Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-17 / 3. szám - Szűr-Szabó József: Realizmus • kép (11. oldal) - Veress Miklós: Szervác Józsefről • könyvkritika | Az első szó jogán • Szervác József: Szavak hazáig (Magvető) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Hagyományos sávokon • könyvkritika | Verseskönyvről - Verseskönyvre • Baranyi Ferenc: A szerelem harmadik éve (Magvető) | Galambosi László: Teremtmények találkozása (Szépirodalmi) | Kartal Zsuzsa: Körözés (Szépirodalmi) (11. oldal)
1981. JANUÁR 17. AZ ELSŐ SZÓ JOGÁN Szűr-Szabó József: Realizmus VERESS MIKLÓS: Szervác Józsefről Megkésett kritikát írni ideigkésett verseskötetről, hálátlan feladat. Különösen annak az, aki már öt évvel előbb láthatta — lehet, hogy nem éppen ezzel a címmel —, azt a dossziét, amely a Magvető Könyvkiadónál 1980- ban végül megjelentetett Szavak hazáig című könyv verseit tartalmazta. Ha hozzávesszük mindehhez a borító hátoldalán olvasható önvallomás első mondatait — „Könyvem legrégibb darabját a 18. születésnapomon, 1970. május 13-án írtam” —, akkor válik igazán tragikussá a képlet, s érthetőbbé az óvatoskodás a recenzens, részéről. Vannak ugyanis poéták, akik egy évtizedig nyugodtan írhatnak fiókjuknak, ahogy a régi mívesek a maradandóság bölcs mosolyával szájukon, de a költők többségében — legalábbis Magyarországon — olyan emberi és társadalmi indulatok feszülnek, amelyek azonnali meghallgattatást sürgetnek, máskülönben önmagukat semmisítik meg. Az indulatból írt verseknek vannak veszélyei, de még minidig közelebb állnak a költészet lényegéhez, mint a kevésbé veszélyesnek nyilvánítható ötletlírák. (Az indulatvers és ötletvers közt nyilvánvaló az az öszszefüggés is, hogy mindenképpen a mindenkori jelenhez kötődnek, elszakíthatatlanok annak vonatkoztatási törvényeitől.) Márpedig Szervác József — indulati költő, ha olykor-olykor — mint annyian mások —, gyöngébb pillanataiban kacérkodik is a divatosabb cinizmuspoézissel és groteszkkel. Írhatnám azt is, hogy indulatos költői versei potenciális értékéből nem vonna le semmit a jelzőnek ez a variációja, legföljebb alkalmat adna arra, hogy amolyan Robinsonfüzet módjára állítsam párhuzamba ennek a kétségtelenül jelen levő költészetnek ■ hibáit és erényeit. Tehát azt, hogy Szerváénak feltétlen erénye indulatisága, de igen sokszor kolonia indulatossága. Pozitívuma ösztönössége, de negatívuma a tudatosság ösztönös elutasítása. Metaforikus tömörségei (..hanyatthazámig”, „tücsöktükrömmé” stb.) és képi hanyagságai („Húsz év, s még megszegetlen szabadság vattáinkon”) között éppúgy érzékelhető a kiegyensúlyozatlanság, mint abban, hogy a vers instuitíve kialakított zenei formája eluralkodik, anélkül azonban, hogy valamiféle költői elképzelésre gyanakodhatnánk. Mindez azért furcsa, mert éppen Szervác József írta a magyar irodalom egyik legszebb József Attila-versét, ha nem a legigazibbat, amelyben nem kevesebbet állít, mint hogy „fegyelmed nem alázat”. Egyáltalán, alig-alig található fiatal poézisünkben olyan egyéniség, aki annyira tisztén — főként a magatartást tartva szem előtt — és közvetlenül kapcsolódna a balatonszánszód halotthoz, mint éppen a Szavak hazáig költője. Néhány idézet: „Tán kőkemények, de mint a kő, / nehezek is vagyunk..„Munkánk se köt. Tágabb hazát, hatalmat / reméltem, hittem olykor én magamnak! / Kezem alá kezesebb kedvű gépet, s szerelemben se puszta menedéket...”