Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 18. szám - Garai Gábor: A láthatatlan rendjel • vers • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Vas István: Az abszolút költő • nekrológ • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Bihari Sándor: Kérés • vers • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Orbán Ottó: Z. Z., beteglátogatás és himnusz • vers • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal) - Nagy László: rajza • kép • Búcsú Zelk Zoltántól (5. oldal)
BÚCSÚ ZELK ZOLTÁNTÓL GARAI GÁBOR: A láthatatlan rendjel Már soha föl nem hangzó telefon-hangodat hallom, bársonyos tapintású lassú beszéded hallom, te, minden igaz költők szegény ember-királya, kit bezárt a betegség négy fal közé, de rabbá nem tett soha senki, semmi, te verssel virrasztottál s fájtál mindannyiunkért, önszerető, kusza céhünk önzetlen szeretője, mindnyájunk fogadatlan társa, fivére, apja, ki saját diadalodként Zelk Zoltánnak ünnepelted a másét, s örömre tanítottál kívül az örömök kertjén; ki mondja meg helyetted eztán gyöngéd szigorral vagy néma tapintattal, hogy jó vagy rossz amit írunk (szépen vagy rútul élünk); • hogy hallom meg odaátról bársony telefon-hangod: nyeretlen befutómmal ha egyszer újra győzök, ki tűzi föl szívemre a láthatatlan rendjelt, amit te alapítottál , egy szál őszinte szóval!? VAS ISTVÁN: Költőtől búcsúzunk, barátaim. Az abszolút költőtől, azt hiszem. Sehogy sem tudom elképzelni azt az időt, amikor még nem tudott verset írni — vagy éppen, rossz verseket írt. Az első írás,amit az ismeretlen költőtől olvashattam, A Nap és út viszonya a térben, Kassák Lajos dicső emlékezetű lapjában, a Dokumentumban, már kész, formás, szürrealista költemény volt a prózában. Az eltökélt szürrealizmussal hamar felhagyott, de költészetében mindig maradt valamilyen, eredetien szürrealista elem, valóságon felüli lebegés, amit annál könnyebben megengedhetett magadnak, mert képzelete, akármilyen messze rugaszkodott is néha, közben jó erősen kapaszkodott a valóságba , mert vérbelien realista költő is volt. „Én daloló költőnek tartom magamat”, mondta néhány éve, már abban az utolsó korszakában, amikor szinte csupa szabadverset írt. Milyen igaza volt! Ő a szabadverseiben is dalolt, már ifjúkorunkban is, amikor a rím és mérték hiányát a modernség kötelező egyenruhájának véltük. Mi, amikor fellázadtunk e kötelező modernség ellen, dacosan és látványosan fordítottunk hátat a szabadversnek — ő természetesen, szinte észrevétlenül váltott át a kötött formába. Persze, az ő kötött formája sem volt egészen kötött, mint ahogy korábbi szabadversei sem voltak egészen szabadok. Nem, mert azokban is benne bujkált — úgy kellene mondanom, hogy muzsikált — a dal szelleme. És az ő kötött formáját nem kötötte meg semmi, mert az is mindig dal volt — még az olyan hosszú és minden mértékkel nagy versében is, amilyen a Sirály —, márpedig a dal nem tűri a feszességet. Ifjúkorunkban élt Gyászbeszéd a költő temetésén, 1981. április 30-án, még az a kifejezés, hogy valaki „hanyag eleganciával” öltözködik — dicsérő mondás, volt. Épp ilyen dicsérően mondom, hogy Zelk hanyag eleganciával verselt. A verstant ő nem könyvből tanulta, ritkán játszott a formával, nemigen bíbelődött a vers technikájával. Általában is, neki a vers szoros értelemben vett formája meglehetősen mellékes volt, éppen azért, mert