Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-11 / 15. szám - Remete László: Haladó kultúránk külföldi propagandistái • reflexió | Visszhang • Vezér Erzsébet (ÉS 1981. március 28.) • Remete László, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (2. oldal) - Szabó Sándor András: Wagner és a Rudolstadt grófné • reflexió | Visszhang • Kroó György: Richard Wagner: Barna könyv (ÉS 1981. január 31.) • Szabó Sándor András, okleveles tartósítóipari kertészmérnök, Székesfehérvár (2. oldal) - Timár György: Kétszeres visszhang • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Kőváry E. Péter: Van, aki a trónörököst - van, aki a témát • reflexió | Visszhang • Tatay Sándor: Trónörökösvásár (ÉS 1981. március 28.) • Kőváry E. Péter közgazdász, újságíró (2. oldal) - Karakas András: Nagy zacskó • kép (2. oldal)
i ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------| VISSZHANG Haladó kultúránk külföldi propagandistái Az ÉS március 28-i számában Vezér Erzsébet, Sükösd Mihály előző heti Cseréppostáját korrigálva, kiegészítve mutat rá, hogy Lee Cogdon, ismert amerikai történészen kívül még sok külföldi kutató foglalkozik századeleji kultúránkkal. Értékes reflexiója néhány ponton ugyancsak kiegészítést kíván. Elfeledte, hogy az általa megjelölt külföldi kutatókat a magyar századelőnek csak a maga idején hivatalosan el nem ismert haladó kultúrája foglalkoztatja, amelynek képviselői a régi Magyarországon csak az 1918—19-es forradalmak időszakában kaptak megbecsülést. Közülük némelyek az őszirózsás forradalom alatt (Jászi, Szende Pál, Madzsar stb.), illetve a proletárforradalom idején (Lukács György, Varga Jenő, Bolgár Elek stb.) a politikai hatalom részesei is lettek, másokat egyetemi katedrához juttattak. Méltán emeli ki Vezér Erzsébet, hogy századeleji kultúránk nemzetközi tekintélyét nagy mértékben növelték annak külföldi „propagandistái”, Jászi, Mannheim, Hauser Arnold és mások, de szerintem két ponton ez a megállapítása is bővítést igényel: az általa megjelölt tudósok többsége nem önként lett 1919 után külföldi reprezentánsa szellemiségünknek, hanem az ellenforradalmi Magyarországról politikai kényszerűség miatt távozott el. Végül, legalább Szabó Ervin és Varga Jenő nevét nem hallgattam volna el; őket is a Vezér Erzsébet által „minores gentium” gyűjtőfogalommal jelzett „névtelenek” közé utalva. Szabó és Varga már 1919 előtt (a legrangosabb európai folyóiratokban megjelent írásaik révén) ismertek voltak, külföldön. Szabó Ervint, akit Lukács György először éppen az ÉS által közölt nyilatkozatában „mindnyájuk szellemi atyjá”-nak nevezett, a Magyar Tudományos Akadémia egykorú tagsága még álmában sem fogadta volna soraiba. Viszont röviddel halála előtt értesülhetett arról, hogy a fiatal szovjet államban 1918 szeptemberében létesített Társadalomtudományok Akadémiája Alakulása pillanatában külföldi tagjai közé választotta, Romain Rolland, Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg és más, jeles személyiségek társaságában. Szabó Ervin szerepe iránt azóta is mutatkozott, ma is mutatkozik külföldi érdeklődés. Nemrég S. Goldberger New York-i történész egész esztendőn át dolgozott Szabó Ervin disszertációján Budapesten, sőt, szlovákiai szülőhelyére is elzarándokolt (már csak a Szlanica helyén, erőmű céljából kialakított nagy tavat találta ott), ő kutatta fel a bécsi egyetem jogi karának anyakönyveiben a