Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-08 / 14. szám - Sík Csaba: Haza, nélkülözhetetlen kerülővel • könyvkritika • Oravecz Imre: A hopik könyve (Magvető) (10. oldal) - (eszéki): Vörösmarty németül (10. oldal) - Gyárfás Péter: Egy értelmiségi a háborúban • könyvkritika • Vitomil Zupan: Menüett gitárra és hoszonöt lövésre (Európa) (10. oldal) - Herman János: rajza • kép (10. oldal)

SÍK CSABA : Haza, nélkülözhetetlen kerülővel . Oravecz Imre: A hopik könyve (Magvető, 178 old.) Oravecz Imre helyszínrajza pon­tosabb a geográfusénál; élethelyze­teket, emberi állapotokat látlelet­nél megbízhatóbban rögzít. Új könyve címéből arra következtet­tem, most egy nép történetének, szellemi és tárgyi néprajzának a szaktudományéval vetekedő leírását adja, a tárgyat Dürer módján te­lítve a költészet többletével: olyan közel hajol hozzá, hogy a részlet önérvényű egész lesz, a való ezért ö­nmaga ellentéte, fantasztikus. Igyekeztem tehát összekotorni, amit a holpikról tudok. Észak-amerikai pueblo indián törzs, Arizona siva­taggal határos sziklás platóin. Te­raszosan kiképzett, malterba ágya­zott kövekből épített erődházaik védelmére többször is rászorultak, szabadságharcot vívtak már a konkvisztádorok ellen. Eredetmíto­szuk szerint őseik föld alatti üreg­ből jöttek a napvilágra. Hiedelem­­világukban fontos szerepe van az úgynevezett katcsináknak­­ vagy kacsináknak. Természetfeletti lé­nyek, ősök szellemei ezek, a szer­tartásokban maszkos férfiak jele­nítik meg őket. Földművelő nép lé­vén, létszükség számukra a termé­kenység; az esőért könyörgő táncot eleven csörgőkígyóval a szájukban járják. Feketével díszített tarka ke­rámiáik, szőtteseik az indián nép­művészet remekei, vetekednek a sziúk bölénybőr festményeivel. Ta­lán öt-hatezren lehetnek. — A hopik könyvének Kalevalából vett mottója azonban meggyőzött, mi­előtt szakkönyvek segítségéhez fo­lyamodtam volna: gyér ismerete­imre sincs szükség —, itt többről, fontosabbról van szó néprajzi is­mereteknél. Az előszó még Inkább: „...nem az életet kell alárendelni a mű­nek, hanem a művet az életnek”. John Berger teljes könyvet szánt, hogy bebizonyítsa: Picasso roman­tikus és nem modern jelenség volt, mert a modern egész létével és lé­nyével a művet szolgálja, ő pedig rákényszerítette, legyen élete és kora eseményeinek dokumentuma. Felismerése igazolását Oravecz a hopikról, s általában az ősi társa­dalmakról szóló könyvekben keres­te, végül az ötévi hallgatás után „elemi erejű jó érzéssel” írt hopi versben találta meg, amely azon­ban sehogysem hasonlított az ere­deti indiánénekekre. Ahogy Pi­casso Minotauroszának édeskevés köze van a Pasziphaé szülte állat­­emberhez, a modern művészetben a mitikus nem másolata, hanem metaforája a mítoszm­a­k, abban azonosak, hogy az egyéni itt is, ott is csupán az általános része, az ál­talános pedig okvetlenül az egyedi­ben ölt testet. Az életet a művé­szet fölé emelő hitvallás visszave­zette a költőt — folytatódik a val­lomás értékű bevezető — „tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszmé­letemben, idegeimben örökre el­raktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon tör­ténelem előttiségem­hez... újabb verseim közvetlenül a hopikról be­szélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is”. Az archaikus még eleven a ho­pik világában, de Szajlán már em­léknek is homályos, legfeljebb az idegekben rejtőző sejtelem; elegen­dő lenne ez modellszerű rekonst­ruálásához? Oravecz nálunk meghökkentő biztonsággal ismeri fel a század egyik nagy intellektu­ális feladatát, s meg is felel neki becsülettel: eltünteti a két kultúra közti