Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-15 / 3. szám - Gergely Ferenc: Lesznek olvasók • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs (ÉS 1981. november 21.) (2. oldal) - Dr. Tímár István: Dosztojevszkij bűnpere • reflexió | Visszhang • (ÉS 1982. január 1.) (2. oldal) - Szepesy Gyula: „És biztosítva áll nagyság, erény” • reflexió | Visszhang • Tabi László: Elegyes ügy (1982. január 1.) (2. oldal) - Varga Zsófi: rajza • kép • Varga Zsófi (8 éves) (2. oldal)

ÉLET ÉS!. n Lesznek olvasók Lesznek olvasók, ha mindanynyian ezt akarjuk: társadalom, család, közművelők, pedagógusok. Lengyel Balázs aggódó cikke (ÉS 1981. november 21), a témával foglalkozó más írásokkal együtt, olyan jelenségre hívja fel a köz- és szakmai figyelmet, melynek sikeres megoldása a magyar társadalom jelene, de méginkább a jövője számára alapvetően fontos. A kívánt mértékben fog-e emelkedni a nemzet tudásban, erkölcsben? Gazdagodik-e érzelemvilága? A célok elérésében azt a szerepet játssza-e az olvasás, az írott szó, amit elvárnánk? „Néhány évtized és nem lesz-e újra, ahogyan valaha rég, privilégium az olvasni tudás? Nem lesz-e kiváltságféle a könyvekben való esztétikai gyönyörködés, ritka képesség a velük való jó időtöltés” — töpreng Lengyel Balázs. Magam is ezt tettem, néhány tapasztalatomat sorra véve. A példamutatás ebben az összefüggésben is rendkívül hatásos. Könyvszeretet nélküli tanár, fegyvertelen harcos. Az 50-es évek elején sodródtam a szegedi egyetemre, bölcsésznek. Az ókori történelem rejtelmeibe Szádeczky Kardosa Samu vezetett be. Elsősorban aziránt érdeklődött, hogy milyen idegen nyelven olvasunk, majd felszólított bennünket, hogy jelentkezzünk nála, ki-ki megkapja a szükséges irodalmat. Nem volt előadás, ahol Samu bácsi ne könyvekkel felpakolva jelent volna meg. Az ő szemében, mi, szánalomra méltó ismeretekkel rendelkező gólyák, „Tisztelt Hallgatók” voltunk, s ő, nagytudású vezetőnk nem restellt néhány konzultációs kérdésünk nyomán órákig magyarázni nekünk, szobai létráján fürgén közlekedve. Ez ellen a ,,fertőzés” ellen nehezen lehetett védekezni. Ezeknek az élményeknek köszönhetem, hogy Plutarkhosz és társai körükbe fogadtak. Az óráira könyvekkel siető tanár ezt a hatást tudja elérni. Lássák a tanulók, ismeri a könyvet, érti, szereti, nélkülözhetetlen társa, így hát ők is megnézik,a fellelhetősége iránt érdeklődnek, belelapoznak, részleteket olvasnak belőle, megvásárolhatják, vagy maguk áldoznak érte könnyen-nehezen szerzett forintokat. Egyes tanárok mindig apostolai voltak ennek a munkának. De ez már régen nem elég s még kevésbé lesz elegendő a jövőben. A tantestületeknek kell példát mutatni. A kötelező olvasmányok riasztó, s a tiltott művek bűvölő hatása közismert. Neves tudósok, egyetemi tanárok tanultak meg franciául, latinul — a kívántnál s az elképzelhetőnél sokkal gyorsabban és alaposabban — egy-egy pajzán témájú irodalmi mű csábítása nyomán. Az ilyesfajta tapasztalatokból a pedagógia máig sem vonta le a szükséges következtetéseket. Az ajánlott és kötelező olvasmányok tartalmi, műfaji, szerzői struktúrája ma is a tantervek s nem az egyéni olvasóvá nevelés változatos igényeit tükrözi. Pedig a megoldandó feladatok rendszerét a kisiskolás kortól a diplomavédésig — úgy kell kidolgozni, hogy az egyre szélesebb körű, egyre mélyebben átgondolt olvasmányanyagra épüljön. Ez nagy