Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-23 / 21. szám - Baránszky László: epistola G. G. 2. • vers (11. oldal) - Badacsonyi Sándor: Festő és modelljei • kép (11. oldal) - Berkes Erzsébet: Közben • könyvkritika • Munkácsi Miklós: A halálraítélt sziget (Magvető) | Czakó Gábor: Sorrendben (Szépirodalmi) | Lengyel Péter: Mellékszereplők (Szépirodalmi) (11. oldal) - Veress Miklós: Bánhidi Lajosról • Az első szó jogán (11. oldal)
BARÁNSZKY LÁSZLÓ: R epistola G. 2. egyre rövidebb árnyékom a földön szokatlan szögekben süt rám ez a nap várom tenger mégegyszer szembe köszöntsön s megvillantsa télire edzett csontjaimat egyre messzebbről ha hangzik az ének foszlik hulláma égre sűrű zilált eső áztatja szemem szemembe égeti sav lúg ízét a vegyi halált így élek barátom s te is így élsz sorsunk közös magunknál nagyobbra nőtt művünk vissza se néz így kész földből tudjuk mennyi a ránk kirótt rész s nem keressük mi öröm vár és mily rész hogy napunk múlni hagyja e késő delelőt Badacsonyi Sándor: festő és modelljei Bánhidi Lajosról - AZ ELSŐ SZÓ JOGÁN Vidraszilánkok — olvasom a fehér betűkkel a fekete borítón, amellyel a Magvető Kiadó jelzi, hogy nem az Új termés sorozat köteteként adja közre Bánhidi Lajos első verseskönyvét. Nem hagyományos költőavatásról van szó tehát, hanem másról: a szerszámok világában élő, de a csönd birodalmába taszított ember megszólaltatásáról. Az olvasó ilyenkor szívesen félreteszi irodalmi elfogultságait ugyanúgy, mint a szigorú esztétikai mércét, mert úgy véli, indokolt a — különben szerzőjük által is sutának nevezett — versek közreadása, ha üzenetet közvetítenek. Olyasmit közölnek tehát a társadalom egy osztályáról, rétegéről, amelyet — volt már rá példa a magyar költészetben is elég — csak az tud mélységeivel együtt ábrázolni, aki a mélységeiből jött. Fontos ügy tehát megjelentetni, a poétikai skrupulózusok mellőzésével is, azoknak a könyveit, akiknek szava — ha nyersebb is — többet mond, mint az irodalmi utalások kígyózó mondatcsodái. Csakhogy — sajnos, ilyen tapasztalatai is vannak az olvasónak — többnyire éppen azok a nyers és őszinte szavak akadnak fenn a kiadói rostákon, amelyek fontosak volnának. Ilyenképpen az a furcsa helyzet áll elő, hogy a Vídiaszilánkok költőjét — akit munkáspoétaként avat a kiadó — éppenséggel irodalmibb indíttatású költőnek kell tartanom első könyve alapján, mint számtalan literator hajlamú alkotótársát. Nem ellentmondás ez. Még akkor sem, ha elismerem, hogy Bánhidi Lajos azok közé tartozik, akik osztályuk mélységeiből jönnek, hiszen szavuk akkor lényeges számunkra, ha lényegi üzenetet közvetítenek. A Vídiaszilánkok szerzője azonban csak annyiban tudja viszadni az „anyag gyermekei” gondolatait, hogy hol jó, hol rosszabb ritmusú versekbe írja témáit. Úgy, ahogy azt „irodalmi” költőktől eltanulta. S hiába akkor a gyár, az üzem mint közeg, a legnagyobb gyász is (B. J„ Megkésett sirató) éppoly banálissá válik, mint a Tavasz a gyárban tündére: „Üdén, hamvasan tette dolgát. / Hajára hűtött szikra ült. / Igézve néztük keble dombját / amint a blúzon átfeszült." Sajnos, munkásportréi éppily fölületesek (Munkásportré, Pista bá’), amelyet talán a Herkules példáz a legjobban: „Tegnap láttam őt, s nem volt mesehős. / Tudtam róla, / Félreáll vitában / Herkulesnek szólítják a gyárban. / Segédmunkás — és roppantul erős."