Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-01 / 13. szám - Nagy Kázmér: A kegyetlenség sorozata • reflexió | Visszhang • Mezei András: Nürnbergi mesterjátékok (ÉS 1983. március 4.) (2. oldal) - Kovalovszky Miklós: Szótár az ifjúságnak • reflexió | Visszhang • - iszlai: A jövő nyelvemlékei (És 1983. február 18.) (2. oldal) - Kovács Sándor Iván: Még egyszer: Csinom Palkó • reflexió | Visszhang • (ÉS 1983. március 11.) (2. oldal) - Kővágó Sarolta: Nem Erkel - Hóman • reflexió | Visszhang • Szerkesztői üzenetek (ÉS 1983. március 18.) (2. oldal)

ÉLET ÉS ÍÓ IRODALOM“ VISSZHANG A kegyetlenség sorozata Mezei András játékok között jár (Nürnbergi mesterjátékok, Élet és Irodalom, március 4.) és az arcokat kutatja: ez vagy az hol állt, mit gondolt, mondott akkor. Én a Krónika című dokumentumfilm nem is tudom hányadik részét néztem. Inkább csak hallgattam a monológokat, és hiányoltam azokat, akik akkor nem éreztek úgy, mint akik mást vallanak: a túlélő frontharcosok, a magyarságból kitaszított munkaszolgálatosok. Valahogyan hiányzanak a „fajvédelmi”, vagyis a „magyar faj” elleni törvényeket és végrehajtási utasításaikat megfogalmazó korabeli politikusok érvelései. Eszembe jutnak a terrorhullámok 1918-tól, mégpedig nemcsak a mi háztáji történelmünkből. 1971 tavaszán négy óra hosszat ültem Louis Malle alkotását, a Le Chagrin et la Pitié (a Bánat és a szánalom) című dokumentumfilmet nézve. A németek által megszállt, illetve a Pétain marsall vezetése alatt csatlós önállóságban megmaradt két Franciaországról szólt. A francia ellenállásban részt vett hazafiakat a németekkel együtt üldöző franciákról, a francia SS-dandárba önként jelentkezett tizenkétezer francia fiatalemberről; a feljelentési hullámról; a francia zsidók és németellenes csoportok likvidálásáról. Hosszú huzavona után engedték meg a bemutatását Párizsban. Most — az angol televízió műsorában — az idősebb és a háború után született fiatalok szembesülhettek azzal a sorozattal, amely az ő — viszonylag enyhébb — háború alatti viselt dolgaikat eleveníti fel. A Csatorna-szigeteket megszálló németek és a helyi lakosság együttműködéséről már sokat írtak, több dokumentumfilmet készítettek, de ez az új sorozat egészen más. 1940- ben, kétségtelenül a fenyegető nácizmus hatására és számos más racionális meggondolás alapján, az angol királyi kormány elrendelte a hadban álló országok Angliában tartózkodó állampolgárainak internálását Angolszász alapossággal — a hangsúly itt a szász szón van — az ilyenkor szokásos „24 órán belül”, elhagyott kaszárnyákba, angolok számára már alkalmatlan börtönökbe gyűjtöttek össze minden idegent. Néhány hónappal vagy évvel előbb a nácizmus elől Angliába menekült zsidókat is, akik az idő rövidsége miatt nem tudnák megszerezni az angol állampolgárságot. A kiválogatott és leggyanúsabb elemeket hajóra rakták és Ausztráliába vagy Kanadába szállították. A most vetített filmben egy túlélő elbeszélte: a hosszú hajóút alatt a kísérő angol katonai keret szabályszerűen kifosztotta őket. Különösen a német zsidókat nem kímélték. Az üres bőröndöket — mint hamarosan kiderült — oktalanul a tengerbe szórták. Egy éppen arrafelé cirkáló német tengeralattjáró nyomot fogott, és megtorpedózta az internáló hajót. Szerencsére nem mindenki pusztult el. A műsorban Michael Foot, az angol Munkáspárt jelenlegi