Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-04-20 / 16. szám - Tóth Sándor: Kirándulók • kép (15. oldal) - Garai Gábor: Te vagy • vers (15. oldal) - Végh Antal: Aranyfog • széppróza (15. oldal)

Mint fiatal kecskebak a sziklás dombolda­lú legelőn, ugrándozik, pattog a Nyikó-hegy­­ről le, domboldalnak neki meg vissza, ned­­ves partmenti füzek között, téglából rakott hidak alatt, köveken bukdácsolva. Ez a Fe­­hér-Nyikó, van más ága is, az megkerüli a hegyet. Zöld füves a patak partja, fél lábon ácsor­gó árva libanyáj a patak mentén, kacsák, malacok, tyúkok, távolabb egy kutya készül átugrani a vízen. A patak közepén két-három nagyobb da­rab kő jelzi az átjárás helyét. Azt mondják, ha áradás van, néha egy-egy követ a szom­szédos ház udvara alá is elgörget a víz. Se­baj, tesznek helyette másikat, van itt elég, szakadozik le a Hargita oldaláról néha má­­zsányi nagy kődarab is. Ez is egy falu. Ez a Farkaslaka nevű község olyan, mint a többi, olyan volna, ha nem itt húzódna épp a Hargita lábánál, és ha ott fent, a falu felett a templomkert szé­lében nem állna faragott­ kopjás sírhalom, zarándokhelyként. Így aztán itt minden más. Más a Nyikó habjainak tajtékzása, a Hargitáról lefelé fúvó szél, a fenyvesek sut­togása, a nagy tölgyerdők zúgása, a mada­rak rikácsolása, a széltől leroskadt fák ágai­nak reccsenése, roppanása. Nagy erő itt ez a­ föld, a fű, a patakok tiszta vize. Olyan nagy, hogy innen messzire is el tudta küldeni a táj a maga nagyköve­tét, szerte a világ sok más vidékére. De a kocsma, az itt is kocsma. Igazi, kí­vül málladozó vakolattal, bent felolajozott padlóval, kármentővel, legyen hova húzódni a kocsmárosnak, ha repülnek a poharak, kancsók, netán maga az asztal is. Aki idegen a kocsmába lép, és magyarul szólal meg, az meg se próbálja a pénztárcá­ját elővenni az ivás végeztével. Mert mindig akad valaki, aki int: amit ezek az idegen urak megittak, azt csak én fizethetem! — Én meg amit ezután megisznak! — így egy másik, harisnyás, fehér nadrágos szé­kely az asztal mögül. — Messziről jöttek — mondja a harmadik —, ott is drága a benzin, nemde? Itt is drá­ga lenne, ha vóna... Ha már a benzin árát megfizették a vendégek, akkor mi meg hadd fizessük ki ezt a bort! Így lesz ez testvé­ries ... így, így iszogat az ember Farkaslakán ... a kocsmában, esti időben, egyik poharat a másik után, szóba hozva mindent, ami kö­zös, először Áront, aztán Gáspár bácsit, a Hargitát, meg azt is, hogy hol vannak itt hát azok a megénekelt rengetegek, hisz csupa szelíd lankás vidék ez a táj. Farkas, medve vagy az eltévesztő nagy rengetegek, ugye itt nincsenek már, sehol? — Volna az mind, csak egy kicsit odébb. Oda már nem visz fel a gumikerék. Ha csak egy jó erős ló nem, vaszájú szekéren. De hát ki vállalkozna már közülünk ilyes­­­mire? Úgy szakad az emberre az este bent a farkaslaki kocsma ivójában, mintha vala­hol nem messze még volna egy mély sötét­ség, ahonnan előront az éjszaka. Vacsorázni is kéne, hálni is valahol. De itt a vacsorát említeni sem lehet, mert egy­részt a kocsmában nem főznek, meg aztán illetlen dolog is visszaélni a vendégszere­tettel. Megkérdezik az asztalnál: — Rendelt már éjszakára szállást kend­­teknek a mindenható? Vagy maguk kell, hogy utána járjanak?