Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-10-15 / 42. szám - Timár György: Melyik vigasz a sovány? • reflexió | Visszhang • A. J.: Sovány vigasz (ÉS 1982. október 1.) (2. oldal) - Hernádi Miklós: Költők és tetőfedők • reflexió | Visszhang • Rab Zsuzsa: A tisztes ipar (ÉS 1982. szeptember 17.) (2. oldal) - Zádor Erika: Zsiráf • reflexió | Visszhang • Sükösd Mihály (ÉS 1982. szeptember 24.) (2. oldal) - Bakó Endre: Becsördítés • reflexió | Visszhang • Százéves a Kner Nyomda (ÉS 1982. október 1.) (2. oldal) - Dobai Péter: Szuronyok szonátája • reflexió | Visszhang • Dobai Péter: Krupp-szonáta (ÉS 1982. szeptember 10.) (2. oldal) - Kárpáti N. Zsuzsa: Még egyszer a DNS-ről • reflexió | Visszhang • DNS arabusul (ÉS 1982. október 1.) (2. oldal) - H. Tóth Tamás: Cs. T. ötvenéves • kép (2. oldal)

VISSZHANG Melyik vigasz a sovány? „ Olvasom A. J. glosszáját (Sovány ,vigasz, Élet és Irodalom, október 1.). Egyetértek a szerzővel abban, hogy a sport nem minden, továbbá, hogy csupán örvendezhetünk, amiért ma nemcsak a sport nyújt perspektí­­­­­vát, kifutási terepet, utazási lehe­tőséget az ifjúságnak. Abban is egyetérthetünk, hogy nem életbe­­­­vágóan fontos tizenhat aranyat be­­■ takarítanunk egy-egy olimpián, s hogy fontosabb ennél a mindenna­pi élet eredményeinek, kulturális, gazdasági, politikai és morális szintjének növelése, illetve eme­lése. A haj­ó egyszersmind a vitázni­­valóm — csak abban van, hogy sportbéli mind lejjebb csúszásunk fő okai között éppen a mindennapi­­ élet eredményeinek elmaradását kell látnunk. Harminc éve a sport arra szolgált, hogy helyrebillentse a megtépázott nemzeti önérzetet, fe­ledtesse a hétköznapok sokszor vi­­szolyogtató jelenségeit. Való igaz, szerencsére ma már nem kell ennek lennie. Ma viszont meglehetősen hű tükre a közerkölcsnek, amely nem ..annyira a teljesítményt, mint in­kább a jövedelmet tekinti mérvadó­­­­nak. Nem véletlen, ha egy élvonal­­­­beli sportoló ma azt mondja (min­t ahogy mondta): „Semmivel nem dolgozunk kevesebbet, sem pedig rosszabbul, mint egy csepeli melós. Csa­k éppen a csepeli melóst ezért bírálni nem lehet, bennünket meg igen.” Iparunkat, egész gazdasági éle­tünket új szerkezeti formák, új mo­dell keresésére ösztönzi, szorítja a Világválság. Versenysportunk azon­ban helyi érdekek hálójában vergő­dik, s fölépítése egy elavult társa­dalmi-gazdasági modellt tükröz. Ha ezért süllyed eredményeivel is mind mélyebbre, akkor — kell-e monda­nom ? — éppen az a fajta vigasz bi­zonyul soványnak, amely a folya­matos visszaesést lényegében ör­vendetes jelenségnek magyarázza. Timár György­ nek fordítottján, azon, hogy meg kell fizetni azt, ami nélkül nem­hogy éldegélni, de életben maradni is bajos? Tizenöt évenként ha tető­fedőt kell hívnia, de hetente, ha­vonta kap pénzt olyasmiért, ami bi­zony nem szüntet meg semmilyen esőbeszivárgást.. Éppen azoknak a pénzét kapja rendszeresen Rab Zsuzsa — mert a versfordításokat jórészt kétkeziektől származó do­tációból díjazza államunk —, akik kezébe nincs ínyére e dotáció egy részét időközönként visszaolvasni. A tetőfedő munkája előkészüle­tet, könyvelést, cipekedést, utazást, felelősséget, balesetveszélyt, testi­lelki elcsigázódást feltételez. Rab Zsuzsa munkája — melyben több­nyire még kedvét is leli — nem mást épít, hanem őt magát: nevét növeli, újraközlésekre, kötetben való összegyűjtésre, állami