Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-30 / 13. szám - Pálos Rozita: Soká suhogtak… • vers (11. oldal) - Petrőczi Éva: „Elarctalaníthatatlanul” • könyvkritika • Szöllősi Zoltán: Égitető (Szépirodalmi) (11. oldal) - Földényi F. László: Egy hiányzó láncszem • könyvkritika • Vajda Jánosné Bartos Rozália: Emlékirataim (Szépirodalmi) (11. oldal) - B. Szabó Zoltán: Részlet a Taóból • kép (11. oldal)
PÁLOS ROZITA: Soká suhogtak... Venczel Verának Soká suhogtak a szélben Anyám, kopott kötényei. Mielőtt végleg ágybadőlt mosta és teregette ki. Nem tudtam leszedni őket, őrizték a mozdulatot. Tisztán hagyta el mindenét, ahogy fénye a csillagot. Hófödte falunkban akkor három nap harangok sírtak. Bennem még nem hallgattak el, konganak, konganak, hívnak. Néha szelíden megérint a kékfestő kötény illat. Sötét utcákon ő kísér. Kontyában lenszőke csillag. ,, Elar dala iíthatatlanul'' . Szöllősi Zoltán: Égitető (Szépirodalmi, 102 old.) „A szónak csak kagylózúgását hallani”, írta Szöllősi Zoltán 1974- ben, első verseskönyve, a Csontkorall előszavában. Most, harmadik könyvéről szólván se jellemezhetnénk találóbban a költőt, mint egykori szűkszavú, pontos vallomásával. Verseinek ma is kagylóakusztikája van: az olvasó és a költő személyes kínjai között mindmáig ott feszül a héj, a tartózkodás, az önfegyelem, a viszszafogottság válaszfala; mögüle ■tompábban hangzik a kiáltás, a sírás és a szitok. Nem a szélsőségektől, a harsányságtól való irtózás vagy a konformizmus diktálja a költőnek ezt a magatartást. Nem udvarias poéta ő, csak — vérbeli ■lírikus lévén — jól tudja: a kagylózúgásra tartósabban képes fülelni az ember, mint a dobhártyarepesztő bömbölésre... * Hogy írásom „fedőnevét” Szöllősi alkotói múltjából vettem, van még egy, az előbbinél lényegesebb oka: három eddigi kötetének darabjai között nagyon szoros az összefüggés. Gyakoriak nála a vándormotívumok, sőt az önidézés, ez azonban nem válik önplágiummá. Mostani válogatásának címe, az Égitető például a Csontkorallban még verseim volt. E harmadik kötet legnagyobb hatású írása, az Áldozati morzsák a szemétből pedig szervesen magába építi a Vacsora jégen — a második Szöllősi-könyv — egyik jelentős opuszát, az Esőt. Más szempontból is hűséges pályakezdő éveihez: a „szőke, kisebb hazának”, a Nyírségnek, amely 1974-ben a Kelet jelöt antológiával indította útjára, alig akad ragaszkodóbb — ezt a tájat a költőietlenség közhelyes bélyegétől új és új versekben megszabadító — dalnoka, mint ő. (Férfibánat, Szabolcsi film, Expozíció). A felsorolás utolsó darabja, az Expozíció más szempontból is fontos és jellemző. Tetten érhető benne, hogyan köti össze lírája a legnagyobb természetességgel a múltat és jelent: zsoltáros hangot, s a csőrében olajágat hozó galambot mai létünk tárgyi elemeivel: a „vérolajos dízellel” és a „vakító vak sínekkel”. E két világot, két idődimenziót itt, és verseinek javában gyakorta egyetlen kép fogja egységbe: „félszárnyú kezem szálldos / csőrében égő / cigarettát hoz”. E kép összetettsége aligha szorul bővebb elemzésre. Végül nem hallgathatjuk el: Szöllősi — a maga evilágibb, ha úgy tetszik, profánabb módján — az emberi szenvedés kifejezésében mind többször eljut azokra a magaslatokra, ahová Pilinszky Jánoson kívül kevesen. Csak kő kése című rekviemje, a halott kedves (de végeredményben minden halott!) siratója bizonyítja ezt. Ami még hiányzik verseiből (s ami Pilinszky lírájának állandó alkotórésze!): a feloldozás, a vigasz és az enyhülés ígérete. Ezt a vallásos indíttatáson innen is megtermi előbb-utóbb embersége, hűsége, költészetének ereje. Bár nem tartozik nemzedéke — a negyvenesévek szülötteinek