Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-15 / 28. szám - Bodor Pál: Önkényes olvasat • könyvkritika • Mario Vargas Llosa: Júlia és a tollnok (Európa) (10. oldal) - E. Szabó István: Hordalék - Déry Tibor emlékére • kép (10. oldal) - Csáki Judit: „A nemzeti önismeret drámája” • könyvkritika • Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat (Magvető) (10. oldal) - Szelényi Anna: Nem kötelező olvasmány • könyvkritika • Mori Ogai: A vadlúd (Európa) (10. oldal)
BODOR PÁL: • • Önkényes olvasat ■ Mario Vargas Llosa: Júlia és a tollnok (Európa, 498 old.) Ha lesöpröm az asztalomról mindazt, amit Mario Vargas Llosáról eddig papírra vetettek, s bizarr könyvét (Huszágh Nándor stilisztikai empátiáról tanúskodó tolmácsolásában) úgy olvasom el, mintha a sarki zöldséges antikváriumrészlegén vásároltam volna, ráadásul a fakón püspöklila karalábéhoz, világirodalmi elvárások nélkül, ártatlan tájékozatlanságban, enyhén szeszes hétvégi üdítőnek, s azzal a kellemes bűntudattal, hogy most aztán nem a lábjegyzeteimet gyarapítom, hanem mosolyogva és védtelenül szórakozom — örömöm akkor is maradéktalan. Pimasz grimaszai, vaskos líraisága, gyermekded pajzánsága átkacsint a róla szóló tanulmányok fölött, s a bulvárlapok folytatásos tárcáinak szolgálatkész kedvességével környékez meg. Alattomos huncutsággal él vissza valószínűtlenség-sóvárgásommal, gúnyos engedékenységgel elégíti ki fordulatosság-szomjamat, s akár a ravasz zöldséges, megtetézi tiara-kék karalábéimat egy boglárvörös hónapos retekkel. Tudja, hogy a pénzemért sokfélét akarok — ezt megtanulta már —, s mindegy, hogy vajon a fausti előjátékból, Sue (örökkévaló múlandóságra ítélt) rémálmaiból, avagy a cirkuszi plebs rivalgásaiból, s azt mondja nagylelkűen: ám legyen, és látszólag tüntetően fittyet hány jellemfejlődés és cselekmény logikájának. Alakjai, akár a vándortársulatok zseniális csepűrágói, pillanatok alatt változnak át e lelkes közönségszolgálatban, a szemem láttára vetett bukfencben cserélik nevüket, korukat, nemüket is. Mario Vargas Llosa irodalmi erőművész úr, zenebohóc és kígyóember a jégen is görkorcsolyázik, tizenegyest rúg a menny kapujába s közben ki-kidugja fejét a soha le nem eresztett függöny nincsen hasítékán: „na mit szólsz hozzá, kiskomám, hogy engedelmeskedik nekem az anyag — önnön törvényei ellen”. Minden pontos — és semmi sem igaz, akár a gyermekek álommeséiben. A való világ csupán kellék — látszik mondani —, fölemelem, megszentelem a Te kíváncsiságoddal és hinniakarásoddal, s az azték hercegnő imhol pénzmágnás emberbarát, ócska ribanc, ájult szentfazék és hatszor föltámadott dagadt őrmester. Azaz: nem ér a nevem, a neveket a ruhakölcsönzőből szerzem be pillanatok alatt, mint az álszakállat, a fontos csakis az, hogy szünet nélkül történjék Veled valami, amitől rádöbbent, hogy bármi megeshet, az is, amitől rettegsz, mert valójában mindez épp Veled történik, nem a hőseimmel; körvonaluk azért oly rugalmas, majdnem cseppfolyós, hogy mindegyik arcot-sorsot-jelmezt fölpróbálhasd, és együttérzésed az összes sasszemű, büszke, lelkes, egyeneslelkű próbababámmal, az egyszemélyben orvos-bíró-prédikátor-gyilkos-kislány-szörny bábuimmal még át sem forrósított igazán, s már el is tüntetem őket: lám, a mitológia, a pletyka, a homéroszi mese tölti be ma is, évezredek óta az emberiség bulvárlapjait, rádió- meg tévésorozatait, én vagyok a te szemfényvesztőd, ne legyenek rajtam kívül idegen szemfényvesztőid, vagy mit bánom én , ám legyenek. Karikatúrára vágysz? Nesze. Jópofa vagyok e sok halálnak közepette, vagabundás rádiódráma, szerző, a hihetetlen elhitetője, az egyhelyben csavargás regényírója: mi egyebet akarsz hát e torkosoknak való pikareszknél? Csakhogy e karikatúrák átkozottul elevenek — és nemcsak azért, mert én hinni akarok. Az