Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)
1982-10-15 / 42. szám - Timár György: Melyik vigasz a sovány? • reflexió | Visszhang • A. J.: Sovány vigasz (ÉS 1982. október 1.) (2. oldal) - Hernádi Miklós: Költők és tetőfedők • reflexió | Visszhang • Rab Zsuzsa: A tisztes ipar (ÉS 1982. szeptember 17.) (2. oldal) - Zádor Erika: Zsiráf • reflexió | Visszhang • Sükösd Mihály (ÉS 1982. szeptember 24.) (2. oldal) - Bakó Endre: Becsördítés • reflexió | Visszhang • Százéves a Kner Nyomda (ÉS 1982. október 1.) (2. oldal) - Dobai Péter: Szuronyok szonátája • reflexió | Visszhang • Dobai Péter: Krupp-szonáta (ÉS 1982. szeptember 10.) (2. oldal) - Kárpáti N. Zsuzsa: Még egyszer a DNS-ről • reflexió | Visszhang • DNS arabusul (ÉS 1982. október 1.) (2. oldal) - H. Tóth Tamás: Cs. T. ötvenéves • kép (2. oldal)
VISSZHANG Melyik vigasz a sovány? „ Olvasom A. J. glosszáját (Sovány ,vigasz, Élet és Irodalom, október 1.). Egyetértek a szerzővel abban, hogy a sport nem minden, továbbá, hogy csupán örvendezhetünk, amiért ma nemcsak a sport nyújt perspektívát, kifutási terepet, utazási lehetőséget az ifjúságnak. Abban is egyetérthetünk, hogy nem életbevágóan fontos tizenhat aranyat be■ takarítanunk egy-egy olimpián, s hogy fontosabb ennél a mindennapi élet eredményeinek, kulturális, gazdasági, politikai és morális szintjének növelése, illetve emelése. A hajó egyszersmind a vitáznivalóm — csak abban van, hogy sportbéli mind lejjebb csúszásunk fő okai között éppen a mindennapi élet eredményeinek elmaradását kell látnunk. Harminc éve a sport arra szolgált, hogy helyrebillentse a megtépázott nemzeti önérzetet, feledtesse a hétköznapok sokszor viszolyogtató jelenségeit. Való igaz, szerencsére ma már nem kell ennek lennie. Ma viszont meglehetősen hű tükre a közerkölcsnek, amely nem ..annyira a teljesítményt, mint inkább a jövedelmet tekinti mérvadónak. Nem véletlen, ha egy élvonalbeli sportoló ma azt mondja (mint ahogy mondta): „Semmivel nem dolgozunk kevesebbet, sem pedig rosszabbul, mint egy csepeli melós. Csak éppen a csepeli melóst ezért bírálni nem lehet, bennünket meg igen.” Iparunkat, egész gazdasági életünket új szerkezeti formák, új modell keresésére ösztönzi, szorítja a Világválság. Versenysportunk azonban helyi érdekek hálójában vergődik, s fölépítése egy elavult társadalmi-gazdasági modellt tükröz. Ha ezért süllyed eredményeivel is mind mélyebbre, akkor — kell-e mondanom ? — éppen az a fajta vigasz bizonyul soványnak, amely a folyamatos visszaesést lényegében örvendetes jelenségnek magyarázza. Timár György nek fordítottján, azon, hogy meg kell fizetni azt, ami nélkül nemhogy éldegélni, de életben maradni is bajos? Tizenöt évenként ha tetőfedőt kell hívnia, de hetente, havonta kap pénzt olyasmiért, ami bizony nem szüntet meg semmilyen esőbeszivárgást.. Éppen azoknak a pénzét kapja rendszeresen Rab Zsuzsa — mert a versfordításokat jórészt kétkeziektől származó dotációból díjazza államunk —, akik kezébe nincs ínyére e dotáció egy részét időközönként visszaolvasni. A tetőfedő munkája előkészületet, könyvelést, cipekedést, utazást, felelősséget, balesetveszélyt, testilelki elcsigázódást feltételez. Rab Zsuzsa munkája — melyben többnyire még kedvét is leli — nem mást épít, hanem őt magát: nevét növeli, újraközlésekre, kötetben való összegyűjtésre, állami