favorizált sikeremberei közé, okunk van hinni benne: az „el nem arctalanítható” költők egyike. Petrőczi Éva FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ Egy hiányzó láncszem , Vajda Jánosné Bartos Rozália: Emlékirataim (Szépirodalmi, 492 old.) Ismét egy rendhagyó „regény”: zavaros, kusza, semmi elegancia, semmi magakeltetés, írója nem ismeri a hatáskeltés titkát, az egyensúlyozást, a mérlegelést, képtelen különbséget tenni a végzet és a mindennapok, vagy az ösztönök és a hit között. Regénynek sem mernénk nevezni, ha nem sejtenénk, hogy az igazi regények olyanok, mint az elhagyott tengeralattjárók: ismeretlen törvényeknek engedelmeskednek. Vajda János feleségének, Bartos Rózának most megjelent emlékirata sem a belvizek jachtjai közé tartozik: más horizontok felé tart. Oda, ahová a magyar regényírók csak a legritkábban éreztek honvágyat, és amiről csak elvétve volt tudomásuk. A kockázat és a bukás veszélye önmagában is mindig rémisztő volt. De hunyjuk be szemünket a műfajmegjelölés előtt, ne nevezzük se regénynek, se emlékiratnak, hanem védtelen írásműként vegyük kezünkbe. Gyanúnk ekkor fog tényleg igazolódni, mert Bartos Róza könyve a legnevesebb magyar regényeknél is regényszerűbb. Ez az írás, amely szándéka szerint nem kíván több lenni annál, amit a címe is kínál, minden elméleti, esztétikai fejtegetésnél élesebben világít rá hazai regényirodalmunk közel kétszáz éves dilemmájára. Arra, hogy az életet a kalandossággal, a sorssal való szembenézést a zúgolódással, a történelmet a pátosszal felcserélő klasszikus magyar regények többnyire mindig is antiregények voltak, amelyek az idegen nyelvűek ajkára még a gyermekirodalomnak kijáró mosolyt sem tudták előcsalni. Minden regény sémákból építkezik: a kontúrokat nélkülöző életanyagot addig gyúrja, amíg az történetté nem formálódik. A regények azt az illúziót sugallják, mintha az életben minden csak akkor nyerné el értelmét, ha egy történet részévé válhat; amiről a regények univerzumában nem esik szó, az talán nem is létezik. Az igazság kedvéért azonban tegyük hozzá: a valódi regények történeteiben magának , a létezésnek a sematizmusa, a keletkezésnek és az elmúlásnak a fölöttébb egyhangú ritmusa cseng vissza, anélkül, hogy az írók erre külön felhívnák a figyelmet. Fontane vagy Dosztojevszkij, Musil vagy Woolf, Kafka vagy Céline regényeiben a téma és a hangvétel különbsége ellenére, az életanyag és a történetet életre keltő sémák mély azonosságát fedezhetjük fel. A magyar regényirodalom múlt századi főgramából ez az alapvető azonosság hiányzik. A történelmi regénynek nincs meg a személyes, egzisztenciális hitele, a privát történetek mögül pedig hiányzik a létezés megértésének az igénye. A sémákat, amelyek nélkül persze egyáltalán nem létezhetne regény, ebben az esetben nem a létezés ritmusa hozza létre, hanem a gyermeki fantázia, amely sokszor éppen a meglevő életanyag ellenében talál ki magának sémákat, anekdotákat, kalandokat, zsánerképeket, távlatokat nélkülöző életformákat. Ezek a sémák azonban nem többek romantikus előítéleteknél: éppen azt teszik láthatatlanná, ami az embereknek igazán fontos és amiről az igazi regényeknek szólniuk kellene. A klasszikus magyar regényekben megjelenő élet anekdotikussá és irodalmivá degradálódik, és a húsbavágóan valódi, elmondhatatlan élet kiszorul belőlük. Egy ördögi körbe volt (van) bezárva a magyar regény: a torz történelmi fejlődés olyan hevenyészett látás-, módot, bravúros félrebeszélést csikart ki belőle, amely garantálja, hogy e fejlődés „természetesnek”, „magyarnak” tetsszék. Bizonyos értelemben a Jókai—Mikszáth típusú regény gördülékenyebb, olajozottabb, mint