­­ — Itt olyan ember nincs, aki szállást ne ajánlana. Magas, barázdált arcú, szép, ősz hajú em­ber, ő a legszívélyesebb. Furcsa neve van, úgy hívják, hogy Fancsali Gábor. Gábriel­nek szólítják a társai. Lehet hetven is. Iszo­gatott már jócskán, de a nyelve, mint a szerszámnyelek járása. Soha semmi felesle­ges mozdulat. — Pedig — mondja — én is lediktálhatnék egy olyan könyvet, mint a Gáspáré. Meg akármelyikünk itt. — És miért nem diktál? — Restelli az ember az ilyesmit! Azt se tudom, Gáspár hogy adta rá magát? Mert Áron, az más!­s elment, ő sok földet bejárt, őhozzá mind illik is, amit írt... Nem várja meg senki, hogy a kocsmáros távozásra szólítsa fel egybesereglett népét. Egyszer csak szedelődzködik szép csendesen mindenki. Gábor bácsi nem ereszt bennünket. Azt mondja, nála se kicsi, se nagy, oty aztán nem leszünk láb alatt. Két fia a Regátban, az asszony a temetőben, van hely, ajjaj, annyi hely van, hogy még egy autó nép is ké­nyelmesen elférne. Kétszer is át kell ugrani az ide-oda ka­nyargó Nyikó vizét, mire a kocsmából elju- VÉGH ANTAL: ARANYFOG­ ­unk Fancsali Gábor portájára. A kocsi csak hadd maradjon itt a kocsma előtt. Annak itt lesz a legjobb, így senki sem tudja — senki illetéktelen —, hogy mégis, hol szálltak meg a vendégek? Nagy, fekete, égbenyúló faház, körül kerí­tés, karlábvastagságú fenyőkből tákolva. De a ház, nem tákolmány! Ezt mester építette! Ez olyan mestermunka, mint Áronnak egy feledhetetlenül szép novellája. Itt nem mű­ködtek közre kontárkezek ... — Úgy nézzék meg — mondja a gazda —, hogy ebben egy vasszeg nincs! Apám attól félt, ha vasszeggel ütteti össze a házat, ha­mar kirozsdál belőle. Kívül tornác, csepp kis udvar, juhászsü­­vegnyi szénakazal, lerakott ölfa. Parányi kis él, akár a betlehemi Jézusé. Csak nézi, nézi az ember, csakugyan, manapság ilyen meny­­nyei kis istállóban miért nem születnek Jé­­zuskák? Vagy éppenséggel születnek is, csak nem vesszük észre? Belül a ház. Ott is fa minden. — Itt ritkán kell meszelni... — Ha nem meszel az ember, nem pereg le a mész! Egy ágy, két ágy, három... Mindegyik dupla széles. — Még a padláson is meghalhatna akár­ki!... Ott is van hely. Takaró is, minden! Feloldódik az ember, itt csakugyan nincs terhére senkinek. Itt ez az este, ez az éjszaka megváltás a gazdának nagy, hosszú, keserű magányában. Mert a gazda, látszik az arcán, keserű ember. Szája szélén az a két ke­mény ránc, sok nagy keserűséget rejthet. Nem is kell kérdezni. — Itthagyott az asszony, ez a baj! Hogy menjek én a fiaim után a Regátba? Ők meg se próbálhatják, hogy visszaszármaz­zanak. Az egyik mérnök, a másik mentőautó sofőr. Az egyiknek román asszony a felesé­ge. Annyi baj legyen. Fából vannak a falak, fa a mennyezet, a padló, a székek, az ágy. Recseg, ropog min­den, minden mozdulatra. Aztán egyszercsak eltűnik a gazda, visz­­szajön nemsoká egy tőle fiatalabb, de már koros menyecskével, ő a szomszédasszony. Jótartású, kontyos, csizmás asszonyság. Vas­tag kendő a fején, az aranyfoga minden ne­vetésére csillog. — Majd átjön az uram is — mondja —, átjön, ha lesz miért. Aztán az asszony, mintha csak a maga konyhájában volna, nagy jártassággal kezd el sürögni-forogni. A gazda a kaparójánál fogva, fejjel lefelé lógatva a kezében négy csirkét hozott be. — Te jó isten! Négy csirke, ki eszi ezt meg? — Aki egy ültő helyében, fiatalember lé­tére egy csirkének nem parancsol, az egyen teknősbékát vagy csigabigát. Van az is. Tele a Nyikó partja ... Nemsokára jön a szomszéd. A kezében ott szorongat egy demizsont. Lehet ötliteres? Annyi feltétlen. Ülünk a nagy tölgyfaasztal mellett sorban, járnak a poharak, az asszony egy szempil­lantás alatt lenyisszantja a