vezére is megszólalt. Akkoriban a legnagyobb londoni esti lap, az Evening Standard munkatársa volt és egyszemélyes kampányt indított az internálások ellen. Amíg beszélt, a filmen megjelentek a korabeli felvételek a londoni Soho kerületről, az idegenek közismert központjáról. Lelkes brit hazafiak boldog büszkeséggel verték le a német, olasz, zsidó, görög, magyar és más vendéglők, csemegeüzletek, szórakozóhelyek cégtábláit és a kirakatüvegekre „Under British Management!” — Brit vezetés alatt — feliratokat ragasztottak. A londoni tévéfilm egyik szereplője csöndesen így kommentálta a látottakat: „Szerintem megint megtörténhet...” Céltalan és közhelyeket ismétlő moralizálás volna ennél többet mondani. Talán azoknak van igazuk, akik tiltakoznak az emberi faj visszataszító tetteit „állatinak” minősítő kifejezések ellen? Hiszen az állatvilág más fajai nem irtják ki a sajátjukat. A más fajhoz tartozókat is csak az ökológiai körforgás meghatározott, ösztöneik parancsolta részében fogyasztják. Kínzás nélkül. A piramisok építésétől mai, szintén vajúdó korunkig — mert melyik kor nem volt ilyen, vagy még rosszabb? — emberségünkből fakadnak az embert pusztító irracionális cselekedeteink? Ez tehát, ami emberi bennünk? A polgári forradalom szülőföldjén, a parlamentáris demokrácia hazájában, a theista rendszerű országokban, a szocializmus korának kezdetén álló, még útkereső társadalmakban majdnem mindig a nagy betűkkel írt Közérdek, a Haladás, az elvont Emberiség égisze alatt a hétköznapi közérdek, előrelépés és emberség vergődik a kibékíthetetlennek látszó ellentmondásban. A londoni televíziós műsor csupán újabb lábjegyzet ehhez a régi és valóban egyetemes történethez. Ahhoz is, hogy a sokszor — néha úgy látszik, túl sokszor — valamiféle „magyar specialitásnak” beállított felelősségre, régi és közelmúltban elkövetett embertelenségeinkre is globális távlatban kellene tekintenünk. Nem éppen büszkén módosítva a mondást: egy népnél sem vagyunk alábbvalók. Nagy Kázmér Szótár az ifjúságnak Szellemesen alkalmazott címével rögtön olvasásra csábított — iszlai — glosszája Tótfalusi István könyvéről (A jövő nyelvemlékei. Élet és Irodalom, 1983. február 18.). Megmegtorpanó lendülettel próbáltam eligazodni a kissé kanyargós gondolatmeneten, bár a megbírált könyvnek világos a szándéka és a szerkezete. Címe viszont nem szerencsés, Vademecum — alcíme pedig, amelyre az alliteráció csábíthatta a szerzőt, egyenesen félrevezető: Szokatlan szavak szótára. Ha készpénznek vesszük e megjelölést (amiben megerősít a „köznyelvből kiszorult szavak” magyarázatát ígérő fülszöveg), az olvasó egy sereg olyan mindennapos, természetes és általánosan használt szót talál a szótárban, amely egyáltalán nem tekinthető sem szokatlannak, sem a köznyelvből kiszorultnak. A könyv alcíme tehát megtévesztő, ez adta a glossza tárgyát és a címötletét. Szerzője azonban mintha zavarban volna értékelésével: „fontos munka”, dicséretes teljesítmény, írja Tótfalusi könyvéről, később meg „elkésett mesterkedés”nek, tehát fölöslegesnek mondja, mert — ha jól értem érvelését — az ifjúság hatékony nyelvi művelése nem az ilyenfajta ismeretterjesztés, hanem az iskola föladata. Mi is hát Tótfalusi elgondolása és célja? A kitágult világ és a föltornyosuló ismeretanyag ellenére mindennapos a tapasztalat és a panasz, hogy a fiatalok