Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-26 / 39. szám - Alföldy Jenő: Megcsavart versek • könyvkritika • Novotny Vilmos: Altaniszról szabadultan (Magvető) (11. oldal) - Kartal Zsuzsa: A jövendő vérnyomása • könyvkritika • Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal (Szépirodalmi) (11. oldal) - Széky János: A fantáziátlanság előnyei • könyvkritika • Sükösd Mihály: Babilon hercege (Szépirodalmi) (11. oldal) - Urbán László kiállításáról • kép (11. oldal)
Megcsavart versek ■ Novotny Vilmos: Atlantiszról szabadultan (Magvető, 125 old.) Kerek tíz éve, hogy Novotny Vilmos első verseskönyve, a Kiküldött munkatársunk megjelent. Egy évvel később interjút készítettem az ifjú költővel az ÉS hasábjain. Egyebek közt megkérdeztem tőle, ki a kedvence, s egyértelmű válasza ez volt: „Ady Endre”. Majd ez iránt kíváncsiskodtam: „Mit tart Adyban a legidőszerűbbnek?” A felelet: „Mindenkitől megkövetelt és önmaga által meg is szenvedett nemzeti önismeretét”. Beszélgetésünk így folytatódott: „Miért írja egyik versében: »Lelkünkben akkora ország, / hogy sorra kipukkadunk tőle, / akár a mesehoni békák«?” — A nemzeti múltat sújtó önkorbácsolás divatjánál hasznosabbnak tartom a jelenben ható, egészséges öngúnyt, s öngúnyra csak az önérzet képes — válaszolta. Alig múlt egy hónap azóta, hogy Novotny Vilmos meghalt. Második verseskönyve, az Atlantiszról szabadultan friss példányát, úgy tudom, még láthatta. Mindene a költészet volt, pedig még sok mindenhez értett. Közös barátunk és régi osztálytársunk, Ország Gyuri véleménye szerint valóságos művésze volt a vasöntésnek és esztergálásnak; ő tudhatja, hiszen maga is „műszaki fej”. Az olajkutaknál és az ércbányászatban használatos fúróspirálok, pajzsok és hatalmas golyóscsapágyak készítésével némi világhírt is szerzett a saját nevéből alkotott Novokrom cégjeinek. Nem arra volt szüksége, hogy híressé váljon verseivel; mást várt a költészettől. Elmélkedhetnék most a jövőbe mutatón sokoldalú, harmonikusan fejlett emberről — de a kegyes hazugságokat nem szeretem. A megtestesült diszharmónia volt, lényében, verseiben egyaránt. Művirág-koszorú volna a sírjára, ha róla szólva Kassák Lajos századeleji, utópisztikusan elképzelt Mesterembereit emlegetném, akik „A terekre mithoszokat zengő acélból” löknek tüzes lokomotívokat. Héphaisztoszról, az isteni kovácsról is csak tétova töredékszavakat dadoghatott — verselképzelése nem engedte meg neki, hogy költőként istenülő kovácsnak fogja föl önmagát; ha mindig öngúnyra ránduló mosolyát fölidézem, csaknem biztos vagyok benne, hogy előbb vállalná Hephaisztoszból a sántaságot, mint a titánkodást Az interjúból idézett vallomása nem pusztán azt jelenti, hogy groteszkeket írt; a költőséget, a költőszerepet magát érezte, úgy ahogy van, groteszknek. Sőt, azt hiszem, a létet is egészében groteszknek érezte, képtelen nagyra hivatottságával és törékeny, veszendő voltával — ezért írt verseket. Kritikusi kudarcomat bevallom: nem tudok elvonatkoztatni személyétől. Már magam se tudom, verseit vagy személyét méltatom-e, ha megállapítom: volt bátorsága ahhoz, hogy nevessen mindenen, amin mások inkább simának. De ez a tragikomikus nevetés jellemzi legjobban. Két mestersége, a fizikai és a szellemi, csak egy lényeges ponton harmonizál: költészetének leggyakoribb és legjelentősebb szava a tűz. „Minden egyetlen lángból él, / s az huny ki épp a világból” — írta. Máshol: „Dohog egyre valami ritmus, / mintha egy isten fűtene — / de