. A kötet legértékesebb verseiben (mint az Azért, a Szégyeneim, a Mint önmagammal, a József Attila, a Szó-töredékek születendő emlékeimből némely’részei és a hámtolatlanságában is művészi Már szinte múlt időben) éppen azáltal rajzolódnak ki tehetségének kontúrjai, hogy transzformálni tudja útnak indító versélményét. Hogy miként formálódik tovább maga a költői arc — mely sosem azonos a könyv borítóján levő fotóval —, elsősorban azon múlik, hogy Szervác, aki mint indulati költő, a jelenben is a líra lehetséges fórumait keresi (hiszen lehet az manapság hordó, kocsmaasztal, hivatali fotel, álkávéházi álmárvány), rájön: egyedül a poézisnek nincsenek világmegváltó deszkái. Mert a költészet egyetlen fóruma maga a vers. S ha már az indulati költő elemzésébe fogtam, hadd idézzem a magyar irodalom egyik nagy teoretikusának — kinek eszményeitől pedig távolabb állok —, Füst Milánnak a fejtegetését, aki a különböző típusú művészeket összehasonlítván, ezt írja: „...az író a saját művészi természetét tegye mindenekelőtt stúdiumává, hogy ellesse, mit követel tőle ez a tehetség...?” Hiszen — szint olvasó — azt magam is tudom, hogy mit várok Szervác József tehetségétől, de azt is, hogy ennek birtokába úgy jutok, ha első kötete után maga a költő is tisztázza önmagával: vállalja-e a költészetet vagy csak a sorsot. Egy mottója már van hozzá: ,,Semmim sincs, mindenem lehet.’’ LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE Hagyományos sávokon . Baranyi Ferenc: A szerelem harmadik éve (Magvető, 126 old.); Galambosi László: Teremtmények találkozása (Szépirodalmi, 218 old.); Kartal Zsuzsa: Körözés (Szépirodalmi, 124 old.) A költői kifejezésmód lehetőségeinek igen széles ,skálája érvényes ma líránkban. A hagyományos és a kísérleti, a maga megannyi variációjával, úgy széthúzta a skálát, hogy ritka ma már az olyan olvasói vevőkészülék — a rádióhasonlatot folytatva —, amely minden adás fogására képes. Ritka még a kritikusok sorában is. Így aztán igazán könnyű egy-egy bírálatot úgy elhárítani: a kifejezésmódhoz nincs a kritikusnak vevőkészüléke. Értsd: ízlése konzervatív vagy másképpen behatárolt. (Ami lehet igaz, de lehet az értékviszonyok tisztázását rontó kitaláció is.) Visszatérve az olvasóra: fogékonysága mindenesetre nem csekély terhelésnek van kitéve, kivált ha nem névre válogat, hanem egy-egy időszak, mondjuk egy fél esztendő magyar verstermését akarja elsajátítani. Kattintgathatja a hullámhossz-szabályozót. Próbálgathatja, készüléke mire képes. Egyelőre azonban nincs erre szüksége. Most a hagyományos sávokon maradunk. it Baranyi Ferenc népszerű költő. Joggal teszi ezt a megállapítást új kötetének (A szerelem harmadik éve) ismertetője. Ez a népszerűség indokolható. Baranyi nem berzenkedik az igényesebb költészetben is megfogadni a könnyű Múzsa tanácsait: mindig is tisztán, világosan, rejtvények nélkül alakítja versét. Azt fejezi ki benne, amit ki akar fejezni (se többet se kevesebbet) s mindezt szolid, ismerős költői eszközök igénybevételével teszi, könnyed természetességgel, olajozott formakészséggel. Ügyesen egyensúlyozva közben, hogy ne legyen se túl prózai, se túl költői. Vershangja behízelgő, sanzonszerű. Mondanivalói csak ritkán igényelnek ennél töményebb, emeltebb vagy áttételesebb kifejezésmódot. Ez a kellemes harmónia (forma és mondanivaló egysége) megbízható, kicsit tán túlzottan is ápolt belső harmónián alapul. Baranyi kivételesen kiegyensúlyozott természet. Költőnek kivált az. Tudat- és érzelmi világa termő mozgásban van, de sohasem korbácsolja fel semmi végletes. S csak elvétve hatja át valami nehezen vagy csak küzdve elmondható. Verseinek simasága belső simaságon alapszik. Nem simulékonyságot mondtam, inkább gyanútlan tüskétlenséget, az összerándulás, a belső viaskodás hiányát. Hiszen Baranyi, ahogyan mondani szoktuk, harcos költő; vállalja, kimondja, hogy kommunista, és verseiben gyakorta hadra kel mindaz ellen, ami csak akadálya lehet annak, hogy a világ megváltozzék, megfiatalodjék. Szatirizálható mai jelenséget éppúgy kipellengérez, mint ahogyan másfelől megdicsőíti a már előkészítő történelmi múltat. (Új kötetében egész ciklust szentel a jövőért vérző régi hősök emlékének.) És a maguk módján ezek a harcos, szatirikus vagy a régi magyar költészet hangját idéző, emlékező versek éppúgy tetszetősek vagy jól megformáltak, mint a tónust meghatározó