szókincse szegény és kezdetleges, kifejezőkészségük gyatra, nyelvi érdeklődésük aluszékony. A jelek szerint eddig az anyanyelvi oktatás állandó reformkísérletei sem tudtak ezen segíteni. Tótfalusi figyelemkeltő ötlettel próbált lendíteni a megrekedt ügyön: szótárt készített az ifjúságnak. Amikor negyedszázada megjelent A magyar nyelv értelmező szótára, csodálkozás fogadta: egynyelvű, magyar—magyar szótár!? Mi az, minek az? A szavak jelentésgazdagságát és használatát megvilágító anyanyelvi szótár immár ötödik kiadásban bizonyítja létjogosultságát. Megjelenésekor fölvetettük a következő lépés szükségét: az ifjúság igényére méretezett iskolai értelmező szótár tervét. Olyan kézikönyv volna ez, amely a tankönyvek mellett ott van a diák táskájában, tanulóasztalán. A művelődésügyi szervek és kiadók azóta még nem „haraptak rá” e javaslatra. , Tótfalusi most elébe szökkent az elaludt tervnek, és saját kezdeményezéséből, egyéni elgondolással megszerkesztett egy efféle „ifjúsági szótárt”. Szerkesztői ötleteivel bizonyára vonzóbbá is tette egy hivatalos „iskolai értelmező szótárnál. Pedig alapfeladata sem volt könnyű: össze kellett válogatnia azokat a szavakat, melyekkel a fiatalok tanulmányaik során, iskolai olvasmányaikban, a tömegtájékoz HÍ B tatás és a közélet nyelvében, a mindennapi érintkezésben találkoznak. Pontos, árnyalt jelentésük megismerése és tudatosítása alapvető fontosságú a nyelvi műveltség kiépítésében. A szóanyag kiválasztásáról, persze, kinek-kinek eltérő véleménye lehet, ez az alapja — iszlai — bírálatának is. A magam tanári-nyelvészi tapasztalatai alapján szintén bizonyos mértékű rostálást ajánlottam volna. (Némelyeket talán meghökkent a szexuális élet „műszavainak” bősége, a deflorációtól az orgazmusig, de a szerző szakszerű tárgyilagossága bizonyára nemcsak a fiatalok érdeklődését akarta kielégíteni, hanem segíteni a kényes feladatot, az iskola fölvilágosító munkáját is.) Teljes elismerés illeti azonban a világos, szabatos, mégis természetes hangú jelentésmagyarázatokat. Példamondatok és idézetek szemléltetik a szó jelentését és használatát, s az utóbbiak nyelv és irodalom szükségszerű, eleven kapcsolatát is nyomatékosítják. A szócikkek tömör, de oldott fogalmazású szövege fölhívja a figyelmet a szavak rokon és ellentétes értelmű megfelelőire, közli az eredetmagyarázatot, az etimológiai, nyelvtörténeti és szerkezeti kapcsolatokat, a szócsaládoknak néha rejtett összefüggését. A szó stílusrétegének, használati értékének jelzése mellett sűrű utalás található a Pellengér című függelék nyelvhelyességi megjegyzéseire is. Tótfalusi munkája tehát a nyelv gazdag, élő szövevényét adja, egybeolvasztja az értelmező, etimológiai, nyelvhelyességi, szinonima- és stílusszótárt s az idézetgyűjteményt. Talán szerencse is, hogy nem nyelvész vállalkozása ez a könyv, hanem egy ismeretekben és ötletekben gazdag író „filosz” munkája, így alkalmas lehet arra, hogy diákjainkat odaédesgesse tarka változatosságú és tág kiterjedésű anyagával az unt és riasztó nyelvi stúdiumokhoz. A célt, amelyet az „oktatáspolitikai stratégia” eddig nem tudott elérni, Tótfalusi leleményes partizánvállalkozásának talán sikerül megközelítenie. Kovaletszky Miklós Még egyszer: Csínom Palkó Csínom Palkó-cikkemre (Élet és Irodalom, 1983. márc. 11.) levelet kaptam Nagy László