Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-03-18 / 11. szám - Szekrényesy Júlia: Két premier Veszprémben • színikritika • Székely János: Dózsa. Veszprémi Petőfi Színház. Rendező: Sík Ferenc | Witold Gombrowicz: Yvonne, Burgund hercegnője. Rendező: Krystian Lupa (13. oldal) - Bor Ambrus: Önvédelem • rádiókritika • Kopogtató | Nem vagyunk feministák (13. oldal) - Lacza Márta: rajza • kép (13. oldal) - Széky János: A tudás terrorja • televíziókritika (13. oldal)

SZEKRENYESY JÚLIA: Két premier Veszprémben Rövid időn belül másodszor talál­kozhattunk a színpadon Székely János Dózsa című monodrámájá­val. Bessenyei Ferenc után Csíkos Gábor vállalkozott a rendkívüli feladatra. Ezúttal a veszprémi Pe­tőfi Színház Játékszínnek nevezett kicsinyke kamaratermében kelt életre a Székely-mű, Neogrády An­tal könyörtelen hatású fémdíszletei között. Mind a két előadást Sík Fe­renc rendezte. Legfőbb érdeme az, hogy egyrészt figyelembe vette a mű gondolati-etikai talpköveit, másrészt tiszteletben tartotta a sze­replő színészek alkatát. A mono­dráma mindig személyre szóló ki­hívás. A néző és a színész oly fur­csa kapcsolatra lépnek egymással, mely aligha hasonlítható a megszo­kott színházi előadásokhoz. Itt nin­csenek több szereplős helyzetek, itt nincs művészi együttes, netán összjáték. Kíméletlen játszmát kö­vetel a szerző, a színész és a néző: egyetlen ember rezdüléseit követ­jük figyelemmel. Nincs kibúvó, nincs mentség, semmit sem lehet a partnerra hárítani. Az apró néző­téren ülve akár­ a színész verejték­­cseppjeit is megszámlálhatjuk. Nyílt játék tehát a Dózsa, Csíkos Gábor alakítása arról beszél, mire képes az ember, ha — akarva, aka­ratlanul — egy eszme szolgálatába szegődik. Csíkos­ Dózsának nincse­nek látványos megtorpanásai. A menekülést, a dezertálást még hír­ből sem ismeri. Maximálisan etikus lény: megszenvedi a történelmi el­lentmondásokat, tudja és elmond­ja az eszme összes buktatóját. Egy merengő hős kínhalálát tárja elénk, mégis az ő Dózsája győz a világ materiális viszontagságain. Mert nemcsak parasztvezér, hanem egy erkölcsi tartás meggyilkolásának kísérletéről tudósít. A világban nincs valami készen, mondja Szé­kely János, s ebben teljesen igaza van, de műve azt is feltárja, ami készen van, s ami e pillanatban is áthághatatlan belső erkölcsi tör­vény.★ Witold Gombrowicz is azok közé a huszadik századi szerzők közé tartozik, akik későn érkeztek el hozzánk, de ezúttal ebben nem mi vagyunk a hibásak. Ez a lengyel drámaíró sajátos életpályájából kö­vetkezik, melynek jelentős részét hazáján kívül töltötte. Műveit más színházak sem mindig akkor ját­szották, amikor az színháztörténe­­tileg, illetve elméletileg időszerű lett volna. Szegény Gombrowicz voltaképp merő véletlenségből lett emigráns: a második világháború kitörésekor, 1939-ben Argentínába utazott, és ezután már sohasem tért haza. 1969-ben halt meg Fran­ciaországban. Különös életsors, kü­lönös drámaírói pálya. Gombro­­wiczban az az izgalmas, hogy egy­szerre hű folytatója a lengyel drá­maírói és eszmei hagyománynak, ugyanakkor előfutára a legvadabb ötvenes évekbeli európai abszurd drámáknak. A személyiség általá­nos válsága összefonódik a lengyel nemzet évszázadok óta tartó küz­delmeivel. E harcok belső, társa­dalmi ellentétek