Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 5. szám - Schéner Mihály: Huszárok • kép (15. oldal) - Kemsei István: Egy térmester feljegyzéseiből (15. oldal) - Gutai Magda: Csendélet | Egy akkord fölbontása | Kapcsolat • vers (15. oldal)
KEMSEI ISTVÁN: Egy térmester feljegyzéseiből Készítsünk egy gyorsfényképet erről a langyos vasárnap délelőttről. Kiindulópontunk legyen a fatelep nagykapuja. Objektívünket óvatosan dugjuk be a deszkák közötti résen, szép, bár kissé üres kép sikeredhet így: a napsütötte fatelep porosudvarát mint fotótémát unalmasnak is találhatjuk. A portásfülke előtti lócán üldögélő öreg Varga profilja már hálásabb feladat lehetne, de ha nem vagyunk türelmetlenek vagy ha nem sietünk éppen valahova, akár várhatunk is: várakozásunk kifizetődhet, mert a sínek felől, ahonnan néhány perce még zuhanó deszkák csattanásai halatszottak, most beállt a csend, ami azt is jelentheti, hogy vége a vagonkirakásnak. A megelevelenedő udvar képe mutatja majd, hogy nem tévedtünk. Keresőnkben először a két kutya jelenik meg, jókedvűen feltartott farokkal kocognak felénk, aztán a háttérből két félmeztelen férfi alakja rajzolódna ki, bal kezükben ütemesen lóbálják a szürke disznóbőrből készült durva védőkesztyűt, amelyekről később megállapíthatjuk majd, hogy erősen viseltesek,ujjvégeik elkoptak, tenyérrészük elrongyolódott. A két férfi jobb kezében sörösüveg himbálódzzon, szintén ütemre, lassan közeledjenek, sóhajtva üljenek le a lócára, szétvetett lábuk elé rakjuk le az üvegeket, így már jó lesz a kép: bal szélen a cigarettázó öreg Varga, a ráncos arcával, örökké gondterhelt tekintetével, mellette a két megfáradt tartású férfi, középen elhelyezkedve a cigány, akit döntsünk a portásfülke falának, a másik szélen a kocsis, akit viszont görnyeszszünk kissé előre, úgy, hogy mindkét könyökével a térdeire támaszkodjon. Süssük el a masinát, jó lesz emléknek a kép, és most, a képzeletbeli fénykép elkészítése után, szálljunk le a kerékpárról, a kerékpár első kerekével lökjük be a telep kiskapuját, támasszuk a gépet az árnyékba, közben hangosan üdvözöljük az urakat, ezzel a gesztussal szakítsunk félbe egy megkezdett beszélgetést, kényszerítve őket, hogy egy pillanatra ránk tekintsenek. Nyugtázzuk jólesően, hogy lépésünk sikerrel járt, most várni fognak egy pillanatig, amíg eldől, odamegyünk -e hozzájuk vagy sem, nyugodtan elbíbelődhetünk a kerékpárral, ami sehogyan sem akar megtámaszkodni, nem maradunk le semmiről. Ezután természetesen menjünk oda hozzájuk, nem lévén másutt hely, telepedjünk le a portásfülke betonlépcsőjére, a cigány lába elől vegyük el egy hirtelen, de annál észrevehetőbb mozdulattal a sört, és húzzunk egyet az üvegből. Figyeljünk rájuk, eközben tegyünk, úgy, mintha az udvari csap betonteknője körül repdeső és fürdőző verebeket tanulmányoznánk. — Két lovam volt, apukám, és most ne hidd el, mert akkor is így volt: egy pej meg egy szürke. Amikor visszafelé tartottam velük a vásárból, és a saraglyában ott visítottak a malacok, még táncoltak is hozzá, úgy kocogtunk haza. Meszet hordtam akkoriban. Jól felmagasítottam a stráfkocsi oldalát, mentem, pontosan úgy, mint a meszes, csak húztam a csíkot az utcán magam után! Azok voltak a szép idők, fiatal voltam, ha otthon maradok, még talán ma is így élek! Éreztetik velünk: egy régen elkezdett, de időközben általunk félbeszakított, most újra elindított beszélgetés közepébe csöppentünk, téma: a sors, még inkább: a lovak, a két férfi* szeme kifényesedik, a cigány a történet közepén, mindenütt van, csak a fatelep udvarának