Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-11 / 19. szám - Németh Gyula: rajza • kép (1. oldal) - Máriássy Judit: Láger I. (1. oldal) - Juhász Ferenc: A hűség halálraítélt forradalamára • beszéd • A Radnóti-kiállítás megnyitója. Petőfi Irodalmi Múzeum, május 4. (1. oldal)

Andor Mihály: Jobb híján - rosszat­­ ítá­s Az együttlétezés filozófiája (interjú) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXVIII. ÉVFOLYAM, 19. SZÁM 1984. MÁJUS 11. Bertha Bulcsu: Fotoszintézis; Fürdik a kösz ♦ .............................. Bata Imre: Vita - nehéz terepen Ady Endre már véres és tajtékos dal­útja közepén vágtatott, amikor Radnóti Miklós megszületett. Illés tüzes szekerén ült fekete arccal, a gyémánt-angyallovak húzta űrha­jón. Babits Mihály álarcok mögül énekelt: bíborselyem-álarc, arany­­por-álarc, celluloze-álarc szájrései­ből. Fújta arany­hegedűjéről a hó­port. Kosztolányi Dezső rajongó asszonyi pázsit-szívekbe törölte szí­nes tintáktól pacás bánat­ujjait. Tóth Árpád már piros pipacsokat köpött, zöld kalászrácsok gótikus katedrálisaiba a piros halált. Ju­hász Gyula az alföldi tél ködével csókolódzott, nem tudta még, hogy megbolondul. És nem tudta egyikük se, hogy egy évtized múlva Magyar­­ország fehér üregeiben sötét vasbo­­zonttal fölburjánzik a történelmi téboly, hpixi néhány évtized, s a dürledt és ragacsos Európa füvein szögesdrót-karámok, feszes vigyázz­,­ban álló ember-istállók, gázkam­rák, haláldoboz gázautók, ember-, hulla­ égető kemencék várják az em­bert. Az embert, ha lengyel, ha ma­gyar, ha orosz, ha francia, ha né­met, mert zsidó, az embert, ha hu­manista, ha kommunista, ha keresz­tény, ha zsidó, hiszen azt mondták: létével eleve bűnös, létezésével ele­ve bűnpártoló. Ha pap, ha költő, hisz ő is csak embernek született. Nem tudták. Honnan is tudhatták volna? Hogy azt üvöltik a kidülledt barna lényszeműek, a zöld kőrisbo­­gár-homlokúak, joga az életre csak a kiválasztottaknak lehet, a faj ki­választottjainak, az epileptikusan habzó rögeszme kiválasztottjainak. Európában? Az egyetemes Földgo­lyón. A többi csak szolga lehet. Szolga vagy halott. Szolga és halott. A többség-emberiség! Radnóti Mik­lós! Neki a másik kiválasztottság gyalázat-sorsa jutott, a halál-kivá­lasztottság sorsa! Talán láttam is őt, falumban, Bián, a véres emberbá­rányokat, a vérző, rongyba­ csoma­golt lábú emberi juh­nyájat, mert ott hajtották át őket Győr felé, lát-A Radnóti-kiállítás megnyitója. Petőfi Irodalmi Múzeum, május 4. főm tizenöt évesen, a faluszélen, szo­rongás-őgyelgő kamasz, ahogy zör­gő konzervdoboz-csajkákkal, ve­rejtékfoltos viharkabátban, ron­gyokba és zsákcafatokba kötözött testtel támolyogva és négykézláb tántorogva fölkúsztak a feketesza­lag szántóföld-dombokra, maradék krumplit, répát keresni a földben, elszórt kukoricacsövet. Valami ott­hagyott maradék ehetőt! Radnóti Miklós! Hátizsákjukkal, batyuikkal, mint a foltos, pettyes, házas csiga­bigák. Radnóti Miklós! Neki a tar­­kónlövés jutott. Magyar költőnek, aki egy tudott lenni azzal a hazá­val, amely kitagadta őt, fiául nem fogadta őt, aki emberségében szé­­gyellte magát azok helyett is, akik majd megölik őt, akinek fájt, amit a bombázók az országból elpusztí­tanak, verset, kultúrát, Vörösmarty Mihály-múltat, az egyszerű dolgos emberek egyszerű tiszta otthonait. Akinek fájt, ahogy csak költőnek fájhat, hogy így lehetett. Aki tudta, hogy az embersors része a halál, de azt is tudta: nem az ő halála-halál az ember igazi sorsa. Mert azt nem szabad, mert azt nem lehet, s még­is megtörténik, mert megtörténhe­tett! Radnóti Miklós! Ki volt ő? Költő, a Hűség Hűsége, a Hűség Szivárványa, a Hűség Halálraítélt Forradalmára, a Megértés Költé­szet­ Álma, a Megbocsájtás Szigorú Forradalmi Szabálya, a Remény Magát­ hurcoló Vánszorgó Magánya! Hű­en járkáló halálraítélt! Radnóti Miklós! A Dac Lezuhanó-Föltápász­­kodó-Továbbinduló Ember­ kiáltvá­nya, Költőkiáltványa! A Hazavá­gyódás, a Hit, a Rózsák Selyemszi­gora, Gyümölcsök Éhes Mosolya, Tárgyilagos Csillagtetvészkedő, a Legszebb Szellemerő, aki verset tu­dott írni, kivégzés előtt a vérpadon! Lenne-e bennünk ennyi erő, maiak­ban, lesz-e, költőkben, maiakban, vagy holnapiakban, ennyi vers-hit, vers-erő, költészet-vigasz, költészet­akarat, költészet-bizalom, költészet­jövő? Akik ma élünk, s nem tudjuk holnap mi lesz velünk? Radnóti Miklós! Hogy verset motyogjunk, ha már tarkónkon a pisztolycső, puskacső, a Végső dörej, a végső dübörgés előtt, s arccal a magunk­­ásta sírba zuhanva még akkor is verset motyogjon véres szájunk, hogy vers-alakmozgásunktól még akkor is mozog a sírföld, ha már ránk kaparva, míg el nem nyugszik testünkön a föld? Radnóti Miklós! Megölték, pedig sose ölt. Fiát mért ölték meg akkor? Radnóti Miklós! Verses­könyvei, versfüzetei kiterít­ve az asztalomon. Valamennyi. Ver­­seskönyvei szétszórva fekete rava­talkendővel leterített szívemen, mint kislányaim ha virágot tépnek köny­­nyű kézzel, százszorszépet, kamillát, jácintot, nárciszt, tulipánt, s a virá­gokat az alkony barna hártyáira szórják. Radnóti Miklós! Barnazöld történelemtéboly-alkony virrasztó gyertyalángja, szikrázó sárga Csil­lag a Megalázott Mindenség mell­kasán. A megalázott ember mell­kasán. Radnóti Miklós! Elképzelem, hogy él, egy asztalnál eszünk, vitá­zunk a versről, történelemről, neve­tünk, van közös képzetünk. Elkép­zelhetem, hiszen csak hetvenöt éve született. Mit szólna ő a mai hazá­hoz, a tegnapi mához, a fénylő földosztás-ünnepekhez, a fekete pe­rekhez, az erőszakhoz, gyötrelem­hez, forradalomhoz, májusi közös lázhoz, ahhoz az 1956-hoz, az új ba­bonákhoz, új­ barbársághoz, új ho­mályhoz, a tudományosnak mondott blöffök hódolatához, a föllázadt kö­zépszerűség rothadás-arcához, az igazi költészethez, a mégis-hithez, a vak irracionális erők tajtéksivata­gához, az atomfegyverekhez, világ­­pusztítás-vágyhoz, űr-lézereser­­nyőkhöz, az első csapáshoz, utolsó csapáshoz, lézernyaláb-ágyúhoz, ne­­utron-űrágyúhoz, a mai népelnyo­máshoz, mai kizsákmányoláshoz? Mai anneksziókhoz, holokausztum­­vágyhoz, genocídium-árvasághoz? Hogy mit kell tennünk, amíg meg kell halni? Radnóti Miklós! Mikor ő meghalt, Petőfi Sándor már hat­van éve halott volt. Hatvan éve tűnt el nyomtalanul a földben. Ő is erő­szaktól hullt a halálba. Bennük csak ez a közös? A közös több a lé­nyegében egy­módú halálnál. Ez a hit forradalmi tisztasága! Mert Pe­tőfi Sándor élethitének és jövőhité­nek tisztaságához csak Radnóti Miklós élethitének és jövőhitének tisztasága hasonlítható Petőfi Sán­dor hajnal­ halála utáni költésze­tünkben. Ez a hit az a ragyogó tisz­ta lángcsöpp, amelynek fényétől hullaszag-barlangjukba visszahú­zódnak a denevérszárnyú, krokodi­­lus-testű, emberutánzat-arcú ször­nyek és a fajtiszta rémek, ott dög­­ledezni, fulladozni, elrohadni! Az emberszív-zabálók! Az emberiség vérét szívók. Mert megölhetik a költőt! De nem ölhetik meg a köl­tészetet! Mert amíg ember születik, költő is születik. Tudom. Költészet nélkül a világ. Kollektív Butaság, létismer­et-nélküli, önismeret-nél­küli Buta Árvaság! Tudom. Mert a költészet a lét önismerete, az ember önismerete. És így az ember viga­sza, hite, bizalma, öröme, reménye. Egyedül az emberé. Az igazi költé­szet, a nem-hamis, a nem-gyáva. A látás és tudat forradalmára bátor. A megnevezésre: győzedelmes, a ki­mondásban engedelmes. Enélkül a világ, mint buta hal, akinek agya homloklebenyéből vastag injekciós­tűvel egy részt kioperáltak, kiszív­tak, s a hal óvatosság-reflexeit, bi­zalmatlanság-ösztönstruktúráját veszti. Csak zabál és