Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-11 / 15. szám - Remete László: Haladó kultúránk külföldi propagandistái • reflexió | Visszhang • Vezér Erzsébet (ÉS 1981. március 28.) • Remete László, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (2. oldal) - Szabó Sándor András: Wagner és a Rudolstadt grófné • reflexió | Visszhang • Kroó György: Richard Wagner: Barna könyv (ÉS 1981. január 31.) • Szabó Sándor András, okleveles tartósítóipari kertészmérnök, Székesfehérvár (2. oldal) - Timár György: Kétszeres visszhang • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Kőváry E. Péter: Van, aki a trónörököst - van, aki a témát • reflexió | Visszhang • Tatay Sándor: Trónörökösvásár (ÉS 1981. március 28.) • Kőváry E. Péter közgazdász, újságíró (2. oldal) - Karakas András: Nagy zacskó • kép (2. oldal)

i ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------| VISSZHANG Haladó kultúránk külföldi propagandistái Az ÉS március 28-i számában Vezér Erzsébet, Sükösd Mihály előző heti Cseréppostáját korrigál­va, kiegészítve mutat rá, hogy Lee Cogdon, ismert amerikai történé­szen kívül még sok külföldi kutató foglalkozik századeleji kultúránk­kal. Értékes reflexiója néhány pon­ton ugyancsak kiegészítést kíván. Elfeledte, hogy az általa megjelölt külföldi kutatókat a magyar szá­zadelőnek csak a maga idején hi­vatalosan el nem ismert haladó kultúrája foglalkoztatja, amelynek képviselői a régi Magyarországon csak az 1918—19-es forradalmak időszakában kaptak megbecsülést. Közülük némelyek az őszirózsás forradalom alatt (Jászi, Szende Pál, Madzsar stb.), illetve a prole­tárforradalom idején (Lukács György, Varga Jenő, Bolgár Elek stb.) a politikai hatalom részesei is lettek, másokat egyetemi kated­rához juttattak. Méltán emeli ki Vezér Erzsébet, hogy századeleji kultúránk nemzet­közi tekintélyét nagy mértékben növelték annak külföldi „propa­gandistái”, Jászi, Mannheim, Hau­ser Arnold és mások, de szerintem két ponton ez a megállapítása is bővítést igényel: az általa megje­lölt tudósok többsége nem önként lett 1919 után külföldi reprezen­tánsa szellemiségünknek, hanem az ellenforradalmi Magyarország­ról politikai kényszerűség miatt tá­vozott el. Végül, legalább Szabó Ervin és Varga Jenő nevét nem hallgattam volna el; őket is a Vezér Erzsébet által „minores gentium” gyűjtőfo­galommal jelzett „névtelenek” közé utalva. Szabó és Varga már 1919 előtt (a legrangosabb európai fo­lyóiratokban megjelent írásaik ré­vén) ismertek voltak, külföldön. Szabó Ervint, akit Lukács György először éppen az ÉS által közölt nyilatkozatában „mindnyájuk szel­lemi atyjá”-nak nevezett, a Ma­gyar Tudományos Akadémia egy­korú tagsága mé­g álmában sem fogadta volna soraiba. Viszont rö­viddel halála előtt értesülhetett ar­ról, hogy a fiatal szovjet államban 1918 szeptemberében létesített Tár­sadalomtudományok Akadémiája Alakulása pillanatában külföldi tag­jai közé választotta, Romain Rol­land, Karl Liebknecht, Rosa Lu­xemburg és más, jeles személyisé­gek társaságában. Szabó Ervin sze­repe iránt azóta is mutatkozott, ma is mutatkozik külföldi érdeklődés. Nemrég S. Goldberger New York-i történész egész esztendőn át dol­gozott Szabó Ervin disszertációján Budapesten, sőt, szlovákiai szülő­helyére is elzarándokolt (már csak a Szlanica helyén, erőmű céljából kialakított nagy tavat találta ott), ő kutatta fel a bécsi egyetem jogi karának anyakönyveiben a Szabó Ervin 1898—99-es ottani