történészhadtörténésztől, Benda Kálmán pedig Martinkó András figyelmét hívta fel ugyanarra, amiről engem Nagy László értesített. Nem kevesebbről van szó, mint hogy Csinom Palkó és Csínom Jankó „lóvá tevését” Nagy László is elvégezte, közlése szerint korábban Martinkónál, először a Hadtörténelmi Közlemények 1980. évi 2. számában, majd a XVII. századi kurucokról írt tanulmánykötetében („Nem jöttünk égi hadak útján...”, Bp. 1982., Magvető). A dolgozat folyóiratbeli közlésének bekezdéses 34. lábjegyzetében valóban ez áll: a csinom szót „Borsod megye egyes vidékein még e század első felében is használták lovak nógatására. Miután a Csinom Palkó egyértelműen lovas kurucok harci éneke, s a korabeli mustrakönyvek tanúsága szerint minden kuruc lovasnak átlagban két lova volt... nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy Palkó és Jankó a versszerző katona két lovának a neve volt...” Ez bizony a lókoncepció megsejtése is, ráadásul Martinkó András borsodi szülőföldjére vonatkozó utalással (sajnos, nincs rá hivatkozás, honnan származik ez az adat), és látszólag jóval korábban meg is jelent, mint a Martinkóé, hiszen a Magyar Nyelv 1982. évi júliusi,szeptemberi száma csak ez év elején hagyta el a nyomdát. Nagy László hároméves előnye azonban csak látszat. Martinkó András ugyanis már a Csinom Palkóról szóló rádióbeszélgetésben megpendítette a lókoncepciót !(Lásd: Értjük, vagy félreértjük a költő szavát? Bp., 1983 RTV—Minerva, 42—44. 1.) Ez a Társalgóműsor (szerkesztő-riporter: Kulcsár Katalin) 1980. április 21-én hangzott el, a Hadtörténeti Közlemények 1980. évi 2. száma pedig 1980. szeptember 21-én került az Országos Széchényi Könyvtár folyóirattárába. Amazt a rádióműsor és a meglevő hangszalag, ezt az OSZK folyóirat-nyilvántartása tanúsítja. Sietek leszögezni, hogy a kronológiai tények nem azt jelentik: Nagy László a rádióbeszélgetésből merítette ötletét, Martinkót pedig a végső kiérlelésre a Hadtörténeti Közleményekben megjelent tanulmány idézett lábjegyzete inspirálta. Mindketten nagy gyakorlatú kutatók lévén, ilyen forrásokra — ha ismerik őket és a publikálást még elérhetik egy utalással — természetesen hivatkoztak volna. Egymástól függetlenül fedezték hát fel ugyanazt, s nyilván már jóval korábban formálgatták elképzeléseiket, mint ahogy elhangzottak, illetve megjelentek. Egymás felfogásának nem ismerése különben csak erősíti az igazságot: ugyanarra jöttek rá, más-más úton. ÉS-beli szemlémben én Martinkó mesteri tanulmányát ismertettem, az általa használt vagy nem használt források részletezésére nem térhettem ki. Hadd mondjam meg azonban: az én figyelmemet is elkerülte Nagy László tanulmánya. Tájékozódási-kronológiai sarkpontom ezért volt a kuruc versek Varga Imre által gondozott akadémiai kritikai kiadása. Elolvasván Nagy László dolgozatát, nem is a lócsetepaté miatt érzem fontosnak, hanem azért, mert a Csinom Palkó-verset meggyőzően iktatja viszsza a XVII. századba s „toborzó” helyett (bár ilyen formai jellegzetességei nem tagadhatók) „lovas kurucok harci énekeként” határozza meg. Nagy László fontos könyvének szakmai mérlegelésével még adós az irodalomtörténet. Magam is azon leszek — ha nyílik rá tér —, hogy érdemleges véleményt mondjak róla. P. S. Már csak a korrektúra alkalmával, szűkszavúan jelezhetem, hogy a filológiai regény folytatódik! Újabb levelében