Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám - Sík Csaba: Haza, nélkülözhetetlen kerülővel • könyvkritika • Oravecz Imre: A hopik könyve (Magvető) (10. oldal) - (eszéki): Vörösmarty németül (10. oldal) - Gyárfás Péter: Egy értelmiségi a háborúban • könyvkritika • Vitomil Zupan: Menüett gitárra és hoszonöt lövésre (Európa) (10. oldal) - Herman János: rajza • kép (10. oldal)
SÍK CSABA : Haza, nélkülözhetetlen kerülővel . Oravecz Imre: A hopik könyve (Magvető, 178 old.) Oravecz Imre helyszínrajza pontosabb a geográfusénál; élethelyzeteket, emberi állapotokat látleletnél megbízhatóbban rögzít. Új könyve címéből arra következtettem, most egy nép történetének, szellemi és tárgyi néprajzának a szaktudományéval vetekedő leírását adja, a tárgyat Dürer módján telítve a költészet többletével: olyan közel hajol hozzá, hogy a részlet önérvényű egész lesz, a való ezért önmaga ellentéte, fantasztikus. Igyekeztem tehát összekotorni, amit a holpikról tudok. Észak-amerikai pueblo indián törzs, Arizona sivataggal határos sziklás platóin. Teraszosan kiképzett, malterba ágyazott kövekből épített erődházaik védelmére többször is rászorultak, szabadságharcot vívtak már a konkvisztádorok ellen. Eredetmítoszuk szerint őseik föld alatti üregből jöttek a napvilágra. Hiedelemvilágukban fontos szerepe van az úgynevezett katcsináknak vagy kacsináknak. Természetfeletti lények, ősök szellemei ezek, a szertartásokban maszkos férfiak jelenítik meg őket. Földművelő nép lévén, létszükség számukra a termékenység; az esőért könyörgő táncot eleven csörgőkígyóval a szájukban járják. Feketével díszített tarka kerámiáik, szőtteseik az indián népművészet remekei, vetekednek a sziúk bölénybőr festményeivel. Talán öt-hatezren lehetnek. — A hopik könyvének Kalevalából vett mottója azonban meggyőzött, mielőtt szakkönyvek segítségéhez folyamodtam volna: gyér ismereteimre sincs szükség —, itt többről, fontosabbról van szó néprajzi ismereteknél. Az előszó még Inkább: „...nem az életet kell alárendelni a műnek, hanem a művet az életnek”. John Berger teljes könyvet szánt, hogy bebizonyítsa: Picasso romantikus és nem modern jelenség volt, mert a modern egész létével és lényével a művet szolgálja, ő pedig rákényszerítette, legyen élete és kora eseményeinek dokumentuma. Felismerése igazolását Oravecz a hopikról, s általában az ősi társadalmakról szóló könyvekben kereste, végül az ötévi hallgatás után „elemi erejű jó érzéssel” írt hopi versben találta meg, amely azonban sehogysem hasonlított az eredeti indiánénekekre. Ahogy Picasso Minotauroszának édeskevés köze van a Pasziphaé szülte állatemberhez, a modern művészetben a mitikus nem másolata, hanem metaforája a mítoszmak, abban azonosak, hogy az egyéni itt is, ott is csupán az általános része, az általános pedig okvetlenül az egyediben ölt testet. Az életet a művészet fölé emelő hitvallás visszavezette a költőt — folytatódik a vallomás értékű bevezető — „tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelem előttiségemhez... újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is”. Az archaikus még eleven a hopik világában, de Szajlán már emléknek is homályos, legfeljebb az idegekben rejtőző sejtelem; elegendő lenne ez modellszerű rekonstruálásához? Oravecz nálunk meghökkentő biztonsággal ismeri fel a század egyik nagy intellektuális feladatát, s meg is felel neki becsülettel: eltünteti a két kultúra közti mezsgyekarót. Az európai és az indián, a mai és az ősi közöttit, a hopi mítoszt visszavezeti szülőföldjére, a szülőföld múltjába, és