Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-13 / 19. szám - Sükösd Mihály: Kísértetek ellen. Száraz György könyve ürügyén (3. oldal) - Gecser Lujza: Bélyegterv • kép (3. oldal)
SÜKÖSD MIHÁLY: Kísértetek ellen Száraz György könyve Ürügyén Megérkezik a Marsról a Földre, Kelet-Közép-Európába a jelképes marslakó. Nemigen ért bizonyos itteni dolgokat, ezért tájékozódás céljából tág pillantást vet az általános helyzetre. A helyzet nyilvánvaló tényei a következők: Adva van két szomszédos keletközép-európai ország, Magyarország és Románia, pontosabban a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság. A második világháború során mindkettő a náci Németország szövetségese. 1944—45-ben mindkettőt a Szovjetunió szabadítja fel. Mindkettőben körülbelül azonos ideig, néhány éven át tart a polgári demokratikus korszak, koalíciós pártokkal. 1948-tól mindkét ország népi demokrácia, nemsokára a sztálinizmus magyar, illetve román modellje, a közismert — megintcsak közös — tünetekkel, a nehéziparosítás túlerőltetésével, a termelőszövetkezetek erőszakos fejlesztésével, a koholt perekkel, az élesedő osztályharc összes jelenségeivel. Az ötvenes évek második felében, a XX. kongresszus után ez a korszak mindkét országban véget ér, másra cserélődik két szomszédos, szocialista ország tehát. Mindkettő a Varsói Szerződés tagja, politikai, gazdasági, kulturális szerződések sokasága fűzi őket egymáshoz. Elvont (marsbeli) ismeretei nyomán a képzeletbeli vendég arra kell gondoljon, ez a két ország bizonyára eszményi kapcsolatban létezik és fejlődik egymás szomszédságában. Akkor is, ha a művelt marslakó tudja, hogy a két ország közelebbi és távolabbi múltja korántsem volt konfliktusoktól mentes. Mindezen történelmi események után a román—magyar múlt és jelen némely zavaró tényezőit feszegető könyv jelent meg 1982-ben, Romániában. Válaszként értelmező könyv jelent meg 1983-ban, Magyarországon. Ion Lancranjan nevezetes könyvét sikerült — magyar fordításban — elolvasnom. A teljes szöveg nem okoz meglepetést — sem a szerző javára, sem a szerző kárára — az eddig ismert részletekhez képest. Ennek a műfajnak pamflet, vitairat a neve. A pamflet két legfontosabb műfaji jellegzetessége, a túlfokozás és az egyszempontúság. Az igaz tények, az adott jelenségek alárendelése egyetlen uralkodó pamfletszempontnak. Lancranjan gondolatmenete nagyjából így vázolható: ő román honpolgár, román írástudó, Erdély szülötte, Erdély őslakossága — „kezdetben dák volt, aztán római, még utóbb román, természetes folyamatosságban” — évszázadokon át együtt élt a magyarokkal, akik ugyan később érkeztek erre a földdarabra — s főként erőszakos hódítóként —, de ez nem lett volna akadálya a két nép testvéri együttélésének. A huszadik századi történelem többször és iszonyatosan megpörgette Erdély történetét, mindannyiszor megannyi példáját szolgáltatva a magyar uralkodói fölény brutalitásának, ő, Lancranjan azt szeretné, hogy ez a véres történelem, Horthy-Magyarország és a királyi Románia förtelmes árnyéka oszoljék el végre a sokat szenvedett Erdély felől, a múlt ne háborítsa a két ország jószomszédi kapcsolatait. Ámde „valakik”, „sokan”, „egy bizonyos közvélemény” Magyarországról — olykor a legfelső párt- és állami vezetés szintjéig — nem hagyják nyugodni ezt a történelmileg lezárt ügyet, napirenden tartják az erdélyi magyar kisebbség helyzetét, fölemlegetik a trianoni szerződést, mint imperialista diktátumot. Ezt mondja Lancranjan. Indulatosan és érzelmesen mondja. A szöveg — magyar fordításban — közepes írót jelez és mérsékelt gondolkodót. Lancranjan csapongó érvelésében nyoma sincs valamilyen racionalista történetfilozófiai okfejtésnek, meghatározó történelmi tényezők és meghatározott történelmi tények összefüggő láncolatának, holott a szerző — életkora és pályaképe valószínűsíti — feltehetően tanult valaha, valamilyen szinten marxista