Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-07-15 / 28. szám - Bodor Pál: Önkényes olvasat • könyvkritika • Mario Vargas Llosa: Júlia és a tollnok (Európa) (10. oldal) - E. Szabó István: Hordalék - Déry Tibor emlékére • kép (10. oldal) - Csáki Judit: „A nemzeti önismeret drámája” • könyvkritika • Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat (Magvető) (10. oldal) - Szelényi Anna: Nem kötelező olvasmány • könyvkritika • Mori Ogai: A vadlúd (Európa) (10. oldal)

BODOR PÁL: • • Önkényes olvasat ■ Mario Vargas Llosa: Júlia és a tollnok (Európa, 498 old.) Ha lesöpröm az asztalomról mindazt, amit Mario Vargas Llo­­sáról eddig papírra vetettek, s bizarr könyvét (Huszágh Nándor stilisztikai empátiáról tanúsko­dó tolmácsolásában) úgy olvasom el, mintha a sarki zöldséges an­tikváriumrészlegén vásároltam volna, ráadásul a fakón püspök­lila karalábéhoz, világirodalmi elvárások nélkül, ártatlan tájé­kozatlanságban, enyhén szeszes hétvégi üdítőnek, s azzal a kel­lemes bűntudattal, hogy most aztán nem a lábjegyzeteimet gya­rapítom, hanem mosolyogva és védtelenül szórakozom — örö­möm akkor is maradéktalan. Pimasz grimaszai, vaskos lírai­­sága, gyermekded pajzánsága át­kacsint a róla szóló tanulmányok fölött, s a bulvárlapok folytatá­sos tárcáinak szolgálatkész ked­vességével környékez meg. Alat­tomos huncutsággal él vissza valószínűtlenség-sóvárgásommal, gúnyos engedékenységgel elégíti ki fordulatosság-szomjamat, s akár a ravasz zöldséges, megteté­zi tiara-kék karalábéimat egy boglárvörös hónapos retekkel. Tudja, hogy a pénzemért sokfé­lét akarok — ezt megtanulta már —, s mindegy, hogy vajon a faus­ti előjátékból, Sue (örökkévaló múlandóságra ítélt) rémálmaiból, avagy a cirkuszi plebs rivalgá­­saiból, s azt mondja nagylelkű­en: ám legyen, és látszólag tün­tetően fittyet hány jellemfejlődés és cselekmény logikájának. Alak­jai, akár a vándortársulatok zse­niális csepűrágói, pillanatok alatt változnak át e lelkes közönség­­szolgálatban, a szemem láttára ve­tett bukfencben cserélik nevüket, korukat, nemüket is. Mario Var­gas Llosa irodalmi erőművész úr, zenebohóc és kígyóember­ a jégen is görkorcsolyázik, tizenegyest rúg a menny kapujába s közben ki-kidugja fejét a soha le nem eresztett függöny nincsen­ hasíté­­kán: „na mit szólsz hozzá, kisko­­mám, hogy engedelmeskedik ne­kem az anyag — önnön törvényei ellen”. Minden pontos — és semmi sem igaz, akár a gyermekek álomme­séiben. A való világ csupán kel­lék — látszik mondani —, föl­emelem, megszentelem a Te kí­váncsiságoddal és hinniakarásod­­dal, s az azték hercegnő imhol pénzmágnás emberbarát, ócska ribanc, ájult szentfazék és hat­szor föltámadott dagadt őrmes­ter. Azaz: nem ér a nevem, a ne­veket a ruhakölcsönzőből szerzem be pillanatok alatt, mint az ál­­szakállat, a fontos csakis az, hogy szünet nélkül történjék Veled va­lami, amitől rádöbbent, hogy bár­mi megeshet, az is, amitől ret­tegsz, mert valójában mindez épp Veled történik, nem a hőseim­­mel; körvonaluk azért oly rugal­mas, majdnem cseppfolyós, hogy mindegyik arcot-sorsot-jelmezt fölpróbálhasd, és együttérzésed az összes sasszemű, büszke, lelkes, egyeneslelkű próbababámmal, az egyszemélyben orvos-bíró-prédi­­kátor-gyilkos-kislány-szörny bá­buimmal még át sem forrósított igazán, s már el is tüntetem őket: lám, a mitológia, a pletyka, a ho­méroszi mese tölti be ma is, év­­ezredek óta az emberiség bulvár­lapjait, rádió- meg tévésoroza­tait, én vagyok a te szemfény­vesztőd, ne legyenek rajtam kívül idegen szemfényvesztőid­, vagy mit bánom én , ám legyenek. Karikatúrára vágysz? Nesze. Jó­pofa vagyok e sok halálnak köze­pette, vagabundás rádiódráma­­, szerző, a hihetetlen elhitetője, az egyhelyben­ csavargás regényírója: mi egyebet akarsz hát e torko­soknak való pikareszknél? Csakhogy e karikatúrák átko­zottul elevenek — és nemcsak azért, mert én hinni akarok. Az