jelenébe, mint Picassót a hajdanvolt mediterrán, Henry Mooret a mexikói és perui népekét a legmaibb mába. Nem vesztettem el arányérzékemet, csak felismerem a közös szándékot. A mítosz értelmezésében nem tud különbséget természeti és társadalmi között, a mélyen átélt személyes élmény kapcsolatot keres és talál az emberiség közös tapasztalatával. Minotaurosz veszte a modern pusztulás szabadon értelmezett, a jó és rossz halálára egyaránt vonatkoztatható modellje, a művészet funkcionalizmusába vetett hitben: ne csupán értékképző legyen, hanem tanító, figyelmeztető, hitet adó, a rítus által szentté tett idő része, mint hajdan. Művész az, aki egész létével a művészetét szolgálja, modern az a művészeti jelenség, amely az életet önmagánál magasabbra helyezi. Manapság tanácsos tehát a modernt legalább annyira az ősivel tartott rokonságából, mint újszerűségéből felismerni; itt nem hagyományőrzésről van szó, inkább az idő mélyébe merült hagyomány újjáteremtéséről. A hopik első könyve magától értetődően termésmítoszukat meséli el. Taiova, a Teremtő elképzeli a semmiből a valamibe nyíló ajtót, létrehozza a teret és az időt, a kezdetet és a véget, az alakot és a kiterjedést, majd a nagy egész tervét és megalkotja kivitelezőjét. Szotuknang, a demiurgosz műve minden, ami van, ami hasznos formát öltött, s betölti a tervben neki rendelt szerepet. A világiban azonban megjelenik a gonoszság, amely elidegeníti az állatot az embertől, az embereket meg egymás ellen fordítja. Taiova parancsára Szotuknang kiválasztja a törvénytisztelőket, aztán rászabadítja az első világra a tűzözönt, a gőg bűnébe esett másodikat faggyal pusztítja el, az emberi mohóság megrontotta harmadikat pedig a vizek áradásával. A pusztulásból azonban útja nyílik a feljövetelnek; jelképe „a függőleges vonal, a labirintus képzeletbeli tengelye”. Ahol jelképről esik szó, ott már a valamikori történésnek csak az emléke él, persze minden szimbólumnak több értelme van, éppoly joggal beszélhetünk mikro-, mit makrokozmikus jelentéséről. Nemcsak az emberiségnek, de minden embernek külön és önállóan végig kell járnia a felemelkedés útját, noha semmi sem utal rá, sejtjük: az eredeti történésnek a rítusban újra és újra megismételt másáról van szó. Vándorlása során a nemzetség totemállatot választ, helyesebben a sas megtalálja bennük a maga népét, a nemzetségfő rábukkan a letelepedésre alkalmas helyre, s „elkeríti hagyománnyal”. A letelepültek kitalálják Taiova szándékát, ezért a harmadik világnak már nem kell elpusztulnia, a hopik megneveztetnek, s a Teremtő választott népévé lesznek, ám hamarosan megjelenik „aranysóváran és vértesen... / az elveszett fehér testvér”. A versek anyaga a vallástörténeti tárgy, a néprajzi ismeret, és az idő által a folyton távolodó múltra terített homály, amit a tudomány felfedni akar, a költészet azonban hagyja gomolyogni mögöttes rétegként, túl jelképes megfejthető jelentésén. Mítosz és irodalom ebben is, így is találkozik, nemcsak az emberire mindenkor érvényes hasonlatszerűségben, a nagy művészet egyik korszerű ismérvében. A hopinak beavattatása során mindazt, amire a kötést megerősítő, előírásosan ismételt rítus jelképei emlékeztetnek, meg kell tanulnia, mert ésszel élő ember, nem primitív ösztönlény. (Ilyet csak a modern világ ismer.) Totem-nevet kell kapnia, otthonosságra szert tennie a fenti és lenti világban, amelyek függő viszonyban vannak egymással. Ha eső helyett homokot küld Taiova, nyilvánvalóan hiba csúszott a szertartásba, és csak a kígyótánc segíthet; a kis