Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám - Garai Gábor: A láthatatlan rendjel • vers • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Vas István: Az abszolút költő • nekrológ • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Bihari Sándor: Kérés • vers • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Orbán Ottó: Z. Z., beteglátogatás és himnusz • vers • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Nagy László: rajza • kép • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal)

BÚCSÚ ZELK ZOLTÁNTÓL GARAI GÁBOR: A láthatatlan rendjel Már soha föl nem hangzó telefon-hangodat hallom, bársonyos tapintású lassú beszéded hallom, te, minden igaz költők szegény ember-királya, kit bezárt a betegség négy fal közé, de rabbá nem tett soha senki, semmi, te verssel virrasztottál s fájtál mindannyiunkért, ön­szerető, kusza céhünk önzetlen szeretője, mindnyájunk fogadatlan társa, fivére, apja, ki saját diadalodként Zelk Zoltánnak ünnepelted a másét, s örömre tanítottál kívül az örömök kertjén; ki mondja meg helyetted eztán gyöngéd szigorral vagy néma tapintattal, hogy jó vagy rossz amit írunk (szépen vagy rútul élünk); • hogy hallom meg odaátról bársony telefon-hangod: nyeretlen befutómmal ha egyszer újra győzök, ki tűzi föl szívemre a láthatatlan rendjelt, amit te alapítottál , egy szál őszinte szóval!? VAS ISTVÁN: Költőtől búcsúzunk, barátaim. Az abszolút költőtől, azt hiszem. Se­hogy sem tudom elképzelni azt az időt, amikor még nem tudott ver­set írni — vagy éppen, rossz verse­ket írt. Az első írás,­amit az isme­retlen költőtől olvashattam, A Nap és út viszonya a térben, Kassák Lajos dicső emlékezetű lapjában, a Dokumentumban, már kész, formás, szürrealista költemény volt a pró­zában. Az eltökélt szürrealizmus­sal hamar felhagyott, de költésze­tében mindig maradt valamilyen, eredetien szürrealista elem, valósá­gon felüli lebegés, amit annál könnyebben megengedhetett maga­dnak, mert képzelete, akármilyen messze rugaszkodott is néha, köz­ben jó erősen kapaszkodott­ a­ való­ságba , mert vérbelien realista költő is volt. „Én daloló költőnek tartom ma­gamat”, mondta néhány éve, már abban az utolsó korszakában, ami­kor szinte csupa szabadverset írt. Milyen igaza volt! Ő a szabadver­­seiben is dalolt, már ifjúkorunk­ban is, amikor a rím és mérték hiányát a modernség kötelező egyenruhájának véltük. Mi, ami­kor fellázadtunk e kötelező mo­dernség ellen, dacosan és látványo­san fordítottunk hátat a szabad­versnek — ő természetesen, szinte észrevétlenül váltott át a kötött formába. Persze, az ő kötött for­mája sem volt egészen kötött, mint ahogy korábbi szabadversei sem voltak egészen szabadok. Nem, mert azokban is benne bujkált — úgy kellene mondanom, hogy muzsikált — a dal szelleme. És az ő kötött formáját nem kötötte meg semmi, mert az is mindig dal volt — még az olyan hosszú és minden mér­tékkel nagy versében is, amilyen a Sirály —, márpedig a dal nem tűri a feszességet. Ifjúkorunkban élt Gyászbeszéd a költő temetésén, 1981. április 30-án, még az a kifejezés, hogy valaki „hanyag eleganciával” öltözködik — dicsérő mondás, volt. Épp ilyen dicsérően mondom, hogy Zelk ha­nyag eleganciával verselt. A vers­tant ő nem könyvből tanulta, rit­kán játszott a formával, nemigen bíbelődött a vers technikájával. Ál­­­talában is, neki a vers szoros ér­telemben vett formája meglehető­sen mellékes volt, éppen