Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-23 / 51-52. szám - Illés Endre: Tüdőgyulladásom első éjszakája (15. oldal) - Hübner Aranka: Kövület • kép (15. oldal)
Tavalyi történet. Mint a mennyezet , váratlanul rám szakadt egy tüdőgyulladás, rögtön magas lázzal, bordákba hasító köhögéssel, tőrszúrásokkal a szegycsont mögött, levegőtlenséggel.★ Rögtön magas lázzal... Már rekedt voltam néhány napja, nem ügyeltem rá. Aznap későn értem haza, a délelőtt s a délután vitákkal, hosszú beszélgetésekkel telt el, estére gyulladtnak éreztem a torkomat, fájt is a kissé erőszakos figyelmeztetés, gondoltam. De éppen előző nap kaptam egy doboz eredeti Bayer-aspirint C-vitaminnal erősítve, kihalásztam a fiókból a dobozt. A tabletták hajlékony, zöld műanyag lapocskán sorakoztak, még gyönyörködtem is a tüzes krómoxidzöldben, rumos teával nyelem le, határoztam. Még sikerült vizet forralnom, a teát leforráznom, üvegcsészét helyeznem üvegtányérkára, de a teáskanál már úgy reszketett a kezemben, hogy a teaforrázatot minduntalan kilötyögtettem. Kínomban elnevettem magam, olyan ügyetlen voltam. — Azt akarja, mérjem meg a lázamat! Ezt nyilván hangosan mondtam. Saját magammal beszélgetnék? Kissé elhűltem. Valahogyan előkerült a lázmérő is, a nyelvem alá szorítottam, mert a hónom alól kicsúszott volna, egész testem remegett. Amikor öt perc múlva leolvastam, meddig nyújtózott a higanyszál, nem is csodálkoztam: negyvenegy. Kereken negyvenegy. Még bronchitis is lehet, nyugtattam magam, mindenképpen gyorsan be az ágyba. Ott hitetlenkedve és reménykedve még egyszer szót váltottam a lázmérővel, már negyvenegy-kettőt mondott. Szóval tüdőgyulladás. A köhögés hisztériás jellem. Időnként elkapja az őrjöngés, s ilyenkor alig lehet lecsillapítani. A láncravert kutya ilyen. Bevallom, félek a magas láztól és az álomtól. Alámerítenek ismeretlen mélységekbe, többé nem vagyok ura magamnak, összezsugorodott, őszi falevél, letört, száraz gally vagyok folyóvizén, idegen erők hintáztatnak Esténkint — elalvás előtt — papír és golyóstoll nélkül „naplót írok”. Felrajzolom magamnak reggeltől estig az elmúlt napot, az ok-okozat láncolatokat. Makacsul, elszántan tisztázom, ami homályba bújna. Lenyúlok a nappali lét kanálisaiba és kirángatom, ami oda húzódott. Így valahogy sikerült elérnem, hogy évek óta nem álmodom. De a láz... A láznak sem fogok engedni. Trópusi éjszaka a magas láz, s néhány éve a mexikói Villahermosában átéltem, milyen is a trópusi éjszaka. Vacsora után gyanútlanul kiléptem a hűtött étteremből a sötét kertbe , mintha forró vízzel teli medencébe kerültem volna. Nem, félelmetesebb volt. A sűrű pára rögtön az arcomhoz tapadt, mint a méz. A ruhám alá is jutott virágpor, csiklandozta a bőrömet. A levegő édes volt, keserű volt. És csak a füstölgő kátrány szaga olyan erős, mint azok az illatok, a virágillatok, amik a villa hermosai éjszakában rögtön benyomakodtak a tüdőmbe. Kimenekültem a kertből az országútra: itt égő szurokfáklyák kísérteties fényei fogadtak, éjszakai munkások javították az utat, a füttyeik, a szavuk, a nevetésük éles volt, akár a hosszú mexikói kések. Furcsa káprázat, váratlanul szurokszagot éreztem a szobámban. A láz az álomnál is alattomosabb ellenség. Csak azt tudtam, ki kell tépnem magam ebből a kábulatból, nem szabad elsüllyednem. Körülnézek a szobámban. A bútorokban, a könyvekben, a barátaimban próbálok megkapaszkodni — nem segítenek. Negyvenegykettő. Süllyedek. Eltolom magamtól a lázmérőt — talán már negyvenegy-öt. Észreveszem, a csillár óvatosan himbálódzik, az egyik könyvespolc elferdült. És a torkomban üvegpor, egyre köhögök. Végül két támadás között kieszelek valamit. Feladatokat adok magamnak, feladatokat kell megoldanom. Munkára kényszerített agysejtjeimmel talán fennmaradhatok az értelmes létezésben. Mi legyen az első feladat? Az egymásba fogódzó