pénzen való kiküldetésekre, esetleg indulatos minisztériumi vagy más helyen való fölszólamlásra ad neki módot, a munkája révén több lesz! a tetőfedő azonban — ha a pénzt nem számítjuk — kevesebb. Ezek után csak ennyit kérdek: valóban tisztességes dolog sokallni, mondjuk, egy maglódi villanyszerelő díjazását, aki másnak átadott munkaerejéért, szakértelméért, jótállásáért, visszereiért, netán áramütésekért nem kér egyebet cserébe, mint pénzt? Hogy végre ő is lakhasson valahol, meg kell kicsit fejnieLúdas Matyi módjára még talán meg is dorgálnia) azokat, akik kényelmesen éldegélnének az államtól is dédelgetett hajlékaikban — ha ő, a maglódi villanyszerelő újabban nem léphetne fel kicsit önérzetesebben a megszokottnál? Értelmiségilétemre is a maglódi villanyszerelőnek szurkolok. Hernádi Milliós kihagyásáról, esetleg kétszeri beemeléséről van szó — ehhez már annyira hozzászoktunk, hogy szóvá se tenném —, hanem a két könyv egybekötésén kívül öt egész ív hiányáról is. Mindenesetre, a könyvszörnyszülött kitűnő alkalom arra, hogy hitetlenkedve felkiáltsunk, mint egykor a zsiráf láttán a könyökvédős hivatalnokok: ilyen állat nem is létezik! Legalábbis eddig így reméltük. Zádor Erika H. Tóth Tamás: Cs. T. ötvenéves Költők és tetőfedők Az, amit Rab Zsuzsa az iparosok aljas összeesküvésének vél A tisztes ipar című írásában (Élet és Irodalom, szeptember 17.) csak csekély részben aljasság. Nagyobbikrészében bérharc, melynek törlesztés voltát nehéz nem felismerni. Rab Zsuzsa írásából, mely nem első a galád szolgáltatók fölött szörnyülködő hangok sorában (vesd össze ezzel a hajdani cselédeket le-ilyenamolyanozó nagyságok keserveit vagy a gyarmatosítók zokszavát a lusta és komisz bennszülött inasokról), annak a télnek a hidege csap elő, mely az IKV nyarából kihullott, magatehetetlenül ügyetlen tisztviselőket-értelmiségieket dideregtet manapság. (A tetőfedői árajánlatok nagy különbségei mögött nyilván más és más terjedelmű munkák rejlenek; esőbeszivárgást lehet tüneti, és lehet oki alapon megszüntetni; utóbbi fáradalmasabb és drágább.) „Csak a gyermekek hiszik, hogy a kocsisok azért hajtják a lovakat, mert kedvüket lelik benne” — írja Hebbel. Rab Zsuzsa vágyja azt az időt, amikor szolgálatkész kiszolgálók alázatosan — és a bérharc lehetőségétől megfosztva — szolgáltak. Én személy szerint örülök annak, hogy nélkülözhetetlen tetőfedők valódi gazdasági értékükhöz igazíthatják díjazásukat. A kereslet-kínálat viszonyai csak azoknak jelentenek teret, akik nem a kereslet felől vesznek részt a szabadabbá váló piacban. A keresett szakemberek számára ugyanezek a viszonyok — régóta esedékesen — a nyarat jelentik. Ők azonban ritkán jelentkeznek írásaikkal az ÉS-ben vagy másutt. Rab Zsuzsa nyilván nem mondana le kitűnő versfordításainak (vagy ezek másod-harmadközléseinek) honoráriumáról, ha valaki rámutatna, hogy Magyarországon sokan versfordítások nélkül is eléldegélnek. Miért hüledezik tehát én? Zsiráf Percekig forgattam megzavarodottan azt a könyvet, amelyet egyik barátom vásárolt, és amelyről Sükösd Mihály írt a lapban (Élet és Irodalom, szeptember 24.). Barátom Cs. Szabó László Alkalom című könyvét vélte megvenni, a Gondolat kiadásában, meglepetve láttuk azonban, hogy az Alkalom feliratú borító alatt a Református Zsinati Iroda Sajtóosztályának kiadványa