Szabó Ervin 1898—99-es ottani tanulmányairól fennmaradt bejegyzéseket, és hozta el nekünk is a másolatokat Ez év februárjában egy Jegorov nevű fiatal ungvári ukrán történésztől kaptam levelet; évek óta foglalkozik Szabó Ervinnel. Moszkvában eddig nálunk ismeretlen adalékok sokaságát kutatta fel és részben már publikálta. További munkájához kért eligazítást. Varga Jenő nevét is már 1919 előtt megismerhette a világ, nemcsak a külföldi lapokban nagy számmal megjelent tanulmányai, hanem többek között a tízes években a német Alfred Weberrel, az osztrák Otto Bauerral folytatott nyilvános vitája révén. Varga csak 1919-es emigrációja után lett a Szovjet Tudományos Akadémia tagja, Világgazdasági Intézetének alapítója és valószínűleg századunk legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar származású társadalomtudományi írója. Az utóbbi tényt először egy Moszkvában 1959-ben, születése 80. évfordulója tiszteletére szerkesztett gyűjteményes kötet 500 tételes Varga-bibliográfiája tárta fel. Ennél is teljesebben az a két évvel utóbb Wiesbadenben (NSZK) publikált második bibliográfiai kísérlet, amely már 830 írásának címét tartalmazta, végül a harmadik, még mindig nem teljes Varga-életmű bibliográfia, amelyet születése centenáriumán az MSZMP Társadalomtudományi Intézete adott közre, ezúttal már több mint 1000 lelőhelyet felsorolva. E kiegészítéseket azért tartottam megírásra érdemesnek, mert nemrég, Vezér Erzsébethez hasonlóan, én is kaptam Kurimoto profeszszortól Tokióból egy „ékes japán írású” könyvet, nem ugyanazt, mint ő, hanem összeállítást — japán nézőpontból — a 19—20. század 107 legnagyobb személyiségéről. Marx, Engels, Lenin, Einstein, Freud és mások mellett, Lukács György és négy másik magyar tudós fényképpel illusztrált rövid életrajzát sikerült benne felfedezni. Úgy hiszem, nekünk is vannak még feladataink a külföldi érdeklődés teljesebb orientálásában. Remete László Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Wagner és a Rudolstadt grófné A közelmúltban olvastam Richard Wagner Barna könyv című naplóját és az Önök lapjában Kroó György tollából az erről szóló írást (ÉS, január 31.). A fordítás és szövegmagyarázás egyik apró hiányosságára szeretném felhívni a nagyszerű fordító, Kardos Péter figyelmét, hogy ha a mű másodszor is kiadatnék, a Wagner-életrajz utalása megvilágosodjék. Lássuk a tényeket: A mű 33. oldalán, augusztus 14. (1865) cím alatt, a következő mondat olvasható: — „Hugo förtelmes dolgait épp most olvastam lázasan27, ezt megint milyen jól kifogtam, akárcsak hajdan a rudolstadti föld alatti járatokat 128” A könyv jegyzeteiben a fordító megmagyarázza a 27-es utalást, miszerint Wagner éppen ekkor, augusztus közepén olvasta Hugo Nyomorultak című regényét. A 28- es utalás azonban ennyiből áll csak: „Nem tudjuk, mire vonatkozik e megjegyzés.” Nos, Georges Sand Consuelo és a vele összefüggő Rudolstadt grófné című romantikus — és föld alatti járataival valóban hátborzongató — művét Wagner alig néhány éve olvasta, s ami nem is csoda: e mű olvasása sem javította kedélyállapotát. Az énekesnő Consuelo, a majdani Rudolstadt grófné története magyar nyelven is többször megjelent, így például Szávai Nándor fordításában, 1978-ban, az Európa könyvkiadó gondozásában. Szerény megjegyzésem továbbítását köszönöm. Szabó Sándor András okleveles tartósítóipari kertészmérnök Székesfehérvár Kétszeres visszhang