Poliphorma szárított tökből készült csörgőjében kavicsok zörögnek, a hangot mégsem az összeverődő kövecskék, hanem a föld „rezgésközpontjai” okozzák. A hopi tudja, ok és okozat összefüggésében láthatatlan erők nyilatkoznak meg, melyek persze a tapasztalást sem teszik feleslegessé, hiszen az igazságra, miszerint a Kis Kolorádó kanyarog nyugatnak is, északnak is, ám „akármerre fordul / a Nagy Kolorádóba folyik”, a különbségtevésre: „a föld érzései jók, / a föld gondolatai nemesek, / de a föld cselekedetei gonoszok”, a valóság ismerete tanít. A két főkacsma, Kototo és Aholi a nagy vörös házban oktatja növendékeit a földtest, növénytest, embertest, csillagtest tudományára, a létezés örök egységeit alkotó nagy ellentéteire, a születés és elmúlás törvényére, a teremtő tervére. Ezt csak azok érthetik meg, „akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát”. Tanítanak még a szeretet helyére, kezdetére, módjára, eszközére, útjára, irányára, jelentésére, céljára, mert a „szeretet minden ember kötelessége”. A kereszténynél mélyebb és igazabb a hopi szeretettudomány; nem ismer kiválasztást és kiválasztódást, s kizárást sem. Az ember főműve Taiova szerint, a lét értelme. Érvényességét a hopi filozófia főtétele: „minden változás változással jár” sem korlátozza, állandó és örök. A versek egyre eszköztelenebbek, s ahogy a fel-feltűnő piros hímezi a hopi szőttest, ritmikus és szimbolikus összefüggést teremtve a motívumok között, teszik egységessé a könyveket, a könyvet a verseket kommentáló, tovább nem boncolható tanulságot, végső igazságot gnómaszerűen megfogalmazó, a különbözve egységet alkotó két síkon, a természeti és az emberi, a kicsi és a nagy, a terv és a megvalósulás síkján egyként érvényes „koanok”. A negyedik könyv versekben elmondott életregény. A közösülés mozdulatait tanulgató kislány és kisfiú észrevétlen komolyra forduló játékával indul, s akkor ér véget, mikor Szikomomo már csak nagyapjára gondol, ki része lett a földnek”. Ő a regény főszereplője, tárgya, cselekménye élethosszig tartó utazása a mindennapok kivételes és egyformán ismétlődő eseményein át: szerelmi boldogság és fájdalom, apai öröm, barátság, munka, betegség, majd gyógyulás a bölcs sámán segítségével a fontosabb fejezetek. Az egyformaság színe sem a szürke Szikomomo világában, mert a tűzrakás köznapi mozdulataiban is jelen van a szépség. A rőzserakás szabályos kúpja, a láng fellobbanása újra meg újra a létezés örömére figyelmezteti, a természetitől elszakadt technikai civilizáció önmaga teljességére áhítozó embere számára, aki a láng fellobbanásában a történelem előtti idők kultúrát teremtő gesztusát látja, még kevésbé, grandiózus jelkép elemi tevékenység helyett. A hopi öröme és fájdalma legfeljebb őszinteségében és teljességében különbözik a miénktől, ő tudja, nekünk tanulni kell az életöröm hangjait, mozdulatait. Szikomomóhoz eljön a boldogság, s mi nyomozunk utána, valóban az-e? Az utolsó könyv a regényhős lírai monológjaiból áll. Verseiben lenyűgöző színjáték tanúi vagyunk, lélegzetvisszafojtva figyeljük sikerét vagy kudarcát. A költő felteszi a hopi indián maszkját, s énekel a tavaszról, böjti időben Tatováihoz, kisfia gyógyulásáért, szerelméről, a jó termésért, könyörög, legyen ereje megtenni a nagy utat haláltól az újjászületésig. S lassan a faragott, rikítóra színezett maszk egybeolvad az énekmondó arcával; az előző könyvben szemünk láttára lobbant fel a civilizációt útjára indító láng, most pedig a költészet születésének tanúi leszünk. A hopi éneke a magyar lírából ismerős