Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-13 / 19. szám - Sükösd Mihály: Kísértetek ellen. Száraz György könyve ürügyén (3. oldal) - Gecser Lujza: Bélyegterv • kép (3. oldal)

SÜKÖSD MIHÁLY: Kísértetek ellen Száraz György könyve Ürügyén Megérkezik a Marsról a Földre, Kelet-Közép-Európába a jelképes marslakó. Nemigen ért bizonyos itteni dolgokat, ezért tájékozódás céljából tág pillantást vet az álta­lános helyzetre. A helyzet nyilvánvaló tényei a következők: Adva van két szomszédos kelet­­közép-európai ország, Magyaror­szág és Románia, pontosabban a Magyar Népköztársaság és a Ro­mán Szocialista Köztársaság. A második világháború során mind­kettő a náci Németország szövet­ségese. 1944—45-ben mindkettőt a Szovjetunió szabadítja fel. Mind­kettőben körülbelül azonos ideig, néhány éven át tart a polgári de­mokratikus korszak, koalíciós pár­tokkal. 1948-tól mindkét ország népi demokrácia, nemsokára a sztálinizmus magyar, illetve román modellje, a közismert — megint­­csak közös — tünetekkel, a nehéz­iparosítás túlerőltetésével, a ter­melőszövetkezetek erőszakos fej­lesztésével, a koholt perekkel, az élesedő osztályharc összes jelensé­geivel. Az ötvenes évek második felében, a XX. kongresszus után ez a korszak mindkét országban véget ér, másra cserélődik két szomszédos, szocialista or­szág tehát. Mindkettő a Varsói Szerződés tagja, politikai, gazda­sági, kulturális szerződések soka­sága fűzi őket egymáshoz. Elvont (marsbeli) ismeretei nyomán a kép­zeletbeli vendég arra kell gondol­jon, ez a két ország bizonyára esz­ményi kapcsolatban létezik és fej­lődik egymás szomszédságában. Akkor is, ha a művelt marslakó tudja, hogy a két ország közeleb­bi és távolabbi múltja korántsem volt konfliktusoktól mentes. Mindezen történelmi események után a román—magyar múlt és je­len némely zavaró tényezőit fesze­gető könyv jelent meg 1982-ben, Romániában. Válaszként értelmező könyv jelent meg 1983-ban, Ma­gyarországon. Ion Lancranjan nevezetes köny­vét sikerült — magyar fordításban — elolvasnom. A teljes szöveg nem okoz meglepetést — sem a szerző javára, sem a szerző kárá­ra — az eddig ismert részletekhez képest. Ennek a műfajnak pamf­let, vitairat a neve. A pamflet két legfontosabb műfaji jellegze­tessége, a túlfokozás és az egy­­szempontúság. Az igaz tények, az adott jelenségek alárendelése egyetlen uralkodó pamfletszem­pontnak. Lancranjan gondolatmenete nagyjából így vázolható: ő román honpolgár, román írástudó, Erdély szülötte, Erdély őslakossága — „kezdetben dák volt, aztán római, még utóbb román, természetes fo­lyamatosságban” — évszázadokon át együtt élt a magyarokkal, akik ugyan később érkeztek erre a föld­darabra — s főként erőszakos hó­dítóként —, de ez nem lett volna akadálya a két nép testvéri együtt­élésének. A huszadik századi tör­ténelem többször és iszonyatosan megpörgette Erdély történetét, mindannyiszor megannyi példáját szolgáltatva a magyar uralkodói fölény brutalitásának, ő, Lancran­jan azt szeretné, hogy ez a véres történelem, Horthy-Magyarország és a királyi Románia förtelmes ár­nyéka oszoljék el végre a sokat szenvedett Erdély felől, a múlt ne háborítsa a két ország jószomszé­di