Írtam a lap múlt heti számába egy „Visszhang”-ot, Csak franciául? címmel. Mondanivalóm lényege az volt (pardon lett volna), hogy az ÉS egyik korábbi hírében tévesen szerepelt az az állítás, amely szerint a spanyol nyelven mostanában megjelenő nagy magyar költészeti antológiához pusztán és csakis Gara Lászlónak 1962-ben napvilágot látott francia nyelvű antológiája volt fogható. Ezt példákkal is alátámasztottam. A fent említett lényeget a lap olvasói aligha sejthették meg, tekintve, hogy az ÉS általam idézett mondata az én „Visszhang”-omban a „csak” szócska nélkül jelent meg. Minél fogva hepciás okvetetlenkedőnek vélhet az is, akinek ez egyébként eddig tán nem állt volna szándékában. Hiszen, ha a szóban forgó, spanyol nyelvű antológia csak hasonló a Gara-féle franciához, nem pedig csak ahhoz ha sonló, akkor milyen alapon oktatom én ki az eredeti hír megfogalmazóját, s miért tartom szükségesnek, hogy mindenkit sietve fölvilágosítsak a Gara-féle francia antológiához szintén hasonló több más külföldi kötet létezéséről? Íme, csak ennyit jelent, ha csak egy csak hiányzik az ember kinyomtatott szövegéből. Tímár György istrri'19 ors Van, aki a trónörököst - van, aki a témát Az Élet és Irodalom március 28-i számának első oldalán Tatay Sándor, a neves író, számomra eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be Trónörökösvárás című terjedelmes írásában, egy művirág apropóján — érzésem szerint némi műharaggal. Olyan általános következtetésekig jut el, amelyek, úgy tetszik, nem mindenben állják meg a helyüket. Tatay Sándor, mint írja, egy dél-dunántúli falu értelmiségi házaspárjánál tett látogatást. Az asszonyka, szemmel is jól láthatóan áldott állapotban fogadta a vendéget, azonnal szalmapapucsot ajánlva föl, abban az előszobában, amelyben trófeáktól és vadászpuskáktól körülvéve, egy vázányi művirág díszlett, kis kartontáblával, mely cirádás betűkkel hirdette: trónörököst várunk, e házban nem dohányzunk. Ezt a fogadtatást a sokat megért író és publicista elégséges oknak (vagy legalábbis még egy cseppnek a csordultig telt pohárban) tekintette ahhoz, hogy végre ország s világ előtt kikeljen a „csupán” egy vagy két gyereket vállalók, a dohányzást ellenzők, valamint az új világban az ideális ízlést még magukénak nem vallók ellen. Nos, lehet, hogy találva érzem magam, azért horkanok fel így. Jelzem, nálunk is van otthon egy csokor nylonvirág, ám — tartsanak bármit is rólam — nem hagyom kidobni, mert attól a nagymamától kaptam, aki, míg élt, istápolt bennünket, unokákat, s e csokrot is maga készítette annak idején, tizenkét évvel ezelőtt, házasságunk napjára. (Egyébként tényleg nem „műalkotás”, de a mama, mert így szólítottuk nagyanyánkat, angyali teremtés volt.) Trófeáink nincsenek, az igaz, viszont vendégeink — anélkül, hogy kérnénk őket — maguktól leveszik az előszobában a cipőt. Három okból is, először, mert mi is így teszünk náluk. Másodszor, mert az új lakások épülését lassabb tempóban követő infrastruktúra miatt, ritkán lehet lakásainkat száraz, tiszta cipőkkel megközelíteni — nem tapasztaltam még, hogy falun ez másként volna. S harmadszor, az előbbiből folyóan: tisztában vannak azzal, hogy sáros cipőik nyomát, a nem éppen olcsó szőnyegekből (tévedés ne essék: nem perzsaszőnyeg, „csak” szőnyegpadló) ugyancsak drága tisztítószerekkel kellene eltávolítani. Márpedig van ezenkívül is éppen elég teendőnk, pedig „mindössze” két gyermeket nevelünk. Ha egyáltalán nevelésnek nevezhető az a napi fél vagy egy óra csevegés, ami a reggel háromnegyed hatkor induló és este fél nyolc felé csillapodó rohanás után, nyolcig, a gyerekek lefektetéséig megmarad, miután mindketten fontos, felelősségteljes beosztásban dolgozunk. Így nálunk az iráni, pakisztáni és lengyelországi események rendszerint piros és fekete pontokkal, nehezen megoldható matematika példákkal esnek egybe. Ennyit, ne többet, a csak két gyereket vállalók trónörökös-kényeztető szemléletéről. Térjünk vissza a dohányzáshoz. 1971. november 1-ig napi másfél doboz Munkást, jobb esetben Kossuthot szívtam el, hat éven át. A végén már aludni sem tudtam a köhögéstől. De ma már nem tudom, hogy ez volt-e a rosszabb avagy az az állapot, amiből két-három napig nem tudok kilábolni, a jelzett időpont óta, egy-egy füstös értekezleten való részvétel után. Ezen az író által ajánlott megoldás — tudniillik, hogy építsenek tágasabb irodákat —, tekintve az ország gazdasági helyzetét, kötelesen aligha segíthet. Változást legfeljebb az hozna, ha az értekezleteken senki nem gyújtana rá, hanem negyven percenként, óránként cigarettaszüneteket tartanának. (Megjegyzem még, hogy a dohányzás, az én szemszögemből, egyáltalán nem gyógyszeres kezelésre váró betegség, miként azt Tatay Sándor igyekszik bizonyítani, hanem, sajnos, mások egészségét is károsító szokás, amelyről egyesek nem is akarnak, mások meg nem tudnak leszokni. Végezetül az is meggyőződésem, hogy célravezetőbb lenne az értelemes szabadidőtöltés és pénzköltés útjait, lehetőségeit megmutatni és népszerűsíteni, mintsem újra és újra pellengérre állítani a cirádás kerítések, vagyont érő síremlékek építőit, mert— és ezt Tatay Sándor jobban tudja, mint én — ízléstelenségeik okai saját személyiségüknél sokkal mélyebben gyökereznek. Kőváry E. Péter közgazdász, újságíró Szerkesztői üzenetek BENKE LÁSZLÓ, RÉVFÜLÖP. Levelében a „zánkai honismereti munkások” nevében kéri segítségünket Mint írja, a zánkai temetőben három olyan személyiség nyugszik, aki a szabadságharcban szerepet játszott. A sírokat a múlt év óta kegyelettel ápolják az úttörők, a KISZ-esek, a népfront aktivistái. Bozzay Pál költőről, akit Petőfi és Jókai istápolt, Thury Károlyról, a 48-as hadnagyról, néhai zánkai lelkészről, Petőfi iskolatársáról sok mindent tudnak. A harmadikról — Vadnay Rudolf nyelvtudós, aki a Felvidékről vándorolt Zánkára és a szabadságharc idején Szemere belügyminiszter titkára volt — kevés életrajzi adatot ismernek. „Hova forduljunk segítségért? Múzeum, tudományos Intézet, levéltár?” - kérdi tőlünk. Válasz helyett ezzel az üzenettel hívjuk fel annak a kutatónak vagy intézménynek ügyeimet, aki vagy amely talán segíteni tud a hiányzó adatok, beszerzésében. FERENCZI MÁTYÁS, SZEGED. .,A hivatal, melyben dolgozom, hivatalból megkap minden megyei és városi kiadványt. Jómagam hivatalon kívül járom a könyvesboltokat, antikváriumokat, hogy egy-egy nem is régen megjelent, de gyorsan elkelt könyvet beszerezzek Ha bús képű lovagként állok a pult előtt, a boltban dolgozók együttérzésükről biztosítanak, mondják, új kiadásra bizony várna kell egy-két évet. Meg is érteném a dolgot, a papírhiányra, nyomdai nehézségekre való hivatkozást, ha nem bosszantana, hogy a hivatalba érkező nyomtatványok (nem csupán a megyeiek és a városiak) jó része olvasatlanul hever az irodákban vagy a