gyermekismeretet, állandóan megújuló irodalmi tájékozottságot, módszertani rugalmasságot (ötletgazdagságot), és a célokhoz igazodó tárgyi feltételeket igényel. Mindez nyilván serkentené az olvasótechnika fejlődését, a gyorsolvasás elsajátítását is. Egy ilyen, általunk is szorgalmazott, és néhol kicsiben már kipróbált rendszer értelmében az iskolákban alakuló szellemi élet központja ismét az olvasóteremmel egybeforrott könyv- és folyóirattár lesz. Lényeges előrelépés e téren nincs. Noha az igény növekszik, olvasójelöltek kopogtatnak s kérdezik azt a könyvet, amit behozott az órára, hol és mikor olvashatnánk el, az újságcikket, amire hivatkozott tanár úr, hol szerezhetnénk bel? És ekkor vagyunk a legnagyobb zavarban, hiszen — mint erről már sokszor és sokan írtak a közelmúltban — mi magunk, tanárok és kutatók is kiszorulunk lassan a könyvtárakból, a nyitvatartási rend és egyéb okok miatt. Ilyen „banánhéjakon” csúszik el legtöbbször olvasónevelői próbálkozásunk. Végül a munka ritmusáról kell szólnom. Állítom, hogy a pedagógiai munkához csend, nyugalom, egyenletes munkatempó szükséges. Albert Schweitzer írja: „Mély hála töltött el azért, hogy az egyetem, amelynek a hallgatója voltam, nem gyámkodott diákjai fölött, nem tartotta őket állandó vizsgalatban, mint ahogy az másutt szokás, így szabadon folytathattam történeti kutatásaimat.” A szabadságra, a nyugodt légkörre tanárnak-diáknak, általános iskolásnak és egyetemistának, az olvasóvá nevelés érdekében is múlhatatlanul szüksége van. Hiszen felnőttek lettünk s azok lesznek tanítványaink is. Gergely Ferenc Dosztojevszkij bűnpere Dosztojevszkij halálának századik évfordulója alkalmából (melyről egy montreali olvasójuk említést tett az 1982. január 2-i számában) talán érdemes felidézni az író szerepét a Petrasevszkij-mozgalomként ismert titkos társaságban és a mozgalom résztvevői ellen lefolytatott büntető perben. Szentpéterváron a cári belügyminisztérium ügynökei tizenhárom hónapon kerresztül tartották megfigyelés alatt a M. V. Butasevics—Petrasevszkij minisztériumi fordító vezetésével működő összejövetelek részvevőit, anyagot gyűjtöttek róluk, politikai nézeteikről és terveikről. Végül a kormány utasítására 1849. április 23-án, anélkül, hogy Petrasevszkijék részéről bármiféle cselekvésre sok került volna, az „összeesküvés” résztvevői közül letartóztattak harmincnégy személyt Közöttük volt a huszonhét éves Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij „író, szolgálaton kívüli mérnök-hadnagy” is, aki a kiküldött vizsgálóbizottság jelentése szerint az összejövetelek egyik legtevékenyebb részvevője volt, így vált a katonai bíróság előtt indított bűnper egyik főszereplőjévé. A bíróság a vádlottakat halálra ítélte az államrend megdöntésére irányuló tevékenység miatt. A cár megparancsolta, hogy „a halálbüntetés végrehajtásának összes szertartásai után hirdessék ki, hogy az uralkodó az elítélteknek ajándékozza életüket” és Szibériába való száműzetéssel bünteti őket. A vesztőhelyen — miután átélte a kivégzés előtti összes gyötrelmeket — hirdették ki Dosztojevszkijnek is a kegyelmet, őt elsősorban azért ítélték el, mert több összejövetelen felolvasta, valamint általa illegálisan sokszorosított formában terjesztette Bjelinszkijnek, a forradalmi demokrata, utópista szocialista irodalomkritikusnak Gogolhoz írt levelét. (A levél az orosz nép helyzetének és a jobbágyrendszer szörnyűségeinek elemzése után éles szavakkal bírálta az egyházat, a törvényeket, az igazságszolgáltatást és az ország vezetőit.) Azt is bűnéül rótták fel, hogy részt vett az államrendet sértő vitákban, s ezekről az illetékes katonai hatóságnak nem tett jelentést. Dosztojevszkijt 1850 januárjában Szibériába kísérték. Négy évet töltött az omszki fegyházban. 