Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-14 / 2. szám - Rónay László: Az órásmester álma • könyvkritika • Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Magvető) (11. oldal) - Sajdik Ferenc: rajza • kép (11. oldal) - Berkes Erzsébet: Példázat - gyakorló házasoknak • könyvkritika • Kertész Ákos: Családi ház manzárddal (Szépirodalmi) (11. oldal)
RÓNAY LÁSZLÓ: Az órásmester álma ........... Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre. (Magvető, 554 old.) Egyszer már megkavarta LengyelBalázs a magyar kritikai élet szelíden fodrozódó vizeit az ÉS-ben ■megjelent verskritikáinak gyűjteményével. Az akkori válogatás 32 írását az új könyvbe is felvette, s hozzátett még több mint negyvenet, ami ha másnak nem, annak biztos jelzése, hogy versek a két hasonló című munka megjelenése között eltelt öt esztendőben is bőségesen születtek, s a kritikus nem szűnő buzgalommal regisztrálja őket, hol lelkíresebben, hol szkeptikusan. . Az első Verseskönyvről verseskönyvre megjelenését A költészet szolgálatában címmel regisztrálta ugyancsak az ÉS-ben Alföldy Jenő. Ugyanő mutatott rá az írások közös jellemzőjére, az írói igényre és a publicisztikus fürgeségre, mely szerencsés szintézisbe olvad a bírálatok többségében. Jó érzékkel nyomozott Lengyel Balázs szemléletmódjának forrásvidéke után is, amikor azt írta, hogy a Nyugat nagy nemzedékének kritikaírói módszerét elevenítette föl s fejlesztette tovább. Lengyel Balázsban, a kritikusban, valóban felfedezhetünk Kosztolányira utaló vonásokat Ugyanolyan szenvedélyesen szereti a szépet s a verset, hozzá hasonlóan gyűl fel, ha ízléséhez közelállói kötetet forgat, vagy kedvetlenedik el, ha a költemények egymásutánjából nem hallja ki, amit szeretne, amit olvasni vágynék. A rendszeres versbírálónak örömöket és szenvedéseket is tartogat a sorsa. Van, aki az utóbbiakat úgy írja ki magából, hogy elpufogtatva néhány általánosságot, „letudja” a feladatát. Lengyel Balázs azonban komoly kritikus. Egy órásmester lelkesült buzgalmával, szemünk láttára, nagyító segítségével szedi széta szerkezetet. Elmélyült munkája gyümölcséül meg is találja hibás — vagy annak érzett — részleteit. Ez az aprólékos gond, szinte rezzenéstelen figyelem, különösképp írásaidnak azokat a rétegeit jellemzi, melyekben a költészet mibenlétéről, a jó vers formai elemeiről elmélkedik, s ha újabb kötetének bevezetőjében arról szól, hogy a líráról nagyon is egységes képpel rendelkezik, ez valóban felsejlik a kritikák egymásutánjából. Ugyanúgy, ahogy már A mai magyar líra című könyvében is ott készülődött, talán kevésbé elegáns színekkel, találó meglátásokkal. Hogy Lengyel Balázs miképp gondolkodik a költészetről, arról kisebb florilégiumotlehetne összeállítani kritikáinak bevezetéseiből. Ezek nem egyszerűen a figyelem fölkeltését szolgálják. Nem az ősi captatio benevolentiae módján lobbantják fel az olvasóban azt a képességet, hogy együtt gondolkodjék vele, sokkal inkább az „igazi” líra természetéről, az „igazi” költő feladatairól szólnak. Nem feltétlenül minden olvasó számára hasonló ennek az alighanem virtuálisan létező hibátlan lírának a természete. De ha olyan szuverén egyéniséggel találkozunk, amilyen Lengyel Balázs, szívesen követjük őt ezekben a tömör fejtegetésekben. Már csak azért is, mert nemcsak az általa izgalmasnak és fontosnak vélt költői magatartásra következtethetünk belőle, hanem önnön kritikáiról habitusára is. Módszerére erősen hatottak a modern lingvisztikai felfogások. Az viszont meglehetősen új, hogy ezeket milyen könnyedén, elegánsan építi bele a maga világképébe, teszi módszerének szerves részévé. ■ Hiányzik belőle a súlyemelő félelmes erőlködése, s a „tudományos” (vagy: tudományoskodó) fogalmazásmód nehézkessége, fél szemmel , mindig a