mezsgyekarót. Az európai és az indián, a mai és az ősi közöttit, a hopi mítoszt visszavezeti szülő­földjére, a szülőföld múlt­jába, és jelenébe, mint Picassót a hajdanvolt mediterrán, Henry Moo­­ret a mexikói és perui népekét a legmaibb mába. Nem vesztettem el arányérzékemet, csak felismerem a közös szándékot. A mítosz értelme­zésében nem tud különbséget ter­mészeti és társadalmi között, a mé­lyen átélt személyes élmény kap­csolatot keres és talál az emberiség közös tapasztalatával. Minotaurosz veszte a modern pusztulás szaba­don értelmezett, a jó és rossz halá­lára egyaránt vonatkoztatható mo­dellje, a művészet funkcionalizmu­sába vetett hitben: ne csupán ér­tékképző legyen, hanem tanító, fi­gyelmeztető, hitet adó, a rítus által szentté tett idő része, mint hajdan. Művész az, aki egész létével a mű­vészetét szolgálja, modern az a művészeti jelenség, amely az éle­tet önmagánál magasabbra helyezi. Manapság tanácsos tehát a modernt legalább annyira az ősivel tartott rokonságából, mint újszerűségéből felismerni; itt nem hagyományőr­zésről van szó, inkább az idő mé­lyébe merült hagyomány újjáte­­remtéséről. A hopik első könyve magától ér­tetődően termésmítoszukat meséli el. Taiova, a Teremtő elképzeli a semmiből a valamibe nyíló ajtót, létrehozza a teret és az időt, a kezdetet és a véget, az alakot és a kiterjedést, majd a nagy egész ter­vét és megalkotja kivitelezőjét. Szotuknang, a demiurgosz műve minden, ami van, ami hasznos for­mát öltött, s betölti a tervben ne­ki rendelt szerepet. A világiban azonban megjelenik a gonoszság, amely elidegeníti az állatot az em­bertől, az embereket meg egymás ellen fordítja. Taiova parancsára Szotuknang kiválasztja a törvény­­tisztelőket, aztán rászabadítja az első világra a tűzözönt, a gőg bű­nébe esett másodikat faggyal pusz­títja el, az emberi mohóság meg­rontotta harmadikat pedig a vizek áradásával. A pusztulásból azonban útja nyílik a feljövetelnek; jelképe „a függőleges vonal, a labirintus képzeletbeli tengelye”. Ahol jel­képről esik szó, ott már a valami­kori történésnek csak az emléke él, persze minden szimbólumnak több értelme van, éppoly joggal beszél­hetünk mikro-, mit makrokozmi­­kus jelentéséről. Nemcsak az em­beriségnek, de minden embernek külön és önállóan végig kell járnia a felemelkedés útját, noha semmi sem utal rá, sejtjük: az eredeti tör­ténésnek a rítusban újra és újra megismételt másáról van szó. Ván­dorlása során a nemzetség totem­­állatot választ, helyesebben a sas megtalálja bennük a maga népét, a nemzetségfő rábukkan a letele­pedésre alkalmas helyre, s „elkerí­ti hagyománnyal”. A letelepültek kitalálják Taiova szándékát, ezért a harmadik világ­nak már nem kell elpusztulnia, a hopik megneveztetnek, s a Teremtő választott népévé lesznek, ám ha­marosan megjelenik „aranysóváran és vértesen... / az elveszett fe­hér testvér”. A versek anyaga a vallástörténeti tárgy, a néprajzi ismeret, és az idő által a folyton távolodó múltra terített homály, amit a tudomány felfedni akar, a költészet azonban hagyja gomo­lyogni mögöttes rétegként, túl jel­képes megfejthető jelentésén. Mí­tosz és irodalom ebben is, így is találkozik, nemcsak az emberire mindenkor érvényes hasonlatszerű­ségben, a nagy művészet egyik korszerű ismérvében. A hopinak beavattatása során mindazt, amire a kötést megerősítő, előírásosan ismételt rítus jelképei emlékeztetnek, meg kell tanulnia, mert ésszel élő ember, nem primi­tív ösztönlény. (Ilyet csak a mo­dern világ ismer.) Totem-nevet kell kapnia, otthonosságra szert tennie a fenti és lenti világban, amelyek függő viszonyban vannak egymás­sal. Ha eső helyett homokot küld