tanulmá­nyairól fennmaradt bejegyzéseket, és hozta el nekünk is a másolato­kat Ez év februárjában egy Jego­­rov nevű fiatal ungvári ukrán tör­ténésztől kaptam levelet; évek óta foglalkozik Szabó Ervinnel. Moszk­vában eddig nálunk ismeretlen adalékok sokaságát kutatta fel és részben már publikálta. További munkájához kért eligazítást. Varga Jenő nevét is már 1919 előtt megismerhette a világ, nem­csak a külföldi lapokban nagy számmal megjelent tanulmányai, hanem többek között a tízes évek­ben a német Alfred Weberrel, az osztrák Otto Bauerral folytatott nyilvános vitája révén. Varga csak 1919-es emigrációja után lett a Szovjet Tudományos Akadémia tag­ja, Világgazdasági Intézetének ala­pítója és valószínűleg századunk legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar származású társadalomtu­dományi írója. Az utóbbi tényt először egy Moszkvában 1959-ben, születése 80. évfordulója tisztele­tére szerkesztett gyűjteményes kö­tet 500 tételes Varga-bibliográfiája tárta fel. Ennél is teljesebben az a két évvel utóbb Wiesbadenben (NSZK) publikált második bibliog­ráfiai kísérlet, amely már 830 írá­sának címét tartalmazta, végül a harmadik, még mindig nem teljes Varga-életmű bibliográfia, amelyet születése centenáriumán az MSZMP Társadalomtudományi Intézete adott közre, ezúttal már több mint 1000 lelőhelyet felsorolva. E kiegészítéseket azért tartottam megírásra érdemesnek, mert nem­rég, Vezér Erzsébethez hasonlóan, én is kaptam Kurimoto profesz­­szortól Tokióból egy „ékes japán írású” könyvet, nem ugyanazt, mint ő, hanem összeállítást — japán né­zőpontból — a 19—20. század 107 legnagyobb személyiségéről. Marx, Engels, Lenin, Einstein, Freud és mások mellett, Lukács György és négy másik magyar tudós fény­képpel illusztrált rövid életrajzát sikerült benne felfedezni. Úgy hi­szem, nekünk is vannak még fel­adataink a külföldi érdeklődés tel­jesebb orientálásában. Remete László Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Wagner és a Rudolstadt grófné A közelmúltban olvastam Ri­chard Wagner Barna könyv című naplóját és az Önök lapjában Kroó György tollából az erről szóló írást (ÉS, január 31.). A fordítás és szö­­vegmagyarázás egyik apró hiá­nyosságára szeretném felhívni a nagyszerű fordító, Kardos Péter figyelmét, hogy ha a mű másod­szor is kiadatnék, a Wagner-élet­­rajz utalása megvilágosodjék. Lássuk a tényeket: A mű 33. oldalán, augusztus 14. (1865) cím alatt, a következő mon­dat olvasható: — „Hugo förtelmes dolgait épp most olvastam láza­san27, ezt megint milyen jól kifog­tam, akárcsak hajdan a rudolstadti föld alatti járatokat 128” A könyv jegyzeteiben a fordító megmagyarázza a 27-es utalást, miszerint Wagner éppen ekkor, augusztus közepén olvasta Hugo Nyomorultak című regényét. A 28- es utalás azonban ennyiből áll csak: „Nem tudjuk, mire vonatko­zik e megjegyzés.” Nos, Georges Sand Consuelo és a vele összefüggő Rudolstadt gróf­né című romantikus — és föld alatti járataival valóban hátbor­zongató — művét Wagner alig né­hány éve olvasta, s ami nem is cso­da: e mű olvasása sem javította kedélyállapotát. Az énekesnő Con­suelo, a majdani Rudolstadt grófné története magyar nyelven is több­ször megjelent, így például Szávai Nándor fordításában, 1978-ban, az Európa könyvkiadó gondozásában. Szerény megjegyzésem továbbí­tását köszönöm. Szabó Sándor András okleveles tartósítóipari kertész­­mérnök Székesfehérvár Kétszeres visszhang Írtam a lap múlt heti számába