lábjegyzetekre figyelő óvatossága. Olykor előzékenyen félbe is hagyja elméleti fejtegetéseit. Minek fárassza vele az olvasót, hiszen már nyilvánvaló, mit is akart mondani, az adott pillanatban, szemben az egyedi műalkotással, úgyis az a fontos, nem más! Lengyel Balázs kritikusi gyakorlatában azt vélem példaadónak, hogy minden verset fontosnak tart. Érzi benne a lehetőséget. Az már másik kérdés, hogy e lehetőség valóra vált-e vagy továbbra is szunygadozik, s csak sorok, képek formájában ad-e magáról hírt. „... egy vers is milyen kényes és szeszélyes” — mondta Radnóti. S érezzük: Lengyel Balázs minden kötethez a szenvedélyes rejtvényfejtő buzgalmával közelít. Csak akkor lesz kedveszegett, ha zűrzavarosak a sorok, ha maga a költő is belevész a saját rejtvényeibe. Ilyenkor ki meri mondani: a vers rossz, a lírikus elveszett képei között! Nem udvariaskodik, hanem megmondja a véleményét. Akkor is, ha az netán eltér a nemlétező kánontól. Részben itt kell keresnünk az első Verseskönyvről verseskönyvre fogadtatása körül váratlanul felcsapó indulatok magyarázatát. Lengyel Balázs műszerei akkor működnek kitűnően, amikor azon a lírai vidéken kalandozik, mely az „elvont tárgyiasság” birodalmát jelképezi. (E szerencsés műszót Kenyeres Zoltán tette elfogadottá.) Ízlése, a modern vers egyik lehetséges megvalósulási formája iránt való érzékenysége, elfogult szeretete az Újhold környezetében alakult ki. Természetes hát, hogy legtalálóbb, maradandó megfigyeléseket, értékítéleteket tartalmazó műbírálatai akkor születnek, mikor e nemzedék költőiről ír, vagy amikor az ő kezdeményeiknek meghosszabbítását érzékeli (például Tóth Judit, Székely Magda lírájában). S hasonlóan megbízható kalauzunk, midőn e líra legközvetlenebb előzményeiről (a „harmadik nemzedék” költőit épp úgy idesorolhatjuk, mint Kassákot) szól. E kritikában teljes mértékben érzékeljük azt a „beavatottságot”, melyet már Alföldy Jenő is Lengyel Balázs bírálói tevékenysége egyik legfontosabb jellemzőjének érzett. Alföldy hajdani bírálatában felbukkant régebbi kötetével kapcsolatban egy fontos kifejezés: a költői vállalkozás természete. Az a gyanúm, s ebben a „régi” kritikák épp úgy megerősítenek, mint az „újabbak”, hogy Lengyel Balázs számára ez a kérdés másodlagos. A lényeg: az eredmény, a kész vers, az elkészült verseket tartalmazó kötet. S ha a Bevezetőben említett „elvi jellegű mondanivaló” mibenléte után nyomozunk, mindenek előtt arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy Lengyel Balázs épp ebben a vonatkozásban legkövetkezetesebb. Meggyőződése szerint elmúlt líránknak az a korszaka, amikor a vers vállalkozás is volt. Ezzel a meggyőződésével lehet vitázni, s nyilván itt kell keresnünk néha meglepő ellenszenveinek, kedvetlenségének egyik forrását. Viszont e „mesterségszempontú” megközelítésnek van egy fontos érdeme: szívósan és kitartóan védelmezi a vers emelkedettségének ügyét, s a maga módján, a maga fogalmi rendszerének törvényszerűségei szerint ő is szembeszáll azzal a felfogással, mely szerint a költői mondanivaló bármily formában megjelenhetik; az őszinte kifejezés akár salakot is hordhat magával. Lengyel Balázs nemegyszer panaszkodik arról: egyre kevesebb olyan költeményt olvas, amit meg lehet jegyezni, amit szó szerint elraktározhat, s egy-egy adott élethelyzetben emlékeztetőül vagy mércéül mozgósíthat. Ennek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy manapság sokkal több verseskönyv jelenik meg, mint hajdanán. Másrészt alkati kérdés, ki melyik verset őrzi meg emlékezetében, mert a versolvasás alighanem egyéni hangoltság dolga is. A költeményben — legalábbis némelyikben — önmagunk jobbik énjére ismerhetünk, s nyilvánvaló, ahány versolvasó, anynyi egyéniség. Ha olvasatunk olykor eltér Lengyel