szerelmi dalok. És hatásosak is — kivált az önnön, érzelmeit, eszméit versben is hallani vágyó szélesebb közönség számára. Az ismerős közérzelmek kedvelői előtt. Baranyi Ferenc népszerűsége tehát természetes, mint egy Szilvási-regényé, vagy mint egykor, a harmincas években, Faludy György induló lírájáé. De azért nem ártana — mint ahogyan erre mutat is a kötet törekvést — egy szinttel mélyebb, egyedibb, költőileg érvényesebb lelki rétegből írnia. ★ Galambosi László a népies hagyományt és a modernebb szabad képzetkapcsolást akarja egyesíteni. Ott tipródik a maga külön szándékaival a népies szürrealizmus határmesgyéjén. De nem oda, hozzájuk, hanem többnyire csupán a népire stilizált szómágiához jut el. Miért? Alig ismerek még egy mai versírót, akinek annyira csak hangzást, egyfajta zenét jelentene a vers, mint neki. Pontosabban: aki verskompozícióiban annyira mellőzné a szavak konkrét jelentését mint ő, akinek szótára eleve csak átvitt értelmet, jelképi jelentést tartalmazó szótár. Tudván tudjuk mindnyájan, hogy a versben a szavak konkrét közlése megváltoztatható, hogy tágas jelképekké válhatnak, akár a népi hagyomány, akár a költő egyedi teremtése alapján. De Galambosi László a népi hagyományon felbátorodva, azt lényegesen meghosszabbítva, odáig tágítja jelentéstartalmukat, addig növeli jelképi közlésüket, hogy körvonalazhatatlan, kihüvelyezhetetlen jelentésükkel bárhol, bármilyen kompozícióba beilleszthetők. Verse így aztán telten szól, zengőn áramlik — csak a közlése zsugorodik sejtelmesen kicsire. A szóképek, metaforák, ősi jelképek, népi hiedelemvilágunk ismert szimbólumai, ez az egész látványosan működő vershajtómű, alig emel valamit. Eszmei pelyhet legföljebb, s nem okos űrkabint. Könnyű volna versíró gyakorlatából kimutatni hagyományosan tartalmas fogalmaink tartalmatlanná tágítását, ősi jelképeink mechanikus kizsákmányolását, pompás szóképeink képzavarrá degradálását. De ez messzire vezetne. Inkább csak a félresikeredett módszer általános érzékeltetésére idézek egy részt a Vendégelő című verséből: „Boszorkány bánat-sűrítő guzsalya, — fehérbe fordul a hold. — A fohász fiókját le ne lakatold! — Borotvás merénylő, zabáló zsiványok közötti — verembe buktat a roskadó patájú kín. — Hiába matatok, Bőségszólító, — a remény kantárba fogott lovain.” Kifogásolható vagy akár elrettentő sorokat, persze, a legjobb verseskönyvből is ki lehet kapni. Könnyű elmondani, hogy a fohász fiókja éppúgy sikerületlen, mint ahogy patetikus a roskadó patájú kín stb. De nem erről van szó. Nem véletlenről. Bárhol ütöm fel a Teremtmények találkozása című új kötetet, ilyesféle nagyzoló, barokkos stilizálásba ütközöm. A Harc című vers például így kezdődik: „Vijjogtak fölöttem — márványtollú rablók. A földben — láncokba rándult a Nyomorfa ránca — Üszök-dolmányosan, jég-birodalmak — csipkéin át havat göngyölt — a Rettegés vonulása.” De hadd másoljak még ide néhány sor folytatást a jobb meggyőzés kedvéért :■ „Hiába becéztem hajlékom —■ szarkaláb-sűrű szavakkal, ibolya-puha — énekekkel. Fekete omladékon — sanyargatott az Omlás fejedelme. — Nem szoríthattam virágsisakot — vasporba buktatott fejemre.” Ismerős stilizálás ez, már-már egy ismerős stílminta paródiája. Tüskés Tibor egy 1967-ben írt kritikájában így összegezi véleményét Galambosi első kötetéről: „Szecesszió ez még a javából, díszítőművészet, virágokból, állatmotívumokból font füzér, ornamentika.” S bár az eltelt évek alatt Galambosi mesterségbeli tudása, biztonsága nagyot nőtt, mostani kötetére is már-már érvényes Tüskés akkori megállapítása: „Néhány szó nagybetűs írása, érzéseink kozmikussá tágítása még aligha teremt költői mítoszt, önálló lírai világképet.” Ehhez még csak anynyit tehetek hozzá: az élményt ki lehet, sőt ki kell dolgoznia a költőnek, de nem lehet felfújnia, mint a léggömböt. Galambosi Lászlónak vannak egyszerű, hiteles költői