nem kellett érte megküzdenie — mert eleve az övé volt. Gyakran vallotta magát cigánynak — méltán, mert az ő zeneisége olyan természetes volt, biztonságában olyan szabad és laza, mint a cigányoké. Azt mondtam, hogy abszolút költő volt. Azért élt, hogy verset írjon. Művészete olyan volt, mint a jó gyümölcscsavaró, amely a gyümölcs minden csöppjét belesajtolja a pohárba. Így sajtolódott a költészetébe Érmihályfalva és Miskolc, Szatmár és Nagybánya, Zugló és az őrmezei lakótelep, így a nyomor — mert senki közülünk úgy nem ismerte a nyomort, mint ő — és így a munkaszolgálat, a megaláztatás meg a gyász. És költő volt, abszolút költő, méghozzá elegáns költő, Ukrajnában és a börtönben, a bénító betegségben és a hosszú haldoklásban — még az utolsó napok látomásos félrebeszéléseiben is. Nem mintha örülni nem tudott volna. A felszabadulás öröme talán senkit úgy, senkit annyira gyökeréig el nem borított, mint őt. E kivételes korszakának, úgy lehet, nincs is elfogadhatóbb magyarázata, mint az, hogy a hirtelen öröm — és a rá következő macskajaj — megzavarta az eszét, és a szomorúságon, szenvedésen alapuló egyensúlyát. De az ő szocializmusára nem is kell sok szót vesztegetni: a Szent Ágoston-i anima naturaliter Christiana mintájára elmondhatjuk róla, hogy természettől szocialista, sőt, kommunista lélek volt, a börtön előtt, a börtönben, a börtön után, és abban az utolsó időszakában is, amikor jóformán egyébről se szóltak a versei, csak gyerekkori emlékeiről, meg a betegségről, a halálról, az Istenről. Igaz, hogy sorsa megvetette az ő érzelmi szocializmusának létalapjait. De amikor a sors belefáradt, ő maga páratlan képességével véghez tudta vinni, hogy a pünkösdi királyságban, és később, utolsó éveiben, autóval és az anyagi gondok megszűntével is szegény maradt. Kell-e mondanom, hogy voltak hibái, hiúságai, gyarlóságai? Levezekelte mindet: senki sincs, akinek ilyen keményen kellett fizetnie a legkisebb mulasztásért is. És mégis boldog élete volt, mert azzal áldatott meg, amit legjobban kívánt: magától értetődő nagy költészettel. Utolsó évében, a fájdalomtól és csillapítóktól kábultan szinte csupa remekművet bocsátott ki a kezéből. Nem esett nehezére: Isten magasúgott neki. Azt mondtam az imént, hogy az ő művészete olyan tökéletes gyümölcscsavaró volt, amely a gyümölcs utolsó cseppjét is belesajtolja a versek poharaiba. Nem volt jó hasonlat: jutott abból a gyümölcsből az életre is, a mindennapos érintkezésre. Költői volt Zelk az élet minden helyzetében: kiránduláson és bohóckodás közben, lóversenyen és halálos ágyon. Hétköznapi lényéből is áradt a szeretet, amely verseit csordultig telítette. Ahogy itt körülnézek, sok szemet, sok arcot látok, akik élték, élvezték a szeretetét, a humorát, a mélyről jövő szellemességét. Ülj asztalomhoz — második verseskötetének volt ez a címe és a Simplon kávéház-beli asztalára utalt. Azt hiszem, akik , itt vagyunk, mindnyájan örültünk, ha valóságos vagy jelképes asztalához ülhettünk. Nemcsak a magam nevében mondom hát: fáj, nagyon fáj, hogy meg kellett halnod, Zoltán. Fáj, hogy nem olvasod be többé új versedet a telefonba. Hogy nem hallom a nevetésedet, a panaszodat. Hogy nem kérdezhetem a véleményedet valamely frissen megjelent versről ■— mert nagy versértő is voltál: biztos ítéletű és elfogulatlan. Mindnyájunk nevében mondom: ég veled, Zoltán! És én még