Taiova, nyilvánvalóan hiba csú­szott a szertartásba, és csak a kí­­gyótánc segíthet; a kis Poliphorma szárított tökből készült csörgőjében kavicsok zörögnek, a hangot még­sem az összeverődő kövecskék, ha­nem a föld „rezgésközpontjai” okozzák. A hopi tudja, ok és oko­zat összefüggésében láthatatlan erők nyilatkoznak meg, melyek persze a tapasztalást sem teszik fe­leslegessé, hiszen az igazságra, mi­szerint a Kis Kolorádó kanyarog nyugatnak is, északnak is, ám „akármerre fordul / a Nagy Kolo­­rádóba folyik”, a különbségtevésre: „a föld érzései jók, / a föld gon­dolatai nemesek, / de a föld cse­lekedetei gonoszok”, a valóság is­merete tanít. A két főkacsm­a, Kototo és Aholi a nagy vörös ház­ban oktatja növendékeit a földtest, növénytest, embertest, csillagtest tudományára, a létezés örök egy­ségeit alkotó nagy ellentéteire, a születés és elmúlás törvényére, a teremtő tervére. Ezt csak azok ért­hetik meg, „akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komoly­ságát”. Tanítanak még a szeretet helyére, kezdetére, módjára, eszkö­zére, útjára, irányára, jelentésére, céljára, mert a „szeretet minden ember kötelessége”. A keresztény­nél mélyebb és igazabb a hopi sze­­retettudomány; nem ismer kivá­lasztást és kiválasztódást, s kizárást sem. Az ember főműve Taiova szerint, a lét értelme. Érvényessé­gét a hopi filozófia főtétele: „min­den változás változással jár” sem korlátozza, állandó és örök. A ver­sek egyre eszköztelenebbek, s ahogy a fel-feltűnő piros hímezi a hopi szőttest, ritmikus és szimbo­likus összefüggést teremtve a mo­tívumok között, teszik egységessé a könyveket, a könyvet a verseket kommentáló, tovább nem boncol­ható tanulságot, végső igazságot gnómaszerűen megfogalmazó, a kü­lönbözve egységet alkotó két síkon, a természeti és az emberi, a kicsi és a nagy, a terv és a megvalósulás síkján egyként érvényes „koanok”. A negyedik könyv versekben el­mondott életregény. A közösülés mozdulatait tanulgató kislány és kisfiú észrevétlen komolyra forduló játékával indul, s akkor ér véget, mikor Szik­omomo már csak nagy­apjára gondol, ki része lett a földnek”. Ő a regény főszereplője, tárgya, cselekménye élethosszig tartó utazása a mindennapok kivé­teles és egyformán ismétlődő ese­ményein át: szerelmi boldogság és fájdalom, apai öröm, barátság, munka, betegség, majd gyógyulás a bölcs sámán segítségével a fon­tosabb fejezetek. Az egyformaság színe sem a szürke Szik­omomo vi­lágában, mert a tűzrakás köznapi mozdulataiban is jelen van a szép­ség. A rőzserakás szabályos kúpja, a láng fellobbanása újra meg újra a létezés örömére figyelmezteti, a természetitől elszakadt technikai civilizáció önmaga teljességére áhítozó embere számára, aki a láng fellobbanásában a történelem előt­ti idők kultúrát teremtő gesztusát látja, még kevésbé, grandiózus jel­kép elemi tevékenység helyett. A hopi öröme és fájdalma legfeljebb őszinteségében és teljességében kü­lönbözik a miénktől, ő tudja, ne­künk tanulni kell az életöröm hangjait, mozdulatait. Szik­omomó­­hoz eljön a boldogság, s mi nyo­mozunk utána, valóban az-e? Az utolsó könyv a regényhős lírai monológjaiból áll. Verseiben lenyűgöző színjáték tanúi vagyunk, lélegzetvisszafojtva figyeljük sike­rét vagy kudarcát. A költő felteszi a hopi indián maszkját, s énekel a tavaszról, böjti időben Tatováihoz, kisfia gyógyulásáért, szerelméről, a jó termésért, könyörög, legyen ere­je megtenni a nagy utat haláltól az újjászületésig. S lassan a fara­gott, rikítóra színezett maszk egy­beolvad az énekmondó arcával; az előző könyvben szemünk láttára lobbant fel a civilizációt útjára indító láng, most pedig a költészet