kapcsolatait. Ámde „valakik”, „sokan”, „egy bizonyos közvéle­mény” Magyarországról — olykor a legfelső párt- és állami vezetés szintjéig — nem hagyják nyugodni ezt a történelmileg lezárt ügyet, napirenden tartják az erdélyi ma­gyar kisebbség helyzetét, fölemle­getik a trianoni szerződést, mint imperialista diktátumot. Ezt mondja Lancranjan. Indula­tosan és érzelmesen mondja. A szöveg — magyar fordításban — közepes írót jelez és mérsékelt gondolkodót. Lancranjan csapongó érvelésében nyoma sincs valami­lyen racionalista történetfilozófiai okfejtésnek, meghatározó történel­mi tényezők és meghatározott tör­ténelmi tények összefüggő lánco­latának, holott a szerző — életko­ra és pályaképe valószínűsíti — feltehetően tanult valaha, valami­lyen szinten marxista filozófiát. Nem, ellenkezőleg. Lancranjan szövege és gondolatmenete egy ré­gi, a múlt században honos, Ma­gyarországon és magyar nyelven is jól ismert tipológiát idéz fel: a romantikus nemzetkarakteroló­­giát. Amelynek lényege, hogy egy adott népcsoport, egy adott etni­kum nem a történelmi körülmé­nyek mindenkori változásai nyo­mán jeleníti meg közösségi tüne­teit, hanem immanens etnikai lé­nyegében hordozza azt. így lesz a román nemzetkarakterológiában a román „egyszerű és felséges, jó­ságos és kérlelhetetlen”, a ma­gyar nemzetkarakterológiában a magyar „ a legszebb testalkatú né­pe Európának”, aki „nem tud két­­színűsködni, bátor, nyíltszívű és vendégszerető”. Közepes író, maradi gondolkodó. Ha Lancranjan könyve — mond­juk — baszkokról és katalánokról tudósítana, rossz könyvnek minő­síteném, nem ajánlanám magyar, kiadásra az Európa könyvkiadó­nak, esetleg a Gondolat könyv­kiadónak, holnapra vagy holnap­­utánra elfelejteném. De Lancranjan nem baszkokról és katalánokról tudósít. Lancranjan pamfletjére Száraz György röpirattal válaszolt. Ez is jól ismert irodalmi műfaj, fényko­ra a XVIII. század, a német és a francia felvilágosodás aranyideje. Ha pamflet a vád, a­­megvádolás szövegkönyve, akkor a röpirat az értelmezésé, a megmagyarázásé. Ha a pamflet közölnivalóját egyet­len vezérszempontból igyekszik láttatni, akkor a röpirat célja, hogy igazságát minél több látó­szögből, tehát minél tárgyilago­sabban, előítéletektől mentesen hirdesse meg. Nem hiszem, hogy Száraz Györgynek túl sok öröme telt a Lancranjannak írt válasz szöve­gezése közben. Bizonyára szívhez­­szólóbb munkája is lehetett vol­na: rég nem írt új történelmi drá­mát, befejezésre vár Pálffy György tábornok rég megkezdett életrajza. Másfelől — a tárgyilagos válasz jegyében — igazodnia kellett vi­tapartnerének némely szempont­jaihoz. Könyvében Száraz György­nek két munkafeladatot kellett el­végeznie. Mindkettőt majdnem elemi szinten, majdnem az alap­fokú ismeretterjesztés módszeré­vel (merthogy vitapartnere erre készteti). Át kellett tekintenie ezer év magyar történelmén, s ennek során ki kellett igazítania Lancran­jan téves adatait, pontatlan és el­ferdített ítéleteit. De az ismeret­­terjesztő javítgatás után követ­kezett a keservesebb — megkerül­hetetlen — felvilágosítói munka. Lancranjan pamfletszempontjai el­lenében egy másfajta, racionális történelemmagyarázat szempont­jait felvázolni. Száraz