... „Nem billegett, még csak meg se ingott. / Kékköpenyes lányra rákacsintott. / Tekintetében füttyszó rügyezett. / Mozdulatát jókedv átragyogta, s rozsdásfényű hátterébe vonta / a betonvasból hajlított keret.” Nem akarom a debütáló költőnek fejére olvasni — az előző idézetek jobb verseiből valók — mindazt, amiről Költőbarátaynnak című üzenetének elején ír: / Világom: álom, könny, öröm. / Sok rossz, ócska rím..." /, de végső három sora ügyeimet érdemel: „A képzavar fáj / Mondja más / De nincsen benne árulás, / és ez tartja fenn.” Mert lehet, hogy némely képzavarokban valóban nincs árulás — hacsak a költészet elárulására nem gondolnánk —, de ettől függetlenül mindig zavaros gondolatokat, képzeteket, célokat takarnak. Olyanok, mint a selejtes anyag, amely tönkreteheti a kékfényű vídiakést. / 1581. MÁJUS 23. / BERKES ERZSÉBET é s Munkácsi Miklós: A halálraítélt sziget (Magvető, 232 old.); Czakó Gábor: Sorrendben (Szépirodalmi, 270 old.); Lengyel Péter: Mellékszerep lők (Szépirodalmi, 224 old.). Amikor nem csókol a Múzsa, be kell érni házastársi puszikkal is. Vagy kevésbé fellengzősen szólva: az író nemcsak válogatott műveit írja meg, hanem az összesét. Így aztán két remekmű között sem pihen a tolla, hanem írja, amit ihlete, szellemi kondíciója éppen megenged. Tudom, ezúttal is fölhangzik a gyakorta hallható tiltakozás: az író mindig remekművet akar írni, csak épp nem mindig sikerül valóban megtennie. Komoly elmék állítják ezt, nem is merem kétségbe vonni, de hadd suttogjam el: észre lehet ám azt venni, ha valaki nagyot akart, és nem sikerült, vagy nem is akart olyan nagyra vállalkozni és akarata szerint ért célt: nem alkotott valami remeket. Megvallom, számomra nem ellenszenvesek a „közbülső” írások: ízlés, íráskészség, arányérzék legjobb mutatói. A mesterség állandósult állapotáról vallanak. A közbülső írások jó színvonala a fedezet arra, hogy kitűnőt is tud teremteni az alkotó, s nemcsak a vak véletlen segéli hozzá. Jóllehet a remekmű születésében azért az isteni segédlet — a múzsás közreműködés — sem elhanyagolható. Kellemetes olvasmány Munkácsi Miklós novelláskötete, A halálraítélt sziget. Kivált, ha közben valami mást is olvas az ember. Mert egyvégtében „fogyasztva” olyan, mint a tíznapos fogyókúra: hiába váltakozik a joghurt, kefir, aludtej, azért mindig ugyanazt eszi az ember. Munkácsi könnyedén csevegte a szereplőit, biztonságosan fonja a cselekmény fonalát, ért hozzá, hogy ébrentartsa az olvasó érdeklődését, amit aztán vagy csattanóval jutalmaz vagy ugratásszámba vehető megoldással vág ketté (Felicián házassága), de bármit tegyen is, ő maga kívül van a megírtakon. Az egy Csipkesivatagot leszámítva, mindig az történik, amit ő akar, s az író nem viszi odáig hőseit, hogy azok önelvűen, a megalkotott típus törvényei szerint mozogjanak. Munkácsi játszik a figurákkal, anélkül, hogy játékos kedvében volna. A valódi játéknak tétje van. Olykor egy dió, máskor a mókázás öröme. A valódi játéknak törvényei vannak: a király négyet ér, az ász tizet, csak a vonalon belül szabad ugrálni stb. Ahogy Munkácsi játszik, se tét, se törvény. Úgy tetszik, abból ered ez, hogy nem törekszik emberábrázolásra. Figuráinak nincsen társadalmi közege, előélete, világa. Ügy, közben és csak annyiban léteznek, ahogy s amennyiben jókat mondanak, kiszolgálják a sztorit. De nyomtalanok maradnak, mihelyt a történet elpukkant. Ahogy egy művelt, de felületes csevegés, amire a társas érintkezés szabályai kedvéért vállalkoztunk, úgy üresek ezek az elbeszélések. Köztes írások, tehát élvezzük azt, hogy Munkácsi ízléses, elegáns, könnyed. Csak akkor baj ez