születésének tanúi leszünk. A hopi éneke a magyar lírából ismerős dallá, siratóvá formálódik, távolról a szavaknál ősibb dallamot is hal­lani véljük, majd önmaga variáció­ivá, melyekben benne rejlik egy­aránt a csak érzékelhető s a fogal­milag meghatározott. A könyörtelen kérdés és a kíméletlen igazság, a magyarázat illuziótlansága, amely közös a mítoszban és a modern költészetben. A változatok határo­kat lépnek át, Szik­omomo éneke legénykorából a haiku; az Egy fenyőhöz pedig Catullus kiábrán­dult, rezignált versének elő(utó)ké­­pe: „ubi iste post phasellus antea fuit / comata silva...” A hopi versben az ember megalkotja ön­magát, alakítja életét a teremtés tervének részeként, a metafora ré­vén kapcsolatot teremtve önmaga és a másik ember, fa, állat, termé­szeti és spirituális jelenség között. Az egyén és közösség életének, egy nép sorsának, amely homályosan emlékszik még kiválasztattatására, eredetére, a léte előtti időkre, a te­remtés történetére. Teljes világot teremt A hopik könyvé­ben Ora­vecz. A teljességhez méltó, ébren­létet és álmot, valóságot és láto­mást ötvöző egyszerűsége, amilyen kevéssé látványos, oly nagy költői tett.­­ Vitomir Zupán: Menüett gitárra és huszonöt lövésre (Európa, 500 old.) Még mindig új szépirodalmi mű­vek és dokumentumkötetek igye­keznek ábrázolni vagy magyarázni a második világháborút, a harcok végletes helyzeteiben modellálható emberi viselkedésformákat, a hihe­tetlen kalandokat, az embertelen­ség megnyilvánulásait. Bármily ha­talmas is az íróember számára a háború földolgozható „területe”, bi­zonyos ismétlődések elkerülhetetle­nek. És jogosan fölvetődik a kér­dés: lehetséges-e még valami újat, érvényeset elmondani Semprun A nagy utazása, Malaparte Kaputtja, Solohov Emberi sorsa, Heller A 22- es csapdája, Mailer Meztelenek és holtakja vagy Merle Mesterségem a halálja után? Hogyan mutatható be mélyebben, érzékletesebben az el­lenállás kitartást, szilárd meggyő­ződést igénylő magatartása, az élet­­halál urának gauleiter-udvartartá­­sa; a háborúban is megőrzött em­berség eltiporhatatlansága; a hábo­rú mint üzlet abszurditásig menő fantasztikus realitása; a demokra­tikus eszmékkel harcba vonulók fasizálódásnak roncsoló hatása vagy a kötelességtudó német pol­gár mint „szervezőképes gyilkos” hátborzongató portréja? Mégis, mindig érheti meglepetés az embert. Vitomir Zupan szlovén író Menüett gitárra és huszonöt lö­vésre című regénye kitűnő. Min­denekelőtt nagyszerű formája miatt. Az író külső szemlélőként, mint át­író s szöveggondozó nyúlt egy Ja­kob Bergant (Berk) nevű partizán fiktív jegyzettömegéhez, és „fésül­te át” szépprózára. Ezzel eltávolí­totta magát a dokumentumként ke­zelt írástól, de bele is vetette ma­gát az anyagba — hiszen formál­ta. Minthogy Berk feljegyzései nem is akarnak szabályos regénynek lát­szani, helyt adhatnak a cselek­ménytől, a pillanatnyi történések­től elvonatkoztatott eszmefuttatá­soknak, sűrű asszociációknak. Ezek­ben az író egyszerre láttatja önma­gát kívülről, a kavargó világba vet­ve és belülről, gondolatainak folya­ma által átvilágítottan. E gondolatok pedig egy művelt, önálló véleményű, az eseményeket totalitásukban szemlélő értelmiségi gondjait is megjelenítik. Márpedig a centralizált szervezetű, éppen de­fenzívába kényszerített társaság­ban elképzelhetetlen a mindent je­lentő egység megbontása a jogosan kijáró megtorlás nélkül. Kötelező az éberség. A belső ellenség nem jobb, sőt rosszabb esetleg, mint a külső. Elég pár rossz szó, defetista kijelentés, és falhoz állítják az em­bert. Ebben a mechanizmusban fölis­­merhetők az ötvenes évek törvény­telenségeinek csírái. Zupán