a világirodalom legnagyobb regényei; jobban „meg van csinálva”, eszközökben gazdagabb. Vegyük ehhez a történelmi problémák iránti fogékonyságot, a haladásba vetett hitet és a mindenek felett lengő pátoszt (mindezt a huszadik század is megőrizte), semmi sem indokolja az önkritikát. És mégis: az egzisztenciális kockázattól, a nemcsak technikai ügyetlenségtől való félelem mindig olyan erős volt nálunk, hogy Dosztojevszkijnek itt nem lett volna keresnivalója, és a történelmi problémák iránti fogékonyság is frivol kacérkodásnak bizonyult azokhoz képest, akik a legapróbb gesztusban is a végzetre ismertek rá. A magyar próza a legritkább esetekben bocsátkozott túlzásokba; sem a dosztojevszkiji rendetlenség, sem a kafkai végső elrendezettség nem kísértette meg. És az arany középút, mint mindig, itt is a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot leplezi. Mert akik megpróbáltak kiszakadni az uralkodó hagyományokból, vagy eleve nem is vettek róluk tudomást, azok magányos csapásra, a kudarc vonzáskörébe tévedtek. Magyarországon a kudarc mindig ígéretesebbnek bizonyult a sikernél. A lelkesítő kudarcok közé tartozik Vajda Jánosné emlékirata is, amely bár jóval ígéretesebb a korabeli regényirodalomnál, torzó maradt, és ennyiben a regény által elnyomott novellisztikával, , Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, demindenekelőtt Csáth Géza világával rokonítható. „Hű” képet akar festeni a múltról, de érzi, hogy a múlt a maga objektivitásában megfejthetetlen, és hogy egyedül az azt fürkésző szemnek van hitele. A világ olyan, amilyennek a szem látja, és Bartos Róza páratlan merészsége abban a gátlástalanságban rejlik, amelylyel életre kelti a múltat. Feleslegesnek tartja a fontolgatást: adolgok végső igazságát úgyis a szenvedély, a sors átélésének a hőfoka szavatolja. Nem fontos hát, hogy hiteles-e a lapokon megelevenedő Vajda. Élvezetünket ez semmiképpen sem befolyásolja. Egy regény sem tetszik jobban attól, ha tudjuk, hogy megtörtént eseményeket mond el. Az igazi élvezetet mindig a lehetőségek horizontjának a megpillantása jelenti, ami természetesen nem a fantázia, hanem a valóság birodalmát veszi körül. A lehetőségnek és a valóságnak ez a tökéletesen szuverén, szinte a sarokba szorított bűnözők elszántságát idéző felszabadítása biztosít e könyvnek kiváltságos helyet a magyar próza, és ezen belül a magyar regény történetében, amely mindig is szűkölködött az olyan művekben, amelyek elfogulatlanok lennének saját műfajukat illetően, és a gátlásokat levetkőzve, szabadon csodálkoznának rá az emberi létezésre. Márpedig az irodalom itt kezdődik. Nem egyszerűen lerombolja az erkölcsi, politikai, művészi vagy az ösztönökkel kapcsolatos előítéleteket, hanem nem vesz róluk tudomást. Bartos Róza könyvében ez nem abban mutatkozik meg, hogy Vajda emlékét megpróbálja tisztára mosni vagy megvédeni az értelmezésektől. Módszere kérlelhetetlenebb és fojtogatóbb: egy Vajda János nevű férfi házaséletéről írva, egyik réteget a másik után bontja le, eljutva a szavakkal bekeríthetetlen megsemmisülésig. Nem klasszikus történetet ír, hanem megszállottként csapong ide-oda, és mindenben ugyanazt fedezi fel. A boncasztalon fekvő Vajda látványa ugyanúgy kétségbeejti, mint az, hogy Gina megöregedett; az üstökös feltűnését éppolyan döbbene ■ tesnek tartja, mint azt, hogy férje poharakban tartogatja a vizeletét, és ha a jószerint ismeretlen Róza elé Vajda letérdepel, felkiáltva: „Ó! Felség!”, akkor ez ugyanolyan nyomasztó, mint az, ha merő szeszélyből elzavarja maga mellől a „madárvelőjű”, „marha nőt”. Az emlékező mintha valamilyen földöntúli pontra szegezné a szemét, úgy veszi