Balázsétól, ennek egyik nem lényegtelen okát ebben kell keresnünk. Az is megszívlelendő megjegyzése a szerzőnek, hogy nagy költőinket hajlamosak vagyunk mindig a csúcson látni, az újabbakat pedig inkább átlaguk szerint ítéljük. Ám a költészet mozgásának épp az az egyik izgalmas jellemzője, ahogy elhagyja ezt a képzeletbeli átlagot, új színek, új hangok váltják föl a régebbieket Ezek alighanem a mindenkori fiatalokban visszhangoznak inkább, akik új ideálokat olvasnak ki a lírából. Lengyel Balázs az óra pontos járását figyeli, a szerkezet hibátlan működése kelti fel lelkesedését Meglehet persze, hogy nem minden óra mutatja ugyanazt az időt. Mégis kinek-kinek szíve joga, hogy a hajszálpontos időmérő szerkezet helyett másikra figyeljen. Nem mindegy azonban, tudunk-e mihez hasonlítani. S ha tudunk, abban Lengyel Balázsnak nagy szerepe van, hiszen kis esszéiben megtanít pontosan olvasni. És arra késztet hogy lehetőség szerint mindig magasra állítsuk önnön mércénket is. Kertész Ákos: Családi ház manzárddal (Szépirodalmi, 268 old.) A történet olyan ismerős, olyan banális, hogy valóságos csoda, ha akad még író, aki meg meri írni. Az meg már éppen csodák csodája, hogy ilyen élvezetes, jó regényt kerekítsem valaki belőle, mint Kertész Ákos. Ámbár neki könnyű: az a „trükkje”, hogy a témalexikonokban is szokványosnak minősített konfliktusokat megmeríti, megforgatja a mai valóság közegében, hogy aztán valami egészen eredetit emeljen orrunk elé. Itt persze van még egy trükk: miért sikerül neki és miért nem oly sok más regényírónak? Pedig nem zsonglőrködik, nem csúsztat, szemmel nem látható, hogy mit bűvészkedik. Tán nem is bűvész, hanem igazi varázsló, akit még a Tündérkerösztanyja a bölcsőben ajándékozott meg azzal az erővel, hogy egy vasmunkás boldogtalan szerelmének históriájából társadalmi látleletet hozzon napvilágra — Makra —, egy balul elsült baráti ünnepségből korrajzot a munkásosztályról — Névnap —; egy megbízhatatlan kutyasétáltató szelíd lázadásából az érzelmi szabadság képét — Kasparek —; s most: egy művezető házassági viszontagságaiból világszép elveink és napi gyakorlatunk nyilvánvaló kettősségét. Burián Károly művezető olyan munkásember, amilyet a világátalakító, nagy gondolkodók csak megálmodhatnak: jó szakember, jó szervező, jó apa, jó férj, ezenfelül komolyan is gondolja a megtanult nézeteket. Nem veti meg azt, aki gyengébb, akit származásbeli megkülönböztetés hátránya sújthat, aki nő, aki gyenge, aki más. Toleráns, jóságos akkor is, amikor mások érdekei az övét keresztezik. Tiszteletben akarja tartani minden ember elidegeníthetetlen jogát a szabadságra. Többféle forrásból merítette meggyőződését: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” — jött a Bibliából. „Egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér” — tanulta a mozgalomban, s azt is, hogy a házastársi birtoklásvágy egyenes leszármazottja a tulajdonnak, ahol nincsen kisajátítás a termelésben, ott nem helyénvaló a magánszférában sem — olvasta Engelsnél. Amikor tehát szép, ifjú hitvese megvallja, hogy összeszűrte a levet a házukba befogadott hányatott sorsú félcigány fiatalemberrel, Burián nem éri be a puszta megbocsátással. Higgadtan végiggondolja az új fordulatot. Belátja, attól, hogy ő szereti a feleségét és az is őt, de még kívüle valaki mást is, nincsen oka haragudni. A feleség nem tárgy, nem birtokolt valami, amit kizárólagos tulajdonként lehetne kezelni, hanem szabad ember. Ha úgy érzi, szeresse mindkettőjüket. Csakhogy Buriánné Erzsike ettől egy kissé összezavarodik. A gaz csábítónak meg éppen nem nevezhető Göncöl Palika még jobban összezavarodik. S a jó szomszédok, családtagok még ennél is jobban öszszezavarodnak. Hiába a Buriánféle fölvilágosult teóriák özöne, szentkarácsony