csirkéket, lekap­ja a tollakat, csattog a koppasztó vizesfazé­­ko­n a fedő, a szomszédasszonynak úgy mo­zog a keze, mintha mutatványnak szánna mindent, pedig most is csak úgy végzi a dol­gát, ahogy szokta, ahogy kell. A szomszéd is egykedvű, szomorkás arcú ember, de ő nem mondja, mit fájlal, mitől keserű neki is a szája széle? Hanem az asz­­szonyság­ Őt aztán nem kell biztatni! Ami a szívén az a száján is — ahogy mondani szokták. Már elkészült a csirkék koppasztásával, a nagy fazék széléhez feni a kést, úgy élesíti rajta. A kés csattogására, elő a macskák. — Tudják ezek a jószágok, ha átjövök Gábor bátyámhoz, majd mindig csirkét vág­ni jövök át. Ezek megszokták — mutat a macskákra —, sündörögnek utánam. Kidob­ja nekik a belsőségeket az ajtón. — Na, most kitömhetitek a halatokat, büdös dögök! Mindegyik macskának jut egy teljes csirke­bél. Morogva, nyávogva futnak el a macskák, át az udvaron, az ól mögé a gazdag prédáik­kal. Amint az asszonyság a tűzhely mellé ke­rül — végképp át is veszi a szót. — Na aztán, hogy parancsolják a csirkét az urak? — Megáll a nagy fazék mellett, már szét is darabolta mindegyiket. — Mert én el tudom készíteni mindenféleképpen! — Ha lehet, akkor úgy, ahogy itt szokás. — Mégis, ha pestiesen jobban szeretnék ... mert Domahidy méltóságos úréknál a csirkét csak petrezselymesen, tejföllel, galuskával volt szabad csinálni. A méltóságos úr ubor­kasalátát is szeretett hozzá. De az uborkát nekem olyan vékonyra kellett felvágnom, mint amilyen vékony egy cigaretta papír. Előzőleg Gottscheider nagyságos úréknál a csirkét csak meg kellett pirítanom. Leöntöz­ni fokhagymás olajjal, ő nem evett hozzá savanyúságot. Csak szilvabefőttet. De azt mindig. Domahidy méltóságos úr ... És Gottschei­­derék ... Itt, Farkaslakán? Majd éjszakába nyúlik már az este. — Bizony, Gottscheider nagyságos úrékat én megsirattam. Úgy megkönnyeztem én őket, hogy a saját családomat sem köny­­nyeztem volna meg jobban. Már előbb el kellett volna tőlük jönnöm Ahogy feltétet­ték velük a sárga csillagot, nekem nem volt szabad ott náluk tovább szolgálni. — Tetszenek tudni, mit? Megcsinálom én ezt jó borsos, paprikás csirkének. De nem tejfelezem fel. Minek? Így jobban csúszik rá a bor. Főzök egy kis krumplit is hozzá. Mire megpörkölődik a hús, megfő a krumpli is. Nem is tudom, Gábor bátyámnak van-e ke­nyere? Nem baj, majd hazaszaladok, hozok át... A sercegő, piruló hagyma illata felcsapott a fedő alól, átjárta az egész szobát. Szoba volt, ez itt, de konyha is, a többi helyiséget nem lakta a gazda, még ez az egy is sok volt neki — egyedüllétre. Az asszony, mintha csak egy kicsit pihen­ni, mélyebb lélegzetet venni á­lt volna meg, karjával a tűzhely rámájához támaszkodva, leült. — Voltak itt már Pestről vendégek sok­szor — mondta —, de ami igaz, az igaz, én még eddig sose mertem megkérdezni senki­től, de most megkérdezem: igaz-e, hogy Do­mahidy méltóságos urat felakasztották? Biz­tosan tetszenek tudni. Ő híres ember volt Ezredes. Mert itt egyszer valaki azt mondta, hogy ő lesz rosszul végezte szegény. Kedves, finom ember volt. Csakhát egy kicsit bolon­dos. A fehérnéppel volt bolond igazán. Jaj, a méltóságos asszony mennyit sírt. Nekem meg mennyit kellett hazudni. Mert ahogy a méltóságos asszony a lábát kitette, mindjárt jött valaki fehérnép. Azzal aztán egyből be a méltóságos úr az ágyba! A szomszéd azt mondta, majd ő átmegy a kenyérért. Felállt, kiment. — Az a méltóságos úr tán neked is