van a kezünkben. Hitünk hősei, írta Bottyán János. Vagy mégsem? A könyv végén lévő tartalomjegyzék az Alkalomhoz tartozik. Igaz, a könyv közepén lévő viszont az egyházi kiadványhoz. És csak itt hirdeti „kitűnő” munkáját az Egyetemi Nyomda. Mert amit csináltak, automata gépsoron, az szerény nyomdai ismereteim alapján is, valóban technikai bravúr. Az Alkalom borítójába a másik mű teljes tizenöt íve került, majd utána — kb. hetven oldalszámnyi különbséggel és egészen más tipográfiával — az Alkalom huszadik ívétől kezdve e könyv tizenhét íve. Vagyis nem egyetlen ív Becsördítés Nemrég jelent meg tudósítás a lapban a százéves Kner Nyomda évfordulós ünnepségeiről (Élet és Irodalom, október 1.). A Kner család portréjához szeretnék hozzájárulni egy kis adalékkal. Nemes György Hogy is van ez? című glosszasorozata a Népszabadság hasábjain — hasznos és szórakoztató. A nyár elején megjelent egy kis kiegészítése, amellyel egy fiatal írónak eszébe akart juttatni valamit. Azoknak az íróknak a nevét, akik azt a szellemességet mondották volt: „Ha jó könyvet akarok olvasni, akkor írok egyet.” A fiatal írónak hirtelen nem jutott eszébe, ki a szellemes fordulat atyja. Nemes György úgy tudja (Népszabadság, május 9.), hogy ez az író az egyik változat szerint Szomory Dezső volt, a másik szerint Lakatos László. A két író néhány jellemvonásának felvillantásával is igazolni kívánja, hogy tőlük valóban kitellett ez a hirtelen jött szellemesség, de — figyelmezteti a meg nem nevezett fiatal írót — nem ez volt a hitvallásuk. A mondat azonban alighanem még régibb. Jómagam ismerem az „aranyköpést”, már diákkorom óta. Úgy maradt meg bennem, hogy Justh Zsigmond apja dicsekedett a fiával: „Az én fiam olyan gyerek...” A Justh Zsigmondról szóló írásokban azonban nem akadtam a nyomára, végül Herbák Béla barátom adta kezembe a Kner Izidor agyafúrt alakjai című könyvet (Gyoma, 1926. Harmadik, tetemesen bővített kiadás), amelynek előszavában, „becsördítésében” ezt olvasom Csicseri Bors, alias Ágai Adolf tollából: „...én is adomát mondok. Szegény Hugó Károlyról szól, az Egy magyar király, a Báró és bankár hírneves írójáról, aki már kisfiú korában mélyen járó eszével, fellengző mondásaival bámulatba ejtette az apai ház barátai. Mondták is az öregnek: — Ez a csodagyerek megérdemelné, hogy mentül több híres könyvet vegyen a Károlykának. Feleli az öreg: — Szegény mesterember vagyok. Könyvek vásárlására nem telik. De az én Károlykám akkora zseni, hogy ha híres könyvet akar olvasni, hát maga ír magának. A Kner Izidor is olyan ötletes víg ember, hogy ha igazán mulatságos könyvet akar kiadni, hát maga ír magának. Budapest, 1913. okt. 1-én.” Az az érzésem, hogy még ez sem az ősforrás. Amiből úgy tetszik, jó könyvet sokan megpróbáltak írni, de szellemes, jó mondásért mégiscsak a meglevőkhöz fordultak. Bakó Endre Szuronyok szonátája Joseph Roth a Radetzky-induló című, többnemzedékes regényében egy valamikor és sokáig hatalmas — különböző nyelvű népeket „vársáncai” közé záró — középkelet-európai birodalom és egy évszázados dinasztia elmúlását, a világtörténelemtől vett, s hosszúra nyúlt búcsúját írja le: emberi- és katonatiszti-sorsokon keresztül, éspedig a klasszikus módon, vagyis ahogyan az atyákról a fiúkra száll a halál és a bűn. A Monarchia, mint egykor Karthago, a maga