Nagy László még korábbra, egy 1979. évi nyilvános vitára vezeti vissza ötlete elsőbbségét, s tudatja velem, hogy maga is Borsod ama táján született, ahol Martinkó András. De Martinkótól is megtudom: ő szintén előadta már ötletét előzetesen nyelvtudós kollégái egyik baráti összejövetelén, Mihály napkor... Ha valamelyik vitán találkoztak volna, az én glosszám is rövidebb lett volna. Kovács Sándor Iván Nem Erkel - Hóman Az Élet és Irodalom március 18-i számának egyik szerkesztői üzenetében szó esett arról, hogy a Himnusz szövegében „rá”-t mondunk és „reá”-t énekelünk. Ez így igaz. Az viszont nem, hogy Erkel Ferenc volt az, aki a Himnusz énekelhetősége kedvéért változtatott Kölcsey szövegén. Múzeumunk egyik dokumentuma szerint nem Erkel, hanem Hóman Bálint a „tettes”. 1939. június 2-án a Magyarországi Munkás Dalegyletek Szövetsége körlevelet intézett a munkáskórusokhoz, amelyben idézik a M. Kir. Közoktatásügyi Minisztérium 15 151/1939. II. sz. rendeletét a „Himnusz éneklése tárgyában”. „A Himnusz előadásánál tapasztalható eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát. Ennek elkerülése és az előadás egységének biztosítása érdekében elrendelem a következőket. A Himnuszt Kölcsey Ferenc eredeti szövegével kell énekelni. A könnyebb énekelhetőség kedvéért mindazonáltal az eredeti »hozz rá víg esztendőt« szöveg helyett »hozz reá víg esztendőt« énekelendő... Dr. Hóman Bálint sk." A kiadmány hiteléül: Virányi Ferenc min. irodatiszt A dokumentum a nemrégiben lebontott újpesti munkásotthon anyagából került a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumba. Kővágó Sarolta Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Szerkesztői üzenetek HERCZEG VILMOS, SZOMBATHELY. Régi levelezőnk arról panaszkodik, hogy az utóbbi időben nem ismeri ki magát szerkesztőségünk munkatársai névsorán. „Új nevek a régiek mellett — írja —, új vezetők a régi rovatok élén, sőt, mintha azt látná a zavart olvasó, hogy új rovatok, régi vezetőkkel az élükön. Bár ez csak tréfa, de nem gondolják mégis, hogy tájékoztatni kellene az olvasókat a belső változásokról?” A jogos kérésnek máris eleget teszünk. Szerkesztőségünkben valóban található néhány új munkatárs, és az évek óta szokásos rotáció szerint is helycserék voltak az egyes rovatok élén. Hosszadalmas magyarázat helyett azonban álljon itt a névsor. Alföldy Jenő (vers), Bata Imre (főszerkesztő), Bán András (képszerkesztő), Bella István (főmunkatárs), Bertha Bulcsu (főmunkatárs), Faragó Vilmos (helyettes főszerkesztő), Iszlai Zoltán (könyvkritika), Katona Éva (riport), Máriássy Judit (művészetkritika), Mezei András (főmunkatárs), Oravecz Imre (széppróza), Szálé László (publicisztika), Szántó Péter (Visszhang), Szekrényesy Júlia (Páratlan oldal), Széky János (információ, interjú), Varjas Endre (olvasószerkesztő), Váncsa István (tördelőszerkesztő), Vedres Vera (évfordulós írások), Veress Miklós (főmunkatárs), Zöldi László (helyettes főszerkesztő), TÁBORI LÁSZLÓ, KECSKEMÉT. „Immár több mint egy hónap telt el azóta, hogy Fekete Gyula polémikus írása (Szennyezett források, Élet és Irodalom, február 11. és február 18.) megjelent — kezdi levelét olvasónk, aki a Hazafias Népfront Bács-Kiskun megyei bizottságának politikai munkatársa. — Akik koncepciójával vitatkoznának, egyelőre hallgatnak, nem veszik föl a kesztyűt. Miért?” Fekete