egy „Visszhang”-ot, Csak franciául? címmel. Mondanivalóm lényege az volt (pardon­ lett volna), hogy az ÉS egyik korábbi hírében tévesen szerepelt az az állítás, amely sze­rint a spanyol nyelven mostanában megjelenő nagy magyar költészeti antológiához pusztán és csakis Ga­ra Lászlónak 1962-ben napvilágot látott francia nyelvű antológiája volt fogható. Ezt példákkal is alá­támasztottam. A fent említett lényeget a lap olvasói aligha sejthették meg, te­kintve, hogy az ÉS általam idézett mondata az én „Visszhang”-omban a „csak” szócska nélkül jelent meg. Minél fogva hepciás okvetetlenke­­dőnek vélhet az is, akinek ez egyébként eddig tán nem állt vol­na szándékában. Hiszen, ha a szó­ban forgó, spanyol nyelvű antoló­gia csak hasonló a Gara-féle fran­ciához, nem pedig csak ahhoz ha­ sonló, akkor milyen alapon okta­tom én ki az eredeti hír megfo­galmazóját, s miért tartom szüksé­gesnek, hogy mindenkit sietve föl­világosítsak a Gara-féle francia antológiához szintén hasonló több más külföldi kötet létezéséről? Íme, csak ennyit jelent, ha csak egy csak hiányzik az ember ki­nyomtatott szövegéből. Tímár György istr­ri'19 or­s Van, aki a trónörököst - van, aki a témát Az Élet és Irodalom március 28-i számának első oldalán Tatay Sán­dor, a neves író, számomra eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be Trónörökösvárás című terjedelmes írásában, egy művirág apropóján — érzésem szerint némi műharag­gal. Olyan általános következteté­sekig jut el, amelyek, úgy tetszik, nem mindenben állják meg a he­lyüket. Tatay Sándor, mint írja, egy dél-dunántúli falu értelmiségi házaspárjánál tett látogatást. Az asszonyka, szemmel is jól láthatóan áldott állapotban fogadta a vendé­get, azonnal szalmapapucsot ajánl­va föl, abban az előszobában, amelyben trófeáktól és vadászpus­káktól körülvéve, egy vázányi mű­virág díszlett, kis kartontáblával, mely cirádás betűkkel hirdette: trónörököst várunk, e házban nem dohányzunk. Ezt a fogadtatást a sokat meg­ért író és publicista elégséges ok­nak (vagy­­ legalábbis még egy cseppnek a csordultig telt pohár­ban) tekintette ahhoz, hogy végre ország s világ előtt kikeljen a „csu­pán” egy vagy két gyereket válla­lók, a dohányzást ellenzők, vala­mint az új világban az ideális íz­lést még magukénak nem vallók ellen. Nos, lehet, hogy találva érzem magam, azért horkanok fel így. Jelzem, nálunk is van otthon egy csokor nylonvirág, ám — tartsanak bármit is rólam — nem hagyom kidobni, mert attól a nagymamá­tól kaptam, aki, míg élt, istápolt bennünket, unokákat, s e csokrot is maga készítette annak idején, ti­zenkét évvel ezelőtt, házasságunk napjára. (Egyébként tényleg nem „műalkotás”, de a mama, mert így szólítottuk nagyanyánkat, angyali teremtés volt.) Trófeáink nincsenek, az igaz, vi­szont vendégeink — anélkül, hogy kérnénk őket — maguktól leveszik az előszobában a cipőt. Három ok­ból is, először, mert mi is így te­szünk náluk. Másodszor, mert az új lakások épülését lassabb tempó­ban követő infrastruktúra miatt, ritkán lehet lakásainkat száraz, tiszta cipőkkel megközelíteni — nem tapasztaltam még, hogy falun ez másként volna. S harmadszor, az előbbiből folyóan: tisztában vannak azzal, hogy sáros cipőik nyomát, a nem éppen olcsó sző­nyegekből (tévedés ne essék: nem perzsaszőnyeg, „csak” szőnyegpad­ló) ugyancsak drága tisztítószerek­kel kellene eltávolítani. Márpedig van ezenkívül is éppen elég teen­dőnk, pedig „mindössze” két gyer­meket