azért, mert nem kellett érte megküzdenie — mert eleve az övé volt. Gyakran vallotta magát cigánynak — mél­tán, mert az ő zeneisége olyan ter­mészetes volt, biztonságában olyan szabad és laza, mint a cigányoké. Azt mondtam, hogy abszolút köl­tő volt. Azért élt, hogy verset ír­jon. Művészete olyan volt, mint a jó gyümölcscsavaró, amely a gyü­mölcs minden csöppjét belesajtolja a pohárba. Így sajtolódott a költé­szetébe Érmihályfalva és Miskolc, Szatmár és Nagybánya, Zugló és az őrmezei lakótelep, így a nyomor — mert senki közülünk úgy nem is­merte a nyomort, mint ő — és így a munkaszolgálat, a megaláztatás meg a gyász. És költő volt, abszo­lút költő, méghozzá elegáns költő, Ukrajnában és a börtönben, a bé­nító betegségben és a hosszú hal­doklásban — még az utolsó napok látomásos félrebeszéléseiben is. Nem mintha örülni nem tudott volna. A felszabadulás öröme talán senkit úgy, senkit annyira gyöke­réig el nem borított, mint őt. E kivételes korszakának, úgy lehet, nincs is elfogadhatóbb magyaráza­ta, mint az, hogy a hirtelen öröm — és a rá következő macskajaj — megzavarta az eszét, és a szomorú­ságon, szenvedésen alapuló egyen­súlyát. De az ő szocializmusára nem­­ is kell sok szót vesztegetni: a Szent Ágoston-i anima naturaliter Chris­tiana mintájára elmondhatjuk róla, hogy természettől szocialista, sőt, kommunista lélek volt, a börtön előtt, a börtönben, a börtön után, és abban az utolsó időszakában is, amikor jóformán egyébről se szól­tak a versei, csak gyerekkori em­lékeiről, meg a betegségről, a ha­lálról, az Istenről. Igaz, hogy sorsa megvetette az ő érzelmi szocializ­musának létalapjait. De amikor a sors belefáradt, ő maga páratlan képességével véghez tudta vinni, hogy a pünkösdi királyságban, és később, utolsó éveiben, autóval és az anyagi gondok megszűntével is szegény maradt. Kell-e mondanom, hogy voltak hibái, hiúságai, gyarlóságai? Leve­­zekelte mindet: senki sincs, akinek ilyen keményen kellett fizetnie a legkisebb mulasztásért is. És mégis boldog élete volt, mert azzal álda­­tott meg, amit legjobban kívánt: magától értetődő nagy költészettel. Utolsó évében, a fájdalomtól és csillapítóktól kábultan szinte csupa remekművet bocsátott ki a kezéből. Nem esett nehezére: Isten maga­­súgott neki. Azt mondtam az imént, hogy az ő művészete olyan tökéletes gyü­mölcscsavaró volt, amely a gyü­mölcs utolsó cseppjét is belesajtol­­ja a versek poharaiba. Nem volt jó hasonlat: jutott abból a gyümölcs­ből az életre is, a mindennapos érintkezésre. Költői volt Zelk az élet minden helyzetében: kirándu­láson és bohóckodás közben, lóver­senyen és halálos ágyon. Hétköz­napi lényéből is áradt a szeretet, amely verseit csordultig telítette. Ahogy itt körülnézek, sok szemet, sok arcot látok, akik élték, élvez­ték a szeretetét, a humorát, a mélyről jövő szellemességét. Ülj asztalomhoz — második verseskö­tetének volt ez a címe és a Simp­lon kávéház-beli asztalára utalt. Azt hiszem, akik , itt vagyunk, mindnyájan örültünk, ha valóságos vagy jelképes asztalához ülhettünk. Nemcsak a magam nevében mon­dom hát: fáj, nagyon fáj, hogy meg kellett halnod, Zoltán. Fáj, hogy nem olvasod be többé új ver­sedet a telefonba. Hogy nem hal­lom a nevetésedet, a panaszodat. Hogy nem kérdezhetem a vélemé­nyedet valamely frissen megjelent versről ■— mert nagy versértő is voltál: biztos ítéletű és elfogulat­lan. Mindnyájunk nevében mondom: ég veled, Zoltán! És