pénzen való kiküldetésekre, esetleg indulat­­os minisztériumi vagy más helyen való fölszólamlásra ad neki módot,­­ a munkája révén több lesz! a te­tőfedő azonban — ha a pénzt nem számítjuk — kevesebb. Ezek után csak ennyit kérdek: valóban tisztességes dolog sokallni, mondjuk, egy maglódi villanysze­relő díjazását, aki másnak átadott munkaerejéért, szakértelméért, jót­állásáért, visszereiért, netán áram­ütésekért nem kér egyebet cserébe, mint pénzt? Hogy végre ő is lak­hasson valahol, meg kell kicsit fej­nie­­Lúdas Matyi módjára még ta­lán meg is dorgálnia) azokat, akik kényelmesen éldegélnének az ál­lamtól is dédelgetett hajlékaikban — ha ő, a maglódi villanyszerelő újabban nem léphetne fel kicsit ön­érzetesebben a megszokottnál? Ér­telmiségi­­létemre is a maglódi vil­lanyszerelőnek szurkolok. Hernádi Milliós kihagyásáról, esetleg kétszeri be­emeléséről van szó — ehhez már annyira hozzászoktunk, hogy szóvá se tenném —, hanem a két könyv egybekötésén kívül öt egész ív hiányáról is. Mindenesetre, a könyvszörnyszülött kitűnő alkalom arra, hogy hitetlenkedve fel­kiáltsunk, mint egykor a zsiráf láttán a könyökvédős hivatalno­kok: ilyen állat nem is létezik! Legalábbis­ eddig így reméltük. Zádor Erika H. Tóth Tamás: Cs. T. ötvenéves Költők és tetőfedők Az, amit Rab Zsuzsa az iparosok aljas összeesküvésének vél A tisztes ipar című írásában (Élet és Iroda­lom, szeptember 17.) csak csekély részben aljasság. Nagyobbik­­részé­ben bérharc, melynek törlesztés voltát nehéz nem felismerni. Rab Zsuzsa írásából, mely nem első a galád szolgáltatók fölött szörnyül­­ködő hangok sorában (vesd össze ezzel a hajdani cselédeket le-ilyen­­amolyanozó nagyságok keserveit vagy a gyarmatosítók zokszavát a lusta és komisz bennszülött inasok­ról), annak a télnek a hidege csap elő, mely az IKV nyarából kihul­lott, magatehetetlenül ügyetlen tisztviselőket-értelmiségieket di­deregtet manapság. (A tetőfedői árajánlatok nagy különbségei mö­gött nyilván más és más terjedel­mű munkák rejlenek; esőbeszivár­gást lehet tüneti, és lehet oki ala­pon megszüntetni; utóbbi fáradal­­masabb és drágább.) „Csak a gyermekek hiszik, hogy a kocsisok azért hajtják a lovakat, mert kedvüket lelik benne” — írja Hebbel. Rab Zsuzsa vágyja azt az időt, amikor szolgálatkész kiszolgá­lók alázatosan — és a bérharc le­hetőségétől megfosztva — szolgál­tak. Én személy szerint örülök an­nak, hogy nélkülözhetetlen tetőfe­dők valódi gazdasági értékükhöz igazíthatják díjazásukat. A keres­let-kínálat viszonyai csak azoknak jelentenek teret, akik nem a keres­let felől vesznek részt a szabadabbá váló piacban. A keresett szakembe­rek számára ugyanezek a viszonyok — régóta esedékesen — a nyarat jelentik. Ők azonban ritkán jelent­keznek írásaikkal az ÉS-ben vagy másutt. Rab Zsuzsa nyilván nem monda­na le kitűnő versfordításainak (vagy ezek másod-harmadközlései­­nek) honoráriumáról, ha valaki rá­mutatna, hogy Magyarországon so­kan versfordítások nélkül is elélde­gélnek. Miért hüledezik tehát én? Zsiráf Percekig forgattam megzavaro­­dottan azt a könyvet, amelyet egyik barátom vásárolt, és amely­ről Sükösd Mihály írt a lapban (Élet és Irodalom, szeptember 24.). Barátom Cs. Szabó László Al­kalom című könyvét vélte meg­venni, a Gondolat kiadásában, meglepetve láttuk azonban, hogy az Alkalom feliratú borító alatt a Református Zsinati Iroda Sajtó­­osztályának kiadványa van