Györgynek el kell ma­gyaráznia, mi a különbség a tör­ténettudományi értekezés és a pamflet-publicisztika műfaja kö­zött, s e különbséget mellőzve Lancranjan miként általánosítja parttalanná a román és a magyar történettudomány közti néhány vitás kérdést. El kell magyráz­­nia, a romantikus nemzetkarakte­­rológiából szükségképpen követke­zik, hogy használója felnagyított, kimerevített fantomképeket állít egymással szembe, öles árnyala­kokat, amelyek persze, nincsenek valóságalap híján, amelyeket két nép, két ország sokban ellentétes múltja segített életre kelni, de amelyeket a romantikus fantomi­­zálás önmaguk irracionális sokszo­rosára növeszt. El kell magyaráz­nia továbbá, amiként Lancranjant gyermekkorában egy magyare­lle­nes mitológia fogalmai és képei vették körül, akként őt, Száraz Györgyöt, körülbelül­ ugyanebben az időben ugyanígy ölelte körül egy románellenes mitológia, ha­sonló alpári szinten, hasonló de­magóg címszavakkal. És légióként arra kell rámutatnia, hogy a XX. század végéhez közeledve ezekkel a romantikus, mitologikus fajkép­zetekkel, népképzetekkel a helyze­tet megértetni, a vitakérdéseket rendezni nem lehet, mindez csu­pán régi-új kísértetjárásra alkal­mas. Minthogy egyetértek Száraz György kényszerű röpiratműfajá­­nak kényszerűen didaktikus felvi­lágosításával, érdemben nem tu­dom az ő gondolatmenetét ezen a ponton tovább tágítani. Legfeljebb bővíthetném a névsorát és a példa­tárát Lancranjannak nem kellett volna a névtelenségből előterem­tenie hírhedett figuráját, a senki Dücső Csabát, a magyar soviniz­mus szövegírójaként, találhatott volna bibliográfiailag hitelesíthe­­tőbb szerzőket is. Gyermekkorom rémületes olvasmányaként emlék­szem például bizonyos Temessy Győző ifjúsági regényére, ahol fe­jezetenként váltakozva harsant fel a cine mintye és a büdös oláh, így volt ez szokásos Trianon után, a két háború között, Horthy Ma­gyarországa és a király Romániája ,izimjában. Illenék elfelejteni, el kellene felejteni. Lancranjan nem óhajtja elfeledni, ő tudja miért. Száraz György elsorolja a lehetsé­ges ellenérveket, ellenbizonyítéko­kat, higgadtan, okosan. Többet nem tehet, a többi nem az ő, nem az írástudó értelmiségi hatásköre. És itt — Száraz György könyvét megolvasva és széljegyzetelve — abba is hagyhatnánk ezt a kínke­serves ügyet. De még nem lehet abbahagyni. Az első világháború végeredmé­nye alapján a trianoni békeszer­ződés döntéseként Erdély meg­szűnt Magyarország része lenni, Erdély Románia része lett. A má­sodik világháború vége felé Ro­mánia, a náci Németország egyik szövetségese 1944. augusztus 23-án szakított a szövetségesével, kiugrott a háborúból. Magyarországnak, a náci Németország másik szövetsé­gesének 1944. október 15-én nem sikerült a szakítás, a kiugrás. En­nek következtében a párizsi béke­szerződés, 1946-ban érvényben hagyta a trianoni békeszerződést. Ezek közismert tények. Tény az is, hogy Lenin „imperialista dik­tátumnak” nevezte a trianoni bé­keszerződést. További tény, hogy a trianoni, majd a párizsi béke­­szerződés iszonyú megrázkódtatást okozott a területében és népessé­gében megcsonkult Magyarorszá­gon. Ennek a megrázkódtatásnak a hatása máig