filozófiát. Nem, ellenkezőleg. Lancranjan szövege és gondolatmenete egy régi, a múlt században honos, Magyarországon és magyar nyelven is jól ismert tipológiát idéz fel: a romantikus nemzetkarakterológiát. Amelynek lényege, hogy egy adott népcsoport, egy adott etnikum nem a történelmi körülmények mindenkori változásai nyomán jeleníti meg közösségi tüneteit, hanem immanens etnikai lényegében hordozza azt. így lesz a román nemzetkarakterológiában a román „egyszerű és felséges, jóságos és kérlelhetetlen”, a magyar nemzetkarakterológiában a magyar „ a legszebb testalkatú népe Európának”, aki „nem tud kétszínűsködni, bátor, nyíltszívű és vendégszerető”. Közepes író, maradi gondolkodó. Ha Lancranjan könyve — mondjuk — baszkokról és katalánokról tudósítana, rossz könyvnek minősíteném, nem ajánlanám magyar, kiadásra az Európa könyvkiadónak, esetleg a Gondolat könyvkiadónak, holnapra vagy holnaputánra elfelejteném. De Lancranjan nem baszkokról és katalánokról tudósít. Lancranjan pamfletjére Száraz György röpirattal válaszolt. Ez is jól ismert irodalmi műfaj, fénykora a XVIII. század, a német és a francia felvilágosodás aranyideje. Ha pamflet a vád, amegvádolás szövegkönyve, akkor a röpirat az értelmezésé, a megmagyarázásé. Ha a pamflet közölnivalóját egyetlen vezérszempontból igyekszik láttatni, akkor a röpirat célja, hogy igazságát minél több látószögből, tehát minél tárgyilagosabban, előítéletektől mentesen hirdesse meg. Nem hiszem, hogy Száraz Györgynek túl sok öröme telt a Lancranjannak írt válasz szövegezése közben. Bizonyára szívhezszólóbb munkája is lehetett volna: rég nem írt új történelmi drámát, befejezésre vár Pálffy György tábornok rég megkezdett életrajza. Másfelől — a tárgyilagos válasz jegyében — igazodnia kellett vitapartnerének némely szempontjaihoz. Könyvében Száraz Györgynek két munkafeladatot kellett elvégeznie. Mindkettőt majdnem elemi szinten, majdnem az alapfokú ismeretterjesztés módszerével (merthogy vitapartnere erre készteti). Át kellett tekintenie ezer év magyar történelmén, s ennek során ki kellett igazítania Lancranjan téves adatait, pontatlan és elferdített ítéleteit. De az ismeretterjesztő javítgatás után következett a keservesebb — megkerülhetetlen — felvilágosítói munka. Lancranjan pamfletszempontjai ellenében egy másfajta, racionális történelemmagyarázat szempontjait felvázolni. Száraz Györgynek el kell magyaráznia, mi a különbség a történettudományi értekezés és a pamflet-publicisztika műfaja között, s e különbséget mellőzve Lancranjan miként általánosítja parttalanná a román és a magyar történettudomány közti néhány vitás kérdést. El kell magyráznia, a romantikus nemzetkarakterológiából szükségképpen következik, hogy használója felnagyított, kimerevített fantomképeket állít egymással szembe, öles árnyalakokat, amelyek persze, nincsenek valóságalap híján, amelyeket két nép, két ország sokban ellentétes múltja segített életre kelni, de amelyeket a romantikus fantomizálás önmaguk irracionális sokszorosára növeszt. El kell magyaráznia továbbá, amiként Lancranjant gyermekkorában egy magyarellenes mitológia fogalmai és képei vették körül, akként őt, Száraz Györgyöt, körülbelül ugyanebben az időben ugyanígy ölelte körül egy románellenes mitológia, hasonló alpári szinten, hasonló demagóg címszavakkal. És légióként arra kell rámutatnia, hogy a XX. század végéhez közeledve ezekkel a romantikus, mitologikus fajképzetekkel, népképzetekkel a helyzetet megértetni, a vitakérdéseket rendezni nem lehet, mindez csupán régi-új kísértetjárásra alkalmas. Minthogy egyetértek Száraz György kényszerű röpiratműfajának kényszerűen didaktikus felvilágosításával, érdemben nem tudom az ő gondolatmenetét ezen a ponton tovább tágítani. Legfeljebb bővíthetném a névsorát és a példatárát Lancranjannak nem kellett volna a névtelenségből előteremtenie hírhedett figuráját, a senki Dücső Csabát, a magyar sovinizmus