köhögésrohamok adják az ötletet. A hörgők!... Most ellenségeim, gyulladtan ők rázkódtatják a tüdőmet. A gyulladt hörgők! Vajon tudom-e még a latin nevüket? Medikus éveimbe kell viszszanyúlnom, az anatómiáig. Többnyire éjjel tanultam. Könnyű a feladat — a bronchusok! De lépjünk tovább, halljuk az elágazásokat is. Hát tessék — például a bal tüdőmben (pulmo sinister) a ramus bronchialis lobi superioris, és alatta a ramus lobi inferioris. Itt ketten vannak, jobb oldalt hárman. Jó, de még nem végeztünk. Még egy meghatározó jelzőjük van!... Tűnődöm. Igaz! És ez a jelző már nem pattan ki rögtön az agysejtekből. Megvan! Itt ágazik el a tüdő artériája — és elhelyezkedésük szerint vannak eparterialis és hyparterialis bronchusok. Az artéria előtt és mögött vonulók. A többség az artéria mögött helyezkedik el, csak az egyik húzódik eparterialisan, azaz elöl — melyik oldalra is? Fent a lobus superionban, felelem magamnak hetykén. De melyik oldalon? Talán három-négy perc is eltelik... Melyik oldalon? Jobb oldalt? Bal oldalt? Bizonytalankodom, végül feladom. A kiesett név tovább izgat. A másik szobában őrzöm orvosi könyveimet, közöttük régi anatómiai atlaszomat, a három kötetes Sobottát. Annyira belemelegedtem a játékba, hogy kibújok a takaró alól, rögtön szétfut bennem aborzongás, a gyengeséget legyőzi a kielégítetlenség, már a könyvlétrán állok, pizsamában keresem a Sobottát, s a belső szervek kötetében hamarosan meg is találom a tüdő különböző metszeteit-rajzolatait, itt a hörgők erdeje, s a hörgőágak között a felelet: csak a jobb tüdő felső lebenyéhez vezető főér eparteriális fekvésű. Csak itt ágazik el a verőér előtt. Elégedetten húzom magamra a takarót. Nem hiszem, hogy kirándulásommal a negyvenegy-kettőt visszaszorítottam volna — de éberebb vagyok. Éberebben teszem fel a sort záró, legfontosabb anatómiai kérdést: vajon a jobb vagy a bal tüdőm gyulladt-e? Erre nem tudok felelni. Majd felel holnap a röntgenkép! Szétnézek. Ágyam mellett, kezem ügyében, szótárak és nyelvtanok. Csak el kell fordulnom — szúrás a bordáim között — s máris kihúzom a sorból Maywald József régi görög nyelvtanát. Itt az új játék, hasonlít az előbbire: végig mondom-e még a görög ábécét? Ez könnyű kérdés, gondolom, még egy gyulladt tüdő sem utasíthatja vissza. Kezdjük!... Huszonnégyen vannak, erre jól emlékszem. Alfa, béta, gamma, delta ... könnyedén végigfutok a soron . . . üpszilon, pici, ómega. Köziben számolom is őket, végül bosszankodva nézem ujjaimat, csak huszonegyet számoltak. Még egyszer, elölről! Alfa, béta... És most csak húszan gyűltek össze. Harmadszor is szólítom őket, négyen ismét hiányoznak. Türelmetlenül felütöm a nyelvtant: hát persze, kszi, is van, meg Ikhi, és pszi is, s „aki” először volt jelen, majd elbújt a théta. A nyelvtan a szőnyegre kerül, nincs kedvem megfordulni s a helyére tenni, különben is elfoglal egy köhögéssorozat. A főnevek ragozásával már nem kísérletezem, az igeidőkkel még kevésbé. Furcsa érintés: valaki néz engem. És csak most érzékelem: barna tubusba mártott orrú,, fekete fülű és farkú sziámi macskám a szoba közepén ül és mereven néz. Keményen néz, mintha márványdísz volna. Már jó ideje ül és figyel. Szólítom, nem mozdul. És ekkor megijedek. Csodálatos érzékszerveivel, az orrával, szemével, fülével, nyálkahártyáival megérezte: beteg vagyok. Keményen néz: mennyire vagyok beteg? Tudom, pontosan érzékel. És homloka mögött már fészkel Az elhatározás, a következő órák lehetősége : mikor mit kell tennie. Ha kutya volna, most a pamlaghoz szorítaná magát s megnyalná simogató kezemet. De az ő távol-keleti tudása más parancsokat ad: veszélyben vigyázni kell! És ő kíméletlen tárgyilagossággal figyel. Nem hűtlenség ez, nem is óvatosság vagy gyávaság. Az élet parancsa fogalmazódik meg szótlanságában: az élet konokul tovább akarja folytatni önmagát, és