rezignált-parádés-regimentes egészében „elesett”, de nem a XX. században, a világháborúban — Przemyslnél vagy a Piavénál —, hanem már 1848/49-ben, hiába került ki akkor még „győztesen” a forradalmak barikádjai közül, azután Solferinónál, majd Königgratznél. Ennek ellenére Kruppszonáta című írásomban (Élet és Irodalom, szeptember 10.) Radetzky hadvezéri zsenialitását nem állott szándékomban kétségbe vonni, mint ahogy azt dr. Gesztesy Emil az ÉS október 8-i számában feltételezi (Radetzky-induló), noha durva túlzásnak tartanám egy sorban említeni Radetzky tábornagy hadművészetét, teszem Buonaparte, Nelson, Szuvorov, vagy Kutuzov neve mellett, mind a stratégiai, mind a taktikai eredményesség tekintetében. De még Tegetthoff tengernagyot is — hogy Ausztriánál maradjunk — fölébe emelném, ami a háborúkban döntő szerepet játszó és a túlerő ellen is kezdeményező, s azután győzelemmel bizonyító merészséget illeti. (Lissa, Helgoland.) Nota bene: Joseph Roth regénye azonban nem Radetzky életrajza, hanem azoké a tiszteké és katonáké, akik a róla elnevezett, az ő emlékére írt indulóra indultak szuronyrohamra a szögesdrótok ellen, aknamezőkön és golyózáporokban; tehát a Radetzky-induló című regényben nem Radetzky tábornagyon „van” a hangsúly, hanem az „indulón”, amely még akkor is szólt, fújták a kürtösök, amikor Radetzky tábornagy és régi ellenfelei, Buonanartéval az élen régen elporladtak már, s az 1914—18 között újra felharsant induló sem támaszthatta többé fel őket. Ami pedig a Népek Csatáját illeti, azt nem Radetzky nyerte meg, hanem a népek (ezért sem hívják például „Radetzky csatának”). Legfeljebb még azt mondhatjuk, hogy Buonaparte vesztette el. Dobai Péter Még egyszer a DNS-ről Sajnálom, hogy glosszámat (Dezoxiri-Bonuklein-Sz Av, Élet és Irodalom, augusztus 20.) pontatlanul, vagy inkább túl tömören fogalmaztam. Meg kellett volna írnom, hogy a jeles tévériporter (egyébként nagyszerű) műsorában el is árulta, hogy nem tudja, mi az a „déenesz”, semmiképp nem gondolhatott tehát a fogalom német alakjára. S most bosszant, hogy a tudományos dörgedelem (DNS arabusus, Élet és Irodalom, október 1.) éppen a szerkesztőre száll, aki pedig tudja, mit jelentenek ezek a betűk. Végül azonban mindnyájan jól jártunk, mert megkaphattuk a legfontosabb információkat erről a vegyületről. Kárpáti N. Zsuzsa Szerkesztői üzenetek FISPÁN GÉZA, DEBRECEN. „ökológiai, proteszt, szupertechnológia, technokraták, integritás, heterogenitás, alternativok, spontik, pietisták — írja olvasónk, majd így folytatja — antropozófiát, etablírozottak, triumfálására, lokálisan — regionálisan, politikai irrealizmus, ellenidentifikálódik, korporativista...” Még hosszan folytatja a Papp Zsolt Második társadalom című írásában (Élet és Irodalom, október 1.) talált idegen szavakat, mert meglepődött, hogy — noha sokat tettünk az anyanyelv védelmében — nem adtuk vissza a szerzőnek javításra a kéziratot. „Hogy Papp Zsolt is értse, az általa applikált teória szubsztanciájának hatására megreformáltam az ÉS-hez való affinitásomat, s oly szindrómák léptek föl, melyek protesztre késztetnek nyelvi identitásom érdekében." Anélkül, hogy az összes idegen szót meg akarnánk védeni az említett írásban, megjegyezzük, hogy annak idején a nyelvújításnak egyik fő célja volt az idegen szavak nemcsak közelítő magyar megfelelőjének