Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-26 / 39. szám - Alföldy Jenő: Megcsavart versek • könyvkritika • Novotny Vilmos: Altaniszról szabadultan (Magvető) (11. oldal) - Kartal Zsuzsa: A jövendő vérnyomása • könyvkritika • Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal (Szépirodalmi) (11. oldal) - Széky János: A fantáziátlanság előnyei • könyvkritika • Sükösd Mihály: Babilon hercege (Szépirodalmi) (11. oldal) - Urbán László kiállításáról • kép (11. oldal)

Megcsavart versek ■ Novotny Vilmos: Atlan­tiszról szabadultan (Mag­vető, 125 old.) Kerek tíz éve, hogy Novotny Vilmos első verseskönyve, a Ki­küldött munkatársunk megjelent. Egy évvel később interjút ké­szítettem az ifjú költővel az ÉS hasábjain. Egyebek közt megkér­deztem tőle, ki a kedvence, s egyértelmű válasza ez volt: „Ady Endre”. Majd ez iránt kíváncsis­kodtam: „Mit tart Adyban a leg­időszerűbbnek?” A felelet: „Min­denkitől megkövetelt és önmaga által meg is szenvedett nemzeti önismeretét”. Beszélgetésünk így folytatódott: „Miért írja egyik versében: »Lel­künkben akkora ország, / hogy sorra kipukkadunk tőle, / akár a mesehoni békák«?” — A nemzeti múltat sújtó ön­­korbácsolás divatjánál haszno­sabbnak tartom a jelenben ható, egészséges öngúnyt, s öngúnyra csak az önérzet képes — vála­szolta. Alig múlt egy hónap azóta, hogy Novotny Vilmos meghalt. Második verseskönyve, az Atlan­tiszról szabadultan friss példányát, úgy tudom, még láthatta. Min­dene a költészet volt, pedig még sok mindenhez értett. Közös ba­rátunk és régi osztálytársunk, Or­szág Gyuri véleménye szerint va­lóságos művésze volt a vasöntés­nek és esztergálásnak; ő tudhat­ja, hiszen maga is „műszaki fej”. Az olajkutaknál és az ércbá­nyászatban használatos fúró­­spirálok, pajzsok és hatalmas go­lyóscsapágyak készítésével némi világhírt is szerzett a saját nevé­ből alkotott Novokrom cégjeinek. Nem arra volt szüksége, hogy hí­ressé váljon verseivel; mást várt a költészettől. Elmélkedhetnék most a jövőbe mutatón sokoldalú, harmonikusan fejlett emberről — de a kegyes hazugságokat nem szeretem. A megtestesült diszharmónia volt, lényében, verseiben egyaránt. Művirág-koszorú volna a sírjára, ha róla szólva Kassák Lajos szá­­zadeleji, utópisztikusan elképzelt Mesterembereit emlegetném, akik „A terekr­e mithoszokat zengő acélból” löknek tüzes lokomotí­­vokat. Héphaisztoszról, az isteni kovácsról is csak tétova töredék­szavakat dadoghatott — versel­képzelése nem engedte meg neki, hogy költőként istenülő kovács­nak fogja föl önmagát; ha min­dig öngúnyra ránduló mosolyát fölidézem, csaknem biztos va­gyok benne, hogy előbb vállalná Hephaisztoszból a sántaságot, mint a titánkodást Az interjúból idézett vallomása nem pusztán azt jelenti, hogy groteszkeket írt; a költőséget, a költőszerepet magát érezte, úgy ahogy van, groteszknek. Sőt, azt hiszem, a létet is egészében gro­teszknek érezte, képtelen nagyra hivatottságával és törékeny, ve­szendő voltával — ezért írt ver­seket. Kritikusi kudarcomat bevallom: nem tudok elvonatkoztatni személyétől. Már magam se tu­dom, verseit vagy személyét mél­tatom-e, ha megállapítom­: volt bátorsága ahhoz, hogy nevessen mindenen, amin mások inkább simának. De ez a tragikomikus nevetés jellemzi legjobban. Két mestersége, a fizikai és a szellemi, csak egy lényeges pon­ton harmonizál: költészetének leggyakoribb és legjelentősebb szava a tűz. „Minden egyetlen lángból él, / s az huny ki épp a világból” — írta. Máshol: „Dohog egyre valami ritmus, / mintha egy isten fűtene — / de nem