csak saját magunkra számíthatunk. Hát ha ennyire fontos neked a tovább folytatódó élet, beléd kapaszkodom. Te leszel a következő játék — mondom neki. Mozdulatlan. Minden macskának három neve van, olvastam egy versben. S rögtön jelentkezik az első kérdés: ki írta a verset? Nem is egyet, felelem. Egész versciklust írt a macskáról. De ki? Természetesen Thomas S. Eliot, az Átokföldje, a Prufrock, a Gyilkosság a katedrálisban, a Macskák könyve költője. S mi a három név? Megakadok, ízlelgetem, morzsolgatom az elfeledett verseket, sehogyan sem tudom életre kelteni őket. Még egy perc, s már meg is teszem, ismét kilépek az ágyból. Szerencsére az Eliot-kötet, a Macskák könyve, egy közeli polcon tölti hallgatag életét, itt, az írószokámban, nem kell átrándulnom a szomszédba vagy a hideg előszobába. Kiemelem a nagy alakú könyvet a sorból. Kétpercnyi didergés a takaró alatt, s már olvasom a verset — A macska neve. Három nevet is követel a macskád. Egy, amelyen hívogatja naponta a ház, mint Aladár, Jonatán, Kari, Dénes, mint: Péter, Salamon, Gyuri és Atanáz, mind csupa egyszerű, köznapi név ez. A hölgyekről megfeledkezett Eliot. Az én márványszobrom köznapi neve: Bia. Ám tudd meg, a macska különbet is óhajt, büszkébb nevet is, mely övé egyedül, ily nevet, ha kívánsz, hosszú a listám. Itt a könyv kicsúszik kezemből... Mire felemelem, másutt nyitom ki — egy másik versben Weöres Sándor magyarítja egy másik macska második nevét titokzatosan: itt Jégpacs a macska „övé egyedül” neve. Jégpacs, legyen. Visszalapozok az előző vershez (Tótfalusi István fordította): Mégse reméld, hogy ezekkel a macska betelne: még egy neve van — hanem ezt ne kutasd, mert nem fedi fel soha emberi elme, ám tudja a Macska, is a titka marad. Tehát a harmadik neve titok, csak ő ismeri, és soha nem árulja el. Megbuktam, elfelejtettem a verset. Bia, az én iiám, szeme kék és mozdulatlan. Ül a szoba közepén, moccanatlan. Gyerekkoromban kívántam a lázt ígérő betegségeket. Kinyújtottam a takaró alól lábfejemet s élveztem a rám törő borzongást. Múltak az évek, már nem kívánom ezt a szeszt. Jöjjön az új feladat! Amíg kieszelem, azalatt is telik az idő — nem támadhat rám orvul az éjszaka, a láz, az álom. Hosszan válogatok, végül a vidám karcolat hívószavára dobban meg a szívem. Évek, évtizedek óta írok, már kísérleteztem mindegyik prózai műfajjal, röviddel és hosszabbak de vidám karcolatot még nem írtam. Itt az ösztönző perc, tessék nekigyűrkőzni. Ez bizony meredek kaptató. Végül L. barátom, a kitűnő költő siet segítségemre. Az ő „kísértethistóriája” talán alkalmas nyersanyaga egy karcolatnak. Megírhatom, formálhatom már kedvemre, L. évek óta halott, a felesége sem él. L. barátommal történt, hogy a szerkesztőségből hazatérve egy este az előszobájában önmagával találkozott. Hitetlenkedve nézte a másikat — kétségtelenül ő maga volt az. Magas alakja, görnyedt válla, homlokába hulló haja — mind-mind hitelesen L., a költő. Megdöbbent, szinte megbénult. Kedvelte ugyan a keleti misztikusokat, a német romantikától sem idegenkedett, de a váratlan doppelgänger-hasadottságot mégsem tudta elfogadni. A takarékosan világított előszobában meggyújtotta a nagy, kétszázas égőt, s a titok elpattant, akár egy szappanbuborék. Egy tükör állt a falnak támasztva, egy óriás, aranyozott szegélyű, velencei tükör, a dózsék termeiben sem kellett volna szégyenkeznie. Itt be kell léptetni a karcolatba L. feleségét is. Az asszony mindenből a fényeset kedvelte, fényes ruhákat (szavajárása: nincs egy rongyom sem”), fényes lakást, fényes apróságokat a szobáiba. Tolongtak körülötte a kifizetetlen számlák, és állandóan izzott a keserűségtől, mert csak kevés fényt érzékelhetett maga körül. L, a férj, más alkat volt. Ha étteremben vacsoráztak, ő az étlapnak mindig a jobb oldalát fürkészte, melyik a legolcsóbb étel? Ha olyan levélbélyeghez