nem fűt át a kazánházból / csak egy kihagyás ihlete”. Ez a ritmus-kihagyás, „szörnyszülöttnek” nevezett szíve örökös mementója volt, aritmiáival. „Félrevert szívkongatástól” riadóztatva élt; sokszor harsány nevetéssel igyekezett elnémítani vészjeleit. Mondani szokta volt: az általa készített fúróspirálok, hajócsavarok módjára szerette „megcsavarni” a költői képet, a gondolatot. Ő, aki a Négy-öt magyar összehajol Ady Endre-i igézetében indult, személyes és történelmi sebeket gyógyíthatott magában azzal, hogy ennek a „kis-uri” hangnemnek folytathatatlanságát belátva, a visszájukra „csavarta” gondolatait. Tudta, hogy a rúdja köré göngyölt zászló is: zászló. Két kis kötetre rugó életműve elfér egy zsebünkben. Vigyük magunkkal útjainkra, feledésbe merülni ne hagyjuk. 1981. SZEPTEMBER 26. KARTAL ZSUZSA A jövendő vérnyomása . Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal. (Szépirodalmi, 84 old.) Középkorú költő. Van ilyen? Egy költő lehet fiatal, lehet idős, sőt agg, de középkorú? A fiatal költő még kiforratlan, de már (vagy máris kiforrott, de még...), az idős költő őszi napsugara... (vagy szorongásos halálfélelme), az agg lírikus tragikus magánya (vagy kifogyhatatlan életigenlése) sejteti már/meg ... Nem kívánt törlendő. De megengedhető-e, hogy egy költő húszas-harmincas évei után ne hatvanas-hetvenes éveit tapossa? Illik ez? Szoktak verset írni megállapodott, komoly felnőtt családapák? Azok bizonyosan nem. Bár.. Ki tudja? A költészetben minden és mindennekaz ellenkezője előfordulhat. Csakhogy akkor hiába is keresgélünk bevált és gazdag, szinte kifogyhatatlan közhelytárunkban, egyszerre csak üresek a polcok. Nincs anyag? Épp Ladányi költészetének jellemzésére fogytak volna ki a frázisok jól bevált alkatrészei? A dühös gúny, a tagadás költője, az iskolateremtő közéleti örök-lázadó, örök-kamasz hozna zavarba? Több, mint húsz éve olvassuk folyamatosan. Várjuk tőle az illetlenkedő fenegyerek újabb és újabb, látványos gesztusait,, pedig Ladányi Mihály már indulásakor is több volt fenegyereknél. A bohócsipkát is csak azok látták a fején, akik nem szívesen néztek egyenest a szemébe. Nem könnyű Ladányi Mihály szemébe nézni. Valóban van benne valami zavarba ejtő tisztaság és hűség, amit csak a gyerekeknek tudunk megbocsátani. (Nekik is ritkán.) És miközben kellemetlen igazságait igyekeztünk viccként felfogni, nem is vettük észre, hogy egyre artisztikusabb verseket ír, egyre feszesebben szerkeszt. Tematikája mindig gazdag volt, hiszen hagyományos értelemben költő, közéleti magánember. Költészetünkben ez mindig is így volt természetes: Ladányi Mihály nem a galaktikák titkait kutatja, hanem dühös és vidám, elégedetlen és türelmetlen, gyöngéd és durva, szeret, gyűlöl, politizál, csavarog és kocsmázik — mint bárki más. Nem a Holdban, nem Isten tenyerében, nem is a Parnasszuson, hanem épp itt, Budapesten. Sőt: Pesten. Csak éppen versben politizál, szeret, gyűlöl — ahogy az már költőknél szokásos. Épp a költő ne politizálna? Mikor az ABC- áruházak pénztáránál sorban állók is a maguk módján világpolitikai összefüggéseket keresnek a krumplis kenyér vagy a téliszalámi mögött? Csak éppen ő ne ülne ott a kocsmában, ahol annyi ember talál társakat, magányára orvosságot? A Torkomban sóhajokkal Ladányi Mihály tizenharmadik kötete. Az első 1959-ben jelent meg. Illene megszokni,, hogy van egy költőnk, aki úgy beszél, ahogy a csőre nőtt, és arról beszél, amiről mindannyian, afci felelősséget érez, bármi