fűt át a kazánházból / csak egy ki­hagyás ihlete”. Ez a ritmus-kiha­gyás, „szörnyszülöttnek” nevezett szíve örökös mementója volt, aritmiáival. „Félrevert szív­kon­­gatástól” riadóztatva élt; sok­szor harsány nevetéssel igyeke­zett elnémítani vészjeleit. Mondani szokta volt: az általa készített fúróspirálok, hajócsava­rok módjára szerette „megcsa­varni” a költői képet, a gondola­tot. Ő, aki a Négy-öt magyar összehajol Ady Endre-i igézetében indult, személyes és történelmi sebeket gyógyíthatott magában azzal, hogy ennek a „kis-uri” hangnemnek folytathatatlanságát belátva, a visszájukra „csavarta” gondolatait. Tudta, hogy a rúdja köré göngyölt zászló is: zászló. Két kis kötetre rugó életműve elfér egy zsebünkben. Vigyük magunkkal útjainkra, feledésbe merülni ne hagyjuk. 1981. SZEPTEMBER 26. KARTAL ZSUZSA A jövendő vérnyomása . Ladányi Mihály: Tor­komban sóhajokkal. (Szép­­irodalmi, 84 old.) Középkorú költő. Van ilyen? Egy költő lehet fiatal, lehet idős, sőt agg, de középkorú? A fiatal költő még kiforratlan, de már (vagy máris kiforrott, de még...), az idős költő őszi napsugara... (vagy szorongásos halálfélelme), az agg lírikus tragikus magánya (vagy kifogyhatatlan életigenlése) sejteti már/meg ... Nem kívánt törlendő. De megengedhető-e, hogy egy költő húszas-harmincas évei után ne hatvanas-hetvenes éveit tapossa? Illik ez? Szoktak verset írni megállapodott, komoly felnőtt családapák? Azok bizonyosan nem. Bár.. Ki tudja? A költészetben minden és mindennek­­az ellenkezője elő­fordulhat. Csakhogy akkor hiába is keresgélünk bevált és gazdag, szinte kifogyhatatlan közhelytá­runkban, egyszerre csak üresek a polcok. Nincs anyag? Épp Ladá­nyi költészetének jellemzésére fogytak volna ki a frázisok jól bevált alkatrészei? A dühös gúny, a­ tagadás költője, az iskolaterem­tő közéleti örök-lázadó, örök-ka­masz hozna zavarba? Több, mint húsz éve olvassuk folyamatosan. Várjuk tőle az illetlenkedő fene­gyerek újabb és újabb, látványos gesztusait,, pedig Ladányi Mihály már indulásakor is több volt fe­negyereknél. A bohócsipkát is csak azok látták a fején, akik nem szívesen néztek egyenest a szemébe. Nem könnyű Ladányi Mihály szemébe nézni. Valóban van ben­ne valami zavarba ejtő tisztaság és hűség, amit csak a gyerekeknek tudunk megbocsátani. (Nekik is ritkán.) És miközben kellemetlen igazságait igyekeztünk viccként felfogni, nem is vettük észre, hogy egyre artisztikusabb verseket ír, egyre feszesebben szerkeszt. Te­matikája mindig gazdag volt, hi­szen hagyományos értelemben költő, közéleti magánember. Köl­tészetünkben ez mindig is így volt természetes: Ladányi Mihály nem a galaktikák titkait kutatja, ha­nem dühös és vidám, elégedetlen és türelmetlen, gyöngéd és durva, szeret, gyűlöl, politizál, csavarog és kocsmázik — mint bárki más. Nem a Holdban, nem Isten te­nyerében, nem is a Parnasszuson, hanem épp itt, Budapesten. Sőt: Pesten. Csak éppen versben po­litizál, szeret, gyűlöl — ahogy az már költőknél szokásos. Épp a köl­tő ne politizálna? Mikor az ABC- áruházak pénztáránál sorban ál­lók is a maguk módján világpo­litikai összefüggéseket keresnek a krumplis kenyér vagy a téliszalámi mögött? Csak éppen ő ne ülne ott a kocsmában, ahol annyi em­ber talál társakat, magányára or­vosságot? A Torkomban sóhajokkal Ladá­nyi Mihály tizenharmadik kötete. Az első 1959-ben jelent meg. Ille­ne megszokni,, hogy van egy köl­tőnk, aki úgy beszél, ahogy a cső­re nőtt, és arról beszél, amiről mindannyian, afci felelősséget érez, bármi igazságtalanságot lát, aki