hízik a vízben. Ujjad csalogató görbe hívására a vízben: tátogva, kövéren, dülledten odaúszik. Enélkül a világ, mint a buta kő. Enélkül a világ csak Fa­lánk Jelenidő! Radnóti Miklós a Költészet Remekműve lett. S a ha­­lált­ levedlett költészetébe ha né­zünk, a gyémántragyogás lángjai­ban az emberhit, emberöröm, em­­bervígasz, emberszenvedés, ember­­megbocsájtás, emberbíztatás, embe­ri reménykedés, sorsforradalom, embergyász, elnyomás-iszonyat, ember-kiszolgáltatottság, ember­megaláztatás tiszta virágmezőjét látjuk. „Csodálkozom, hogy élek” írta Radnóti Miklós halál­évében. Csodálkozom, hogy élünk, mondom én ma, 1984-ben, amikor az embe­riség párakupola-békéje fölött a termonukleáris iszonyat-denevér függ. S készül a Földgolyóra lezu­hanni. Radnóti Miklós! Rettegésem­ből kinőtt fürtös orgonavirág. Ta­vaszom: lila illatfürt-kürthalma­­zaid csókolgatom. A csillagarcú lila hosszú kürtök fürtszívében mézes éneked. A HŐSÉG H A L AIR A11É LI i OR 11H 0 i L M A R A Oswiecim lengyel kisváros Krakkó és Katowice között, la­kóinak száma alig harmincezer. A település néhány kilométerre fekszik a tábortól, mely nevét — Auschwitzként — fekete be­tűkkel írta be az emberiség tör­ténetébe. Oswiecim lakói nem ta­lálkozhattak a tehervagonok­kal, melyek élő húsként ontották az emberi lét utolsó morzsáitól is megfosztott halálraítélteket. De Oswiecim lakói lengyelek voltak, egy megszállt európai ország ret­tegő lakói. Valamit gyanítottak. Hiszen a levegő bűzös volt körü­löttük és a gázkamrák fekete füstjét a fejük fölé sodorta a szél. Amikor először jártam ott, 1957- ben, még nem épült meg az ön­­kiszolgáló étterem, a különleges bélyegzőt kínáló postahivatal, a mozi, nem volt belépődíj és ide­genvezetők se kísértek át a ka­pun, mely felett még ma is ol­vasható az Arbeit macht frei feli­rat. A hírhedt tusolóban egy idős férfi sírt. Nem tudom, honnan ér­kezett, lehetett lengyel, fran­cia, szlovák — lehetett volna A­nna Frank apja is. A gázkam­rában egy öregasszony olvasót morzsolgatott és imádkozott. Az­ LÁGER u­­ tán egy tanítónő érkezett tíz gye­rekkel. A gyerekek fegyelmezet­tek voltak és virágot tettek oda, ahová én is letettem egy szál rózsát, ott pusztult barátaim, is­meretlen honfitársaim emlékének adózva. Másodszor a fiam kedvéért lá­togattunk el Oswiecimbe. A kö­zelben nyaraltunk akkor. Azt akartuk, hogy a gyerekünk szí­vét is szorítsa össze az, amiről mi 1957-ben szólni se tudtunk, ami­től lélegezni is nehéz volt a csendben. De már „rendbe tet­ték” Auschwitzot, vidám turisták vették a belépőjegyeket, néhány fiatal — egészséges ösztönnel — olykor elnevette magát a végelát­hatatlan fényképsorokat nézve. Ennyi lekopaszított fej, hát hogy is ne lenne mulatságos! örül­tem, hogy a fiam nem neve­tett, ám azt is tudtuk, hogy ez a nagyüzem-múzeum már nem vé­sődhet úgy agyába, mint az az egykori, a szabálytalan, miénkbe. Még „szerencse”, hogy a volt ba­­rakktábor távol esik a turista­buszok parkolóhelyétől. Itt meg­maradt a tábla is, mely csaknem száz nyelven hirdeti: KÉRJÜK, MARADJON CSENDBEN! EZ A VILÁG LEGNAGYOBB TEME­TŐJE. Kamaszfiam csendben maradt. S akkor eszembe jutott Eric­h Kästner verse, melyet az első vi­lágháború túlélőjeként írt, a Le­vél a fiamhoz című: .. .Elviszlek Vausba, elviszlek A Ypernbe, hogy lásd a fakeresztek tengerét. Nem bizonyítok semmit. Állunk­­csendbe', És ha sírni fogsz, fiam, az elég. Ha mégis olyan leszel csak, mint­­mások, amilyen fickó százezernyi van, ha csúffá lesznek látottak, tudások, akkor sosem leszel az én fiam. Hány fakereszt őrzi az első vi­lágháborúban elesettek emlékét Vaux-ban, Ypernben? Sok tíz­ezer, százezer. M­i a világ legnagyobb temető­jében álltunk csendben. Hárman. Egy kamasz szipogott. A mi fiúnk. Németh Gyula rajza ÁRA: 6.- F1

Next