igazságtalanságot lát, aki együttérez azokkal, akik a kor legtöbb terhét cipelik, ahogy mindannyiunknak kellene. Nem visel se glóriát, se dekoratív szakállt, a lét nagy kérdéseinél sokkal jobban érdeklik az elromlott liftek. Mert nem mindegy, hogy egy lift. fölfelé vagy lefelé megy. El is romolhat. Meg is állhat. Ki is gyulladhat. És egy liften utazunk Ladányival. Nem lehet két emelet között kiszállni. És ha mi nem vesszük észre, hogy elromlott a lift, észreveszi helyettünk ő. „Csakhogy nincs kedvem már a jakobinust játszani” — legyint, és ha kételkednénk őszinteségében, nem restelli leírni: „A lázadás dala rossz jogként hull ki számból." Nem is dal, nem is lázadás, hanem ítélet, felettünk kimondott ítélet a vers zárása: „ ... folyton rám kiabáltok, / ne keltsetek pánikot ebben az égő liftben”. Elhallgatni a meglátott igazságot — bűn. És Ladányi mindenekfelett etikus költő. Küldetéses? Elkötelezett? Kopott szavak, nem is pontosak. Korreprezentáns. Ha valaki esetleg kíváncsi rá, milyen is gondolkodó kisembernek, aggódó férjnek és apának, politikus lénynek lenni, kibírni a magányt, újra és újra megkeresni a társat, a kenyeret és a célt, Ladányi új kötetében tömörebb esszenciáját kapja, mint akárhány szociológiai vagy pszichológiai vagy — divatosabb kifejezéssel — szociálpszichológiai tanulmányban. Csakhogy Ladányi nem tudós. Költő. Egy költő, hogy megtestesíti e tanulmányok nemlétező átlagemberét. Helyettünk szól. Bármelyikünk helyett. Igen, kenyér- és lakásproblémákkal küszködik, mint bármelyikünk, nem ír a válásról, vagy a kéthetenként látogató „vasárnapi apáról”, hanem átéli és átéleti. És nem felháborodik és bosszankodik a tartalmatlan kapcsolatokon, hanem szenved tőlük. Költő dolga ez? A kötetet olvasva úgy rémlik, mintha ez és csakis ez volna a költő dolga. De van-e egyáltalán dolga a költőnek? Ezt a kérdést sem lehet megkerülni. Hiszen a líra haláláról keseregnek kórusban lírikusok és lírakritikusok évtizedek óta, a szerkesztők a fejüket csóválják: annyi szép szakma van, miért épp vers? Megint vers? Még mindig vers? Ladányi nem kerüli meg a kérdést. Nem áll át a lírát elsiratók táborába. „Fönn egy pacsirta énekli tele / a kék eget néhány évezrede. / Az ember nem tud még betelni véle. / S te azt mondod, a dalnak vége. Vége? Nyilvánvalóan nincs vége. És különösen nincs vége azért, mert a költő éneke nem pacsirtaszó. A Ladányié meg kiváltképpen nem az. „Megmértem a jövendő vérnyomását” — fogalmazza meg a költő feladatát, és hiába üti el megint keserű tréfával: „Hiszen a jövendő vérnyomásáról kell majd beszélnem a Sárgarépák kongresszusán. " Őket még érdekelheti." Tudja, hogy érdekel. És hogy nem vagyunk sárgarépák. SZÉKY JÁNOS: A Sükösd Mihály, Babilon hercege (Szépirodalmi, 243 old.) Súlyukkal, fényesre dörgölt felületeikkel, megfontolt arányaikkal, kevés cicomájukkal régi, jófajta,masszív tölgyfabútorokra emlékeztetnek Sükösd Mihály novellái. De nem biztos, hogy igazam van. Épp ezért megkímélem az olvasót a további képes beszédtől. A lényeg az, hogy mindig a leg(cél)tudatosabb, legkevésbé érzelmesnek látszó írásokról jutnak eszembe az ilyesféle háromdimenziós hasonlatok. Talán, mert e művek szerkezete könnyen észlelhető, felszínük fölfogható, mélységük megmérhető, elejük van és végük, tiszta a logikájuk, egyértelműek a gondolataik. Sükösd írásai nagyon tudatosak. Alapnovellájáról, a mostani kötetben is olvasható Szövetségről annak idején interjút adott az ÉS- nek. Elmondta, hogy primer