Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-23 / 51-52. szám - Illés Endre: Tüdőgyulladásom első éjszakája (15. oldal) - Hübner Aranka: Kövület • kép (15. oldal)

Tavalyi történet. Mint a mennyezet , váratlanul rám sza­kadt egy tüdőgyulladás, rögtön magas láz­zal, bordákba hasító köhögéssel,­ tőrszúrá­sokkal a szegycsont mögött, levegőtlenség­­gel.★ Rögtön magas lázzal... Már rekedt voltam néhány napja, nem ügyeltem rá. Aznap ké­sőn értem haza, a délelőtt s a délután vi­tákkal, hosszú beszélgetésekkel telt el, esté­re gyulladtnak éreztem a torkomat, fájt is a kissé erőszakos figyelmeztetés, gondol­tam. De éppen előző nap kaptam egy doboz eredeti Bayer-aspirint C-vitaminnal erősít­ve, kihalásztam a fiókból a dobozt. A tab­letták hajlékony, zöld műanyag lapocskán sorakoztak, még gyönyörködtem is a tüzes krómoxidzöldben, rumos teával nyelem le, határoztam. Még sikerült vizet forralnom, a teát le­forráznom, üvegcsészét helyeznem üvegtá­­nyérkára, de a teáskanál már úgy reszketett a kezemben, hogy a teaforrázatot mindunta­lan kilötyögtettem. Kínomban elnevettem magam, olyan ügyetlen voltam. — Azt akarja, mérjem meg a lázamat! Ezt nyilván hangosan mondtam. Saját ma­gammal beszélgetnék? Kissé elhűltem. Valahogyan előkerült a lázmérő is, a nyelvem alá szorítottam, mert a hónom alól kicsúszott volna, egész testem remegett. Amikor öt perc múlva leolvastam, meddig nyújtózott a higanyszál, nem is csodálkoz­tam: negyvenegy. Kereken negyvenegy. Még bronchitis is lehet, nyugtattam ma­gam, mindenképpen gyorsan be az ágyba. Ott hitetlenkedve és reménykedve még egy­szer szót váltottam a lázmérővel, már negy­venegy-kettőt mondott. Szóval tüdőgyulladás. A köhögés hisztériás jellem. Időnként el­kapja az őrjöngés, s ilyenkor alig lehet le­csillapítani. A láncravert kutya ilyen.­­ Bevallom, félek a magas láztól és az álom­tól. Alámerítenek ismeretlen mélységekbe, többé nem vagyok ura magamnak, össze­zsugorodott, őszi falevél, letört, száraz gally vagyok folyóvizén, idegen erők hintáztatnak Esténkint — elalvás előtt — papír és go­lyóstoll nélkül „naplót írok”. Felrajzolom magamnak reggeltől estig az elmúlt napot, az ok-okozat láncolatokat. Makacsul, elszán­tan tisztázom, ami homályba bújna. Lenyú­lok a nappali lét kanálisaiba és kirángatom, ami oda húzódott. Így valahogy sikerült el­érnem, hogy évek óta nem álmodom. De a láz... A láznak sem fogok engedni. Trópusi éj­szaka a magas láz, s néhány éve a mexikói Villahermosában átéltem, milyen is a trópu­si éjszaka. Vacsora után gyanútlanul kilép­tem a hűtött étteremből a sötét kertbe , mintha forró vízzel teli medencébe kerültem volna. Nem, félelmetesebb volt. A sűrű pára rögtön az arcomhoz tapadt, mint a méz. A ruhám alá is jutott virágpor, csiklandozta a bőrömet. A levegő édes volt, keserű volt. És csak a füstölgő kátrány szaga olyan erős, mint azok az illatok, a virágillatok, amik a villa hermosai éjszakában rögtön benyoma­­kodtak a tüdőmbe. Kimenekültem a kertből az országútra: itt égő szurokfáklyák kísérte­ties fényei fogadtak, éjszakai munkások ja­vították az utat, a füttyeik, a szavuk, a