én még hoz­záteszem, külön, a magam nevé­ben: ég veled, ifjúkorom, közös if­júkorunk, amely tetemeddel a föld alá tűnik. De a verseid nem tűn­nek el, és ne is tűnjenek el soha: szükségünk van rájuk és szükségük lesz rájuk az utánunk jövőknek is, nemcsak érted, a személyedért, amely ezentúl csak bennük fog él­ni, és nemcsak az egész világodért, amelyik letűnt vagy letűnőben, ha­nem azért is, ami túl van a szemé­lyiségen és a korokon — és amit mégis csak te tudtál ránk hagyni. Halálos ágyadon, utoljára, többek között arról beszéltél, hogy Isten­nek vannak kedves gyermekei, és versengtünk a szerénységben és az egymásra tessékelésben. Erre gon­dolva mondom: ég veled, te Isten kedvesebbik gyermeke, Zoltán! Az abszolút költő , Nagy László rajza 1981. MÁJUS 2. ORBÁN OTTÓ: Z. Z., beteglátogatás és himnusz 1. M­ikor a kórházban meglátogattam, ég felé csa­pta a karját: „Orbán Ottó, te itt? De kedves tőled!’' A vérbeli jellemszínész eljátssza a valódi fájdalmat is. „Olyan gonosz”, mondta a feszes fenekű, csinos képű és mosolya mögött rendíthetetlen közönyű, fiatal ápolónőre, majd amikor az a beteg térdére paskolt — Na mi van, Zoli bácsi? —, felhördült, mint Lear király: „Megőrült, az operált lábamat üti?” Könny és röhögés fojtogatott. M­ajd a mélybe rántotta a fájdalom örvénye, s a szeme elhomályosult. „Olyanokat tanultam én itt, hogy nem is hinnéd. Már azt is tudom, hogy kell kocsit lopni!” (A szomszéd ágyon egy darabokra tört, görög galerita. később megetettem. „Az a baj, hogy nem bírok enni”, de úgy nyelte a rossz krumplifőzeléket, mint kacsa és én megértettem, hogy ugyanúgy, ugyanazzal a mindenre elszánt dühvel, ahogy most, azonnal, helyben meg akar halni, mert annyira elege van már az egészből, élni is akar, fájó lábbal, láb nélkül, akárhogy — majd azt mondta: „Köszönöm, kedves Ottó”, majd: „Mosd el, kérlek, a kanalat!” és visszasüllyedt a kínba, de búcsúzóul még fölnézett rám, szemében gonoszkás fény, csillogó szeretet: „Mondd, miért nem tart XY elég jó költőnek téged?” 2. Repülj, öreg madár! Az Isten maga vár, a vívhatatlan vár, ahol mindennap jár a dupla honorár, nem csonttörés, nem aggkor, olyan lesz, mint egy bár, zene: Rácz Aladár, kis kurvákból egy pár, másodosztályú ár, és néha nyersz is már, s boldog, boldog vagy akkor, s bár az ajtóban áll, figyelhet, nem talál a detektív halál. Szakíthatatlan Szál, a versed visszaszáll, mint keringő galambtoll. ------­__________________________________________________ feküdt.) mondta, a nokedlit. ----------------­-------------------------------------------------..... .felet ÉS!# I IRODALOM ■ BIHARI SÁNDOR: Kérés Ne bántsátok a névtelen kutyákat. Fáj a lábuk nekik is, attól, ami megtörténik. A szemük bedagad. Mintha a fejemet vonszolnák végig a városszéleken, míg ti az űrbéli űrt lehúzzátok a földre. Ha tehetik, ők teszik, hogy még a szeretet nem fogyott el az élő anyagból. Vessetek nekik érte tíz deka parizert. A nyilvános telefonfülke tövébe dobjatok oda nekik egy elrongyolódott lábtörlőt, mert azt hiszik, hogy kihalt az emberiség. Hadd aludják ki szegények, hogy kik­­ vagyunk. Hátha meghallják, álmukban is várják a hívást. Én kérem ezt, aki a félelemben sose féltem, csak a félelemtől. Én kérem ezt, akinek sikerült, hogy első versemet utolsónak is megírhattam. Még kinn van az utcán. És nincs (már tudom)­­ isten, csak a verseimben. Zelk Zoltán emlékezetére 21

Next