egész színes, képtelen kabarék, a kocsmabűz-áhitat, a meghasoga­tott arcú, egyagyarú, üvöltő fekete vadember, a bólogató rokonok körmenete, a majd­nem írástudatlan író-robot, a mániákus patkányirtó — vala­mennyi egymásba tűnő elem el­hiteti magát, mert lényege: mö­götte, rajta túl rejtekezik. A kí­nálat sokfélesége hálás anyag­szolgáltató mindenféle belema­­gyarázáshoz és rendszerépítéshez; könnyű lenne cáfolni meg bizo­nyítani is, hogy az összerop­panásáig zseni Pedro Cama­cho, a rádióbeli folytatásos világ kénkőszagú demiurgosza, aki szigetelt magányában (misz­tikus csatornákon?), értesül az összes bombasztikus eseményről, s képzelete nemcsak fölszippant­ja s drámává gyúrja a történése­ket, de előlegezi is azokat a való­ságnak, tulajdonképpen parodisz­­tikus alteregó. Rendkívüliségét — tehetségét! — úgy veszíti el, mint akit váratlan metszéssel kasztrál­tak, sátáni monumentalitásából ezért züllik a legmegalázóbb mélyre: a jelentéktelenségbe. Az olvasó azt is hihetné, hogy a kis Vargas élményeinek át-át­­vetülése a Pedro kitalálta síkba (és fordítva) nem merő móka; bölcseletileg megrázóbban is ér­telmezhető — akár úgy, hogy az írás nemcsak párlata, cáfolata avagy mintája lehet a valónak, hanem megjövendölő­je is; avagy olyképp, hogy a történések ön­mozgásában nem a sorsok előér­­zete, hanem tragikus predesztiná­ció működik. Csakhogy a túlontúl éber és gyanakvó olvasót csik­­landva gyötri az érzés: sikam­lóssá®- és kaland­vágyával épp­­ maga e paródiák és karikatúrák hőse. A sok travesztia, az önma­gára cáfoló számtalan egybeesés és, áttűnés kavargásában, Calpi Pedrónál az írói emlékezetvesz­tés vésztjósló előjele, Vargasnál azonban a bármit­ elmondhatóság bűvölően kedves, önbíráskodó já­tékszabálya­ nem a tüntető, a me­séi valószínűtlen uralkodik, ha­nem a mindenen mégis átütő va­lóság: egy ország vonagló belső feszültsége, nem­ bohém nyomora, keserűn természetes romlottsága é­s egy nép gyermeki derűje és krisztusi szenvedése. A szórakoz­tató, képtelen regény végtére is félelmetes, hiteles ábrázolata en­nek a világnak. Mert leteszem a könyvet, és csöndes, majdnem csüggedt szo­morúságként ülepedik-száll le bennem. Az, amit végesvégig ke­rülni látszott a fintorokat vágó szerző: a kamasz szerelem önfe­ledt, hősi tisztasága, a számítani nem tudó édes lázadás, a felnőt­té­ válás ujjongó fájdalma — s mögötte háttérnek az elviselhetet­len, elhagyott, elhagyhatatlan ha­za, ahol élni nem lehet már, de amely nélkül élni másutt sem ér­demes; azaz ahogyan Mario Vargas Llosa hőse, egy bizonyos Mariócs­ka avagy kis Vargas él később távol a hazájától, keményen megdolgozva azért az évi egyet­len hónapért, amelyet otthon tölthet, mint a szabadságos kato­na — megirtózni és megmámoro­­sodni egy hónap alatt mindattól, ami az egész esztendő értelmét adja. Mert hiába az egész spa­nyol Dél-Amerika és ráadásul a nyelvileg anyai Spanyolhan — sehol sem olyan fontos a spanyol szó szép, hiteles ejtése-zengése, mint a kreol, a mesztic, a nyo­morgó, őrjöngő, bolond Limában, ahol minden valószínűtlen, ámde semmi sem lehetetlen. Még ez az önkényes olvasat sem, még az a maró, gúnyos báj sem, ahogy szerző csúfot űz saját, szerelme­­tes népe bigott argentin­ gyűlöle­téből. „A nemzeti önismeret drámája" . Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat (Magvető, 270 old.) Az eszmetörténet egyik sajátos paradoxona, hogy időről időre ak­tuálissá válnak bizonyos kérdés­­felvetései. Köves Erzsébet Kelet és Nyugat című eszmetörténeti munkájában a múlt század első felének két meghatározó orosz gondolkodásmódját részletezi: a szlavofilekét és a nyugatosokét. Miközben a múlt század első fele szinte világszerte fölvetette — és Európa egyes országaiban már föl is dolgozta — a „nemzeti önisme­ret drámáját”, Oroszország hason­­líthatatlan és mindegyiknél rosz­­szabb társadalmi feltételek közt