tudomásul: az élet ilyen. Ha Vajda egy elmebeteg elszántságával küzd, hogy elnyerhesse Róza kezét, majd az esküvő napján rezignáltan legyint, akkor az emlékíró nem panaszkodik, miként akkor sem siránkozik sokat, amikor Vajda meggyilkolja a Rózától született ikreit. Ehelyett inkább azzal van elfoglalva, hogy befúj-e a szél az ablakon; hogy mit vegyen ajándékba a gyilkosnak; hogy miként kezelje annak betegségzelét; hogy miként tudná ő, a feleség Vajdának és vetélytársnőjének, Ginának a találkozóját megszervezni. Az „ép érzékű” magyar írókkal ellentétben nem száll síkra a becsületért, az erkölcsi igazságért, nem keres „humánus” megoldást, hanem beletörődik a létezés végső, politikailag vagy erkölcsileg megváltoztathatatlan ellentmondásosságába. Emlékirata ezért kerüli el a gyermekirodalom csapdáját, kivédve a fontoskodásnak kijáró nevetségesség veszélyét. Ugyan hová fellebbezhetne a pókhálóba gabalyodott légy? ★ A világ mindmegannyi eseménye egy szintre kerül: egyik sem kiemelkedőbb a másiknál. A szenvedély abszolút uralma alatt Róza Olyan higgadt és megértő lesz, mint egy szent — még ha hígagyú is. De mert ezt a szenvedélyt ki is éli és élvezi, ördögivé is válik. Az a Pest, amely könyvében kirajzolódik, nem a magyar főváros, nem az operettek világa, hanem földrajzilag körülhatárolhatatlan pokol, amelyet a kortárs regényírók makacsul vonakodnak észrevenni; az a Vajda János pedig, akit megismerünk, nem egy becsületes nagy magyar költő, hanem egy fantom, aki még Gina képét is azért tartja az előszobájában, „mert nekem sose ért annyit ez a hölgy, hogy szobámban tartsam a képét”, és akit a gyermekgyilkosságért éppúgy nem lehet az erkölcs ítélőszéke elé állítani, mint Sztavrogint a kislány megrontásáért. Ne törődjünk azzal, hogy a maga mentségére írta-e le Róza az emlékeit vagy a hűség kedvéért. Figyeljünk inkább a hangnemre, arra az önmaga előtt is leplezett beletörődésre, amellyel az életet folyamatos borzalomként éli meg, anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Megérezte azt, amit a korabeli nyugati és orosz regényírók már tudtak: az életnek nincsen semmiféle középpontja sem. Történetében egymásra csúsznak a horizontok (politika, erkölcs, házasság, szerelem, művészet, perverzió), és a létezés mint állandósult katasztrófa jelenik meg. Az igazság kedvéért (és ne csak Róza mentségére) tegyük hozzá: magyar katasztrófa ez a véget nem érő földrengés, amelyet ma sem hevertünk ki.★ Egy hiányzó láncszem ez is. De a lánc, amelybe illeszthető lenne, maga is hiányzik. Az önismeretben oly korlátozott magyar irodalmi próza mintha napjainkban próbálna ismét szembenézni önmagával, hogy leszámoljon azzal a magyar regényírói hagyománynyal, amely anekdotázással, kalandossággal, kellően adagolt hatásokkal, mindenekelőtt pedig bravúrosan tálalt előítéletekkel, rögtönzött politikai szemlélettel igyekszik elleplezni, hogy történelmileg, művészileg egyraránt gúzsba van kötve. Talán nem véletlen, hogy a századforduló prózája, a novellisztika mellett egy emlékirat, egy nem emancipált regény formájában érzékeltette a horizontok összezavarodását, a létezés természetellenességét. Érthető, ha Bartos Róza Emlékiratait nem a Vajda iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk, hanem azokéba, akik a magyar próza korszerűvé válásának, a kívülről érkező eszmék kényszerétől való megszabadulásának a problémáját nemcsak művészi kérdésnek tekintik. „Minden lári-fári” — mondja az emlékiratok hőse; „csupán az ember akarata, az minden”. Ez mindenre érvényes; végül is az irodalmat sem az irodalmi kérdések éltetik. B. Szabó Zoltán: Részlet a Taóból 1984. MÁRCIUS 30.ELET ÉSg® IRODALOM