könyvespolcokon. Hogy végletes példát mondjak, nem tudom, mi a fontosabb: a tankönyvek idejében történő kinyomtatása vagy az, hogy a kutya-, macskatulajdonosoknak saját lapjuk, egy-egy intézménynek, téesznek, üzemnek saját történelmét ismertető díszes, nyomtatott könyve megjelenjen?” A szembeállítással nem tudunk egyetérteni. A lapok, melyeket levelében hosszasan felsorol, pénzért kelnek el, tehát a „befektetés” megtérül. Hogy a kelletténél több és díszesebb programfüzet, házikiadvány, meghívó stb. jelenik meg, mint amennyit Magyarország nyomdai lehetőségei megengednek, ebben mi is osztjuk véleményét. A kereskedelmi reklámot már nem sorolnánk ide. N. N„ BUDAPEST. Levelét ön ugyan ..Tucat János”-ként írta alá (így, idézőjelben), engedelmével mi mégis inkább az átlag névtelen levélíró szignóját használjuk címzésként. Meggyőződése, hogy sorai nyomtatásban soha nem láthatnának napvilágot. „Hiszen ki figyel oda az emberre, áld nem tapsikol együtt a sokadalommal?” Ezután azt az ön szerint büntetendő nézetét veti papírra, mely szerint: „...vagyunk néhányan, akik a harmóniát, a békés dallamot keressük a muzsikában, vagyunk néhányan, akiket Bartók Concertója, a Csodálatos Mandarin, sőt az Allegro barbaro is kínosan felzaklat, akikben a Zene disszonáns érzéseket ébreszt, akik a tiszta forrást más tájakon, Beethovennél, Mozartnál, Lisztnél találjuk meg. Mi annyi megértésre sem tarthatunk számot, mint amennyit a fülsértő rock, pops más hasonló, fülsértő divatcikk hódolói megkapnak.” írását azért emeltük ki a névtelen vagy álnévvel szignált levelek sorából, mert valami végzetes félreértést tartalmaz. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya senkit nem kötelez arra, hogy élvezze Bartók zenéjét, legkedvesebb költője József Attila legyen, hazánkban — erről akár lapunk hasábjai is tanúskodnak — az sem tekintendő „hazaárulónak", aki csak Petőfire esküszik, és az sem, aki nem szereti Petőfit. A Bartók-centenárium világszerte azoknak az ünnepe volt, akiknek az a bizonyos felzaklató, nyugtalanító bartóki életmű gyönyörűséget jelent, megszenvedett örömet és megtisztulást. Sokan vannak ők is, tisztelt „Tucat János”! És az évforduló alkalmából rendezett koncertek, opera- és balettfelújítások, bemutatók remélhetőleg, növelik táborukat. Ám ez a tábor nem agresszív. És Bartókot nem Mozart vagy Beethoven ellenében élvezi. Megférnek ők egymás mellett. De egyiküket sem kötelező szeretni. SOMOS ANNA, GYŐR. Duzzogó levelében azt kérdi tőlünk, vajon miért kapott a kitűnő táncos, koreográfus. „Győr büszkesége" csupán érdemes művészelmet, miért nem kiválót? A válasz egyszerű. A magas kitüntetésnek két fokozata van. Az érdemesekből lesznek a kiválók. Ami az érdemes művész Markó Iván tehetségét és életkorát tekintve korántsem elérhetetlen díj — a jövőben. K. L. BUDAPEST. Arra kéri a szerkesztőséget, hogy üzenetben értesítse, érdemes-e írnia, és egyúttal adjon tanácsot, mit írjon. Mit feleljünk? Tanácstalanok vagyunk. GERENCSÉR TAMÁS, SZÉKESFEHÉRVÁR. A történet, melyet megír, lehangold. Egy vasúti fülkében láb nélküli férfi utazott, a peronon állók közül valaki segített neki átjutni a fülke küszöbén, míg egy másik utas húsz forintot pottyantott elé. A rokkant felemelte, és mintha a pénz véletlenül esett volna le, visszadta tulajdonosának. Hadd bízzunk abban, hogy élménye nem általánosítható. Az emberek többsége — ember. 1981. ÁPRIIS 11.