kezd hozzá ugyanehhez. A miklósi rezsim, mint a szla­­vofilok és nyugatosok vitáját meg­határozó és körülölelő társadalmi berendezkedés, mintha örök idők­re konzerválni óhajtotta volna sa­ját fennállását, körültekintően lét­rehozta mindazokat a szerveket és testületeket, amelyek ezt szol­gálták. Rendőrállam, katonai dik­tatúra — ezek a kifejezések mu­tatnak rá a dekabrista felkeléstől egy életre megrettent és az erő­szakba menekülő Miklós országá­ra. Ebben a minden szempontból szellem- és gondolkodás ellenfil’ at­moszférában fejlődött ki az a két ideológia, amelyek virágkorukban egymással csatáztak ugyan, de mindkettő a fennálló rendszerrel legalább részben szemben az or­szág jövőjét, a fejlődés lehetséges útját álmodta meg magának. A be­következett , illetve be nem kö­vetkezett — eseményeket tekintve tényleg csak álmodta... A szerző alaposan elemzi a két eszmerendszer hátterét, megszü­letésének folyamatát, kikristályo­sodásuk állomásait. Életrajzokkal és eseményleírások­kal bőven meg­tűzdelt eszmerajzából fokozatosan bontakozik ki a két mozgalom ar­culata. Köves Erzsébet elfogultság­­mentesen törekszik arra, hogy a szlavofilok és nyugatosok egymás elleni küzdelmei mellett elsősor­ban azt emelje ki, ami mindkét áramlatot a haladáshoz köti, így történelmi érvényességét igazolja. Bár a szlavofilok fontos egyet­értésekkel kapcsolódtak a korabeli rendszerhez és az orosz népiesek­hez, utópisztikus, idealisztikus el­képzeléseik a tősgyökeres és „iga­zi” orosz társadalomról jócskán tartalmaztak kritikai elemeket. Noha nyílt szembefordulásig vagy politikai cselekvésig soha nem ju­tottak el, felkészültségük, messze a kor átlaga fölé emelkedő mű­veltségük maga is egyfajta szem­benállás volt. És — nem kis mér­tékben — inspiráció is az Euró­pára figyelő nyugatosok számára. Ők nemcsak a fennálló renddel szemben voltak sokkal radikáli­sabbak, hanem igencsak kritiku­san elemezték a szlavofilok jobbí­tó szándékainak lényegét. A befe­lé fordulás, az Oroszországot Európától hermetikusan bezáró, az ororosz lélekhez, visszatérő ,­ ideoló­giában meglátták és bírálták a retrográdot, a történelmileg visz­­szafelé húzót, a legmélyén hala­dásellenest. A nyugatosok „két­­frontos” küzdelme konkrét és azonnali hatásában kevéssé volt eredményes, de eszmeiségében hosszú időre meghatározta a prog­resszió nemzetről való gondolko­dását. Köves Erzsébet kiemelten fog­lalkozik mindkét áramlat vezér­alakjaival és irodalmi-művészeti hatásával. Mint minden eszmetötr­­ténetileg jelentős irányzat, az em­lítettek is természetesen, másrészt mesterségesen teremtették meg a maguk irodalmi önigazolását. Nyu­­gatos oldalról a későbbi kritikai realizmus előfutárait köszöntötték a kortársak. A szlavofileknél fő­ként a teoretikusok próbálkoztak irodalmi munkákkal, majd ké­sőbb jelentős orosz írók tértek vissza a szlavofil ideákhoz — im­már más történelmi-társadalmi közegben, a század második felé­ben, illetve vége felé. A szlavofil—nyugatos szembenál­lás bemutatásánál a szerző néhány hangsúlyos félmondattal utal ar­ra is, hogy az elemzett vita gyö­kere máskor és másutt szintén je­lentkezik a történelem folyamán. Elég, ha Magyarországon akár a felvilágosodás és reformkor ez irá­nyú polémiáira gondolunk, vagy akár sokkal később a nacionaliz­mus különböző történelmi szere­peire, vagy az egészen „modern” népi-urbánus vitára. Mindegyik mélyén a haladás koncepciójában, a nemzeti­ népi szerepének megíté­lésében mutatkoznak lényegi kü­lönbségek, s megannyiszor az adott társadalmi helyzet erőviszonyainak függvényében dőlt el a vita. A múlt századi orosz polémia nem kavart igazán aktív társadal­mi viharokat, nem fakadt belőle közvetlen politikai következmény. Eszmetörténeti jelentőségét — már csak ,az elmúlt másfélszázad ese­ményeinek fényében is — nehéz volna vitatni. Köves Erzsébet könyve népszerűen, az érdeklődő olvasó