együttérez azokkal, akik a kor leg­több terhét cipelik­­, ahogy mindannyiunknak kellene. Nem visel se glóriát, se dekoratív sza­kállt, a lét nagy kérdéseinél sok­kal jobban érdeklik az elromlott liftek. Mert nem mindegy, hogy egy lift. fölfelé vagy lefelé megy. El is romolhat. Meg is állhat. Ki is gyulladhat. És egy liften utazunk Ladányival. Nem lehet két eme­let között kiszállni­. És ha mi nem vesszük észre, hogy elromlott a lift, észreveszi helyettünk ő. „Csakhogy nincs kedvem már a jakobinust játszani” — legyint, és ha kételkednénk őszinteségében, nem restelli leírni: „A lázadás da­la rossz jogként hull ki számból." Nem is dal, nem is lázadás, ha­nem ítélet, felettünk kimondott ítélet a vers zárása: „ ... folyton rám kiabáltok, / ne keltsetek pá­nikot ebben az égő liftben”. Elhallgatni a meglátott igazsá­got — bűn. És Ladányi mindenek­­felett etikus költő. Küldetéses? El­kötelezett? Kopott szavak, nem is pontosak. Korreprezentáns. Ha va­laki esetleg kíváncsi rá, milyen is gondolkodó kisembernek, aggó­dó férjnek és­ apának, politikus lénynek lenni, kibírni a magányt, újra és újra megkeresni a társat, a kenyeret és a célt, Ladányi új kötetében tömörebb esszenciáját kapja, mint akárhány szociológiai vagy pszichológiai vagy — divato­sabb kifejezéssel — szociálpszicho­lógiai tanulmányban. Csakhogy Ladányi nem tudós. Költő. Egy költő, hogy megteste­síti e tanulmányok nemlétező át­lagemberét. Helyettünk szól. Bár­melyikünk helyett. Igen, kenyér- és lakásproblémákkal küszködik, mint bármelyikünk, nem ír a vá­lásról, vagy a kéthetenként láto­gató „vasárnapi apáról”, hanem átéli és átéleti. És nem felháboro­dik és bosszankodik a tartalmatlan kapcsolatokon, hanem­­ szenved tőlük. Költő dolga ez? A kötetet olvasva úgy rémlik, mintha ez és csakis ez volna a költő dolga. De van-e egyáltalán dolga a köl­tőnek? Ezt a kérdést sem lehet megkerülni. Hiszen a líra halálá­ról keseregnek kórusban líriku­sok és lírakritikusok évtizedek óta, a szerkesztők a fejüket csó­válják: annyi szép szakma van, miért épp vers? Megint vers? Még mindig vers? Ladányi nem kerüli meg a kérdést. Nem áll át a lírát elsiratók táborába. „Fönn egy pa­csirta énekli tele / a kék eget né­hány évezrede. / Az ember nem tud még betelni véle. / S te azt mondod, a dalnak vége. Vége? Nyilvánvalóan nincs vége. És különösen nincs vége azért, mert a költő éneke nem pacsirtaszó. A Ladányié meg kiváltképpen nem az. „Megmértem a jövendő vér­nyomását” — fogalmazza meg a költő feladatát, és hiába üti el megint keserű tréfával: „Hiszen a jövendő vérnyomásáról kell majd beszélnem a­­ Sárgarépák kong­resszusán. " Őket még érdekelhe­ti." Tudja, hogy érdekel. És hogy nem vagyunk sárgarépák. SZÉKY JÁNOS: A­ Sükösd Mihály, Babilon hercege (Szépirodalmi, 243 old.) Súlyukkal, fényesre dörgölt fe­lületeikkel, megfontolt arányaik­kal, kevés cicomájukkal régi, jófaj­ta,­masszív tölgyfabútorokra emlé­keztetnek Sükösd Mihály novellái. De nem biztos, hogy igazam van. Épp ezért megkímélem az olvasót a további képes beszédtől. A lé­nyeg az, hogy mindig a leg(cél)tu­­datosabb, legkevésbé érzelmesnek látszó írásokról jutnak eszembe az ilyesféle háromdimenziós hasonla­tok. Talán, mert e művek szerke­zete könnyen észlelhető, felszínük fölfogható, mélységük megmérhe­tő, elejük van és végük, tiszta a lo­gikájuk, egyértelműek a gondola­taik. Sükösd írásai nagyon tudatosak. Alapnovellájáról, a mostani kötet­ben is olvasható Szövetség­ről an­nak idején interjút adott az ÉS- nek. Elmondta, hogy primer élmé­nyeit nem