Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-30 / 13. szám - Pálos Rozita: Soká suhogtak… • vers (11. oldal) - Petrőczi Éva: „Elarctalaníthatatlanul” • könyvkritika • Szöllősi Zoltán: Égitető (Szépirodalmi) (11. oldal) - Földényi F. László: Egy hiányzó láncszem • könyvkritika • Vajda Jánosné Bartos Rozália: Emlékirataim (Szépirodalmi) (11. oldal) - B. Szabó Zoltán: Részlet a Taóból • kép (11. oldal)

PÁLOS ROZITA: Soká suhogtak... Venczel Verának Soká suhogtak a szélben Anyám, kopott kötényei. Mielőtt végleg ágybadőlt mosta és teregette ki. Nem tudtam leszedni őket, őrizték a mozdulatot. Tisztán hagyta el mindenét, ahogy fénye a csillagot. Hófödte falunkban akkor három nap harangok sírtak. Bennem még nem hallgattak el, konganak, konganak, hívnak. Néha szelíden megérint a kékfestő kötény illat.­ Sötét utcákon ő kísér. Kontyában lenszőke csillag. ,, Elar d­ala iíthatatla­nul'' . Szöllősi Zoltán: Égite­­tő (Szépirodalmi, 102 old.) „A szónak csak kagylózúgását hallani”, írta Szöllősi Zoltán 1974- b­en, első verseskönyve, a Csont­­korall előszavában. Most, harma­dik könyvéről szólván se jelle­mezhetnénk találóbban a költőt, mint egykori szűkszavú, pontos vallomásával. Verseinek ma is kagylóakusztikája van: az olvasó és a költő személyes kínjai között mindmáig ott feszül a héj, a tar­tózkodás, az önfegyelem, a visz­­szafogottság válaszfala; mögüle ■tompábban hangzik a­­ kiáltás, a sírás és a szitok. Nem a szélsősé­gektől, a harsányságtól való irtó­zás vagy a konformizmus diktálja a költőnek ezt a magatartást. Nem udvarias poéta ő, csak — vérbeli ■lírikus lévén — jól tudja: a kagy­lózúgásra tartósabban képes fü­lelni az ember, mint a dobhártya­repesztő bömbölésre... * Hogy írásom „fedőnevét” Szöl­lősi alkotói múltjából vettem, van még egy, az előbbinél lénye­gesebb oka: három eddigi köteté­nek darabjai között nagyon szo­ros az összefüggés. Gyakoriak ná­la a vándormotívumok, sőt az ön­idézés, ez azonban nem válik ön­­plágiummá. Mostani válogatásá­nak címe, az Égitető például a Csontkorallban még verseim volt. E harmadik kötet legnagyobb ha­tású írása, az Áldozati morzsák a szemétből pedig szervesen magá­ba építi a Vacsora jégen — a má­sodik Szöllősi-könyv — egyik je­lentős opuszát, az Esőt. Más szempontból is hűséges pá­lyakezdő éveihez: a „szőke, kisebb hazának”, a Nyírségnek, amely 1974-ben a Kelet jelöt antológiá­val indította útjára, alig akad ra­gaszkodóbb — ezt a tájat a köl­­tőietlenség közhelyes bélyegétől új és új versekben megszabadító — dalnoka, mint ő. (Férfibánat, Sza­bolcsi film, Expozíció). A felsorolás utolsó darabja, az Expozíció más szempontból is fontos és jellemző. Tetten érhető benne, hogyan köti össze lírája a legnagyobb természetességgel a múltat és jelent: zsoltáros han­got, s a csőrében olaj­ágat hozó galambot mai létünk tárgyi ele­meivel: a­ „vérol­ajos dízellel” és a „vakító vak sínekkel”. E két vilá­got, két idődimenziót itt, és ver­seinek javában gyakorta egyetlen kép fogja egységbe: „félszárnyú kezem szálldos / csőrében égő / cigarettát hoz”. E kép összetettsé­ge aligha szorul bővebb elemzés­re. Végül nem hallgathatjuk el: Szöllősi — a maga evilágibb, ha úgy tetszik, profánabb módján — az emberi szenvedés kifejezésében mind többször eljut azokra a magaslatokra, ahová Pilinszky Já­noson kívül kevesen. Csak kő ké­se című rekviemje, a halott ked­ves (de végeredményben minden halott!) siratója bizonyítja ezt. Ami még hiányzik verseiből (s ami Pilinszky lírájának állandó alkotórésze!): a feloldozás, a vi­gasz és az enyhülés ígérete. Ezt a vallásos indíttatáson innen is megtermi előbb-utóbb embersége, hűsége, költészetének ereje. Bár nem tartozik nemzedéke — a negyvenes­­évek