ne­vetésük éles volt, akár a hosszú mexikói kések. Furcsa káprázat, váratlanul szurokszagot éreztem a szobámban. A láz az álomnál is alattomosabb ellenség. Csak azt tudtam, ki kell tépnem magam ebből a kábulatból, nem szabad elsüllyednem. Körülnézek a szobámban. A bútorokban, a könyvekben, a barátaimban próbálok meg­kapaszkodni — nem segítenek. Negyvenegy­kettő. Süllyedek. Eltolom magamtól a láz­mérőt — talán már negyvenegy-öt. Észreve­­szem, a csillár óvatosan himbálódzik, az egyik könyvespolc elferdült. És a torkomban üvegpor, egyre köhögök. Végül két támadás között kieszelek vala­mit. Feladatokat adok magamnak, feladato­kat kell megoldanom. Munkára kényszerí­­tett agysejtjeimmel talán fennmaradhatok az értelmes létezésben. Mi legyen az első feladat? Az egymásba fogódzó köhögésrohamok ad­ják az ötletet. A hörgők!... Most ellensé­geim, gyulladtan ők rázkódtatják a tüdő­met. A gyulladt hörgők! Vajon tudom-e még a latin nevüket? Medikus éveimbe kell visz­­szanyúlnom, az anatómiáig. Többnyire éjjel tanultam. Könnyű a feladat — a bronchusok! De lépjünk tovább, halljuk az elágazásokat is. Hát tessék — például a bal tüdőmben (pul­mo sinister) a ramus bronchialis lobi supe­rioris, és alatta a ramus lobi inferioris. Itt ketten vannak, jobb oldalt hárman. Jó, de még nem végeztünk. Még egy meghatározó jelzőjük van!... Tűnődöm. Igaz! És ez a jelző már nem pattan ki rögtön az agysej­tekből. Megvan! Itt ágazik el a tüdő artériá­ja — és elhelyezkedésük szerint vannak eparterialis és hyparterialis bronchusok. Az artéria előtt és mögött vonulók. A több­ség az artéria mögött helyezkedik el, csak az egyik húzódik eparterialisan, azaz elöl — melyik oldalra is? Fent a lobus super­ionban, felelem magamnak hetykén. De melyik ol­dalon? Talán három-négy perc is eltelik... Melyik oldalon? Jobb oldalt? Bal oldalt? Bizonytalankodom, végül feladom. A kiesett név tovább izgat. A másik szobában őrzöm orvosi könyvei­met, közöttük régi anatómiai atlaszomat, a három kötetes Sobottát. Annyira belemele­gedtem a játékba, hogy kibújok a takaró alól, rögtön szétfut bennem a­­borzongás, a gyengeséget legyőzi a kielégítetlenség, már a könyvlétrán állok, pizsamában keresem a Sobottát, s a belső szervek kötetében hama­rosan meg is találom a tüdő különböző met­szeteit-rajzolatait, itt a hörgők erdeje, s a hörgőágak között a felelet: csak a jobb tüdő felső lebenyéhez vezető főér eparteriális fekvésű. Csak itt ágazik el a verőér előtt. Elégedetten húzom magamra a takarót. Nem hiszem, hogy kirándulásommal a negy­venegy-kettőt visszaszorítottam volna — de éberebb vagyok. Éberebben teszem fel a sort záró, legfontosabb anatómiai kérdést: vajon a jobb vagy a bal tüdőm gyulladt-e? Erre nem tudok felelni. Majd felel holnap a röntgenkép! Szétnézek. Ágyam mellett, kezem ügyében, szótárak és nyelvtanok. Csak el kell fordulnom — szúrás a bordáim között — s máris kihúzom a sorból Maywald József régi görög nyelv­tanát. Itt az új játék, hasonlít az előbbire: végig mondom-e még a görög ábécét? Ez könnyű kérdés, gondolom, még egy gyulladt tüdő sem utasíthatja vissza. Kezdjük!... Huszonnégyen