a ke­zünkben. Hitünk hősei, írta Bot­­­tyán János. Vagy mégsem? A könyv végén lévő tartalomjegyzék az Alkalomhoz tartozik. Igaz, a könyv közepén lévő viszont az egyházi kiadványhoz. És csak itt hirdeti „kitűnő” munkáját az Egyetemi Nyomda. Mert amit csi­náltak, automata gépsoron, az sze­rény nyomdai ismereteim alapján is, valóban technikai bravúr. Az Alkalom borítójába a másik mű teljes tizenöt íve került, majd utána — kb. hetven oldalszámnyi különbséggel és egészen más ti­pográfiával — az Alkalom husza­dik ívétől kezdve e könyv tizen­hét íve. Vagyis nem egyetlen ív Becsördítés Nemrég jelent meg tudósítás a lapban a százéves Kner Nyomda évfordulós ünnepségeiről (Élet és Irodalom, október 1.). A Kner család portréjához szeretnék hoz­zájárulni egy kis adalékkal. Nemes György Hogy is van ez? című glosszasorozata a Népszabad­ság hasábjain — hasznos és szóra­koztató. A nyár elején megjelent egy kis kiegészítése, amellyel egy fiatal írónak eszébe akart juttatni valamit. Azoknak az íróknak a nevét, akik azt a szellemességet mondották volt: „Ha jó könyvet akarok olvasni, akkor írok egyet.” A fiatal írónak hirtelen nem ju­tott eszébe, ki a szellemes fordu­lat atyja. Nemes György úgy tud­ja (Népszabadság, május 9.), hogy ez az író az egyik változat szerint Szomory Dezső volt, a másik sze­rint Lakatos László. A két író né­hány jellemvonásának felvillantá­sával is igazolni kívánja, hogy tő­lük valóban kitellett ez a hirte­len jött szellemesség, de — figyel­mezteti a meg nem nevezett fia­tal írót — nem ez volt a hitval­lásuk. A mondat azonban alighanem még régibb. Jómagam ismerem az „aranyköpést”, már diákkorom óta. Úgy maradt meg bennem, hogy Justh Zsigmond apja dicse­kedett a fiával: „Az én fiam olyan gyerek...” A Justh Zsigmondról szóló írásokban azonban nem akadtam a nyomára, végül Herbák Béla barátom adta kezembe a Kner Izidor agyafúrt alakjai cí­mű könyvet (Gyoma, 1926. Har­madik, tetemesen bővített kiadás), amelynek előszavában, „becsördí­­tésében” ezt olvasom Csicseri Bors, alias Ágai Adolf tollából: „...én is adomát mondok. Szegény Hugó Károlyról szól, az Egy magyar ki­rály, a Báró és bankár hírneves írójáról, aki már kisfiú korában mélyen járó eszével, fellengző mondásaival bámulatba ejtette az apai ház barátai. Mondták is az öregnek: — Ez a csodagyerek meg­érdemelné, hogy mentül több híres könyvet vegyen a Károlykának. Feleli az öreg: — Szegény mester­ember vagyok. Könyvek vásárlá­sára nem telik. De az én Károly­­kám akkora zseni, hogy ha híres könyvet akar olvasni, hát maga ír magának. A Kner Izidor is olyan ötletes víg ember, hogy ha igazán mulatságos könyvet akar kiadni, hát maga ír magának. Budapest, 1913. okt. 1-én.” Az az érzésem, hogy még ez sem az ősforrás. Amiből úgy tetszik, jó könyvet sokan megpróbáltak írni, de szellemes, jó mondásért mégis­csak a meglevőkhöz fordultak. Bakó Endre Szuronyok szonátája Joseph Roth a Radetzky-induló című, több­nemzedékes regényé­ben egy valamikor és sokáig hatal­mas — különböző nyelvű népeket „vársáncai” közé záró — közép­­kelet-európai birodalom és egy év­százados dinasztia elmúlását, a vi­lágtörténelemtől vett, s hosszúra nyúlt búcsúját írja le: emberi- és katonatiszti-sorsokon keresztül, és­pedig a klasszikus módon, vagyis ahogyan az atyákról a fiúkra száll a halál és a bűn. A Monarchia, mint egykor Karthago, a maga re­­zignált-parádés-regimentes