Gyula írása, melyben az ifjúsági sajtó egy részét értékelte, valóban véleménynyilvánításra késztette olvasóinkat, akik közül sokan egyetértettek az íróval, de akadtak olyanok is, akik egyben-másban vitáztak vele. Mi, a sportszerűség kimondatlan szabályai szerint, lehetőséget kínáltunk a megbíráltaknak arra, hogy álláspontjukat kifejtsék az Élet és Irodalom hasábjain. Ezzel a lehetőséggel nem éltek, és amint az Ifjúsági Magazin legújabb, márciusi számában olvasható, otthoni terepen foglaltak állást. Ezzel az eszmecsere, nézetütköztetés áttevődött más fórumokra. Olvasóink írásos hozzászólásait természetesen eljuttatjuk Fekete Gyulához. STOLLER JÁNOS, DUNAÚJVÁROS. Nyelvművelő gondjaival fordul hozzánk csőszerelő foglalkozású olvasónk. Mint írja, azzal már nem is törődik, hogy munkahelyén, az üzem falán ott a „hatékonyság” szó, de az már boszszantja, hogy egy nyelvtudományidolgozatban is azt írják: „a művelt magyar beszéd normáit kell kidolgoznunk, hogy hatékonnyá is tegyük őket”. Szerintünk a „hatékony hatékonyság” szavak nem önmagukban helytelenek, csak az untalan, közhelyes ismételgetés teszi őket azzá. Másik megjegyzésével viszont egyetértünk: „A televízióban — írja — nagyon gyakran hallom, hogy ez vagy az nehéz kérdés. Fogas kérdést, kényes kérdést (sajnos) ismerek, nehezet nem. Legföljebb válaszolni lehet nehezen egy kérdésre.” TÓTH PÉTER, MISKOLC. Olvasónk számítási hibát vélt fölfedezni Széky János tévékritikájában (A tudás terrorja, Élet és Irodalom, március 17.). „Ha elfogadjuk, hogy az Elmebajnokságon mind a tízmillió magyar állampolgár részt vehetett volna, továbbá a szerzőnek harmincnégy osztálytársa volt, és egyikük részt vett a játékban, akkor annak esélye, hogy az illető három játékos közül tovább is jusson, nem harmincnégy a tízmillióhoz, hanem ennek nyilvánvalóan csak egyharmada.” Utána lehet számolni. Ha a matematikai egzaktság kedvéért úgy tekintjük, hogy a tízmilliós sokaságból találomra választják ki a három versenyzőt, akkor annak valószínűsége, hogy egyikük a cikkíró osztálytársa (és kettő nem), közelítőleg háromszor (!) harmincnégy osztva tízmillióval. Annak valószínűsége, hogy hármuk közül Sz. J. osztálytársa jut tovább, valóban egyharmad. Amire kíváncsiak vagyunk: a két független esemény valószínűségének szorzata, ez pedig — igen csekély eltéréssel — megfelel a cikkbeli számnak. Tévékritikusunk tehát jól „saccolt”, bár kijelentése természetesen a retorikai túlzás — ezúttal talán megengedhető — kategóriájába tartozik. TOBIAS LÁSZLÓ, BUDAPEST. „Kérem, ha idejük engedi, nézzenek utána — olvassuk levélírónk küldeményében —, hogyan került Isaac Asimov Alanítvány című könyve magyar fordításának 132. oldalára az alábbi mondat: »Kettő szavazás után az Akciópárt ötvenkilenc tagja hátsó lábára ágaskodott és kicsődült a tanácsteremből.«” Sajnos, az olvasói kérésnek nem tudunk eleget tenni. Azt még talán kinyomozhatnánk, hogy ebben az egy esetben mi történt, de a nyomda ördögének összes csínytevései ellen már tehetetlenek vagyunk. (Épp elég az, amit a mi lapunkban követ el.) Föltételezésünk: a könyv mostani, második kiadásában, a raktáron levő szedésbe két idegen sor került. Ami ijesztőbb: valahol, egy másik kötetben az Akciópárt ötvenkilenc tagja most már az idők végezetéig ácsorog a tanácsteremben, mellső és hátsó lábain. 1983. ÁPRILIS 1.