nevelünk. Ha egyáltalán nevelésnek nevez­hető az a napi fél vagy egy óra cse­vegés, ami a reggel háromnegyed hatkor induló és este fél nyolc felé csillapodó rohanás után, nyolcig, a gyerekek lefektetéséig megmarad, miután mindketten fontos, felelős­ségteljes beosztásban dolgozunk. Így nálunk az iráni, pakisztáni és lengyelországi események rendsze­rint piros és fekete pontokkal, ne­hezen megoldható matematika pél­dákkal esnek egybe. Ennyit, ne töb­bet, a csak két gyereket vállalók trónörökös-kényeztető szemléleté­ről. Térjünk vissza a dohányzáshoz. 1971. november 1-ig napi másfél doboz Munkást, jobb esetben Kos­suthot szívtam el, hat éven át. A végén már aludni sem tudtam a köhögéstől. De ma már nem tudom, hogy ez volt-e a rosszabb avagy az az állapot, amiből két-három na­pig nem tudok kilábolni, a jelzett időpont óta, egy-egy füstös értekez­leten való részvétel után. Ezen az író által ajánlott megoldás — tud­niillik, hogy építsenek tágasabb irodákat —, tekintve az ország gaz­dasági helyzetét, kötelesen aligha segíthet. Változást legfeljebb az hozna, ha az értekezleteken senki nem gyújtana rá, hanem negyven percenként, óránként cigarettaszü­neteket tartanának. (Megjegyzem még, hogy a dohányzás, az én szem­szögemből, egyáltalán nem gyógy­szeres kezelésre váró betegség, mi­ként azt Tatay Sándor igyekszik bizonyítani, hanem, sajnos, mások egészségét is károsító szokás, amelyről egyesek nem is akarnak, mások meg nem tudnak leszokni.­ Végezetül az is meggyőződésem, hogy célravezetőbb lenne az értele­mes szabadidőtöltés és pénzköltés útjait, lehetőségeit megmutatni és népszerűsíteni, mintsem újra és új­ra pellengérre állítani a cirádás kerítések, vagyont érő síremlékek építőit, mert­­— és ezt Tatay Sán­dor jobban tudja, mint én — ízlés­telenségeik okai saját személyisé­güknél sokkal mélyebben gyöke­reznek. Kőváry E. Péter közgazdász, újságíró Szerkesztői üzenetek BENKE LÁSZLÓ, RÉVFÜLÖP. Levelében a „zánkai honismereti munkások” nevében kéri segítsé­günket Mint írja, a zánkai te­metőben három olyan személyi­ség nyugszik, aki a szabadság­­harcban szerepet játszott. A síro­kat a múlt év óta kegyelettel ápolják az úttörők, a KISZ-esek, a népfront aktivistái. Bozzay Pál költőről, akit Petőfi és Jókai is­tápolt, Thury Károlyról, a 48-as hadnagyról, néhai zánkai lelkész­ről, Petőfi iskolatársáról sok min­dent tudnak. A harmadikról — Vadnay Rudolf nyelvtudós, aki a Felvidékről vándorolt Zánkára és a szabadságharc idején Szemere belügyminiszter titkára volt — ke­vés életrajzi adatot ismernek. „Hova forduljunk segítségért? Múzeum, tudományos Intézet, le­véltár?” - kérdi tőlünk. Válasz helyett ezzel az üzenettel hívjuk fel annak a kutatónak vagy intéz­ménynek ügyeimet, aki vagy amely talán segíteni tud a hiány­zó adatok, beszerzésében. FERENCZI MÁTYÁS, SZEGED. .,A hivatal, melyben dolgozom, hivatalból megkap minden me­gyei és városi kiadványt. Jóma­gam hivatalon kívül járom a könyvesboltokat, antikváriumokat, hogy egy-egy nem is régen meg­jelent, de gyorsan elkelt könyvet beszerezzek Ha bús képű lovag­ként állok a pult előtt, a boltban dolgozók együttérzésükről biztosí­tanak, mondják, új kiadásra bi­zony várna kell egy-két évet. Meg is érteném a dolgot, a papírhiány­ra, nyomdai nehézségekre való hi­vatkozást, ha nem bosszantana, hogy a hivatalba érkező nyom­tatványok (nem csupán a me­gyeiek és a városiak) jó része olvasatlanul hever az irodákban vagy a könyvespolcokon. Hogy