egé­szében „elesett”, de nem a XX. században, a világháborúban — Przemyslnél vagy a Piavénál —, hanem már 1848/49-ben, hiába ke­rült ki akkor még „győztesen” a forradalmak barikádjai közül, azután Solferinónál, majd König­­gratznél. Ennek ellenére Krupp­­szonáta című írásomban (Élet és Irodalom, szeptember 10.) Radetz­ky hadvezéri zsenialitását nem ál­lott szándékomban kétségbe vonni, mint ahogy azt dr. Gesztesy Emil az ÉS október 8-i számában fel­tételezi (Radetzky-induló), noha durva túlzásnak tartanám egy sor­ban említeni Radetzky tábornagy hadművészetét, teszem Buonapar­te, Nelson, Szuvorov, vagy Kutuzov neve mellett, mind a stratégiai, mind a taktikai eredményesség te­kintetében. De még Tegetthoff ten­gernagyot is — hogy Ausztriánál maradjunk — fölébe emelném, ami a háborúkban döntő szerepet játszó és a túlerő ellen is kezdemé­nyező, s azután győzelemmel bizo­nyító merészséget illeti. (Lissa, Helgoland.) Nota bene: Joseph Roth regénye azonban nem Ra­­detzky életrajza, hanem azoké a tiszteké és katonáké, akik a róla elnevezett, az ő emlékére írt in­dulóra indultak szuronyrohamra a szögesdrótok ellen, aknamezőkön és golyózáporokban; tehát a Ra­­detzky-induló című regényben nem Radetzky tábornagyon „van” a hangsúly, hanem az „indulón”­, amely még akkor is szólt, fújták a kürtösök, amikor Radetzky tábor­nagy és régi ellenfelei, Buonanar­­téval az élen régen elporladtak már, s az 1914—18 között újra fel­harsant induló sem támaszthatta többé fel őket. Ami pedig a Né­pek Csatáját illeti, azt nem Ra­detzky nyerte meg, hanem a né­pek (ezért sem hívják például „Ra­­detzky csatának”). Legfeljebb még azt mondhatjuk, hogy Buonaparte vesztette el. Dobai Péter Még egyszer a DNS-ről Sajnálom, hogy glosszámat (Dezoxiri-Bonuklein-Sz­ Av, Élet és Irodalom, augusztus 20.) pon­tatlanul, vagy inkább túl tömören fogalmaztam. Meg kellett volna ír­nom, hogy a jeles tévériporter (egyébként nagyszerű) műsorában el is árulta, hogy nem tudja, mi az a „déenesz”, semmiképp nem gondolhatott tehát a­ fogalom né­met alakjára. S most bosszant, hogy a tudományos dörgedelem (DNS arabusus, Élet és Irodalom, október 1.) éppen a szerkesztőre száll, aki pedig tudja, mit jelen­tenek ezek a betűk. Végül azonban mindnyájan jól jártunk, mert megkaphattuk a legfontosabb in­formációkat erről a vegyületről. Kárpáti N. Zsuzsa Szerkesztői üzenetek FISPÁN GÉZA, DEBRECEN. „ökológiai, proteszt, szupertech­nológia, technokraták, integritás, heterogenitás, alternativok, spon­­tik, pietisták — írja olvasónk, majd így folytatja — antropozó­­fiát, etablírozottak, triumfálására, lokálisan — regionálisan, politikai irrealizmus, ellenidentifikálódik, korporativista...” Még hosszan folytatja a Papp Zsolt Második társadalom című írásában (Élet és Irodalom, október 1.) talált idegen szavakat, mert meglepő­dött, hogy — noha sokat tettünk az anyanyelv védelmében — nem adtuk vissza a szerzőnek javítás­ra a kéziratot. „Hogy Papp Zsolt is értse, az általa applikált teória szubsztanciájának hatására meg­reformáltam az ÉS-hez való affi­nitásomat, s oly szindrómák lép­tek föl, melyek protesztre kész­tetnek nyelv­i identitásom érdeké­ben." Anélkül, hogy az összes idegen szót meg akarnánk védeni az említett írásban, megjegyezzük, hogy annak idején a nyelvújítás­nak egyik fő célja volt az ide­gen szavak nemcsak közelítő ma­gyar megfelelőjének kitalálása. Talán