és bajok megoldá­sát is célozzák. És ez olykor keser­vesebb, mint egykor a hódítókkal vívott párviadal. A rsiai magyar színház érzékeny Gombrowicz drámaiságára. Néhány éven belül immáron a harmadik ősbemutatót láthattuk. Ezúttal a szerző korai darabját, a harmincas években született Yvonne, Burgund hercegnője című tragikomédiát mu­tatta be a veszprémi Petőfi Szín­ház. Az előadás hitelét garantálja az a körülmény, hogy lengyel ven­dégrendezőt hívtak meg a veszpré­miek, Krystian Lupát, aki az elő­adás díszleteit és jelmezeit is meg­tervezte. Kíváncsian és befogadás­ra, megértésre készen ülünk be te­hát a nézőtérre. Az Yvonne előadását többféle­képpen is megközelíthetjük. Ha be­lehelyezkedünk annak a nézőnek a lelkületébe, aki nem keresi a mély­rétegeket, nem ismeri a színházi áramlatokat, nem akar mindent be­skatulyázni, akkor valami olyasmit mondhatunk, hogy ez a játék él­vezetes, minden pillanatában lebi­lincselő­­ fordulatai váratlanok, szövege szellemes (ez a fordító, Ba­logh Géza érdeme is), a színészi já­ték mozgalmas, sőt helyenként iz­galmas. Ehhez az alapvetően jó be­nyomáshoz most már könnyű hoz­zá­illeszteni a tudálékos magya­rázatot. Nevezetesen azt, hogy eb­ben a művében Gombrowicz ke­gyetlenül éles játékot űz figuráival. A történet egy képzeletbeli király­ságban játszódik, ez az udvar akár egy előkelősködő lengyel család re­zidenciája is lehetne. E fantomki­rályság trónörököse meglát egy fo­gyatékos leánykát, s mert a jelen­séget végtelenül elviselhetetlennek véli, úri szeszélyétől indíttatva azonnal jegyesének nevezi ki e fej­lődésben visszamaradt hölgyet. Ez­zel indul a játék, azaz a játszma, melynek vége az, hogy a herceg és környezete előbb sajnálja, meggyű­löli és megöli Yvonne-t, akit halá­la előtt néhány perccel tesznek meg Burgund hercegnőjévé. E torzszü­lött azért kínos az udvar számára, mert mindegyikük saját rejtett vagy rejtegetett hibájának, fogya­tékosságának megtestesítését látja a szerencsétlen lányban. Mert min­denkinek van valami bűne életé­ben: az egyik gyilkolt, a másiknak műfogai vannak, a harmadik pe­dig titokban verseket ír. Yvonne e tévelygések gyűjtőmedencéje. Nem igazán emberi jellem, hisz alig szó­lal meg a színen. Félelmetes és enigmatikus szimbólum: akár Be­ckett, akár Ionesco megirigyelhet­né. Mindez kihámozható Krystias Lupa rendezői felfogásából. És még több is: örvendetesen intenzív színészi játékot teremtett a ven­dégművész a veszprémi színházban. Nagyon szép az együttes játék, melyből kiemelkedik Hőgye Zsu­zsanna fanyar anyakirálynője, aki mellesleg kékharisnya is, Jászai László joviálisan hisztérikus öreg királya és főként Újhelyi Olga Yvonne hercegnője, e szótlan és gátolt mozgású figura, akit azért alakít jól a színésznő, mert végig sikerül megmaradnia titokzatosnak, pontosabban olyan elviselhetetlen valakinek, akit minden néző be tud helyettesíteni a maga élethelyzetei­be. Simulékonyan illeszkednek az együttesbe: Joós László, Blaskó Ba­lázs, Saárossy Kinga, Dobos Ildikó, Rupnik Károly és Éltes Kond. A já­tékvezető, a herceg alakítója Bene­dek Gyula kissé merev és egysíkú. De sebaj, környezete így is átéli a tragikomédiát. Színház­ ­j=­­/0#/ «ezt cs­el Lacza Márta rajza BOR AMBRUS« Önvédelem Félreismer-e a hallgató drá­maian mozgósító