gyalulatlan lócáján nincs, ott csutakolja marokra fogott szalmával, a derengő hajnalban, a lovait a faluszéli cigányház istállónak kinevezett szérűjében, a csípős szél belekap koromfekete hajába, megemel egy elfeküdt, makrancos tincset belőle, épp azt, amelyikbe tarka lúdtollat biggyesztett felkeléskor a felesége, a párnacihából lógott ki ez a kicsike pihe, a szél most kikapja a cigány hajából, áthelyezi a pej sörényébe, ottmarad az akkor is, amikor a cigány beköti a lovat a rozoga stráfkocsi elé, ott fog libegni egész délelőtt az országúton, a környező falvak hepehupás utcácskáin, húzza a csíkot maga után, és kiabál, meszeees! meszeees! Ott ül a kocsis is: két megtermett muraközi kanca húzza az ő stráfkocsiját Kőbánya felé, a Sörgyárhoz, rengeteg a kocsma errefelé, kacskaringóznak is a lovak, utcákon be, utcák dől ki, elvezetik a gazdát és a haverját a legközelebbi italmérésekig, öt perc, tíz perc, félóra pihenés ez is, lehet lógázni a fejet bele az ablakostarisznyába, aztán indulás tovább! — Jól rakd meg — szól a kocsis a kék munkakötényes férfinak, aki a malátát lapátolja a kocsiba —, csak még előbb tégy alá néhány üveggel. — A pasas a fejét csóválja, nem nagyon akaródzik neki teljesíteni a kérést, de a kocsis most közelebb lép hozzá, meglenget az orra előtt egy húszast. — Na? — Megrohad alatta, mire hazaérsz, de nekem nyolc — mondja erre a pasas, és eltűnik, a kocsis kacsint a havernak, a haver meg vissza. — Kihűl az, komám, ha lesz rá ideje. — Több kocsi is áll a Sörgyár udvarán, a lovak pofáján abrakostarisznya lógáz. — Nem küldted messzire, remélem! — ordít valaki át az udvaron, az egyik hátsó kocsitól —, jusson ám nekem is! — Le vagy te... — int vissza a kocsis. — Nem te, komám —, mondja a malátarakodó pasasnak, aki egy ládával bukkan elő az egyik ajtóból. A kocsis is, a haverja is leguggolnak a kocsi mellé, csak úgy, a fogukkal emelik le a kupakot az üvegről, hátrahajtott fejjel isznak, szemük meg jár, mint a sublótfiók, ki-be. Szépen, alulra kerülnek az üvegek, rá a maláta, csurig, hajtanak kifelé az udvarból. — Jól van, öregem — suttogja a kocsis a kapuban a portásnak. — Lent van az, mélyen. Meszeees! Meeeszeeees! — ordítja a cigány a szűk kis utcában. — Van még egy vödörre valóm! — kiabál be egy udvaron, dehogy költözik ő fel Pestre, nincs az a kincs, hiába kárál az anyós, hiába árulja a házat. — Hóó, te! Aranygabika leszáll egy kupica pálinkára, megállni! Az Éles saroknál áll a rendőr, az ördög sürgősen elvihetné innen, de úgy látszik, annak se kell, mert csak ottmarad, sőt, szeme mintha megakadna a stráfkocsin, a haver óvatosan oldalba löki a kocsist, látom, sziszeg az vissza, a rendőr valóban lelép a járdaszigetről, messzire mereng a tekintete, mintha csak az elsuhanó autókra volna kíváncsi, szeme sarkával azonban éber, felmelt karral jelez megállást a kocsinak, a kocsis: Hőőő! — mintha a világ legnehezebb dolga volna megállítani az amúgy is komótosan baktató kancákat, érezze a rendőr, mekkora feladat ez, még a zöldre festett fékét is behúzza nagy rántással, pedig nem is működik. A rendőr köszöni az igazolványt, de a vasvillást kéri, azzal kezdi el böködni a malátakupacot, fehérfényű kupak tűnik először elő, a kocsis magabiztos arca szürkülni kezd, a haver nyög egyet. — Ez mi? — Érdekes, mintha sör volna, hogy kerülhetett bele a malátába? A kocsis most már javasol, ha így van, ne vesse meg a biztos úr, mi nem isszuk ezt, nyugodtan süllyesszen el vagy kettőt a pózniba, de a hangja — érzi ezt valahogyan — nem eléggé meggyőző, fojtott egy kicsit, hiába próbálja