hozzáteszem, külön, a magam nevében: ég veled, ifjúkorom, közös ifjúkorunk, amely tetemeddel a föld alá tűnik. De a verseid nem tűnnek el, és ne is tűnjenek el soha: szükségünk van rájuk és szükségük lesz rájuk az utánunk jövőknek is, nemcsak érted, a személyedért, amely ezentúl csak bennük fog élni, és nemcsak az egész világodért, amelyik letűnt vagy letűnőben, hanem azért is, ami túl van a személyiségen és a korokon — és amit mégis csak te tudtál ránk hagyni. Halálos ágyadon, utoljára, többek között arról beszéltél, hogy Istennek vannak kedves gyermekei, és versengtünk a szerénységben és az egymásra tessékelésben. Erre gondolva mondom: ég veled, te Isten kedvesebbik gyermeke, Zoltán! Az abszolút költő , Nagy László rajza 1981. MÁJUS 2. ORBÁN OTTÓ: Z. Z., beteglátogatás és himnusz 1. Mikor a kórházban meglátogattam, ég felé csapta a karját: „Orbán Ottó, te itt? De kedves tőled!’' A vérbeli jellemszínész eljátssza a valódi fájdalmat is. „Olyan gonosz”, mondta a feszes fenekű, csinos képű és mosolya mögött rendíthetetlen közönyű, fiatal ápolónőre, majd amikor az a beteg térdére paskolt — Na mi van, Zoli bácsi? —, felhördült, mint Lear király: „Megőrült, az operált lábamat üti?” Könny és röhögés fojtogatott. Majd a mélybe rántotta a fájdalom örvénye, s a szeme elhomályosult. „Olyanokat tanultam én itt, hogy nem is hinnéd. Már azt is tudom, hogy kell kocsit lopni!” (A szomszéd ágyon egy darabokra tört, görög galerita. később megetettem. „Az a baj, hogy nem bírok enni”, de úgy nyelte a rossz krumplifőzeléket, mint kacsa és én megértettem, hogy ugyanúgy, ugyanazzal a mindenre elszánt dühvel, ahogy most, azonnal, helyben meg akar halni, mert annyira elege van már az egészből, élni is akar, fájó lábbal, láb nélkül, akárhogy — majd azt mondta: „Köszönöm, kedves Ottó”, majd: „Mosd el, kérlek, a kanalat!” és visszasüllyedt a kínba, de búcsúzóul még fölnézett rám, szemében gonoszkás fény, csillogó szeretet: „Mondd, miért nem tart XY elég jó költőnek téged?” 2. Repülj, öreg madár! Az Isten maga vár, a vívhatatlan vár, ahol mindennap jár a dupla honorár, nem csonttörés, nem aggkor, olyan lesz, mint egy bár, zene: Rácz Aladár, kis kurvákból egy pár, másodosztályú ár, és néha nyersz is már, s boldog, boldog vagy akkor, s bár az ajtóban áll, figyelhet, nem talál a detektív halál. Szakíthatatlan Szál, a versed visszaszáll, mint keringő galambtoll. ------__________________________________________________ feküdt.) mondta, a nokedlit. -----------------------------------------------------------------..... .felet ÉS!# I IRODALOM ■ BIHARI SÁNDOR: Kérés Ne bántsátok a névtelen kutyákat. Fáj a lábuk nekik is, attól, ami megtörténik. A szemük bedagad. Mintha a fejemet vonszolnák végig a városszéleken, míg ti az űrbéli űrt lehúzzátok a földre. Ha tehetik, ők teszik, hogy még a szeretet nem fogyott el az élő anyagból. Vessetek nekik érte tíz deka parizert. A nyilvános telefonfülke tövébe dobjatok oda nekik egy elrongyolódott lábtörlőt, mert azt hiszik, hogy kihalt az emberiség. Hadd aludják ki szegények, hogy kik vagyunk. Hátha meghallják, álmukban is várják a hívást. Én kérem ezt, aki a félelemben sose féltem, csak a félelemtől. Én kérem ezt, akinek sikerült, hogy első versemet utolsónak is megírhattam. Még kinn van az utcán. És nincs (már tudom) isten, csak a verseimben. Zelk Zoltán emlékezetére 21