jutott valamelyik postahivatalban, melynek leválaszthatta az enyvezett szélét, a kis papírtéglalapot is megbecsülte, gondosan a levéltárcájába helyezte, jó lesz az valamire. A velencei tükröt elkeseredett pillanatában L. felesége vásárolta hitelre, „a számlát küldjék majd címünkre”. Mindez, ismétlem, a két világháború között történt, a belvárosi üvegkereskedés és porcelánbolt boldogan szállította az egyébként eladhatatlan tükröt előleg nélkül is a neves költőnek. Amikor felocsúdott a kísértetjárásból, L. természetesen még az előszobában tiltakozott, és a velencei vendég megkétszerezte ellenkezését és rémületét. De a tükör valóságosan és súlyosan a lakásban tartózkodott, s egyelőre ott is maradt. L. kijelentette, egyetlen fillért sem hajlandó a tükörért fizetni, pedig a vendég további áldozatokat kívánt. El kellett helyezni a falon. Mesterembert kellett volna hívatni, aki négy lyukat fúr a téglafalba, a lyukakba faéket helyez, majd a velencei előkelő vendéget díszes, aranyozott szögekkel az ékekre erősíti. Mindehhez azonban hiányzott a pénz. L. feleségének soha nem volt pénze, L erősködött, neki sincs. És talán valóban nem is volt ennyi felesleges pénze. A tükör hát ott maradt az előszobában, továbbra is a falnak támasztva és a szerkesztőségből hazatérő L. minden este találkozott önmagával. Volt velencei tükrük, de nem volt annyi pénzük, hogy a falra illesszék. Negyedévig tartott a kísértetjárás és a tükör vendégeskedése L.-éknél, végül visszakerült a boltba. Feküdtem az ágyban, óvakodtam, hogy a lázmérőhöz nyúljak. A múltat kotortam elmerülten, hamuban a parazsat — ez lett a vidám karcolatom, L. tükrének kísértetjárása. Belenéztem az egykori, s már képzeletbeli tükörbe, és elszomorodtam a vidám karcolattól, az elmúlt időtől. Már mélyen bent jártam az éjszakában, még a villanykörték is kimerülten sápadoztak körülöttem. Valamilyen nagyobb fényt kívántam, mint L. felesége egész életében. Nagyobb fényt, hogy ébren maradjak. Az egy darabból faragott, afrikai asztalkára esett a pillantásom. És egyszerre megpillantottam a lapos, széles, alacsony ébenfa asztalkán néhány év előtti karácsonyfámat, azt a bűbájos, kicsi fát, mely még első este, karácsony estéjén kigyulladt a szobámban. Egy pöttöm gyertya gyújtotta meg konok lángjával az alsó ágakat. Az első pillanatban még elfojthattam volna a tüzet, akár a zsebkendőmmel. De mintha lefogták volna a kezemet — hadd égjen!... Egy égő karácsonyfa ugyanolyan szép lehet, mint az égő csipkebokor — és hátha egy hang szólít majd a lángok közül. Talán újra hallani fogom az ő hangját, már évek óta nem hallottam. A szétfutó lángok vörösen haraptak bele a középső ágakba, a tűz kárminpiros volt egy ideig, majd hirtelen a csúcsra ugrott, s ekkor már fehér volt, üvegdíszek pattogtak, a kis fenyő tűlevelei sisteregve adták át magukat sorsuknak, nem féltem, lángoló karácsonyfám távol állt bútoroktól, könyvektől, egy átizzott vékony ág a szőnyegre hullt, rátapostam, a tűz ekkor felröppent a mennyezet alá, mint egy madár, kormozott, de a kigyulladt madár csodája fél percig sem tartott, már alább is ereszkedett, ágról ágra lejjebb szállt, gyerekteste lett, a fehér lángolás kékbe olvadt, minden csendesült, a kis fenyő ismét felöltötte egykori alakját, kissé megváltozottan, vörös foltokkal pettyezett szürke ruhában állt elém — így ért véget karácsonyfatüzem. Nagyon magas lázzal viaskodva mennyezetig szökkenő, vörösen-fehéren-kéken égő fenyőfámra gondoltam. Feküdtem, s egy másik tűz kapott belém — talán már negyvenegy-négy. Ekkor megadtam magam, nincs több feladatom, behunytam a szemem. Holnap telefonálok G.-nek és K.-nak, röntgenjük és altótaik oltalmába ajánlom magam. Mire az elhatározás megszületett bennem, már aludtam is a forró éjszakában. ILLÉS ENDRE: TÜDŐGYULLADÁSOM ELSŐ ÉJSZAKÁJA Hübner Aranka: Kövület 1981. DECEMBER 23.