erejű műsorokat, megérzi-e igazán, hogy mit sür­getnek miért? A vasárnaponként vissza-vissza­­térő kopogtatóról hallottam már, hogy korszerűtlen. Mert érzelmes, idilli, sőt: falu-romantikus. „Buko­­likus! Műveljük kertecskénket! Gó­lyafészek, eszterág!” Félő, hogy so­kan vannak, akik igazán és rémül­ten védenék az emberi-embermére­­tű életformát, de a rémületesen korszerű (fölgyorsított, megalomá­niás, denaturált) életmód nyomá­sa alatt nem hallják meg a lehetsé­ges fegyvertársak szavát és aján­latait. A fegyvertárs kisebbségből kiáltozik. Ha a madocsai (Tolna megye, kb. 3000 lakos) községi orvos a maga életformájáról beszél, akkor ki­sebbségből. ő, mondja, egészséges embereket is lát, és jó őket látnia. Nemcsak futószalagon meg- és le­kezelt betegeket lát egy steril ren­delőben, mint városi kollégái. A hallgató búsan rábólint erre, és az agykibernetikája olyan fogalmakat hív le, mint ábránd és álom és anakronizmus. A nyáron még egészségesen jön szembe az utcán, doktor, ő ősszel meglátja a kezdő­dő kór parányi mosolymerevségét. És a tegnapelőtti beteg, mondja, egészségesen jön szembe az utcán, és köszön. A hallgató (aki átadta vagy át fogja adni a hálapénz-bo­rítékot, aztán örökre eltűnt, vagy el fog tűnni nagyvárosi doktora szeme elől) fanyarul arra gondol, hogy ez csak amolyan túl piros szí­vű dicsérete a végképp múlandó „egyszerű falusi életnek”. Pedig egy emberibb életformát védő, drá­maian kiáltozó műsor ez a kopog­tató; ha idilli, bukolikus, érzelmes, akkor azért az, mert rémületes­­korszerűen anti-idilli és anti-buko­likus a hallgatója. A madocsai or­vos igenis boldog ember, szép em­ber. Annyi ember közt él, amennyit ismerhet. Közösségben él. Naponta szembejönnek az utcán a gondjai is, a sikerei is. (De sokat értekez­nek, de sokan a sikerélményről, uramisten!) Vagy a „hazájáról” beszél egy hansági ember. Osli születésű (kb. 1300 lélek), most Kapuváron él (kb. 10 000 lakos). Nyolc-tíz napnál to­vább még sohasem volt távol a Hanságtól. A hansági flóra és fau­na menthetetlenül eltűnésre ítélt képeit, fényképeit, dokumentumait gyűjti. Egy halódó őstáj, láp, nádas, zsombék, ritkafüves rétek szerel­mese. Tája egy igen kicsi körzőnyí­lással megkötözhető térképrészlet, szűk világ. Egyetlen növényt sem szabad a helyéről elmozdítani, mondja, egyetlen madarat, vakon­dot, siklót sem kiháborgatni a fész­kéből, odújából. Félő, hogy a hall­gató úgy fogadja ezt, mint egy meg­szállott dzsungelvándor vagy egy szelíd remete vallomását. Holott nincs korszerűbb és drámaibb an­nál, amit hall: ha nem kopogtató, hanem „Veszélyben az emberi kör­nyezet” volna a műsor címe, izga­tottan figyelne. Vajon miért nem veszi észre, hogy ez a műsor már­­már az önvédelmi reflex kiáltozá­sa? Ugyanez az ösztön fújt és szisze­gett (defenzívából) a Nem vagyunk feministák — nőnapi! éljen! — mű­sorában. Kitűnő volt a tévé-kriti­­kusnő gúnyos figyelmeztetése: éles, tévedést kockáztató kritikáival szerzett magának (fiatalon) nevet, s egy agg, jeles államférfiútól át­lagos olvasóig mindenki azt hi­szi, hogy szipirtyó­s, s legalább 180 centi magas, lócsontú. Miért? Szilaj csak a csődör, a fújó macs­ka nem? És a nála kissé nagyob­bacska elképzelhetetlen a kritikai rovatokban? A rangjukban megtá­madott nők önvédelme kiabál egy