dallá, siratóvá formálódik, távolról a szavaknál ősibb dallamot is hallani véljük, majd önmaga variációivá, melyekben benne rejlik egyaránt a csak érzékelhető s a fogalmilag meghatározott. A könyörtelen kérdés és a kíméletlen igazság, a magyarázat illuziótlansága, amely közös a mítoszban és a modern költészetben. A változatok határokat lépnek át, Szikomomo éneke legénykorából a haiku; az Egy fenyőhöz pedig Catullus kiábrándult, rezignált versének elő(utó)képe: „ubi iste post phasellus antea fuit / comata silva...” A hopi versben az ember megalkotja önmagát, alakítja életét a teremtés tervének részeként, a metafora révén kapcsolatot teremtve önmaga és a másik ember, fa, állat, természeti és spirituális jelenség között. Az egyén és közösség életének, egy nép sorsának, amely homályosan emlékszik még kiválasztattatására, eredetére, a léte előtti időkre, a teremtés történetére. Teljes világot teremt A hopik könyvében Oravecz. A teljességhez méltó, ébrenlétet és álmot, valóságot és látomást ötvöző egyszerűsége, amilyen kevéssé látványos, oly nagy költői tett. Vitomir Zupán: Menüett gitárra és huszonöt lövésre (Európa, 500 old.) Még mindig új szépirodalmi művek és dokumentumkötetek igyekeznek ábrázolni vagy magyarázni a második világháborút, a harcok végletes helyzeteiben modellálható emberi viselkedésformákat, a hihetetlen kalandokat, az embertelenség megnyilvánulásait. Bármily hatalmas is az íróember számára a háború földolgozható „területe”, bizonyos ismétlődések elkerülhetetlenek. És jogosan fölvetődik a kérdés: lehetséges-e még valami újat, érvényeset elmondani Semprun A nagy utazása, Malaparte Kaputtja, Solohov Emberi sorsa, Heller A 22- es csapdája, Mailer Meztelenek és holtakja vagy Merle Mesterségem a halálja után? Hogyan mutatható be mélyebben, érzékletesebben az ellenállás kitartást, szilárd meggyőződést igénylő magatartása, az élethalál urának gauleiter-udvartartása; a háborúban is megőrzött emberség eltiporhatatlansága; a háború mint üzlet abszurditásig menő fantasztikus realitása; a demokratikus eszmékkel harcba vonulók fasizálódásnak roncsoló hatása vagy a kötelességtudó német polgár mint „szervezőképes gyilkos” hátborzongató portréja? Mégis, mindig érheti meglepetés az embert. Vitomir Zupan szlovén író Menüett gitárra és huszonöt lövésre című regénye kitűnő. Mindenekelőtt nagyszerű formája miatt. Az író külső szemlélőként, mint átíró s szöveggondozó nyúlt egy Jakob Bergant (Berk) nevű partizán fiktív jegyzettömegéhez, és „fésülte át” szépprózára. Ezzel eltávolította magát a dokumentumként kezelt írástól, de bele is vetette magát az anyagba — hiszen formálta. Minthogy Berk feljegyzései nem is akarnak szabályos regénynek látszani, helyt adhatnak a cselekménytől, a pillanatnyi történésektől elvonatkoztatott eszmefuttatásoknak, sűrű asszociációknak. Ezekben az író egyszerre láttatja önmagát kívülről, a kavargó világba vetve és belülről, gondolatainak folyama által átvilágítottan. E gondolatok pedig egy művelt, önálló véleményű, az eseményeket totalitásukban szemlélő értelmiségi gondjait is megjelenítik. Márpedig a centralizált szervezetű, éppen defenzívába kényszerített társaságban elképzelhetetlen a mindent jelentő egység megbontása a jogosan kijáró megtorlás nélkül. Kötelező az éberség. A belső ellenség nem jobb, sőt rosszabb esetleg, mint a külső. Elég pár rossz szó, defetista kijelentés, és falhoz állítják az embert. Ebben a mechanizmusban fölismerhetők az ötvenes évek törvénytelenségeinek csírái. Zupán erre célzást is tesz, amikor egyik