napjainkban is szükség volna egy nyelvújításra ... ARANYI JÓZSEF, KESZTHELY. Bár őszinte tisztelettel adózik Barcsay mester tudása előtt, és csodálja azt a nyolcvanadik élet­évén túli megújulást, amelyről Vadas József írt (Élet és Iroda­lom, szeptember 24.), olvasónk nem érti hogy „egy mester, aki hatvan-hetven éve fest, annyi mindent csinált már, gyönyörű és csodálatos dolgokat, a végén er­ről beszél olyan lelkesen?” Ma­gyarán Arányi Józsefnek nem tetszenek Barcsay mester új, geo­metrikus formái. Egyetlen dolgot még idézünk a levélből: „emlé­kem gimnáziumból, hogy a rajz­tanárunk könyvillusztrációt adott feladatul az osztálynak. Én sze­rettem rajzolni, de inkább má­solni, mert kevés fantáziám van, ezért amikor csöngettek, ráírtam az üres rajzlapra, hogy Szabó Dezső, Az elsodort falu.” Hát er­ről van szó, kedves olvasónk, ön megragadta a lényeget! A különb­ség csupán, hogy Barcsay Jenő­nek van (volt és remélhetőleg még sokáig lesz is) fantáziája áb­rázolni a lemásolhatatlant. TÓTH JÁNOSNÉ, ESZTERGOM. Nagyon felháborodott Baják Er­zsébet levelén (Élet és Irodalom, szeptember 17.). Az a levél arról szólt, hogy az esztergomi mozi­ban délután nem árultak jegyet, este viszont azzal, hogy kevesen • vettek jegyet, nem tartottak elő*... A adást. Olvasónk most megvédi a mozisokat,­­ azt üzeni Baják Er­ •­zsébetnek: „ha majd ő is, úgy mint én, huszonöt évet töltött el mindennapos, pontos munkával, akkor jogosnak érzem bíráló cik­két.” A félreértés elkerüléséhez leszögezzük, Tóth Jánosné nem a mozi dolgozója: kívülállóként ra­gad lándzsát egy — szerintünk — vesztes ügy mellett. Ahhoz, hogy valaki megállapíthassa, becsapták, nem kell negyedszázados munka­­viszony. Bírálni mindenkinek jo­ga van, még akkor is, ha más­kor, másutt esetleg ő se csinálja jobban a dolgát. Hiszen hogy megállapítsuk, melyik tojás táp, nem feltétlenül kell tudnunk to­jást tojni, mint egy híres aforiz­ma tartja. TÖBBEKNEK. Jó néhány olva­sónk úgy véli, Szekám Pál a Ko­vács János híd­­című írásában (Élet és Irodalom,­szeptember 17.) megsérti a dolgozó embert, meg­sérti azokat, akik valaha Élmun­­kás-kitüntetést kaptak. Az ÉS ok­tóber 1-i számában már megírtuk, hogy a szerzőnek, aki kissé felü­letesen összemosta az élmunkások sokaságát a rossz emlékű sztár­sztahanovisták szűk rétegével — nem állott szándékában meg­sérteni a becsületesen dolgozó em­bereket, mindössze egy forgalom­ból immár kivont fogalom helyett ajánlott másikat a híd elnevezé­séül. Semmiképp sem kötelező érvénnyel. DR. KONKOLY-THEGE ALADÁR, PÉCS. Az Élet és Irodalom szep­tember 24-i számában hozzá kül­dött szerkesztői üzenetet nyugtáz­za: „Olvasva válaszukat, úgy tet­szik, kissé félreértették levelemet. Semmiképpen nem kívántam Önöktől számonkérni, még kevés­bé »ítéletet hirdetni«, csupán re­méltem, hogy a szerzők tudomá­sul veszik észrevételeimet. Elnézé­süket kérem újabb levelemért, amely nem kíván valami vita­­feleselésnek lenni, de nem szeret­ném, ha bármi félreértés marad­na az önök általam mindig nagy­­rabecsült, határozott állásfoglalá­sai iránt, amelyek valóban »párat­lan oldala« lapjuknak. A szer­kesztőség minden tagjának tovább­ra is kellemes és MÉRSÉKLETES alkohol­fogyasztást kívánok (a »korszerű« egészségnevelés ugyan­is nem ez ellen küzd)." Figyelmét és elismerő szavait örömmel nyug­tázzuk, jókívánságait pedig­­ köszönjük. 1982. OKTÓBER 15.

Next