vannak, erre jól emlékszem. Alfa, béta, gamma, delta ... könnyedén végigfutok a soron . . . üpszilon, pici, ómega. Köziben számolom is őket, végül bosszankodva nézem ujjaimat, csak huszon­egyet számoltak. Még egyszer, elölről! Alfa, béta... És most csak húszan gyűltek össze. Harmadszor is szólítom őket, négyen ismét hiányoznak. Türelmetlenül felütöm a nyelvtant: hát persze, kszi, is van, meg Ikhi, és pszi is, s „aki” először volt jelen, majd elbújt­ a théta. A nyelvtan a szőnyegre kerül, nincs ked­vem­ megfordulni s a helyére tenni, külön­ben is elfoglal egy köhögéssorozat. A főne­vek ragozásával már nem kísérletezem, az igeidőkkel még kevésbé. Furcsa érintés: valaki néz engem. És csak most érzékelem: barna tubusba mártott orrú,, fekete fülű és farkú sziámi macskám a szoba közepén ül és mereven néz. Keményen néz, mintha márványdísz volna. Már jó ideje ül és figyel. Szólítom, nem mozdul. És ekkor megijedek. Csodálatos érzékszer­veivel, az orrával, szemével, fülével, nyálka­hártyáival megérezte: beteg vagyok. Kemé­nyen néz: mennyire vagyok beteg? Tudom, pontosan érzékel. És homloka mögött már fészkel Az elhatározás, a következő órák le­hetősége : mikor mit kell tennie. Ha kutya volna, most a pamlaghoz szorí­taná magát s megnyalná simogató kezemet. De az ő távol-keleti tudása más parancsokat ad: veszélyben vigyázni kell! És ő kímélet­len tárgyilagossággal figyel. Nem hűtlenség ez, nem is óvatosság vagy gyávaság. Az élet parancsa fogalmazódik meg szótlanságában: az élet konokul tovább akarja folytatni ön­magát, és csak saját magunkra számítha­tunk. Hát ha ennyire fontos neked a tovább folytatódó élet, beléd kapaszkodom. Te le­szel a következő játék — mondom neki. Mozdulatlan. Minden macskának három neve van, ol­vastam egy versben. S rögtön jelentkezik az első kérdés: ki írta a verset? Nem is egyet, felelem. Egész versciklust írt a macskáról. De ki? Természetesen Thomas S. Eliot, az Átokföldje, a­ Prufrock, a Gyilkosság a ka­­tedrálisban, a Macskák könyve költője. S mi a három név? Megakadok, ízlelgetem, mor­­zsolgatom az elfeledett verseket, sehogyan sem tudom életre kelteni őket. Még egy perc, s már meg is teszem, ismét kilépek az ágyból. Szerencsére az Eliot-kö­­tet, a Macskák könyve, egy közeli polcon tölti hallgatag életét, itt, az írószokámban, nem kell átrándulnom a szomszédba vagy a hideg előszobába. Kiemelem a nagy alakú könyvet a sorból. Kétpercnyi didergés a takaró alatt, s már olvasom a verset — A macska neve. Három nevet is követel a macskád. Egy, amelyen hívogatja naponta a ház, mint Aladár, Jonatán, Kari, Dénes, mint: Péter, Salamon, Gyuri és Atanáz, mind csupa egyszerű, köznapi név ez. A hölgyekről megfeledkezett Eliot. Az én márványszobrom köznapi neve: Bia. Ám tudd meg, a macska különbet is óhajt, büszkébb nevet is, mely övé egyedül, ily nevet, ha kívánsz, hosszú a listám. Itt a könyv kicsúszik kezemből... Mire felemelem, másutt nyitom ki — egy másik versben Weöres Sándor magyarítja egy má­sik macska második nevét titokzatosan: itt Jégpacs a macska „övé egyedül” neve. Jégpacs, legyen. Visszalapozok az előző vershez (Tótfalusi István fordította): Mégse reméld, hogy ezekkel a macska betelne: még egy neve van — hanem ezt ne kutasd, mert nem fedi fel soha emberi elme, ám tudja a Macska, is a titka marad. Tehát a harmadik neve titok, csak ő isme­ri, és soha nem árulja el. Megbuktam, elfelejtettem a verset. Bia, az én i­iám, szeme kék és mozdulat­lan. Ül a szoba közepén, moccanatlan. Gyerekkoromban kívántam a lázt ígérő betegségeket. Kinyújtottam a takaró alól lábfejemet s élveztem a rám törő borzon­gást. Múltak az évek, már nem kívánom ezt a szeszt. Jöjjön az új feladat! Amíg kieszelem, az­alatt is telik az idő — nem támadhat rám orvul az éjszaka, a láz, az álom. Hosszan válogatok, végül a vidám karco­lat hívószavára dobban meg a szívem. Évek, évtizedek óta írok, már kísérleteztem mind­egyik prózai műfajjal, röviddel és hosszab­bak de vidám karcolatot még nem írtam. Itt az ösztönző perc, tessék nekigyűrkőzni. Ez bizony meredek kaptató. Végül L. barátom, a kitűnő költő siet se­gítségemre. Az ő „kísértethistóriája” talán alkalmas nyersanyaga egy karcolatnak. Megírhatom, formálhatom már kedvemre, L. évek óta halott, a felesége sem él. L. barátommal történt, hogy a szerkesz­tőségből hazatérve egy este az előszobájá­ban önmagával találkozott. Hitetlenkedve nézte a másikat — kétségtelenül ő maga volt az. Magas alakja, görnyedt válla, hom­lokába hulló haja — mind-mind hitelesen L., a költő. Megdöbbent, szinte megbénult. Kedvelte ugyan a keleti misztikusokat, a né­met romantikától sem idegenkedett, de a vá­ratlan doppelgänger-hasadottságot mégsem tudta elfogadni. A takarékosan világított elő­szobában meggyújtotta a nagy, kétszázas égőt, s a titok elpattant, akár egy szappan­­buborék. Egy tükör állt a falnak támasztva, egy óriás, aranyozott szegélyű, velencei tü­kör, a dózsék termeiben sem kellett volna szégyenkeznie. Itt be kell léptetni a karcolatba L. fele­ségét is. Az asszony mindenből a fényeset kedvelte, fényes ruhákat (szavajárása: nincs egy rongyom sem”), fényes lakást, fényes apróságokat a szobáiba. Tolongtak körülötte a kifizetetlen számlák, és állandóan izzott a keserűségtől, mert csak kevés fényt érzékel­hetett maga körül. L, a férj, más alkat volt. Ha étteremben vacsoráztak, ő az étlapnak mindig a jobb oldalát fürkészte, melyik a legolcsóbb étel? Ha olyan levélbélyeghez ju­tott valamelyik postahivatalban, melynek le­választhatta az enyvezett szélét, a kis papír­téglalapot is megbecsülte, gondosan a levél­tárcájába helyezte, jó lesz az valamire. A velencei tükröt elkeseredett pillanatá­ban L. felesége vásárolta hitelre, „a számlát küldjék majd címünkre”. Mindez, ismétlem, a két világháború között történt, a belvárosi üvegkereskedés és porcelánbolt boldogan szállította az egyébként eladhatatlan tükröt előleg nélkül is a neves költőnek. Amikor felocsúdott a kísértetjárásból, L. természetesen még az előszobában tiltako­zott, és a velencei vendég megkétszerezte ellenkezését és rémületét. De a tükör valósá­gosan és súlyosan a lakásban tartózkodott, s egyelőre ott is maradt. L. kijelentette, egyetlen fillért sem hajlandó a tükörért fi­zetni, pedig