kitalálása. Talán napjainkban is szükség volna egy nyelvújításra ... ARANYI JÓZSEF, KESZTHELY. Bár őszinte tisztelettel adózik Barcsay mester tudása előtt, és csodálja azt a nyolcvanadik életévén túli megújulást, amelyről Vadas József írt (Élet és Irodalom, szeptember 24.), olvasónk nem érti hogy „egy mester, aki hatvan-hetven éve fest, annyi mindent csinált már, gyönyörű és csodálatos dolgokat, a végén erről beszél olyan lelkesen?” Magyarán Arányi Józsefnek nem tetszenek Barcsay mester új, geometrikus formái. Egyetlen dolgot még idézünk a levélből: „emlékem gimnáziumból, hogy a rajztanárunk könyvillusztrációt adott feladatul az osztálynak. Én szerettem rajzolni, de inkább másolni, mert kevés fantáziám van, ezért amikor csöngettek, ráírtam az üres rajzlapra, hogy Szabó Dezső, Az elsodort falu.” Hát erről van szó, kedves olvasónk, ön megragadta a lényeget! A különbség csupán, hogy Barcsay Jenőnek van (volt és remélhetőleg még sokáig lesz is) fantáziája ábrázolni a lemásolhatatlant. TÓTH JÁNOSNÉ, ESZTERGOM. Nagyon felháborodott Baják Erzsébet levelén (Élet és Irodalom, szeptember 17.). Az a levél arról szólt, hogy az esztergomi moziban délután nem árultak jegyet, este viszont azzal, hogy kevesen • vettek jegyet, nem tartottak elő*... A adást. Olvasónk most megvédi a mozisokat, azt üzeni Baják Er •zsébetnek: „ha majd ő is, úgy mint én, huszonöt évet töltött el mindennapos, pontos munkával, akkor jogosnak érzem bíráló cikkét.” A félreértés elkerüléséhez leszögezzük, Tóth Jánosné nem a mozi dolgozója: kívülállóként ragad lándzsát egy — szerintünk — vesztes ügy mellett. Ahhoz, hogy valaki megállapíthassa, becsapták, nem kell negyedszázados munkaviszony. Bírálni mindenkinek joga van, még akkor is, ha máskor, másutt esetleg ő se csinálja jobban a dolgát. Hiszen hogy megállapítsuk, melyik tojás táp, nem feltétlenül kell tudnunk tojást tojni, mint egy híres aforizma tartja. TÖBBEKNEK. Jó néhány olvasónk úgy véli, Szekám Pál a Kovács János hídcímű írásában (Élet és Irodalom,szeptember 17.) megsérti a dolgozó embert, megsérti azokat, akik valaha Élmunkás-kitüntetést kaptak. Az ÉS október 1-i számában már megírtuk, hogy a szerzőnek, aki kissé felületesen összemosta az élmunkások sokaságát a rossz emlékű sztársztahanovisták szűk rétegével — nem állott szándékában megsérteni a becsületesen dolgozó embereket, mindössze egy forgalomból immár kivont fogalom helyett ajánlott másikat a híd elnevezéséül. Semmiképp sem kötelező érvénnyel. DR. KONKOLY-THEGE ALADÁR, PÉCS. Az Élet és Irodalom szeptember 24-i számában hozzá küldött szerkesztői üzenetet nyugtázza: „Olvasva válaszukat, úgy tetszik, kissé félreértették levelemet. Semmiképpen nem kívántam Önöktől számonkérni, még kevésbé »ítéletet hirdetni«, csupán reméltem, hogy a szerzők tudomásul veszik észrevételeimet. Elnézésüket kérem újabb levelemért, amely nem kíván valami vitafeleselésnek lenni, de nem szeretném, ha bármi félreértés maradna az önök általam mindig nagyrabecsült, határozott állásfoglalásai iránt, amelyek valóban »páratlan oldala« lapjuknak. A szerkesztőség minden tagjának továbbra is kellemes és MÉRSÉKLETES alkoholfogyasztást kívánok (a »korszerű« egészségnevelés ugyanis nem ez ellen küzd)." Figyelmét és elismerő szavait örömmel nyugtázzuk, jókívánságait pedig köszönjük. 1982. OKTÓBER 15.