napján szárba szökken a téboly. Erzsike úgy érzi, hogy a férje nem védte meg asszonyi tisztességét, Palika, hogy rajta élte ki embernemesítő ambícióit a jótevője, az após, hogy leánya erkölcsi fertőbe keveredett istentelen veje nézetei miatt. A szeretet ünnepén van sírás, vívás, szétköltözés, öngyilkossági kísérletek és a jótékony szomszédasszony közreműködésével „visszaadott” házasságtörés, mígnem Burián az őt ért vádakra csattanós feleletet ad: a baltával handabandázó após kap egy jobbegyenest, a szájaskodó feleség meg egy akkora pofont, hogy a füle is belecsendül. Néhány hónap múlva mindenki — még az idegsokkot elszenvedett gyerekek is — kiheveri az egészet, helyreáll a házibéke, csak épp... csak épp Burián nevet kevesebbet, csak épp a házastársi ölelések lesznek unottabbak, csak épp egy kicsit minden olyan ... olyan nagyon, kicsit örömtelenebb. „Uram vagy, uram vagy, halálig uracskám!” — mondja az idevágó vígballada s mondja Buriánné Erzsiké is kicsit tokát eresztve, kicsit tompultabban, kicsit rendre alázottam amikor visszamegy a gyesről, melyet oly rémesnek tartott, jóllehet vígan töltötte délelőttjeit, ho szomszédasszonyával iddogálva, hoa befogadott sorsüldözöttel vigasztalódva. „Úr vagyok” — mondhatja Burián, jóllehet újabban szívesen tölti hosszas pecázásokkal szabad idejét, ahelyett, hogy — mint ezelőtt — otthon sertepertélne, s keresné asszonya kegyeit. Szabad vagyok — azaz „úr vagyok” —, mondhatja Göncöl Pali is az új munkahelyen szerzett munkásszálláson, mert már senki sem akar jókodni vele, s még apám s napam is örvendezhetnek: az ő erkölcsi rendjük győzedelmeskedett. ★ Hát akkor mi az, ami elveszett? Az őszinteség? De hiszen éppen az csinálta a galibát! Hogy Erzsike asszony nem akart hazudozni. Hogy Burián nem akart zsarnokoskodni. Hogy mindenki megvallotta, merő szeretetből, a másiknak azt, amivel — úgy vélte — titkon megsértette az őszinteség hibátlan kristálykelyhét. Füllentgetve boldogabbak lehettek volna? Vagy úgy lett volna az igazi, ha Burián szép elveit kiki átveszi és ... Hát épp ez az! Mert akkor már aztán „keresztbe kasul”? De hiszen éppen a nyíltság légkörében nem éltek — s így nem is éltek vissza — az érintettek mindazzal, amit a tanultabbak promiszkuitásnak neveznek. De a helyreállt rendben még a jámbor Burián is erre adja a fejét a megértő szomszédasszonynál vigasztalódva, akit előbb az ifjabb Burián is... Hajaj... És újra: hajaj. Mert a történetet elbeszélő Krónikás bármint igyekezzék is, látnunk kell nekünk, olvasóknak, hogy bizony Burián Károly művezető a hibás. Ha ő nem érti szó szerint a deklarált elveket, ha ő nem hozza házába Göncölt, ha ő nem nézi el felesége hűtlenségét, ha már sokkal hamarább lekeveri azt a nagyzengésű nyaklevest, ha... Burián Károly minden marxizmusa ellenére nem idealista, hanem pragmatista, vagy — uram bocsá’ — voluntarista, akkor bizony... perpatvar nélkül is ott tartanának, ahol most. Ugyanabban az örömtelenségben, horgászásba menekülten, tokaeresztő közönyben. Tehát nincsen megoldás? Még visszafelé módosítva a történteket se? Kertész Ákos — a Krónikás — reánk hagyja a tanulságot, ami persze fölöttébb bombasztikus. Rossz a rosszul, de rosszabb a rossz nélkül. Vagy ilyesmi. S mi — gyakorolván magunkat az emberi együttélés napi feladataiban — tudtuk ezt eddig is. Csak nem így. Kertész Ákos szíves közreműködésével ugyanis nemcsak a magunk praxisa — legyen bár akármilyen — válik kétségessé, hanem az eddigi lehetséges valamennyi gyakorlat is. Túl a házasságon, elveink és köznapi viseletünk teljessége áll kérdőjelek elé. Az is, amit a házitűzhely melegében s az is, amit szélesebb körben képviselünk. Ez az egész átmenetinek mondott kor, és az ő erkölcsi rendjének átmeneti kategóriái. Azaz átmenettelensége. Mert épp