ilyen pompás interjúból. (Még a butaságaiból is. Mert mi az, hogy nőköltő, nőíró nem létezik? Szécsi Margit, Szabó Magda ugyan kicso­dák?) És jó volt hallani­­közhely­nőnap közhely-egyenjogúság emle­getése közben, mialatt a virágüzle­tek háromszorosára verték föl sza­badáras rózsák, szegfűk, gerberák árát, eszméletvesztésig vámolták a bűntudatba frusztrált nőnapi férje­ket, szeretőket, hivatalfőnököket, kétségbeesett textil- és csokoládé­gyári művezetőket) az orvosnő és­természetes érveit hallani arról, hogy ideje tisztázni a nemek sze­repmegosztását, megfékezni a be­teges fölgyorsulást, az élethabzso­lást (gondoskodni erről a nőknek), a türelmetlenséget (ami nem ős­női tulajdonság). Hallani, hogy já­tékosság kell, tündér kacérság, libi­­kókázás, késleltetés, ami mind ősi, ösztönös, természetes. Bizony, még a százéves Róza néninek is igaza volt ebben a műsorban, amikor azt mondta, hogy régebben jobban tisz­telték a fiúk a lányokat, akiknek ma csak csaj a nevük.­­Senki se áltassa magát avval, hogy a csaj amolyan ártatlan divatszó: az alvi­lág tolvajnyelvéből kiemelt szó ez. Harminc éve még kurvát jelentett. A nyelv a legérzékenyebb hő- és testmérő: a nemek viszonyát jelzi a csaj.­ Ez a műsor is az önvédelem, a természetvédelem, az emberségvé­delem ösztönének a megnyilvánu­lása volt. Nagyon jó volna nagyon figyelni, amikor egy denaturálódó társadalomban egy kisebbség ko­nok képviselői természetet, környe­zetet, ösztönt, emberméretet véde­nek. (Perjés Klára, Kövesdy Zsu­zsa, Lőcsei Gabriella, Lux Erika, Róza néni, a madocsai doktor, a hansági hazafi védték.) 1983. MÁRCIUS 18. I Rádió SZÉKY JÁNOS: Televízió A tudás terrorja A műveltség (ha létezik még ilyesmi) főképpen arra jó, hogy éreztessük felebarátainkkal, mennyire műveletlenek. E saját gyártmányú aforizmán kívül semmiféle tanulságos tör­ténettel vagy épületes idézettel nem ejtem zavarba az olvasót, pedig attól csillog igazán a pub­licisztika. Inkább elmondom, mi­re gondolok. Az ember igen sze­rény ismeretanyaggal is elélhet a modern világban, melynek itala a Pepsi Colat érthet nagyon jól a szakmájához, legyen az favágás vagy újságírás, de amit ezen fe­lül tud, az — sajna! — szétszórt, esetleges, netán haszontalan, nem kötelező, nem függ össze szoro­san az illető társadalmi állásá­val, tekintélyével, jövedelmével, még az önbecsülésével se mindig. Azonkívül a legtudósabb elmét is meg lehet szégyeníteni kellő rosszindulattal, ha nem ismeri ezt vagy azt a könyvet, filmet, festményt, szonátát, adatot, né­zetet, cikket, tanulmányt (és va­lamit biztosan nem ismer) — egyszóval amit ma „műveltség­nek” hívunk, az főképpen arra használható, hogy éreztessük fele­barátainkkal stb., stb. Igaz, hogy aki nincs birtokában e szétszórt, haszontalan és ki­kezdhető ismereteknek, az meg­fosztja magát az élet rengeteg örömétől (bár ezt nem is sejti). Igaz továbbá, hogy némelyek örö­müket lelik mások „műveletlen­­ségének” nyugtázásában. És fáj­dalmas, ha mások állapítják meg, hogy én vagyok „műveletlen”. Hát ezért nem indulnék semmi­lyen televíziós vetélkedőn, még akkor sem, ha a jutalom kéthetes jamaikai üdülés volna, ráadásul egy kastély zöldövezetben és hat darab képmagnó, melyből ötöt el­adhatnék a feketepiacon. (Egy nagyon kéne.). De játékvezetőnek sem