1854- ben közkatonának osztották be, majd két év múlva tisztté nevezték ki, de csak 1860-ban térhetett vissza a cár engedelmével Pétervárra. Dosztojevszkijnek a bűnper alatt és utáni magatartásáról már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt is számos írás jelent meg. Többen azt állították, hogy Dosztojevszkij közreműködése a Petrasevszkij-féle összejöveteleken merő véletlen volt. Mereskovszkij 1903-ban azt bizonygatta, hogy Dosztojevszkij „majdnem meghalt egy olyan ügyért, amelyben nemcsak, hogy nem hitt, hanem amelyet mélységesen gyűlölt”. Végül is szovjet irodalomtörténészek és jogászok bocsátották közre és dolgozták fel Dosztojevszkij bűnperének rendelkezésre álló teljes anyagát kiindulópont Lenin megállapítása, amely szerint Petrasevszkij körével kezdődött Oroszország forradalmi szocialista értelmiségének története. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az összes résztvevőinek mindenben azonos volt a véleménye. A liberálisoktól a szocialista gondolkodású forradalmárokig sokféle nézet képviselői találkoztak. A „balratolódás” főleg 1848-ban volt észlelhető. Ennek oka a nyugat-európai forradalmak hatásán kívül az, hogy ebben az évben erősen fokozódott a parasztokra nehezedő nyomás (ehhez a nagyon rossz termés és a kolerajárványok is hozzájárultak) és mindez elszaporodó parasztlázongásokhoz vezetett. Perbeli védekezése során Dosztojevszkij igyekezett csökkenteni Bjelinszkij levelének jelentőségét. Nem tagadta, hogy régebben szoros kapcsolatban állt a levél írójával, de azt állította, hogy irodalmi nézetkülönbségeik miatt később végleg szakított vele. „A levelet kizárólag irodalmi dokumentumként olvastam fel... Ami pedig az én személyemet illeti, a levélben foglalt túlzásokkal nem értek, egyet” — vallotta. A bírák, érthető módon ezt nem tartották valószínűnek. Dosztojevszkij azt sem tagadta, hogy éles szavakkal bírálta a cári cenzúrát. De ezt is enyhíteni igyekezett azzal a meglepő megállapítással, hogy a cári uralom tulajdonképpen haladó, amit történelmi példákkal (például Nagy Péter korszakalkotó reformjaival) igyekezett bizonyítani. Védekezésének ezt a részét sem fogadhatták el a bírák, mert ellentétben állt a letartóztatása előtt publikált műveivel. Bár Dosztojevszkij a forradalmi erőszak esetleges alkalmazását mindig helytelenítette, sőt az utópista szocialista elveket vallási miszticizmussal próbálta „összebékíteni”, a szovjet tudomány (különösen Nyikolaj F. Belcsikovnak 1971-ben megjelent alapos tanulmánya óta) pozitívan ítéli meg politikai szerepét az 1840-es évek második felében. Ennek alátámaszoásául Az író naplója címen közreadottfolytatásos művére is hivatkoznak. 