kiköpni a torkába akadt gombócot. Hátravan még a jegyzetelés kínos-keserves szertartása, nincs könyörület, a kérések, ajánlatok, káromkodások lepattannak a szürke egyenruháról, tompán pöngve hullanak a macskaköves úttestre. Szinte áll a délelőtti csend a fatelep fölött, lassan fordul a nap, langyosan tűzi a négy férfit, akik sörökkel mérik az idő múlását, kortyolgatva és cigarettázva, lehet, hogy már nem is délelőtt van, hiszen megszólalnak a palotai harangok, utánuk az újpestiek, hangjuk összekapaszkodik, egymásba fonódik a sínek fölött. — Egy hónap — mondja a kocsis. — Még egy hónapot kell kihúzni itt valahogy. Meglesznek az új lovak, rendbehozatom a stráfkocsit. Olyan lovak, komám, amilyenekről te még nem is álmodtál, nem holmi kehes és sánta cigánylovak, akikbe hálni jár a lélek, mert vének is már meg szőrehullatók is, és vaksik... Csikók, édes egy haverom, aztán fel is út, le is út innen! Ezeket a lovakat még az öreg Varga is látja, most fordulnak be a Redda Barnen utcán, könnyű trappban, sörényük lobog, patkózatlan patáik nyomán finoman száll a por. A fatelep kapuja előtt megtorpannak futnak egy lendületes kört, úgy ugranak át a nagykapun, vidáman nyerítve száguldanak a vasút felé, szőrük csillog a napfényben, még, szinte vezényszóra visszanéznek, és eltűnnek a sínek fölött. A nemzetközi gyors pillanatnyi villanással robog el a fatelep előtt, a hálókocsi egyik fülkéjében félmeztelen nőt ölel hátulról egy férfi. — Láttátok? — nyílik tágra a cigány szeme. A többiek bólintanak. Látták. Schéner Mihály: Huszárok 1981. JANUÁR 31. GUTAI MAGDA: Csendélet Betonbunkerekből fölszállt kilégzés, tömbbe merevedve. Fölrobbantott kőoszlopok. Bevégzett eltakarodás, kiszenvedés, közöny. Node maradványok is veszettül. Körömnyomok, kitépett fűcsomó a sziklába égve. Hajszálak. Zubbonygombok. Félszárú szemüveg. Bizony, elgondolkodtató ez az alagsor, s a túlélőknek beláthatatlan. Egy akkord fölbontása Egy félig földbe süppedt asztal, megterítve pókhálós ezüstneművel. A spanyolfal mögött a bevetett ágy rágcsálóknak kiváló menedékhely. Valakit vártak itt, de a gróf kilovagolt inkább a hangamezőre, betörni a csődört, a gyémánt patáját. Mindehhez brokáttapéta, falfreskók, muránál csillár. Izolált sebek az emlékezet egyik rétegéből. Betéved olykor egy-egy bükkfacserje, magával húzva az erdő aljnövényzetét, s némelyik tétova állat hosszan nézi magát, a lápvirággal körbefont tükörben. Pokróccal és elemózsiával fölszerelve, naponta elindul a gyereklány a szakadék felé, a tüskebozóttal benőtt ösvényspirálison. ' ".Ki -'.ii Jú&öiil ,I$Vé»5|b ■*. * - • SOI/ >í W'v j- O Uticéljáig sose ér el, Az eltitkolt és fölfedetlenül maradt kastély tragédiától sokáig borsódzik a háta. Node semmi, semmi. Mosolyog, amíg meglebbenti hajzatát a szél. ~r Most a vigyorgó maszkok, a gyerekkor árkaiból kivetett koponyák okozta rejtelmes rémülettől ments meg! Toll pereg, por száll. Süketíts meg! Rólam fecsegnek a sírásók, virágárus kofák. „ ” ' - ' : f Hideglelős, szélfújtatóra látok. Borongó Társam, fogd meg a kezem! Ami nem történt meg, arra emlékezem. Meg ne vakuljak! Meg ne öljön elképzelt hiányod. Kapcsolat Jaj, istenem! Hát erre vártam én? Ez kellett éppen? A véraláfutásig szederjesedő őszi erdők csöndje? Csak Téged keltenélek, mindhalálig. Kedvesem, örömre. De kifut a vér a rét hajszálérrendszeréből. Süllyedéses hullafoltok Hiúinak emlékezetedben. „Megértesz” — mondod. Megértesz? Elhagynálak. Kire hagyjalak? Hova lennék nélküled. Szerelmem? Fehér háttér előtt kifehéredő gesztenyefák, útjelzőim a csendben. ÉLET ÉS.