szülöttei­nek­­ favorizált sikeremberei közé, okunk van hinni benne: az „el­ nem arctalanítható” költők egyike. Petrőczi Éva FÖLD­ÉN­YI F. LÁSZLÓ Egy hiányzó láncszem , Vajda Jánosné Bartos Ro­zália: Emlékirataim (Szépirodal­mi, 492 old.) Ismét egy rendhagyó „regény”: zavaros, kusza, semmi elegancia, semmi magakeltetés, írója nem is­meri a hatáskeltés titkát, az egyensúlyozást, a mérlegelést, képtelen különbséget tenni a vég­zet és a mindennapok, vagy az ösztönök és a­ hit között. Regény­nek sem mernénk nevezni, ha nem sejtenénk, hogy az igazi re­gények olyanok, mint az elhagyott tengeralattjárók: ismeretlen tör­vényeknek engedelmeskednek. Vajda János feleségének, Bartos Rózának most megjelent emlék­irata sem a belvizek jachtjai közé tartozik: más horizontok felé tart. Oda, ahová a magyar regényírók csak a legritkábban éreztek hon­vágyat, és amiről csak elvétve volt tudomásuk. A kockázat és a bukás veszélye önmagában is min­dig rémisztő volt. De hunyjuk be szemünket a műfajmegjelölés előtt, ne nevez­zük se regénynek, se emlékirat­nak, hanem védtelen írásműként vegyük kezünkbe. Gyanúnk ekkor fog tényleg igazolódni, mert Bar­tos Róza könyve a legnevesebb magyar regényeknél is regénysze­­rűbb. Ez az írás, amely szándéka szerint nem kíván több lenni an­nál, amit a címe is kínál, minden elméleti, esztétikai fejtegetésnél élesebben világít rá hazai regény­­irodalmunk közel kétszáz éves di­lemmájára. Arra, hogy az életet a kalandossággal, a sorssal való szembenézést a zúgolódással, a történelmet a pátosszal felcserélő klasszikus magyar regények­ több­nyire mindig is antiregények vol­tak, amelyek az idegen nyelvűek ajkára még a gyermekirodalomnak kijáró mosolyt sem tudták előcsal­ni. Minden regény sémákból épít­kezik: a kontúrokat nélkülöző életanyagot addig gyúrja, amíg az történetté nem formálódik. A re­gények azt az illúziót sugallják, mintha az életben minden csak akkor nyerné el értelmét, ha egy történet részévé­ válhat; amiről a regények univerzumában nem esik szó, az talán nem is létezik. Az igazság kedvéért azonban te­gyük hozzá: a valódi regények történeteiben magának , a létezés­nek a sematizmusa, a keletkezés­nek és az elmúlásnak a fölöttébb egyhangú ritmusa cseng vissza, anélkül, hogy az írók erre külön felhívnák a figyelmet. Fontane vagy Dosztojevszkij, Musil vagy Woolf, Kafka vagy Céline regé­nyeiben a téma és a hangvétel különbsége ellenére, az életanyag és a történetet életre keltő sémák mély azonosságát fedezhetjük fel. A magyar regényirodalom múlt századi fő­gramából ez az alapve­tő azonosság hiányzik. A történel­mi regénynek nincs meg a szemé­lyes, egzisztenciális hitele, a pri­vát történetek mögül pedig hiány­zik a létezés megértésének az igé­nye. A sémákat, amelyek nélkül persze egyáltalán nem létezhetne regény, ebben az esetben nem a létezés ritmusa hozza létre, ha­nem a gyermeki fantázia, amely sokszor éppen a meglevő élet­anyag ellenében talál ki magának sémákat, anekdotákat, kalando­kat, zsánerképeket, távlatokat nél­külöző életformákat. Ezek a sé­mák azonban nem többek roman­tikus előítéleteknél: éppen azt te­szik láthatatlanná, ami az embe­reknek igazán fontos és amiről az igazi regényeknek szólniuk kelle­ne. A klasszikus magyar regé­nyekben megjelenő élet anekdoti­­kussá és irodalmivá degradálódik, és a húsbavágóan valódi, elmond­hatatlan élet kiszorul belőlük. Egy ördögi körbe volt (van) bezárva a magyar regény: a torz történelmi fejlődés olyan hevenyészett látás-, módot, bravúros félrebeszélést csi­kart ki belőle, amely garantálja, hogy e fejlődés „természetesnek”, „magyarnak” tetsszék. Bizonyos értelemben a Jókai—Mikszáth tí­pusú regény gördülékenyebb, ola­­jozottabb, mint