élményeit nem tudja — vagy szégyelli — kitalált történetté stilizálni, és igyekszik távol tartani magától az ösztönösséget. „Mi hát az intellektualitás a prózairodalomban?” — kérdezi pár sorral lejjebb az íróriporter, Mezei András. Válasz: „Hogy megértsük és megélhessük a közérdekűnek vélt élményeinket.” Persze, a történelmi, szociológiai, politikai tudás is személyessé válhat, a gondolat is lehet élmény. Ez közhely. Kevésbé közhelyes viszont a mód, ahogyan Sükösd a legszemélyesebb élményeit is végiggondolja, ösztönösen értelmezni próbálja, ahogy olykor kész modellekhez igazítja őket. Ez teszi novelláit valóban érthetővé, sőt, világossá (a szó legszebb, XVIII. századi értelmében), és ettől lesz szövege néha enyhén zsurnalisztikus, amikor a gondosan megrajzolt élethelyzeteket hirtelen (bár nem váratlanul) rövidre zárja egy-egy okosan magyarázó kulcsmondattal. Bár azt is eléri, amire csak a nagyon művelt írók képesek: utánozza a társadalomtudományok logikáját, elmossa a határokat a dokumentumok és a fikció között. Így aztán egy bizonyos ponton túl már nem lehet (de főleg, nem érdemes) megállapítani, hol végződik műveiben a tények birodalma, és hol kezdődik a képzelete. Ami a közérdekűséget illeti: a Babian hercegének legtöbb novellája az íróról, családjáról, barátairól, szerelmeiről szól, de nem személyes érdekű. Részint, mert témájuk önmagában is érdekes (a köz számára). Sükösd „fantáziátlansága” (ismét az 1974-es nyilatkozatot idézzük) azzal az előnnyel jár, hogy eleve csak fontos témákról tud írni. Olyanokról, amelyek benne vannak a történelem főáramában, esetleg jelzik, merre halad most a világ. Új kötetének is az értelmiség a főszereplője (különös tekintettel a mai magyar értelmiségre). Minthogy Sükösd nemcsak egyszerű tagja e rétegnek, hanem bizonyos szempontból kutatója, „terepszemlézője”, formálója is, joggal idézheti föl saját, végiggondolt tapasztalatait, ha általános érvénynyel kíván szólni. Vagyis joggal tartja fontosnak saját személyét. Konzervatív elméletek szerint az ilyesmi nem tesz jót a prózának, mert az elbeszélés — fogalmazzunk így — nőies aktus, a mű annál jobb, minél többet befogad a világból s minél kevésbé érezzük jelenlevőnek az elbeszélő személyiségét. Sükösd személyisége nagyon is jelen van e kötetben. Ő maga úgy fogalmaz, hogy az elbeszélés itt nem egyéb, mint a rejtőzködő vallomás és a kollázselemekkel megdolgozott tárgyiasság ötvözete. Jó néhány példát találunk e módszerre a huszadik század világirodalmában, epikában és költészetben egyaránt (talán Ezra Pound Pisai Cantósban valósul meg legtökéletesebben ez a teremtett egység). Az ötvözetek minősége és összetétele igencsak változatos, de közös bennük, hogy a vallomás és a tárgyiasság (a kollázs) nem lehetnek meg egymás nélkül: csak a szuggesztív írói személyiség állandó jelenléte fűzheti egybe a kollázselemeket (különben az egész széthullik), a mondanivaló pedig a levegőben lóg, puszta retorikává lesz, ha nincs hozzá elegendő tárgyi bizonyíték. Vagyis, ha kevés a tény, Sükösd Mihály vonzódik a tényekhez, de amit művel, általában nem tényirodalom. A Babilon hercege: vallomás. Éppen az írások személyessége menti meg a kötetet az egyoldalú intellektualitástól. A könyv azonban gondolati örömöket is nyújt. Az ötvözet minőségével tehát ez esetben nincs hiba. Azt hiszem, ez az elbeszélésmód felel meg legjobban Sükösd írói karakterének. A fantáziátlanság előnyei Urbán László kiállításáról rw/'H!.. LELET ÉSIO Irodalom