élményei. Ha azokat — és a kötetben erre is van példa — úgy írja meg, ahogyan jellegükhöz és jelentőségükhöz mérten meg kell írni, akkor sikeres verset ír. Néhányuk címét ide is írom, hogy tudni lehessen, mire gondolok: Csizma, Kocitus-kút, Egy hősi halottra, Bárdos bíró, Dünnyögő, Kívánság stb. Sőt, Biztató című versét — négy sor az egész — ide idézem, az adott stílusban a kívánatos mértéktartás példájaként: „Lombokat hoztál — az Olajfák ligetéből. — Fölékesítheted — a Világ homlokát." Galambosi Lászlónak nem ártana elgondolkoznia azon, hogy a felcicomázott sejtelmesség, a szómágiás ornamentika — gyakori megjelenésük ellenére —, devalválódó eszközök, s hogy költői élményeit, verscsíráit inkább kiszabadítania kellene mechanizmusukból, mint beléjük fojtani. A népi hiedelmvilág lemásolva, utánagyártva éppúgy csak szobadísz, mint a ma készült bokály vagy cseréptál.★ Kartal Zsuzsa forrongó, indulatos egyéniség. Meg tüskés is. Egyszerre kifelé és befelé. A verssel is ambivalens viszonyban van: hol művészi produktumnak tekinti, hol idegcsillapítónak. Hol megcsinálja a verset, vagyis érzékletessé teszi mindnyájunk számára, amit érzékletessé akar tenni, hol meg csupán ritmusba (olykor rímbe) szedi haragos gondolatait. Azon nyersen, direkten. Lehet, persze, így is verset írni — de nehéz. A nagybetűs éléről vagy a szerelmi csalódásról egybegyűjtött közgondolatok csak módjával érnek öszsze verssé — hiába állanak tördelt sorokban. Pedig Kartal Zsuzsa Körözés című második kötetében akad kéthárom olyan téma- és érzéskor, amely a köznapi reflexió-szintet túllépve versintenzitású. (Belőlük írja a kötet legjobb verseit.) Közülük szinte a legerősebb a teret kívánó, világjavításra szomjazó cselekvésvágy. „Ebben az emberöltőben kell eljutnunk valahová” — mondja de úgy érzi, hogy „ez az emberöltő — mindenütt szorít — nem ránk szabták — rég kinőttük”, s bár elismeri az apák érdemét, akik harcaikkal vagy mártíriumukkal létrehozták, végkövetkeztetése keserű, úgy mondja, „statisztálhatunk” csupán. Holott szerepre vágyik maga formálta jövőjét keresi. Türelmetlenül, de ez természetes türelmetlenség, hasznos és tipikus mai közérzelem. Verssé akkor válik, ha a kifejezés túllép a közbeszéden. „Átöröklött emlékeim — bazaltkúppá állottak össze. — Nem azért élek a hegyen, — hogy szemem lesüssem a földre.” ■ A másik téma- és érzéskor, a „kétszemközt a rémülettel”, vagyis a halállal való szembenézés, melyet egy egész ciklus, az Ördögűzés testesít meg. Fiatalon átélt életveszély a személyes indítéka, egy súlyos operáció. Kartal Zsuzsa költői módszerét ebben a ciklusban lehet leginkább tetten érni. S ez a módszer: átélni, mégis kívül maradni. Az érzelmekről — önmagához is kegyetlen fölénnyel — csupán az ész reflexív szintjén számot adni. A megaláztatás és a fájdalom elleni, gyermekkorból hozott védekező reflexe, melyről a kötet egyik költőileg leginkább „megcsinált” verse szól (Mint aki ujjába harapott), úgy látszik olyan erős benne, hogy még az egzisztenciát alapjában rázkódtató élménynek is fölébe tud kerülni. Mármár elnyomná. A költő szerencséjére azonban nem teljes sikerrel. Az ész ugyan ilyesféle összegezésekre jut: „milyen életveszélyes az élet” vagy: „az én életem — ideiglenes”, de szűrőjén mégis áttörnek a belső rengések érzékletesebb dokumentumai: „Na, hosszú hajam, most segíts — más nem segíthet úgyse engem.” S felszínre kerülnek olyan tisztán kibontott lírai felismerések is, mint amilyen például a kötet egyik legszebb verse, a gyógyulás alatt készült Természetközelben. Értem én, persze. Kartal Zsuzsa érzéstelenített szavakkal akar beszélni. Köznapian, egyszerűen. De amiről beszél, az is elfojtott, leegyszerűsített intenzitásában lefogott. Minden formakultúrája, stílügyessége, rátermettsége ellenére, nincs-e itt ellentmondás? Netán kibontakozását nehezítő? Vagy éppen így, e tehertétellel remél külön útra találni?