü­letett Mellékszereplők is magasan kiemelkedő — évek regénytermé­séből kiemelkedő — könyvvé lett. Ha rokonságát keressük a Bene­dek Marcelltől megkezdett, megírt Vulkán­nak a befejező darabja. Polgárok, egyetemisták a hősei mindeniknek. De a századeleji könyvben még — nagyapáink if­júsága idején — lázadnak a f fiata­­lok. Lengyelnél már alig dacosak. Ott tele vannak társadalmi indu­lattal. Itt a kritikai hangú szak­­dolgozatért is eltávolítják Mada­rast az egyetemről. Ott szabadkő­műves páholyokba járnak, itt csak az ötödik emeleti tanköri szobába. Valami azonban mégis ugyanaz: a nők lázadó magatartása. Dán Dóra szerelmei, életvitele, családi kiszolgáltatottsága alig különbözik a Thália társaságban felbukkanó lányokétól. Lengyel remekül vette észre, hogy az ő és kortársai év­folyama volt az utolsó, amelyik minden emancipált szólam ellené­re még élte azt a szexuális és szel­lemi kiszolgáltatottságot, ami a polgárvilág egyik, az intim emberi szférákban hosszan átörökített sa­játja volt. Kortársi elfogultság is vezet, persze, nemcsak egyidősek vagyunk, de ugyanannak az „aka­démiának” a növendékei is. Még­is merem megkockáztatni: híveb­ben nem tükrözte regény azt a légkört, amiben mi abszolváltunk. Mellékszereplői voltunk nemcsak egy kornak, nemcsak egy polgá­ri magánerkölcs végleges széthullásá­nak, de a saját lázadásainknak is. Lengyel Péter „köztes” műve így mégsem köztes mű. Feszes szer­kezete, csúsztatásokat nem ismerő következetessége miatt vonzóbb, mint legtöbbet hivatkozott regé­nye, a Cseréptörés. (Mert valljuk be, ha lehurrogtuk is Kenyeres Zoltánt a regény akkori vitáján, a csúsztatásokban igaza volt.) Még­is érvényes rá a mesterség állan­dósult szintjének veszélye. Lengyel pedantériája olykor a mesélő kedv rovására megy. Kitűnő vonása, az idő- és térbontás következetessé­ge, részletek túlsúlyára visz (Szász Orsolya a kívántnál nagyobb teret ezért kap.) A módszer vasszigora — bármilyen vonzó is — mégis túl­zás, ha az epikai lendület,,a mesélő kedv örömének szárnyát szegi. Vállalva a korábbiakhoz képest keletkező önellentmondást, arra biztatnám Lengyel Pétert, hogy néha, legyen izgalmasabb önma­gához. A konstrukció tökélye­s absztrakció. Ahhoz mérjük utan az életünket, a műveket, de az élet s annak tükre olykor megen­gedhet derűs rendetlenkedéseket is. Például abban, hogy ne legyen minden szereplő életszála elvarrva.

Next