érezhető. Mégis: a trianoni és a párizsi békeszerző­dés valamilyen revíziójára, újkele­tű határvitára, ma, a nyolcvanas években csakis kóros elmék és sanda magánpolitikusok gondol­hatnak. Ezek is tények, kár, hogy pamfletjében Lancranjan megfe­ledkezni látszik róluk. Még itt sem lehet abbahagyni. Lancranjan szövegének legin­kább meghökkentő részlete alig­hanem ez a mondat: „... De ha egyszer azt kérik tőlünk a lehető legdemokratikusabb módon (már­mint a romániai magyarok, a ro­mániai magyar kisebbség — S. M.), hogy vegyük hátunkra a folyóin­­kat, és költözzünk el ebből az or­szágból, akkor mit tegyünk mi, ro­mánok? — ezt a kérést is tel­jesítsük, vagy mit csináljunk?” Akárhányszor és­­akárhogy olvas­suk, ez a körmönfontan álnaiv kérdőmondat azt tételezi fel, hogy a Romániában, Erdélyben élő magyar nemzetiség — valamint a bizonytalan „sokak” és „valakik” Magyarországon — elégedetlenek a jelenlegi országhatárokkal, elé­gedetlenek magyarok és románok jelenlegi elhelyezkedésével Er­délyben. Ezt sugallja fenti, közvet­len mondatával Lancranjan, ami­ként ezt sugallja könyvének egész — fellengzős, patetikus, rapszodi­­kus, de mégiscsak gondolati lánc­ba fogható — szemléletével. Ebből a sugalmazásból viszont kemény következtetés adódik. Ha a magyar kisebbség Romániában elégedetlen a helyzetével, s ha ezt az érzületet az anyaországból is támogatják, akkor a logikus vá­lasz román részről csakis a gyors és sikeres asszimiláció lehet. A kő­kemény végkövetkeztetést Lanc­ranjan természetesen nem mond­ja ki. De sejtelmesen szerteindá­­zó, mégis célirányos gondolatme­nete ezt a — minden adott törté­nelmi ténnyel, az adott történelmi helyzettel ellenkező — ördögi vég­pontot sugallja. Ezért veszélyes ez a közepes írói munka, ezért nem lehet válasz nélkül hagyni. Még mindig nincs vége. Amikor Száraz György válaszá­nak első — a mostani könyvszö­vegnél jóval rövidebb, de az ér­velés alapszempontjaiban egyező — változata jó fél évvel ezelőtt, folyóiratban megjelent, a közeg, a közönség különlegesen nagy számban figyelt fel. Száraz írása olyanokhoz is eljutott, akik folyó­iratot nem szoktak a kezükbe ven­ni, akik folyóiratban közölt tanul­mányt — más fontosabb tenniva­lóik miatt — általában nem szok­tak olvasni. Ez a polémia nem maradt irodalmi, társadalomtudo­mányi ügy, össztársadalmi ese­ménynek bizonyult. A feltámasz­tott kísértetek miatt. A feltámasz­tott kísértetek előzésének szándé­ka okából. Meglehetős idő telt el azóta, ta­lán sikerült hitelesen felmérni Száraz György akkori tanulmá­nyának visszhangját. Két szélsősé­ges változatot érzékelhettünk. Biz­tosra vehető, hogy ez a két válto­zat most, a könyv megjelenése után is hallható, vitatéma lesz, a nyilvánosság ilyen-olyan fórumain is, a nyilvánosság háta mögött is. Az egyik válasz körülbelül úgy hangzott: Száraz György szövege nyomán: végre, végre! Tehát vég­re eljött az idő, hogy az odaáll ki­hívásra az első — igaz, a kelleté­nél halkabb, önkorlátozóbb, mér­sékeltebb — n­evűi válasz megszü­letett. A következő üzenet remél­hetőleg keményebb, egyértelműbb, gyakorlati teendőket is kijelölő lesz. Ez az indulatos, ez a törté­nelmi és logikai érveket alig isme­rő