1873-ban, amikor a reakció oldalán állt, és bizonyára nem kívánta „hajdani forradalmár”-ként növelni népszerűségét, mégis — többi között — ezt írta: „Mi — Petrasevszkij hívei —, amikor a vesztőhelyen álltunk és ítéletünket hallgattuk, a legkisebb megbánást sem éreztük.” „És biztosítva áll nagyság, erény” A szilveszteri „fáradalmak” után az új esztendő első napján pihentetőül az ÉS-t lapozgatom. Egyebek közt Tahi László Elegyes ügyeit olvasom (9. oldal). Nincs megelégedve a nyelvművelés eredményeivel. Meggyőzően bizonygatja, hogy a nagyszabású nyelvművelő tevékenység eredménye semmi. Bizonyságul néhány bosszantó nyelvi hibát sorol föl a Népszabadságból, a Magyar Nemzetből, a televízióból... Megrója például a Népszabadságnak ezt a címfeliratát: „Minden nap biztosított a betegek ellátása.” A betegek ellátása — írja Tabi László — nem biztosított, hanem biztosítva van. Igaza van Tabi Lászlónak, hiszen Az ember tragédiájában is ezt olvashatjuk: „És biztosítva áll nagyság, erény.” Ezt az Úr mondja Ádámnak égi nyelven, de Éva földi nyelven is hasonlóképpen beszél: „Most biztosítva áll már a jövő.” Ugyancsak az ÉS újévi számának 15. oldalán viszont a Ki ellen focizunk? című cikk szerzője a magyar futball eredménytelenségén kesereg. A cikk közepe táján ez a mondat szúrt szemet: „Amíg a másik csak annyit csinál, mint én, addig helyem van a csapatban, s a prémiumom is biztosított.” A cikkíró nyilvánvalóan nem olvasta el a nyelvhelyességi kézikönyvnek ide vonatkozó intelmeit. De ne tegyünk neki ezért szemrehányást. Napjaink információáradatában nem lehet minden szakkönyvet töviről hegyire elolvasni. Annyit azonban remélhetünk, hogy ő is el fogja olvasni (vagy már el is olvasta) az ÉS újévi számában Tabi László írását és tájékozódni fog belőle. Ugyanezt várjuk az ÉS többi cikkírójától, olvasóitól és lektoraitól is. Akkor talán „biztosítva áll majd a jövő” és az ÉS-ben soha többé nem fogjuk olvasni, hogy valami biztosított Dr. Tímár István Szepesy Gyula Varga Zsófi (8 éves) rajza V VISSZHANG Szerkesztői üzenetek SZABÓ M. ERIK, DOMBÓVÁR. Az írószövetség közgyűléséről szóló (december 23-i számunkban megjelent tudósításból) Szabó M. Hanket megdöbbentette Keresztury Dezső felszólalásának ismertetése, miszerint akad olyan fiatal író, aki még fogalmazni sem tud. „Elgondolkodtam. Az újságokban szerepeltek már kőművesek, akik nem tudtak falat rakni, szerelők akik után nem ég a villany, csöpög a csap, képesítés nélküli pedagógusok, s most megjelentek az írók, akik nem tudnak fogalmazni, tehát írni.” Anélkül, hogy bárkit védenénk, számos régi példát felsorolhatnánk arra, hogy a rosszul fogalmazó, mi több: rossz író, bizonyos népszerűségre tett szert. Érdemes fellapozni az elmúlt ötven év bestsellereit. HOLLÓS GÁBOR TAMÁS, SZÁZHALOMBATTA. A mozianomáliákról szóló glosszákhoz fűz megjegyzést a levél írója. Egyik külföldi kirándulása során késve érkezett egy színházhoz. Az előadás még nem kezdődött el, de a pénztár már bezárt. Ennek ellenére a direktor — ráadásul Ingyen — bevezette egy páholyba. „Biztos, hogy ezt az előadást sosem felejtem el!” Hadd bízzunk benne, hogy a magyaros vendéglátás sem szűnt még meg teljesen, s az önéhez hasonló eset előfordulhat Magyarországon lak egy külföldivel. DR. SZENTES ÁGOSTON, BUDAPEST. Több más olvasónkkal együtt azért aggódik, hogy a rokkantak éve elmúltával megfeledkezünk majd a mozgássérültekről és azokról az öregekről, akiknek csak gyakrabban fáj a lábuk, mint a fiataloknak. Példaként említi, hogy akad olyan fővárosi mozi, ahol a nyugdíjasok csak az erkélyre kapnak jegyet, márpedig a lépcső megmászása komoly erőfeszítés számukra. A levélben említett konkrét példa ügyében megpróbálunk közvetíteni. Annál is inkább, mert