a kitűnő modor, amikor az őszinte mondanivalót is, a megmutatkozás tétjét is elkendőzi A Csipkesivatag eszmefuttatásait, tűnődő kitérőit tudálékossá, magakelletővé teszi a galaktikus metafórákkal tűzdelt szöveg. Az én hős rokonszenvesebb volna, ha monológjában kevesebb eszélyes fordulatot alkalmazna. Az „állandósult készség” föntebb már jelzett analitás, tehát vészcsengőket is megszólaltat: Munkácsi Miklós eszköztára erősebben működik — vagy működhet esetenként —, mint kívánatos: már nem szolgálja az önkifejezést, hanem öncéllá válik. Az írói akarat ellenében, attól függetlenül is működik. Nem a valóság ábrázolása érdekében, hanem a valóság és az ábrázolás helyett. • Czakó Gábor kötetében — Sorrendben — már publikált elbeszéléseket gyűjtött össze és két színdarabot. A Gangot játszották, az Aranykor most kerül először nyilvánosság elé. Az első elbeszélést 1964-ből datálja, az utolsók kétesztendősek. Valóban köztes írások ezek: regények árnyékában vagy regények szituációiból kilépve keletkeztek, egyik-másik pedig olvasmányok hatására. Az író szemmel látható élvezettel próbálgatja végig a megírt típusok élethelyzeteit, a megfigyelt modorok fordulatait. A kötet egységét ez a — helyenként bohóckodásig imitált — modor, játékos kedv adja meg. Czakó nem csapja be az olvasót, tényleg jókedve van. Azt játssza, hogy tud-e olyan modorban írni, mint egy javítóintézeti lány, tud-e olyan modorban írni, mint Esterházy Péter, tud-e olyan modorban írni, mint a rossz újságírók. Tud. Nemcsak azért hiszszük ezt el neki, mert a magára vett jelmezeket hitelesen viseli, hanem azért is, mert megejtő cinkossággal ki-kivigyorodik a fölpróbált maszkja alól. Esetenként azzal, hogy túlzásba viszi az utánzást, máskor azzal, hogy kifejezetten paródiát ír. De leginkább azért hiszünk neki, mert két igazi Czakó-novella is van a kötetben: A kocsma és A sztrájk. Igaz, A kocsma nem született volna meg Várkony nélkül, de nem annak része — mint A gyufa a Csata minden áldott napnak —, hanem önelvű alkotás. Teljes a benne fölvillantott szereplők jelleme, sorsa, és teljes benne Czakó is: nemcsak ironikus szellemét villantja meg, de érzelmeit is. Czakónak — ezt a Várkonyi-krónika megjelenése óta ellenségei sem tagadhatják — nemcsak a biztonsággal alkalmazott epikusi erényei jellegzetesek, hanem a világszemlélete is az. Ebben az unalomig okos, sivárságig tényszerű korban vállalja és kitezi az ember legvonzóbb irracionalitását: a szeretet képességét. Ez mit sem von le humorából, kritikájában kibontakozó racionalitásából. Ellenkezőleg: hozzáad egy jellegzetes tónust, amit a rembrandti aranybarnával jellemezhetnek leginkább. Az elbeszélő Czakó egyik fő erénye kitűnő dialógus-teremtő képessége. Ebben jeleskedik a drámák esetében is. (Első, dramaturgokat megjárt fogalmazványa óta ebben sokat javult az Aranykor.) De a drámának, a jó dialóguson kívül, még valamire szüksége van. Drámai tétnek szokták nevezni. Nem véletlenül volt sikere a Disznójáték című darbjának. Annak volt ilyen tétje — Mangalicáik összeesküvése. A helyzeteket és jellemeket kibontó dialógusok a most közölt dramatikus szövegekben azonban híján vannak e drámai tétnek. Epikus karakterűek maradtak. Mégsem hiszem ezt elégséges indoknak arra, hogy a Prometheus-lázadást elbeszélő Aranykort könyvdrámáinak tekintsük. A sovány termésű színműirodalom is, de a gazdagon termő Czakó is jól járna az előadással. A kifejtett gondolat érdekes, a szerző tehetséges. Ilyenkor nem vészterhes