egész színes, képtelen kabarék, a kocsmabűz-áhitat, a meghasogatott arcú, egyagyarú, üvöltő fekete vadember, a bólogató rokonok körmenete, a majdnem írástudatlan író-robot, a mániákus patkányirtó — valamennyi egymásba tűnő elem elhiteti magát, mert lényege: mögötte, rajta túl rejtekezik. A kínálat sokfélesége hálás anyagszolgáltató mindenféle belemagyarázáshoz és rendszerépítéshez; könnyű lenne cáfolni meg bizonyítani is, hogy az összeroppanásáig zseni Pedro Camacho, a rádióbeli folytatásos világ kénkőszagú demiurgosza, aki szigetelt magányában (misztikus csatornákon?), értesül az összes bombasztikus eseményről, s képzelete nemcsak fölszippantja s drámává gyúrja a történéseket, de előlegezi is azokat a valóságnak, tulajdonképpen parodisztikus alteregó. Rendkívüliségét — tehetségét! — úgy veszíti el, mint akit váratlan metszéssel kasztráltak, sátáni monumentalitásából ezért züllik a legmegalázóbb mélyre: a jelentéktelenségbe. Az olvasó azt is hihetné, hogy a kis Vargas élményeinek át-átvetülése a Pedro kitalálta síkba (és fordítva) nem merő móka; bölcseletileg megrázóbban is értelmezhető — akár úgy, hogy az írás nemcsak párlata, cáfolata avagy mintája lehet a valónak, hanem megjövendölője is; avagy olyképp, hogy a történések önmozgásában nem a sorsok előérzete, hanem tragikus predesztináció működik. Csakhogy a túlontúl éber és gyanakvó olvasót csiklandva gyötri az érzés: sikamlóssá®- és kalandvágyával épp maga e paródiák és karikatúrák hőse. A sok travesztia, az önmagára cáfoló számtalan egybeesés és, áttűnés kavargásában, Calpi Pedrónál az írói emlékezetvesztés vésztjósló előjele, Vargasnál azonban a bármit elmondhatóság bűvölően kedves, önbíráskodó játékszabálya nem a tüntető, a meséi valószínűtlen uralkodik, hanem a mindenen mégis átütő valóság: egy ország vonagló belső feszültsége, nem bohém nyomora, keserűn természetes romlottsága és egy nép gyermeki derűje és krisztusi szenvedése. A szórakoztató, képtelen regény végtére is félelmetes, hiteles ábrázolata ennek a világnak. Mert leteszem a könyvet, és csöndes, majdnem csüggedt szomorúságként ülepedik-száll le bennem. Az, amit végesvégig kerülni látszott a fintorokat vágó szerző: a kamasz szerelem önfeledt, hősi tisztasága, a számítani nem tudó édes lázadás, a felnőtté válás ujjongó fájdalma — s mögötte háttérnek az elviselhetetlen, elhagyott, elhagyhatatlan haza, ahol élni nem lehet már, de amely nélkül élni másutt sem érdemes; azaz ahogyan Mario Vargas Llosa hőse, egy bizonyos Mariócska avagy kis Vargas él később távol a hazájától, keményen megdolgozva azért az évi egyetlen hónapért, amelyet otthon tölthet, mint a szabadságos katona — megirtózni és megmámorosodni egy hónap alatt mindattól, ami az egész esztendő értelmét adja. Mert hiába az egész spanyol Dél-Amerika és ráadásul a nyelvileg anyai Spanyolhan — sehol sem olyan fontos a spanyol szó szép, hiteles ejtése-zengése, mint a kreol, a mesztic, a nyomorgó, őrjöngő, bolond Limában, ahol minden valószínűtlen, ámde semmi sem lehetetlen. Még ez az önkényes olvasat sem, még az a maró, gúnyos báj sem, ahogy szerző csúfot űz saját, szerelmetes népe bigott argentin gyűlöletéből. „A nemzeti önismeret drámája" . Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat (Magvető, 270 old.) Az eszmetörténet egyik sajátos paradoxona, hogy időről időre aktuálissá válnak bizonyos kérdésfelvetései. Köves Erzsébet Kelet és Nyugat című eszmetörténeti munkájában a múlt század első felének két meghatározó orosz gondolkodásmódját részletezi: a szlavofilekét és a nyugatosokét. Miközben a múlt század első fele szinte világszerte fölvetette — és Európa egyes országaiban már föl is dolgozta — a „nemzeti önismeret drámáját”, Oroszország hasonlíthatatlan és mindegyiknél roszszabb társadalmi feltételek közt kezd hozzá