erre célzást is tesz, amikor egyik sze­replőjével kimondatja: „Úgy lát­szik, nincs elég sváb, most már mi is jók vagyunk céltáblának.” Ter­mészetesen az ellenfélnél is hason­ló a helyzet. Mindenki a saját igaz­ságát igyekszik hitelesíteni. A „bal­oldali sokol”­besorolású értelmisé­gi e helyzetben nem tehet mást, mint összeveti a két tábort, meg­faggatja a maga független szelle­mével a felé érkező jelzéseket. Ez a magatartás nem jelent elkötele­­zetlenséget, csak szellemi igényes­séget, az értékelés szabadságát. Ezért kerül a jegyzetek közé Berk találkozása egy volt német tiszttel, aki részt vett a partizánvadásza­ton. Beszélgetéseik a békés Spa­nyolországban ellenpontozzák az ál­landó életveszélyben élő harcos és ügyesen egyénített társainak törté­netét. A szerep- és időváltásokat köve­ti a stílus váltakozása. Hol moder­nül szaggatott ritmusú, filmes vá­gásokkal dolgozó prózát olvasha­tunk, hol realista formálású, keser­nyésen ironikus szöveget. Máshol lüktetően expresszív a regény. Az esszébetétek villódzóak, az eroti­kus részek izgatóak. Zupán a tel­jesség igézetében dolgozott. Sike­rült egységes, feszültséggel telített, néhol költőien szép kötettel meg­lepnie olvasóit. Gyárfás Péter Egy értelmiségi a háborúban Herman János rajza Vörösmarty németül „Vörösmarty az volt a ma­gyar lírában, aki Byron az an­golban és Puskin az oroszban: a romantika első költője. Sőt, ennél is több — Vörösmarty ma a nemzet egyik hangja, költőzseni, aki választ adott kora kérdéseire...” — olvas­ható az NDK-ban most meg­jelent Vö­rösmarty-válogatás fülszövegében. A kötethez a nyersfordításokat Kárpáti Pál készítette, a műfordítás a ne­ves költő, Franz Fühmann szép és gondos munkája. Az NDK irodalmának egyik leg­jelentősebb egyénisége évek óta szeretettel vállalkozik lí­ránk tolmácsolására, ezért kapta meg például a Munka Érdemrend arany fokozatát is. A berlini Rutter und Loe­­ning kiadónál napvilágot lá­tott karcsú kötet, amelyet Kondor Béla grafikái illuszt­rálnak, a Csongor és Tünde jelenetei mellett tizenhárom költeményt tartalmaz. Egyebek között a következőket: Szózat, A Gutenberg albumba, Gon­dolatok a könyvtárban, A vén cigány. Utószó gyanánt érde­kes beszélgetés következik: Franz Fühmann, Kárpáti Pál és Kalász Márton elemzi a költő sajátos útját. Kalász Márton szerint a ’48-as ver­sekre a kétkedés jellemző. Azt fejezik ki, hogy lehetetlen a március előtti nagy tervek megvalósítása, ugyanakkor a költő a „csakazértis” mellett foglalt állást. Ez a motívum egyébként mind a mai napig érvényes a magyar költészet­ben. A negyvenes évek elején már jellemző volt a nagy ro­mantikusra bizonyos borúlátás, s ez Kalász Márton szerint az­zal magyarázható, hogy Vö­rösmarty mindig távolabb lá­tott az ország határainál, fi­gyelme egész Európára kiter­jedt. A kontinens politikai ese­ményei pedig nem adtak okot a derűre. Ezután Kárpáti Pál bemu­tatja Vörösmarty 1840 és 1850 közötti tevékenységét, költészetét, majd Kalász Már­ton elemzi a ’48/49-es verseket. Fühmann kérdései elárulják, milyen alaposan elmélyedt Vö­rösmarty költészetében, s úgy tetszik, különösen izgatja őt az említett „csakazértis”-maga­­tartás, az, hogy a nehézségek ellenére a „mégis” mellett kell kiállni. A kérdésre, hogy foly­tatta és folytatja-e valaki ezt az örökséget, Kalász Márton Ady Endre és József Attila nevét említi, majd ezt mond­ja: „Nagy László és Juhász Ferenc számára az ötvenes években nem utolsósorban ez a Vörösmarty-örökség nyújtott segítséget a sematizmus leküz­désében ...” A beszélgetés vé­gén a Csongor és Tündéről és színpadi bemutatóiról esik szó. (eszéki) 1983. ÁPRILIS 8.

Next