a vendég további áldozatokat kívánt. El kellett helyezni a falon. Mester­embert kellett volna hívatni, aki négy lyu­kat fúr a téglafalba, a lyukakba faéket he­lyez, majd a velencei előkelő vendéget dí­szes, aranyozott szögekkel az ékekre erősíti. Mindehhez azonban hiányzott a pénz. L. fe­leségének soha nem volt pénze, L erőskö­­dött, neki sincs. És talán valóban nem is volt ennyi felesleges pénze. A tükör hát ott maradt az előszobában, to­vábbra is a falnak támasztva és a szerkesz­tőségből hazatérő L. minden este találkozott önmagával. Volt velencei tükrük, de nem volt annyi pénzük, hogy a falra illesszék. Negyedévig tartott a kísértetjárás és a tükör vendégeskedése L.-éknél, végül visszakerült a boltba. Feküdtem az ágyban, óvakodtam, hogy a lázmérőhöz nyúljak. A múltat kotortam el­­merülten, hamuban a parazsat — ez lett a vidám karcolatom, L. tükrének kísértetjárá­­sa. Belenéztem az egykori, s már képzeletbeli tükörbe, és elszomorodtam a vidám karco­lattól, az elmúlt időtől. Már mélyen bent jártam az éjszakában, még a villanykörték is kimerülten sápadoz­­tak körülöttem. Valamilyen nagyobb fényt kívántam, mint L. felesége egész életében. Nagyobb fényt, hogy ébren maradjak. Az egy darabból faragott, afrikai asztalkára esett a pillantásom. És egyszerre megpillantottam a lapos, széles, alacsony ébenfa asztalkán né­hány év előtti karácsonyfámat, azt a bűbá­jos, kicsi fát, mely még első este, karácsony estéjén kigyulladt a szobámban. Egy pöttöm gyertya gyújtotta meg konok lángjával az alsó ágakat. Az első pillanatban még elfojthattam vol­na a tüzet, akár a zsebkendőmmel. De mint­ha lefogták volna a kezemet — hadd ég­jen!... Egy égő karácsonyfa ugyanolyan szép lehet, mint az égő csipkebokor — és hátha egy hang szólít majd a lángok közül. Talán újra hallani fogom az ő hangját, már évek óta nem hallottam. A szétfutó lán­gok vörösen haraptak bele a középső ágak­ba, a tűz kárminpiros volt egy ideig, majd hirtelen a csúcsra ugrott, s ekkor már fehér volt, üvegdíszek pattogtak, a kis fenyő tűle­velei sisteregve adták át magukat sorsuk­nak, nem féltem, lángoló karácsonyfám tá­vol állt bútoroktól, könyvektől, egy átizzott vékony ág a szőnyegre hullt, rátapostam, a tűz ekkor felröppent a mennyezet alá, mint egy madár, kormozott, de a kigyulladt ma­dár csodája fél percig sem tartott, már alább is ereszkedett, ágról ágra lejjebb szállt, gyerekteste lett, a fehér lángolás kék­be olvadt, minden csendesült, a kis fenyő is­mét felöltötte egykori alakját, kissé megvál­­tozottan, vörös foltokkal pettyezett szürke ruhában állt elém — így ért véget kará­­csonyfatüzem. Nagyon magas lázzal viaskodva mennye­zetig szökkenő, vörösen-fehéren-kéken égő fenyőfámra gondoltam. Feküdtem, s egy má­sik tűz kapott belém — talán már negyven­egy-négy. Ekkor megadtam magam, nincs több fel­adatom, behunytam a szemem. Holnap tele­fonálok G.-nek és K.-nak, röntgenjük és al­tótaik oltalmába ajánlom magam. Mire az elhatározás megszületett bennem, már aludtam is a forró éjszakában. ILLÉS ENDRE: TÜDŐGYULLADÁSOM ELSŐ ÉJSZAKÁJA Hübner Aranka: Kövület 1981. DECEMBER 23.

Next