ugyanehhez. A miklósi rezsim, mint a szlavofilok és nyugatosok vitáját meghatározó és körülölelő társadalmi berendezkedés, mintha örök időkre konzerválni óhajtotta volna saját fennállását, körültekintően létrehozta mindazokat a szerveket és testületeket, amelyek ezt szolgálták. Rendőrállam, katonai diktatúra — ezek a kifejezések mutatnak rá a dekabrista felkeléstől egy életre megrettent és az erőszakba menekülő Miklós országára. Ebben a minden szempontból szellem- és gondolkodás ellenfil’ atmoszférában fejlődött ki az a két ideológia, amelyek virágkorukban egymással csatáztak ugyan, de mindkettő a fennálló rendszerrel legalább részben szemben az ország jövőjét, a fejlődés lehetséges útját álmodta meg magának. A bekövetkezett , illetve be nem következett — eseményeket tekintve tényleg csak álmodta... A szerző alaposan elemzi a két eszmerendszer hátterét, megszületésének folyamatát, kikristályosodásuk állomásait. Életrajzokkal és eseményleírásokkal bőven megtűzdelt eszmerajzából fokozatosan bontakozik ki a két mozgalom arculata. Köves Erzsébet elfogultságmentesen törekszik arra, hogy a szlavofilok és nyugatosok egymás elleni küzdelmei mellett elsősorban azt emelje ki, ami mindkét áramlatot a haladáshoz köti, így történelmi érvényességét igazolja. Bár a szlavofilok fontos egyetértésekkel kapcsolódtak a korabeli rendszerhez és az orosz népiesekhez, utópisztikus, idealisztikus elképzeléseik a tősgyökeres és „igazi” orosz társadalomról jócskán tartalmaztak kritikai elemeket. Noha nyílt szembefordulásig vagy politikai cselekvésig soha nem jutottak el, felkészültségük, messze a kor átlaga fölé emelkedő műveltségük maga is egyfajta szembenállás volt. És — nem kis mértékben — inspiráció is az Európára figyelő nyugatosok számára. Ők nemcsak a fennálló renddel szemben voltak sokkal radikálisabbak, hanem igencsak kritikusan elemezték a szlavofilok jobbító szándékainak lényegét. A befelé fordulás, az Oroszországot Európától hermetikusan bezáró, az ororosz lélekhez, visszatérő , ideológiában meglátták és bírálták a retrográdot, a történelmileg viszszafelé húzót, a legmélyén haladásellenest. A nyugatosok „kétfrontos” küzdelme konkrét és azonnali hatásában kevéssé volt eredményes, de eszmeiségében hosszú időre meghatározta a progresszió nemzetről való gondolkodását. Köves Erzsébet kiemelten foglalkozik mindkét áramlat vezéralakjaival és irodalmi-művészeti hatásával. Mint minden eszmetötrténetileg jelentős irányzat, az említettek is természetesen, másrészt mesterségesen teremtették meg a maguk irodalmi önigazolását. Nyugatos oldalról a későbbi kritikai realizmus előfutárait köszöntötték a kortársak. A szlavofileknél főként a teoretikusok próbálkoztak irodalmi munkákkal, majd később jelentős orosz írók tértek vissza a szlavofil ideákhoz — immár más történelmi-társadalmi közegben, a század második felében, illetve vége felé. A szlavofil—nyugatos szembenállás bemutatásánál a szerző néhány hangsúlyos félmondattal utal arra is, hogy az elemzett vita gyökere máskor és másutt szintén jelentkezik a történelem folyamán. Elég, ha Magyarországon akár a felvilágosodás és reformkor ez irányú polémiáira gondolunk, vagy akár sokkal később a nacionalizmus különböző történelmi szerepeire, vagy az egészen „modern” népi-urbánus vitára. Mindegyik mélyén a haladás koncepciójában, a nemzeti népi szerepének megítélésében mutatkoznak lényegi különbségek, s megannyiszor az adott társadalmi helyzet erőviszonyainak függvényében dőlt el a vita. A múlt századi orosz polémia nem kavart igazán aktív társadalmi viharokat, nem fakadt belőle közvetlen politikai következmény. Eszmetörténeti jelentőségét — már csak ,az elmúlt másfélszázad eseményeinek fényében is — nehéz volna vitatni. Köves Erzsébet könyve népszerűen, az érdeklődő olvasó számára