szegődnék el ilyesféle földi javakért. Nincs kedvem égni és másokat leégetni. A Fele sem igaz még hagyján — ott senki nem tud semmit, és mindenki jól érzi magát. Van, aki kedveli Vágó István stílusát, és van, aki nem. Ő ugyanis szín­lelés nélkül éget, nem udvarias­­kodik, de valahogy azt is eléri, hogy nem szégyelljük mélységes tudatlanságunkat. Játékmester­ként ő a helyzet ura, s ezt esze ágában sincs palástolni. A mű­veltség nevű nagy — és gyakran kegyetlen — társasjátékot űzi ki­csiben, hisz senki sem képes be­biflázni az Encyclopaedia Britan­­nicát vagy az Új Magyar Lexi­kont pótkötetestül, ám bárkinek jogában áll, hogy másokat egyes­re vizsgáztasson belőle (lásd je­len cikk első sorait). Ha valaki önként elébe megy a dolognak , annál jobb. A Fele sem igaz pon­tosan és őszintén tükrözi az ér­deklődő közember és a „művelt­ség” viszonyát (tudniillik azt, hogy a szerelem reménytelen­, s e tükörkép láttán egy kis időre megszabadulunk kulturális félel­meinktől és gátlásainktól. A vadonatúj Elmebajnokság e viszony sötét odatát példázza. Nem kétlem, hogy a tudás hata­lom, de a hatalom a tapasztala­tok szerint gyakran a terror for­májában nyilvánul meg. A mű­sor ezzel a bejelentéssel indul: „Itt a Magyar Televízió egyes stúdiója. A következő harminc percben önök az 1983-as év El­mebajnokságának adását látják.” A hangsúly az adás szón van (mintha valami mást is láthat­nánk), Egri János műsorvezető­vel szemben üres ülőalkalmatos­ság tornyosul (szemlátomást ké­nyelmes, akár a villamosszék), és a háttérben valami ketyeg. A be­jelentés még kétszer ismétlődik, nehogy tudatlanságban marad­junk. Oldott, derűs hangulatban kezdjük a játékot. És ettől fogva­­ pokolian jól mulatunk. . . Egri János mosolygós és udva­rias. (Hasonlat helyett egy példa: „Tegye meg, hogy avasson be ab­ba, hogy mit kér speciális kér­désnek.”) A játékos (rettentő já­tékosan) beül egy székbe, és meg­nyom egy gombot. A műsorveze­tő is megnyom egy gombot. A képernyő sarkában megjelenik egy digitális kronométer. Elin­dul. Gyors kérdések, még gyor­sabb válaszok. Csupa adat (vagy sebes „passz”). A verseny­zők néha leblokkolnak, hiszen az ember feje nem Toshiba T200—4. Szurkolhatnánk ugyan valamelyik játékosnak, csakhogy nincs idő megismerni őket. (Legutóbb szerencsém volt, drukkolhattam egy osztálytár­samnak, tovább is jutott. De an­nak esélye, hogy ez megtörtén­jék, harmincnégy a tízmillióhoz.­ A speciális kérdéseikre adott vá­laszokat azon nyomban elfelejt­jük. Az általános műveltségi kér­dések többségére magunk is bök­nénk a választ, ami ugyan önbi­zalommal tölt el, de okosabbak ettől sem leszünk. (Mikor a hu­szadik századi magyar irodalom volt a „speciális téma”, tettem egy próbát. A kérdéseknek úgy harmadára tudtam kapásból fe­lelni. Pedig érettségig, kollokviu­mon, szigorlaton, államvizsgán csakis ötöst kaptam ebből a tárgyból. És azóta se hanyagol­tam el. Talán a reflexeimmel van baj.) Lejár a kiszabott százhúsz má­sodperc. Olyasfajta kaján elektro­nikus tiltakozást hallunk, mint amikor az ember videojátékban kilő egy ellenséges űrhajót. Az utóbbi tevékenység szórakoztat. Az Elmebajnokság azonban ... Legyen annyi elég: non placet. (Megnyugtatom az olvasót: nem vagyok ilyen művelt. Csak blöf­fölök.) ÉLET ÉS IR­IRODALOM

Next