hang a (ki tagadná, hogy a nyilvánosság mögött, a nyilvános­ság alatt még egyre létező) régi­új nacionalizmus hangja A másik, az ellentétes, a hal­kabb, az árnyalatosan érvelő vé­lekedés szerint: hiba volt az oda­dobott kesztyűt felvenni, ebbe a vitába belemenni. Hiába okos és higgadt a válaszadó, Száraz György felvilágosító röpiratának érvei félreérthetők, félreolvasha­­tók, a vita csakis az évszázados, gyűlölködő hagyományok előtt nyitja fel a felnyitásra amúgy is várakozó, tágas kapukat. A bun­­dás vagy bundátlan nacionalizmus honi képviselőire most ne veszte­gessük a szót (bár nézeteikre más­kor, más alkalommal illenék fi­gyelmet fordítani). A másik válto­zat — mondjuk rögtönözve így — az elvont, ezoterikus internaciona­lizmus szószólói sokszor hivatkoz­nak Montesquieu nevezetes mon­datára: „Elsősorban, szükségsze­rűen ember vagyok, s csak másod­sorban, véletlenül francia.” A mondat sokféle történelmi hely­zetben idézhető érvényesen, e mos­taniban aligha. E nézet képviselői mintha a kelleténél többet várná­nak ifjúkoruk elvontan igaz olvas­mányaitól, s mintha a kelleténél­ kevesebb figyelmet szentelnének a­­ gyakorlati valóság folyó esemé­­ményeinek. Osztom Száraz György korábbi tanulmányának, mostani könyvé­nek vezérelveit és módszerét.. Ha rákényszerült, ha rákényszerítették­ ezt és így kellett megírnia. Ki tudja, miért írta meg Lanc­ranjan a könyvét. Ki tudja, miért nem egy színvonalasabb író szöve­ge jelent meg — ha már egy hang­nak el kellett hangzania, egy szö­vegnek meg kellett jelennie — a bukaresti Sport és Turisztika Ki­adónál, olcsó tömegkiadvány gya­nánt. Ki tudja, miért éppen akkor kellett a múlt kísérteteit új életre kelteni, amikor adott korszakunk politikai és gazdasági világválsá­­ga a kelet-európai szocialista or­szágokat is sújtja, az egyiket in­kább, a másikat kevésbé. Majd eldönti a tárgyilagos, kí­sértetektől talán végképp mentes utókor. Nem tudni mikor, törté­netfilozófiai alapelveink reményei értelmében valamikor, bizonyára. Addig azonban — ugyancsak tör­ténetfilozófiai alapelveink értel­mében — kitartóan ragaszkodnék némely nézetemhez, akkor is, ha nézeteim ködösebb agyakban (oda­át és ideát) rögeszméknek rémle­nek. Tehát: mákonyos beszédre fe­leljünk racionális beszéddel. Hi­bás történetfilozófiai vélekedésre igyekezzünk általunk kevésbé hi­básnak tartott történetfilozófiai gondolkodással válaszolni. To­vábbra se kételkedjünk a tény­ben, hogy egyfajta régi-új nacio­nalizmus vádjaira nem lehetnek érvek egy másfajta, régi-új nacio­nalizmus viszontvádjai. Provoká­cióra ne feleljünk­­provokációval, de az elveinket, és gyakorlatunkat eltorzító kihívást ne hagyjuk vá­lasz nélkül. A magyarul olvasó Lancranjan bizonyára tudta, hányszor idézték — odaát és ideát — az Ady-sort: „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Most ritkábban olvasható véle­ményt idézek. Jékey Aladár, egy elfeledett erdélyi költő írta 1911- ben: „Majd eligazítja bölcs kezé­vel az Idő / Mind e tökéletlen ido­mokat / A Ti és a Mi képzelgéseit / És lesz rá szemtanú ..” Sorait Lancranian és minden vi­tapartner figyelmébe ajánlom. Gecser Lujza: Bélyegterv 1983. MÁJUS 13. ÉLET ÉSf® Irodalom

Next