érthetően ezt is bebizonyítja. Csáki Judit E. Szasi István: Hordalék - Déry Tibor emlékére Nem kötelező olvasmány . Móri Ogai: A vadlúd (Európa, 142 old.) Miért vegye kézbe az ember itt és ahost ezt a karcsú könyvet? Miért szánjon rá néhány órát annak az írónak három elbeszélésére, aki Proust, Joseph Conrad, Kafka kortársa volt, de náluk kevésbé jelentős? Miért fedezzünk fel Akutagava időbeli társaságában egy úgynevezett japán naturalistát? Megszoktuk, hogy a külföldi prózában, elsősorban a valamivel régebbiben, oly kényesen válogassunk, akár egy milliomos a fehérneműboltban. S ha már egyszer, akkor a presztízs által szavatolt minőségben utazunk, vagy pedig lektűr és krimi mellett „lazítunk”. És rajtavesztünk. Nemcsak azért, mert szem elől tévesztjük az osztályon felüli cégjelzésű művek valódi közegét, amely elevenné teszi, hitelesíti, az irodalmat. Az irodalmi minőség más módon is kifog rajtunk. Nem minden pillanatban az a legjobb, ami egyébként a legjobb. Ha művészetben létrejött valami jó, akkor eljönnek azok az idők és személyek is, akiknek ez a jó egyszer a legjobbá válik,és egy pillanatra összehasonlíthatatlanul szikrázik fel az olvasási élmény. A Diornál fel lehet öltözni tetőtől talpig és minden alkalomra, de az irodalmat nem lehet megismerni néhány kiválasztott nagyság művein keresztül. Móri Ogai már a naturalizmusával megtorpanásra késztet. Ez a kelletlenségig száraz és szikár leírás élesen elüt Zolától, Maupassant-tól; modernül összecseng a későbbi tényirodalom módszerével. A kötet három elbeszélése közül a két jóval rövidebb — Hürkecz István és Teleki Erzsébet fordításai — elhalványodik a címadó mellett, amelyet Göncz Árpád ültetett át, mesterien. A vadlúd — jellegzetes elterelő cím ez, akár a madár villanásnyi szerepe a novellában, mintha minden ezen múlna. Legyen csak az a látszat, hogy egy apróság is megsemmisítheti a szerelmet, miközben tudjuk, hogy ez a kényes csekélység csak akkor válhat hatékonnyá, ha a sors vastörvénye támogatja. De végül mégis éreznünk kell, hogy a sors biztos íve feszül ki a bizonytalan tényezők sokasága fölé. A történet végtelenül egyszerű. 1880-ban egy tokiói egyetemista rendszeres napi sétái egy kitartott lány ablaka előtt vezetnek fel. A lány nézi az ablakból a fiút, a fiú a lányt az utcáról." Köszönnek, mosolyognak. Egyszer szóba elegyednek. A vonzalom fokozódó feszültsége megteremti az alkalmat: külön-külön futó sorsvonaluk összeérhetne, az éjszakák végtelenségéből egyet végre kiragadhatnának maguknak. Ám a vadlúd képében közbelép egy apró, földhözragadt véletlen, s a találkozás helyett örökre elválnak. Valójában meg nem történt történet ez. A vágyak és vonzalmak rejtett, belső históriája, melyet a valóságos történések koncentrikus körei öveznek. A lényeg ez a meg nem valósult történet volna, de hiszen szinte nincs is, hogyan lehetne leírni. A megvalósulhatatlan szerelmi történetet azokon a reális viszonylatokon keresztül beszéli el Móri Ogai, amelyek a fiú és a lány tekintetét egy napon összefonták, egész lényüket pedig elejétől fogva és végérvényesen elválasztották. Értelmetlen szenvedések, hiábavaló kitörések, magányos küzdelmek, hazug tettek és szavak tömege népesíti be az elbeszélést. Az egyetlen dolog, amiben értelem, és szépség rejtőzött, nem történik meg. Ha tetszik, merő véletlenségből, ha tetszik a sorsok vastörvényéből. A meg nem történt fontos dolog jóformán észrevétlenül, alig látható apró rezdülésekkel belevész a zsivajgó valóságba. Ha a „kötelező” és véletlenszerű vagy kikerülhetetlen és fölösleges olvasmányok zuhatagában az ember véletlenül kézbe vesz egy ilyesfajta „szabadon választott” művet, az olyan, mintha hirtelen valóra váltana egyet a sok lehetséges, és egyébként soha meg nem valósuló szerelem közül. Szelényi Anna 1933. JÚLIUS 15.