szövegírójaként, találhatott volna bibliográfiailag hitelesíthetőbb szerzőket is. Gyermekkorom rémületes olvasmányaként emlékszem például bizonyos Temessy Győző ifjúsági regényére, ahol fejezetenként váltakozva harsant fel a cine mintye és a büdös oláh, így volt ez szokásos Trianon után, a két háború között, Horthy Magyarországa és a király Romániája ,izimjában. Illenék elfelejteni, el kellene felejteni. Lancranjan nem óhajtja elfeledni, ő tudja miért. Száraz György elsorolja a lehetséges ellenérveket, ellenbizonyítékokat, higgadtan, okosan. Többet nem tehet, a többi nem az ő, nem az írástudó értelmiségi hatásköre. És itt — Száraz György könyvét megolvasva és széljegyzetelve — abba is hagyhatnánk ezt a kínkeserves ügyet. De még nem lehet abbahagyni. Az első világháború végeredménye alapján a trianoni békeszerződés döntéseként Erdély megszűnt Magyarország része lenni, Erdély Románia része lett. A második világháború vége felé Románia, a náci Németország egyik szövetségese 1944. augusztus 23-án szakított a szövetségesével, kiugrott a háborúból. Magyarországnak, a náci Németország másik szövetségesének 1944. október 15-én nem sikerült a szakítás, a kiugrás. Ennek következtében a párizsi békeszerződés, 1946-ban érvényben hagyta a trianoni békeszerződést. Ezek közismert tények. Tény az is, hogy Lenin „imperialista diktátumnak” nevezte a trianoni békeszerződést. További tény, hogy a trianoni, majd a párizsi békeszerződés iszonyú megrázkódtatást okozott a területében és népességében megcsonkult Magyarországon. Ennek a megrázkódtatásnak a hatása máig érezhető. Mégis: a trianoni és a párizsi békeszerződés valamilyen revíziójára, újkeletű határvitára, ma, a nyolcvanas években csakis kóros elmék és sanda magánpolitikusok gondolhatnak. Ezek is tények, kár, hogy pamfletjében Lancranjan megfeledkezni látszik róluk. Még itt sem lehet abbahagyni. Lancranjan szövegének leginkább meghökkentő részlete alighanem ez a mondat: „... De ha egyszer azt kérik tőlünk a lehető legdemokratikusabb módon (mármint a romániai magyarok, a romániai magyar kisebbség — S. M.), hogy vegyük hátunkra a folyóinkat, és költözzünk el ebből az országból, akkor mit tegyünk mi, románok? — ezt a kérést is teljesítsük, vagy mit csináljunk?” Akárhányszor ésakárhogy olvassuk, ez a körmönfontan álnaiv kérdőmondat azt tételezi fel, hogy a Romániában, Erdélyben élő magyar nemzetiség — valamint a bizonytalan „sokak” és „valakik” Magyarországon — elégedetlenek a jelenlegi országhatárokkal, elégedetlenek magyarok és románok jelenlegi elhelyezkedésével Erdélyben. Ezt sugallja fenti, közvetlen mondatával Lancranjan, amiként ezt sugallja könyvének egész — fellengzős, patetikus, rapszodikus, de mégiscsak gondolati láncba fogható — szemléletével. Ebből a sugalmazásból viszont kemény következtetés adódik. Ha a magyar kisebbség Romániában elégedetlen a helyzetével, s ha ezt az érzületet az anyaországból is támogatják, akkor a logikus válasz román részről csakis a gyors és sikeres asszimiláció lehet. A kőkemény végkövetkeztetést Lancranjan természetesen nem mondja ki. De sejtelmesen szerteindázó, mégis célirányos gondolatmenete ezt a — minden adott történelmi ténnyel, az adott történelmi helyzettel ellenkező — ördögi végpontot sugallja. Ezért veszélyes ez a közepes írói munka, ezért nem lehet válasz nélkül hagyni. Még mindig nincs vége. Amikor Száraz György válaszának első — a mostani könyvszövegnél jóval rövidebb, de az érvelés alapszempontjaiban egyező — változata jó fél évvel ezelőtt, folyóiratban megjelent, a közeg, a közönség különlegesen nagy számban figyelt fel. Száraz írása olyanokhoz is eljutott, akik folyóiratot nem szoktak a kezükbe venni, akik folyóiratban közölt tanulmányt — más fontosabb tennivalóik miatt — általában nem szoktak olvasni. Ez a polémia nem maradt irodalmi, társadalomtudományi ügy, össztársadalmi eseménynek bizonyult. A feltámasztott kísértetek