átmenni nehéz egy régi, rossz gyakorlatból a ki nem próbált új elmélet irányába. Tán az volna a helyesebb, amit Göncöl próbált: fölvágni ereinket. Vagy amire Burián is gondolt: fölgyújtani az egész „tulajdont”, a szélsőséges új elvekre ragadtató családi házat, a manzárddal? De itt vannak a gyerekek! Itt a felelősség másokért! S itt van Kertész remekben megtalált írói leleménye: a könnyedségében is fájdalmas elbeszélő iróniája, amely sebeket mutatva sem tünteti föl magát sebezhetetlennek. Váltig mulat az elbeszélt életek kicsinyes viharán, s váltig érzékíti: nem akármilyen apróság a Burián Károly konfliktusa. Mert bárhogyan mesterkedik is a Krónikás azon, hogy pártatlannak tüntesse föl magát, azért dehogy is titkolja, hogy Burián nemes indulatú szándékait társadalmasítva lehetne csak megvalósítani a szabad emberek társulását. De a szabadsághoz nem elég egyetlen ember. Már addig nem, amíg a többiekkel együtt élünk; amíg a szabadság erkölcsi kategória és az erkölcsöt egymagában senki sem gyakorolhatja, így tehát szabaddá egyetlen individuum sem lehet, ha partnereket nem talál hozzá. S amíg azok egymásnak nem vagyunk? Addig marad a Burián Károly típusú retirálás még a legintimebb világunkban, a házasságban is. ★ Mégse higgye senki, hogy Kertész Ákos szomorú könyvet írt! Kertész Ákos igazat írt. Keserű igazságot, de nem pesszimistát. Egyszer azért, mert méltónak gondol bennünket, a nyilvánosság részeseit, ennek az igazságnak a fölfogására. Ez a bizalom jele. Másodszor: kitűnő epikai kedéllyel vetette papírra a történetet. A derű, a megosztható gond olyan elevenségével, hogy sodrásán az sem tudja kívül helyezni magát, aki a Buriánénál keserűbb konklúzióhoz jutott. S végül: nem bús ez a regény, mert többről beszél benne alkotója, mint a házasságról. A születő új értékrend koncessziókon át nyújtózkodó erejéről. Arról, hogy ha naiv, ha esetenként ügyefogyott dolog is deklarált elveink szerint élni, érdemes mégis úgy volna. Katarzis? Igen! Burián Károly művezető, kisember retirálása nem egész vereség. Mert eszméltető, mert hiteti, hogy kudarcainkkal is valami belátható nemesebb felé mozdulunk, próbálkozunk. S záradékul: mind erősebb gyakorlat, hogy az eszmei, mondandóbeli szikárság nehezen követhető, bonyolultan előadott epikában testesül. Olvasmányosan csak a lektűr mutatja magát. Kertész Ákos könynyed modora ne legyen megtévesztő! A széplejtésű, könnyen követhető előadásmód ezúttal nem — esetében leírhatjuk: ezúttal sem —híg mondandót közvetít. Bár anekdotányi a cselekmény, az elbeszélés módja, a híven festett társadalmi és lélekrajzi motívumok részletvoltukban is megérdemlik a figyelmet. Gondolok itt a művezető hivatali teendőire, az iparszervezés kérdéseire, a házát megteremtő Burián erőfeszítéseire. Vagy akár arra is, hogy milyen társadalmi cselekvések kínálkoznak a gyermekes asszonyok számára. Kertész Ákos nem sokat bíbelődik ezek részletezésével, de úgyis olyan helyen, a közítélet olyan ismeretével idézi föl őket, hogy az, ami reflexeinkben ellenőrizetlenül munkál, most, a papírról visszaolvasva lesz — döbbenetes. Ugyanígy a faji kérdések dolga, vagy akár a gyermekek és szülők viszonya. Kertész hű maradt — s jól tette, hogy hűséges! — régi módszeréhez: a realisták érzékenységével rajzolt hátteret és belvilágot hősei számára, ám a Krónikás hangsúlyos jelenlétének iróniájával mégis úgy, hogy ne veszthessük el ítélkező hűvösségünket az epizódok keltette érzésekben. Ez a mű méltán tarthat igényt a legszélesebb körű olvasói érdeklődésre, de az irodalmi „csemegéket” kedvelők se gondolják, hogy uniformizált ,,munkássztorit” tartanak a kezükben: regény ez, egyetlen megszorítással : jó regény. BERKES ERZSÉBET: Példázat — gyakorló házasoknak 1983. JANUÁR 14. Sajdik Ferenc rajza