tudja — vagy szégyelli — kitalált történetté stilizálni, és igyekszik távol tartani magától az ösztönösséget. „Mi hát az intellek­­tualitás a prózairodalomban?” — kérdezi pár sorral lejjebb az író­riporter, Mezei András. Válasz: „Hogy megértsük és megélhessük a közérdekűnek vélt élményeinket.” Persze, a történelmi, szocioló­giai, politikai tudás is személyessé válhat, a gondolat is lehet élmény. Ez közhely. Kevésbé közhelyes vi­szont a mód, ahogyan Sükösd a legszemélyesebb élményeit is vé­giggondolja, ösztönösen értelmezni próbálja, ahogy olykor kész model­lekhez igazítja őket. Ez teszi novel­láit valóban érthetővé, sőt, világos­sá (a szó legszebb, XVIII. századi értelmében), és ettől lesz szövege néha enyhén zsurnalisztikus, ami­kor a gondosan megrajzolt élet­helyzeteket hirtelen (bár nem vá­ratlanul) rövidre zárja egy-egy okosan magyarázó kulcsmondattal. Bár azt is eléri, amire csak a na­gyon művelt írók képesek: utánoz­za a társadalomtudományok logi­káját, elmossa a határokat a do­kumentumok és a fikció között. Így aztán egy bizonyos ponton túl már nem lehet (de főleg, nem ér­demes) megállapítani, hol végző­dik műveiben a tények birodalma, és hol kezdődik a képzelete. Ami a közérdekűséget illeti: a Babia­n hercegé­nek legtöbb no­vellája az íróról, családjáról, bará­tairól, szerelmeiről szól, de nem személyes érdekű. Részint, mert té­májuk önmagában is érdekes (a köz számára). Sükösd „fantáziát­lansága” (ismét az 1974-es nyilat­kozatot idézzük) azzal az előnnyel jár, hogy eleve csak fontos témák­ról tud írni. Olyanokról, amelyek benne vannak a történelem főára­mában, esetleg jelzik, merre halad most a világ. Új kötetének is az ér­telmiség a főszereplője (különös te­kintettel a mai magyar értelmiség­re). Minthogy Sükösd nemcsak egy­szerű tagja e rétegnek, hanem bi­zonyos szempontból kutatója, „te­­repszemlézője”, formálója is, jog­gal idézheti föl saját, végiggondolt tapasztalatait, ha általános érvény­nyel kíván szólni. Vagyis joggal tartja fontosnak saját személyét. Konzervatív elméletek szerint az ilyesmi nem tesz jót a prózának, mert az elbeszélés — fogalmaz­zunk így — nőies aktus, a mű an­nál jobb, minél többet befogad a világból s minél kevésbé érezzük jelenlevőnek az elbeszélő személyi­ségét. Sükösd személyisége nagyon is jelen van e kötetben. Ő maga úgy fogalmaz, hogy az elbeszélés itt nem egyéb, mint a rejtőzködő vallomás és a­ kollázselemekkel megdolgozott tárgyiasság ötvözete. Jó néhány példát találunk e módszerre a huszadik század világ­­irodalmában, epikában és költé­szetben egyaránt (talán Ezra Pound Pisai Cantósban valósul meg legtökéletesebben ez a terem­tett egység). Az ötvözetek minősé­ge és összetétele igencsak változa­tos, de közös bennük, hogy a val­lomás és a tárgyiasság (a kollázs) nem lehetnek meg egymás nélkül: csak a szuggesztív írói személyiség állandó jelenléte fűzheti egybe a kollázselemeket (különben az egész széthullik), a mondanivaló pedig a levegőben lóg, puszta retorikává lesz, ha nincs hozzá elegendő tár­gyi bizonyíték. Vagyis, ha kevés a tény, Sükösd Mihály vonzódik a té­nyekhez, de amit művel, általában nem tényirodalom. A Babilon her­cege: vallomás. Éppen az írások személyessége menti meg a kötetet az egyoldalú intellektualitástól. A könyv azonban gondolati örömöket is nyújt. Az ötvözet minőségével tehát ez esetben nincs hiba. Azt hiszem, ez az elbeszélésmód felel meg legjob­ban Sükösd írói karakterének. A fantáziátlanság előny­ei Urbán László kiállításáról rw/'H!.. LELET ÉSIO Irodalom

Next