a premier kockázata: színházi sikert és drámaírót szülhet. Lengyel Péter már könyveimével is köztes művet ígér: Mellékszereplők. Valóban: azokról ír, akik egyetemi éveinek társai, de nem meghatározói voltak. Az elbeszélő én — a főszereplő, akit olykor harmadik személyben szerepeltet és Madarasnak nevez — nem beszél a sorsdöntő, a sorsát eldöntő eseményekről. Vagy ha mégis, akkor csak érintőlegesen, utalásszerűen. Lengyel Péter címadásának és utalásos elbeszélésének mégse higgyünk. Sci-fi regényével egyetemben sem képes arra, hogy lektűrt írjon, hogy tollgyakorlat formán vállalkozzék elbeszélésre. Nem „főmű” a Mellékszereplők, de nem is játék, nem is a birtokba vett mesterfogások felvonultatása. Valószínűleg, ha akarná se volna Lengyel erre képes, mert számára az írás olyan dolog, amiben nem ismer tréfát. Ezzel semmi mást nem akarunk mondani csak azt, hogy vonzóan szigorú író. Szigorú, mert semmilyen engedményt nem tűr meg — érzelmek, aktualitások, érdekek felől — az esztétikai minőség rovására, s vonzóan szigorú, mert elsősorban önmagával szemben kíméletlen. Így esett, hogy a nem „főmű” igénnyel született Mellékszereplők is magasan kiemelkedő — évek regényterméséből kiemelkedő — könyvvé lett. Ha rokonságát keressük a Benedek Marcelltől megkezdett, megírt Vulkánnak a befejező darabja. Polgárok, egyetemisták a hősei mindeniknek. De a századeleji könyvben még — nagyapáink ifjúsága idején — lázadnak a f fiatalok. Lengyelnél már alig dacosak. Ott tele vannak társadalmi indulattal. Itt a kritikai hangú szakdolgozatért is eltávolítják Madarast az egyetemről. Ott szabadkőműves páholyokba járnak, itt csak az ötödik emeleti tanköri szobába. Valami azonban mégis ugyanaz: a nők lázadó magatartása. Dán Dóra szerelmei, életvitele, családi kiszolgáltatottsága alig különbözik a Thália társaságban felbukkanó lányokétól. Lengyel remekül vette észre, hogy az ő és kortársai évfolyama volt az utolsó, amelyik minden emancipált szólam ellenére még élte azt a szexuális és szellemi kiszolgáltatottságot, ami a polgárvilág egyik, az intim emberi szférákban hosszan átörökített sajátja volt. Kortársi elfogultság is vezet, persze, nemcsak egyidősek vagyunk, de ugyanannak az „akadémiának” a növendékei is. Mégis merem megkockáztatni: hívebben nem tükrözte regény azt a légkört, amiben mi abszolváltunk. Mellékszereplői voltunk nemcsak egy kornak, nemcsak egy polgári magánerkölcs végleges széthullásának, de a saját lázadásainknak is. Lengyel Péter „köztes” műve így mégsem köztes mű. Feszes szerkezete, csúsztatásokat nem ismerő következetessége miatt vonzóbb, mint legtöbbet hivatkozott regénye, a Cseréptörés. (Mert valljuk be, ha lehurrogtuk is Kenyeres Zoltánt a regény akkori vitáján, a csúsztatásokban igaza volt.) Mégis érvényes rá a mesterség állandósult szintjének veszélye. Lengyel pedantériája olykor a mesélő kedv rovására megy. Kitűnő vonása, az idő- és térbontás következetessége, részletek túlsúlyára visz (Szász Orsolya a kívántnál nagyobb teret ezért kap.) A módszer vasszigora — bármilyen vonzó is — mégis túlzás, ha az epikai lendület,,a mesélő kedv örömének szárnyát szegi. Vállalva a korábbiakhoz képest keletkező önellentmondást, arra biztatnám Lengyel Pétert, hogy néha, legyen izgalmasabb önmagához. A konstrukció tökélyes absztrakció. Ahhoz mérjük utan az életünket, a műveket, de az élet s annak tükre olykor megengedhet derűs rendetlenkedéseket is. Például abban, hogy ne legyen minden szereplő életszála elvarrva.