szereplőjével kimondatja: „Úgy látszik, nincs elég sváb, most már mi is jók vagyunk céltáblának.” Természetesen az ellenfélnél is hasonló a helyzet. Mindenki a saját igazságát igyekszik hitelesíteni. A „baloldali sokol”besorolású értelmiségi e helyzetben nem tehet mást, mint összeveti a két tábort, megfaggatja a maga független szellemével a felé érkező jelzéseket. Ez a magatartás nem jelent elkötelezetlenséget, csak szellemi igényességet, az értékelés szabadságát. Ezért kerül a jegyzetek közé Berk találkozása egy volt német tiszttel, aki részt vett a partizánvadászaton. Beszélgetéseik a békés Spanyolországban ellenpontozzák az állandó életveszélyben élő harcos és ügyesen egyénített társainak történetét. A szerep- és időváltásokat követi a stílus váltakozása. Hol modernül szaggatott ritmusú, filmes vágásokkal dolgozó prózát olvashatunk, hol realista formálású, kesernyésen ironikus szöveget. Máshol lüktetően expresszív a regény. Az esszébetétek villódzóak, az erotikus részek izgatóak. Zupán a teljesség igézetében dolgozott. Sikerült egységes, feszültséggel telített, néhol költőien szép kötettel meglepnie olvasóit. Gyárfás Péter Egy értelmiségi a háborúban Herman János rajza Vörösmarty németül „Vörösmarty az volt a magyar lírában, aki Byron az angolban és Puskin az oroszban: a romantika első költője. Sőt, ennél is több — Vörösmarty ma a nemzet egyik hangja, költőzseni, aki választ adott kora kérdéseire...” — olvasható az NDK-ban most megjelent Vörösmarty-válogatás fülszövegében. A kötethez a nyersfordításokat Kárpáti Pál készítette, a műfordítás a neves költő, Franz Fühmann szép és gondos munkája. Az NDK irodalmának egyik legjelentősebb egyénisége évek óta szeretettel vállalkozik líránk tolmácsolására, ezért kapta meg például a Munka Érdemrend arany fokozatát is. A berlini Rutter und Loening kiadónál napvilágot látott karcsú kötet, amelyet Kondor Béla grafikái illusztrálnak, a Csongor és Tünde jelenetei mellett tizenhárom költeményt tartalmaz. Egyebek között a következőket: Szózat, A Gutenberg albumba, Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány. Utószó gyanánt érdekes beszélgetés következik: Franz Fühmann, Kárpáti Pál és Kalász Márton elemzi a költő sajátos útját. Kalász Márton szerint a ’48-as versekre a kétkedés jellemző. Azt fejezik ki, hogy lehetetlen a március előtti nagy tervek megvalósítása, ugyanakkor a költő a „csakazértis” mellett foglalt állást. Ez a motívum egyébként mind a mai napig érvényes a magyar költészetben. A negyvenes évek elején már jellemző volt a nagy romantikusra bizonyos borúlátás, s ez Kalász Márton szerint azzal magyarázható, hogy Vörösmarty mindig távolabb látott az ország határainál, figyelme egész Európára kiterjedt. A kontinens politikai eseményei pedig nem adtak okot a derűre. Ezután Kárpáti Pál bemutatja Vörösmarty 1840 és 1850 közötti tevékenységét, költészetét, majd Kalász Márton elemzi a ’48/49-es verseket. Fühmann kérdései elárulják, milyen alaposan elmélyedt Vörösmarty költészetében, s úgy tetszik, különösen izgatja őt az említett „csakazértis”-magatartás, az, hogy a nehézségek ellenére a „mégis” mellett kell kiállni. A kérdésre, hogy folytatta és folytatja-e valaki ezt az örökséget, Kalász Márton Ady Endre és József Attila nevét említi, majd ezt mondja: „Nagy László és Juhász Ferenc számára az ötvenes években nem utolsósorban ez a Vörösmarty-örökség nyújtott segítséget a sematizmus leküzdésében ...” A beszélgetés végén a Csongor és Tündéről és színpadi bemutatóiról esik szó. (eszéki) 1983. ÁPRILIS 8.