számára érthetően ezt is be­bizonyítja. Csáki Judit E. Szasi István: Hordalék - Déry Tibor emlékére Nem kötelező olvasmány . Móri Ogai: A vadlúd (Európa, 142 old.) Miért vegye kézbe az ember itt és ahost ezt a karcsú könyvet? Miért szánjon rá néhány órát an­nak az írónak három elbeszélésére, aki Proust, Joseph Conrad, Kafka kortársa volt, de náluk kevésbé jelentős? Miért fedezzünk fel Aku­­tagava időbeli társaságában egy úgynevezett japán naturalistát? Megszoktuk, hogy a külföldi pró­zában, elsősorban a valamivel ré­gebbiben, oly kényesen válogas­sunk, akár egy milliomos a fehér­neműboltban. S ha már egyszer, akkor a presztízs által szavatolt minőségben utazunk, vagy pedig lektűr és krimi mellett „lazítunk”. És rajtavesztünk. Nemcsak azért, mert szem elől tévesztjük az osz­tályon felüli cégjelzésű művek va­lódi közegét, amely elevenné teszi, hitelesíti, az irodalmat. Az irodal­mi minőség más módon is kifog rajtunk. Nem minden pillanatban az a legjobb, ami egyébként a leg­jobb. Ha művészetben létrejött va­lami jó, akkor eljönnek azok az idők és személyek is, akiknek ez a jó egyszer a legjobbá válik,és egy pillanatra összehasonlíthatatlanul szikrázik fel az olvasási élmény. A Diornál fel lehet öltözni tetőtől tal­pig és minden alkalomra, de az iro­dalmat nem lehet megismerni né­hány kiválasztott nagyság művein keresztül. Móri Ogai már a naturalizmusá­val megtorpanásra késztet. Ez a kelletlenségig száraz és szikár le­írás élesen elüt Zolától, Maupas­­sant-tól; modernül összecseng a későbbi tényirodalom módszerével. A kötet három elbeszélése közül a két jóval rövidebb — Hürkecz István és Teleki Erzsébet fordítá­sai — elhalványodik a címadó mel­lett, amelyet Göncz Árpád ültetett át, mesterien. A vadlúd — jelleg­zetes elterelő cím ez, akár a madár villanásnyi szerepe a novellában, mintha minden ezen múlna. Le­gyen csak az a látszat, hogy egy apróság is megsemmisítheti a sze­relmet, miközben tudjuk, hogy ez a kényes csekélység csak akkor válhat hatékonnyá, ha a sors vas­törvénye támogatja. De végül mégis éreznünk kell, hogy a sors biztos íve feszül ki a bizonytalan tényezők sokasága fölé. A történet végtelenül egyszerű. 1880-ban egy tokiói egyetemista rendszeres napi sétái egy kitartott lány ablaka előtt vezetnek fel. A lány nézi az ablakból a fiút, a fiú a lányt az utcáról." Köszönnek, mo­solyognak. Egyszer szóba elegyed­nek. A vonzalom fokozódó feszült­sége megteremti az alkalmat: kü­­lön-külön futó sorsvonaluk össze­érhetne, az éjszakák végtelensé­géből egyet végre kiragadhatnának maguknak. Ám a vadlúd képében közbelép egy apró, földhözragadt véletlen, s a találkozás helyett örökre elválnak. Valójában meg nem történt tör­ténet ez. A vágyak és vonzalmak rejtett, belső históriája, melyet a valóságos történések koncentrikus körei öveznek. A lényeg ez a meg nem valósult történet volna, de hi­szen szinte nincs is, hogyan lehetne leírni. A megvalósulhatatlan sze­relmi történetet azokon a reális viszonylatokon keresztül beszéli el Móri Ogai, amelyek a fiú és a lány­ tekintetét egy napon össze­fonták, egész lényüket pedig ele­jétől fogva és végérvényesen elvá­lasztották. Értelmetlen szenvedések, hiába­való kitörések, magányos küzdel­mek, hazug tettek és szavak töme­ge népesíti be az elbeszélést. Az egyetlen dolog, amiben értelem, és szépség rejtőzött, nem történik meg. Ha tetszik, merő véletlenség­­ből, ha tetszik a sorsok vastörvé­nyéből. A meg nem történt fontos dolog jóformán észrevétlenül, alig látható apró rezdülésekkel bele­­vész a zsivajgó valóságba. Ha a „kötelező” és véletlenszerű vagy kikerülhetetlen és fölösleges olvas­mányok zuhatagában az ember vé­letlenül kézbe vesz egy ilyesfajta „szabadon választott” művet, az olyan, mintha hirtelen valóra vál­tana egyet a sok lehetséges, és egyébként soha meg nem valósuló szerelem közül. Szelényi Anna 1933. JÚLIUS 15.

Next