a világirodalom legnagyobb regényei; jobban „meg van csinálva”, eszközökben gazda­gabb. Vegyük ehhez a történelmi problémák iránti fogékonyságot, a haladásba vetett hitet és a min­denek felett lengő pátoszt (mind­ezt a huszadik század is megőriz­te), semmi sem indokolja az ön­kritikát. És mégis: az egzisztenciális koc­kázattól, a nemcsak technikai ügyetlenségtől való félelem min­dig olyan erős volt nálunk, hogy Dosztojevszkijnek itt nem lett volna keresnivalója, és a törté­nelmi problémák iránti fogékony­ság is frivol kacérkodásnak bizo­nyult azokhoz képest, akik a leg­apróbb gesztusban is a végzetre ismertek rá. A magyar próza a legritkább esetekben bocsátkozott túlzásokba; sem a dosztojevszkiji rendetlenség, sem a kafkai végső elrendezettség nem kísértette meg. És az arany középút, mint min­dig, itt is a tehetetlenséget, a ki­szolgáltatottságot leplezi. Mert akik megpróbáltak kiszakadni az uralkodó hagyományokból, vagy eleve nem is vettek róluk tudo­mást, azok magányos csapásra, a kudarc vonzáskörébe tévedtek. Magyarországon a kudarc min­dig ígéretesebbnek bizonyult a si­kernél. A lelkesítő kudarcok közé tartozik Vajda Jánosné emlékira­ta is, amely bár jóval ígéretesebb a korabeli regényirodalomnál, tor­zó maradt, és ennyiben a regény által elnyomott novellisztikával, , Gozsdu Elek, Petelei István, Thu­­ry Zoltán, de­­mindenekelőtt Csáth Géza világával rokonítható. „Hű” képet akar festeni a múltról, de érzi, hogy a múlt a maga objekti­vitásában megfejthetetlen, és hogy egyedül az azt fürkésző szemnek van hitele. A világ olyan, ami­lyennek a szem látja, és Bartos Róza páratlan merészsége abban a gátlástalanságban rejlik, amely­­lyel életre kelti a múltat. Felesle­gesnek tartja a fontolgatást: a­­dolgok végső igazságát úgyis a szenvedély, a sors átélésének a hőfoka szavatolja. Nem fontos hát, hogy hiteles-e a lapokon megelevenedő Vajda. Élvezetünket ez semmiképpen sem befolyásolja. Egy regény sem tet­szik jobban attól, ha tudjuk, hogy megtörtént eseményeket mond el. Az igazi élvezetet mindig a lehe­tőségek horizontjának a megpil­lantása jelenti, ami természetesen nem a fantázia, hanem a valóság birodalmát veszi körül. A lehető­ségnek és a valóságnak ez a töké­letesen szuverén, szinte a sarokba szorított bűnözők elszántságát idé­ző felszabadítása biztosít e könyv­nek kiváltságos helyet a magyar próza, és ezen belül a magyar re­gény történetében, amely mindig is szűkölködött az olyan művek­ben, amelyek elfogulatlanok len­nének saját műfajukat illetően, és a gátlásokat levetkőzve, szabadon csodálkoznának rá az emberi léte­zésre. Márpedig az irodalom itt kezdő­dik. Nem egyszerűen lerombolja az erkölcsi, politikai, művészi vagy az ösztönökkel kapcsolatos előítéleteket, hanem nem vesz ró­luk tudomást. Bartos Róza köny­vében ez nem abban mutatkozik meg, hogy Vajda emlékét meg­próbálja tisztára mosni vagy meg­védeni az értelmezésektől. Mód­szere kérlelhetetlenebb és fojto­­gatóbb: egy Vajda János nevű férfi házaséletéről írva, egyik ré­teget a másik után bontja le, el­jutva a szavakkal bekeríthetetlen megsemmisülésig. Nem klasszikus történetet ír, hanem megszállott­ként csapong ide-oda,­ és minden­ben ugyanazt fedezi fel. A bonc­asztalon fekvő Vajda látványa ugyanúgy kétségbeejti, mint az, hogy Gina megöregedett; az üstö­kös feltűnését éppolyan döbbene­ ■ tesnek tartja, mint azt, hogy férje poharakban tartogatja a vizeletét, és ha a jószerint ismeretlen Róza elé Vajda letérdepel, felkiáltva: „Ó! Felség!”, akkor ez ugyanolyan nyomasztó, mint az, ha merő sze­szélyből elzavarja maga mellől a „madárvelőjű”, „marha nőt”. Az emlékező mintha valamilyen föl­döntúli pontra szegezné a szemét, úgy veszi tudomásul: az élet ilyen. Ha Vajda egy elmebeteg elszánt­ságával küzd, hogy elnyerhesse Róza kezét, majd az esküvő nap­ján rezignáltan legyint, akkor az emlékíró nem panaszkodik, mi­ként akkor sem siránkozik sokat­, amikor Vajda meggyilkolja a Ró­zától született ikreit. Ehelyett in­kább azzal van elfoglalva, hogy befúj-e a szél az ablakon; hogy mit vegyen ajándékba a gyilkos­nak; hogy miként kezelje annak beteg­ség­zelét; hogy miként tud­ná ő, a feleség Vajdának és ve­­télytársnőjének, Ginának a talál­kozóját megszervezni. Az „ép ér­zékű” magyar írókkal ellentétben nem száll síkra a becsületért, az erkölcsi igazságért, nem keres „humánus” megoldást, hanem be­letörődik a létezés végső, politi­kailag vagy erkölcsileg megvál­toztathatatlan ellentmondásosságá­ba. Emlékirata ezért kerüli el a gyermekirodalom csapdáját, ki­védve a fontoskodásnak kijáró ne­vetségesség veszélyét. Ugyan ho­vá fellebbezhetne a pókhálóba gabalyodott légy? ★ A világ mindmegannyi esemé­nye egy szintre kerül: egyik sem kiemelkedőbb a másiknál. A szen­vedély abszolút uralma alatt Róza Olyan higgadt és megértő lesz, mint egy szent — még ha hígagyú is. De mert ezt a szenvedélyt ki is éli és élvezi, ördögivé is válik. Az a Pest, amely könyvében kirajzo­lódik, nem a magyar főváros, nem az operettek világa, hanem föld­rajzilag körülhatárolhatatlan po­kol, amelyet a kortárs regényírók makacsul vonakodnak észrevenni; az a Vajda János pedig, akit meg­ismerünk, nem egy becsületes nagy magyar költő, hanem egy fantom, aki még Gina képét is azért tartja az előszobájában, „mert nekem sose ért annyit ez a hölgy, hogy szobámban tartsam a képét”, és akit a gyermekgyilkos­ságért éppúgy nem lehet az er­kölcs ítélőszéke elé állítani, mint Sztavrogint a kislány megrontá­sáért. Ne törődjünk azzal, hogy a ma­ga mentségére írta-e le Róza az emlékeit vagy a hűség kedvéért. Figyeljünk inkább a hangnemre, arra az önmaga előtt is leplezett beletörődésre, amellyel az életet folyamatos borzalomként éli meg, anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Megérezte azt, amit a ko­rabeli nyugati és orosz regényírók már tudtak: az életnek nincsen semmiféle középpontja sem. Tör­ténetében egymásra csúsznak a horizontok (politika, erkölcs, há­zasság, szerelem, művészet, per­verzió), és a létezés mint állandó­sult katasztrófa jelenik meg. Az igazság kedvéért (és ne csak Róza mentségére) tegyük hozzá: ma­gyar katasztrófa ez a véget nem érő földrengés, amelyet ma sem hevertünk ki.★ Egy hiányzó láncszem ez is. De a lánc, amelybe illeszthető lenne, maga is hiányzik. Az önismeret­ben oly korlátozott magyar iro­dalmi próza mintha napjainkban próbálna ismét szembenézni ön­magával, hogy leszámoljon azzal a magyar regényírói hagyomány­nyal, amely anekdotázással, ka­landossággal, kellően adagolt ha­tásokkal, mindenekelőtt pedig bravúrosan tálalt előítéletekkel, rögtönzött politikai szemlélettel igyekszik elleplezni, hogy törté­nelmileg, művészileg egyraránt gúzsba van kötve. Talán nem vé­letlen, hogy a századforduló pró­zája, a novellisztika mellett egy emlékirat, egy nem emancipált regény formájában érzékeltette a horizontok összezavarodását, a létezés természetellenességét. Ért­hető, ha Bartos Róza Emlékiratait nem a Vajda iránt érdeklődők fi­gyelmébe ajánljuk, hanem azoké­­ba, akik a magyar próza korsze­rűvé válásának, a kívülről érkező eszmék kényszerétől való megsza­badulásának a problémáját nem­csak művészi kérdésnek tekintik. „Minden lári-fári” — mondja az emlékiratok hőse; „csupán az em­ber akarata, az minden”. Ez min­denre érvényes; végül is az iro­dalmat sem az irodalmi kérdések éltetik. B. Szabó Zoltán: Részlet a Taóból 1984. MÁRCIUS 30.ELET ÉSg® IRODALOM

Next