miatt. A feltámasztott kísértetek előzésének szándéka okából. Meglehetős idő telt el azóta, talán sikerült hitelesen felmérni Száraz György akkori tanulmányának visszhangját. Két szélsőséges változatot érzékelhettünk. Biztosra vehető, hogy ez a két változat most, a könyv megjelenése után is hallható, vitatéma lesz, a nyilvánosság ilyen-olyan fórumain is, a nyilvánosság háta mögött is. Az egyik válasz körülbelül úgy hangzott: Száraz György szövege nyomán: végre, végre! Tehát végre eljött az idő, hogy az odaáll kihívásra az első — igaz, a kelleténél halkabb, önkorlátozóbb, mérsékeltebb — nevűi válasz megszületett. A következő üzenet remélhetőleg keményebb, egyértelműbb, gyakorlati teendőket is kijelölő lesz. Ez az indulatos, ez a történelmi és logikai érveket alig ismerő hang a (ki tagadná, hogy a nyilvánosság mögött, a nyilvánosság alatt még egyre létező) régiúj nacionalizmus hangja A másik, az ellentétes, a halkabb, az árnyalatosan érvelő vélekedés szerint: hiba volt az odadobott kesztyűt felvenni, ebbe a vitába belemenni. Hiába okos és higgadt a válaszadó, Száraz György felvilágosító röpiratának érvei félreérthetők, félreolvashatók, a vita csakis az évszázados, gyűlölködő hagyományok előtt nyitja fel a felnyitásra amúgy is várakozó, tágas kapukat. A bundás vagy bundátlan nacionalizmus honi képviselőire most ne vesztegessük a szót (bár nézeteikre máskor, más alkalommal illenék figyelmet fordítani). A másik változat — mondjuk rögtönözve így — az elvont, ezoterikus internacionalizmus szószólói sokszor hivatkoznak Montesquieu nevezetes mondatára: „Elsősorban, szükségszerűen ember vagyok, s csak másodsorban, véletlenül francia.” A mondat sokféle történelmi helyzetben idézhető érvényesen, e mostaniban aligha. E nézet képviselői mintha a kelleténél többet várnának ifjúkoruk elvontan igaz olvasmányaitól, s mintha a kelleténél kevesebb figyelmet szentelnének a gyakorlati valóság folyó eseméményeinek. Osztom Száraz György korábbi tanulmányának, mostani könyvének vezérelveit és módszerét.. Ha rákényszerült, ha rákényszerítették ezt és így kellett megírnia. Ki tudja, miért írta meg Lancranjan a könyvét. Ki tudja, miért nem egy színvonalasabb író szövege jelent meg — ha már egy hangnak el kellett hangzania, egy szövegnek meg kellett jelennie — a bukaresti Sport és Turisztika Kiadónál, olcsó tömegkiadvány gyanánt. Ki tudja, miért éppen akkor kellett a múlt kísérteteit új életre kelteni, amikor adott korszakunk politikai és gazdasági világválsága a kelet-európai szocialista országokat is sújtja, az egyiket inkább, a másikat kevésbé. Majd eldönti a tárgyilagos, kísértetektől talán végképp mentes utókor. Nem tudni mikor, történetfilozófiai alapelveink reményei értelmében valamikor, bizonyára. Addig azonban — ugyancsak történetfilozófiai alapelveink értelmében — kitartóan ragaszkodnék némely nézetemhez, akkor is, ha nézeteim ködösebb agyakban (odaát és ideát) rögeszméknek rémlenek. Tehát: mákonyos beszédre feleljünk racionális beszéddel. Hibás történetfilozófiai vélekedésre igyekezzünk általunk kevésbé hibásnak tartott történetfilozófiai gondolkodással válaszolni. Továbbra se kételkedjünk a tényben, hogy egyfajta régi-új nacionalizmus vádjaira nem lehetnek érvek egy másfajta, régi-új nacionalizmus viszontvádjai. Provokációra ne feleljünkprovokációval, de az elveinket, és gyakorlatunkat eltorzító kihívást ne hagyjuk válasz nélkül. A magyarul olvasó Lancranjan bizonyára tudta, hányszor idézték — odaát és ideát — az Ady-sort: „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Most ritkábban olvasható véleményt idézek. Jékey Aladár, egy elfeledett erdélyi költő írta 1911- ben: „Majd eligazítja bölcs kezével az Idő / Mind e tökéletlen idomokat / A Ti és a Mi képzelgéseit / És lesz rá szemtanú ..” Sorait Lancranian és minden vitapartner figyelmébe ajánlom. Gecser Lujza: Bélyegterv 1983. MÁJUS 13. ÉLET ÉSf® Irodalom