oda­­odanyúlt, hébe-hóba, Terus! — Nekem? Még csak az kellett volna. Akart, nem mondom. De én a méltóságos asszony előtt mondtam meg neki, úgy nyúl­jon hozzám, hogy a magas méltóságos volta ide, a magas méltóságos volta oda, én kika­parom a szemét. Pedig mindig mondta a méltóságos úr azt is, hogy ő úgy szereti a friss, ropogós székely lányokat, hogy attól bármelyik édes­ illatú dámát se jobban. — Dehát hogy került maga innen, Far­kaslakáról Budapestre? — Hogy kerültem, hogy kerültem, ahogy más! Amikor a visszacsatolás volt, ment in­nen a leányhad, seregestül. Volt, hogy mink ültük teli Kolozsváron a vonatot, színig Ment akkor innét boldog, boldogtalan! Na­gyon kelendők voltunk mi akkor Pesten! Egyik méltóságos úr ajánlott bennünket a másikhoz. Mert innen akárki ment, szutykos koszos lány egy se volt köztünk. Meg olyan, aki a háznál ezt-azt lopott volna. Na, mi nem... Amazok meg? A sok kitanult pesti szolgálólány. Egyik-másik tíz-húsz évet is le­húzott már ekkorra Pesten. Egyik jobban lopott, mint a másik. — Megérte? Lehetett valamit keresni? — Én csak négy esztendőt voltam oda. Mert akkor ahogy felfordult a világ, haza kellett jönni. Én ezt kerestem. Ezt a két aranyfogat, ni. Egyik két évben az egyiket, a másik két évben a másikat. Egyiket Gott­­scheider úréknál, emezt meg Domahidy méltóságos úréknál. Azt mondták akkor, ez a legbiztosabb pénz. Az aranyfog. Biztos is lett, csakugyan, tetszenek látni, mert megvan még ma is mind a kettő, épségben. Ehol, ni. Az a belső, az már jól megkopott. De elég lesz ez nekem, amíg élek! Megjött a szomszéd, a kenyérrel. Az asz­­szony a lábosból kiöntötte a rengeteg csir­kehúst egy nagy virágos porcelán tálba. A fazékból a friss, párolgó főtt krumplit is. A szomszédok nem ettek semmit — sem az asszony, sem az ember. Azt mondták, ők már vacsoráztak. A gazda a hosszúnyel­ű bicskájára rászúrt egy csirkezúzát, azt ette meg, öreg éjszaka volt már ekkor. Az asszony mielőtt még hazament volna — a szótlan­­szomorú urával —, megvetette az ágyat sor­ban. Tiszta, hófehér vászonlepedőket terített ki, és tisztaszagú pokrócokat vett elő a nagy négyes ajtajú kredenc aljából. Aztán kint is, bent is, sűrű, gomolygó fe­keteség telepedett mindenre, de jól lehetett látni a széles ablakokat. Messze-messze a távolban erőtlenül, bágyadtan ragyogtak a csillagok a Hargita felett. Azután még söté­­tebb lett, gomolygó, nagy dunyhafelhők bo­rították be az eget. Csak a Nyikó csattogása-csobogása hallat­szott még, kitartóan, fáradhatatlanul, min­dig. Hallatszott még hajnalban is, egyhangúan, tompán, mintha lábujjhegyen jött volna a hang a patakpartról az ablakig, az üvegen át, egészen az ágy széléig. Aztán a Hargita felől szélzúgást lehetett hallani, mintha valami ismeretlen távolból fújna a szél. Szavára, mintha rég halott szel­lemek indulnának útnak a fenyvesekből. Történelmi szelek, évszázados kísértetek sze­lei, amelyek nem hoznak semmit, és nem is visznek el sehova, se felhőt, se füstöt... Tóth Sándor: Kirándulók 1384. ÁPRILIS 20. GARAI GÁBOR Te Kint az ég zord, nem sugaras, csak bennünk jött meg a tavasz, s nem is lesz vége tán sosem, végre­ meglett szerelmesem. Ötvenöt évig leszelek, kódorogva kerestelek, öregen leltem rád — talán?! De lettél hitem és hazám. Lettél mámorom, gyönyöröm, eleven, testté lett öröm, és lettél társam is, okos, szikrázón szép, káprázatos. Es te vagy, aki nem hagy el, s én vagyok, ki nem hagylak el, öledbe haljak, ha a vég ... De ezzel ráérünk ma még.

Next