végletes példát mondjak, nem tu­dom, mi a fontosabb: a tanköny­vek idejében történő kinyomtatása vagy az, hogy a kutya-, macska­tulajdonosoknak saját lapjuk, egy-egy intézménynek, téesznek, üzemnek saját történelmét ismer­tető díszes, nyomtatott könyve megjelenjen?” A szembeállítással nem tudunk egyetérteni. A lapok, melyeket levelében hosszasan fel­sorol, pénzért kelnek el, tehát a „befektetés” megtérül. Hogy a kelletténél több és díszesebb prog­ramfüzet, házikiadvány, meghívó stb. jelenik meg, mint amennyit Magyarország nyomdai lehetősé­gei megengednek, ebben mi is osztjuk véleményét. A kereskedel­mi reklámot már nem sorolnánk ide. N. N„ BUDAPEST. Levelét ön ugyan ..Tucat János”-ként írta alá (így, idézőjelben), engedelmével mi mégis inkább az átlag névtelen levélíró szignóját használjuk cím­zésként. Meggyőződése, hogy so­rai nyomtatásban soha nem lát­hatnának napvilágot. „Hiszen ki figyel oda az emberre, áld nem tapsikol együtt a sokadalommal?” Ezután azt az ön szerint bünte­tendő nézetét veti papírra, mely szerint: „...vagyunk néhányan, akik a harmóniát, a békés dalla­mot keressük a muzsikában, va­gyunk néhányan, akiket Bartók Concertó­ja, a Csodálatos Manda­rin, sőt az Allegro barbaro is kí­nosan felzaklat, akikben a Zene disszonáns érzéseket ébreszt, akik a tiszta forrást m­ás tájakon, Bee­thovennél, Mozartnál, Lisztnél ta­láljuk meg. Mi annyi megértésre sem tarthatunk számot, mint amennyit a fülsértő rock­, pop­­s más hasonló, fülsértő divatcikk hódolói megkapnak.” írását azért emeltük ki a névtelen vagy álnév­vel szignált levelek sorából, mert valami végzetes félreértést tartal­maz. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya senkit nem kötelez arra, hogy élvezze Bartók zenéjét, legkedvesebb költője József Attila legyen, hazánkban — erről akár lapunk hasábjai is tanúskodnak — az sem tekintendő „hazaáruló­nak", aki csak Petőfire esküszik, és az sem, aki nem szereti Pető­fit. A Bartók-centenárium világ­szerte azoknak az ünnepe volt, akiknek az a bizonyos felzaklató, nyugtalanító bartóki életmű gyö­nyörűséget jelent, megszenvedett örömet és megtisztulást. Sokan vannak ők is, tisztelt „Tucat Já­nos”! És az évforduló alkalmá­ból rendezett koncertek, opera- és balettfelújítások, bemutatók remélhetőleg, növelik táborukat. Ám ez a tábor nem agresszív. És Bartókot nem Mozart vagy Bee­thoven ellenében élvezi. Megfér­nek ők egymás mellett. De egyi­küket sem kötelező szeretni. SOMOS ANNA, GYŐR. Duzzogó levelében azt kérdi tőlünk, va­jon miért kapott a kitűnő táncos, koreográfus. „Győr büszkesége" csupán érdemes művész­elmet, miért nem kiválót? A válasz egy­szerű. A magas kitüntetésnek két fokozata van. Az érdemesekből lesznek a kiválók. Ami az érde­mes művész Markó Iván tehetsé­gét és életkorát tekintve koránt­sem elérhetetlen díj — a jövő­ben. K. L. BUDAPEST. Arra kéri a szerkesztőséget, hogy üzenet­ben értesítse, érdemes-e írnia, és egyúttal adjon tanácsot, mit ír­jon. Mit feleljünk? Tanácstalanok vagyunk. GERENCSÉR TAMÁS, SZÉ­KESFEHÉRVÁR. A történet, me­lyet megír, lehangold. Egy vas­úti fülkében láb nélküli férfi utazott, a peronon állók közül valaki segített neki átjutni a fül­ke küszöbén, míg egy másik utas húsz forintot pottyantott elé. A rokkant felemelte, és mintha a pénz véletlenül esett volna le, visszadta tulajdonosá­­nak. Hadd bízzunk abban, hogy élménye nem általánosítható. Az emberek többsége — ember. 1981. ÁPRIIS 11.

Next