ha 1981-et a rokkantak évének nyilvánították, 1982 viszont az öregek éve. DR. KOVÁCS ZOLTÁN, GYŐR. Levelét szerettük volna teljes terjedelemben visszhangként közölni, erre csupán anyagtorlódás miatt nem került sor. Most, megkésve, csak néhány részletét idézzük a latin eredetű Idegen szavak Indokolatlan használatának példatárából. „Nem is számít tanult embernek az, aki nem Információról beszél, sok más azonos Jelentésű magyar szavunk helyett... És vajon nem nagyképűség-e az Útinform reggeli Jelentésében lokális síkosságról és padkastabilizációs munkákról beszélni ? ... És persze egy híresebb embert manapság csak egy team operálhat meg a kórházban ... Szeretném ha valaki, például önök harcot indítanának a magyar nyelv tisztogatása érdekében!” Iparkodunk, több laptársunkkal összhangban, de a közös kampány teljes sikeréről még nem adhatunk számot. FÜRTÖS ÁRPÁD, CEGLÉD. „Szerkesztői üzeneteikben, sőt legutóbbi számuk egyik összeállításában is feltűnt nekem, hogy míg egyeseket teljes névvel és címmel idéznek, mások véleményét csak betűjellel köztik. Mi az oka ennek a látszatra tapintatos eljárásnak?” A látszat nem csal. Megesik, hogy egy-egy levélíró olyan magántermészetű vallomást tesz írásában, hogy ildomtalan lenne „titkát” nyilvánosságra hozni. Előfordul, hogy valaki azért kér minket teljes nevének elhallgatására, mert őszinte véleményéből munkavagy lakóhelyén kellemetlenségei támadnának. Sajnos megesik az is, hogy vétünk a tapintat ellen és megfejtünk egy-egy szándékosan olvashatatlan aláírást. BEZERÉDI CSABA, SOPRON: örülünk, hogy tetszett önnek az Élet és Irodalom karácsonyi száma. Kívánságát azonban, hogy minden héten hasonlóan szép küllemmel és bőséges szépirodalmi tartalommal jelenjünk meg, sajnos nem tudjuk teljesíteni. A nyomdatechnika változatlan marad, bár a lap — a terjesztők ígérete szerint —, egy nappal előbb kerül el a jövőben az előfizetőhöz. A tartalmat illetően bizony magunk is örülnénk, ha szépirodalmi közleményeink mindig tartanák az ünnepi színvonalat. Arról viszont továbbra sem kívánunk lemondani, hogy ne csak irodalmi, de politikai hetilap is legyünk. ZVELIAK ANNA, MOSONMAGYAROVAR. Minden színházi bemutatóról nem tudunk beszámolni. De ha figyelmesen olvassa a lapot, észrevehette kritikusaink törekvéseit, hogy olykor egy cikkben több újdonságról adjanak számot, ha némi késéssel is. Lakáscímeket nem közlünk. KERÉNYI ANTALNÉ, BUDAPEST. „Az új metrószakasz egyes állomásain feltűnően kényelmetlen padokat helyeztek el. Ugyanabból a kemény műanyagból készültek ugyan, mint a régiek, vagy az új Marx téri, de hurkaszerű darabokból állították össze őket. Nem szeretem a frivolságot, de ilyen parányi hátsó fele legfeljebb egy újszülöttnek lehet.” A metró utasai szerencsére ritkán várakoznak hoszszan. A régi ülések se foglaltak. Mi egyelőre örülünk az Új szakasz elkészültének, s még jobban örülünk majd, amikor az Élmunkás téren vagy az Arany János utcai megállóban a föld feletti munkák is befejeződnek. P. Gy. DEBRECEN. Olvasónk elismerését fejezi ki az ÉS-nek azért, ahogyan a múlt héten Veres Péterről megemlékezett. „Gondolom, az író születésének 85. évfordulója alkalmából közöltek részleteket a hagyatékból — írja —, erre azonban semmilyen formában nem utalnak.” Köszönjük az észrevételét: a lábjegyzet, amely a születési dátumot jelezte volna, véletlenül maradt el. IRODALOM 1982. JANUÁR 15.