Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-11 / 19. szám - Németh Gyula: rajza • kép (1. oldal) - Máriássy Judit: Láger I. (1. oldal) - Juhász Ferenc: A hűség halálraítélt forradalamára • beszéd • A Radnóti-kiállítás megnyitója. Petőfi Irodalmi Múzeum, május 4. (1. oldal)
Andor Mihály: Jobb híján - rosszat ítás Az együttlétezés filozófiája (interjú) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXVIII. ÉVFOLYAM, 19. SZÁM 1984. MÁJUS 11. Bertha Bulcsu: Fotoszintézis; Fürdik a kösz ♦ .............................. Bata Imre: Vita - nehéz terepen Ady Endre már véres és tajtékos dalútja közepén vágtatott, amikor Radnóti Miklós megszületett. Illés tüzes szekerén ült fekete arccal, a gyémánt-angyallovak húzta űrhajón. Babits Mihály álarcok mögül énekelt: bíborselyem-álarc, aranypor-álarc, celluloze-álarc szájréseiből. Fújta aranyhegedűjéről a hóport. Kosztolányi Dezső rajongó asszonyi pázsit-szívekbe törölte színes tintáktól pacás bánatujjait. Tóth Árpád már piros pipacsokat köpött, zöld kalászrácsok gótikus katedrálisaiba a piros halált. Juhász Gyula az alföldi tél ködével csókolódzott, nem tudta még, hogy megbolondul. És nem tudta egyikük se, hogy egy évtized múlva Magyarország fehér üregeiben sötét vasbozonttal fölburjánzik a történelmi téboly, hpixi néhány évtized, s a dürledt és ragacsos Európa füvein szögesdrót-karámok, feszes vigyázz,ban álló ember-istállók, gázkamrák, haláldoboz gázautók, ember-, hulla égető kemencék várják az embert. Az embert, ha lengyel, ha magyar, ha orosz, ha francia, ha német, mert zsidó, az embert, ha humanista, ha kommunista, ha keresztény, ha zsidó, hiszen azt mondták: létével eleve bűnös, létezésével eleve bűnpártoló. Ha pap, ha költő, hisz ő is csak embernek született. Nem tudták. Honnan is tudhatták volna? Hogy azt üvöltik a kidülledt barna lényszeműek, a zöld kőrisbogár-homlokúak, joga az életre csak a kiválasztottaknak lehet, a faj kiválasztottjainak, az epileptikusan habzó rögeszme kiválasztottjainak. Európában? Az egyetemes Földgolyón. A többi csak szolga lehet. Szolga vagy halott. Szolga és halott. A többség-emberiség! Radnóti Miklós! Neki a másik kiválasztottság gyalázat-sorsa jutott, a halál-kiválasztottság sorsa! Talán láttam is őt, falumban, Bián, a véres emberbárányokat, a vérző, rongyba csomagolt lábú emberi juhnyájat, mert ott hajtották át őket Győr felé, lát-A Radnóti-kiállítás megnyitója. Petőfi Irodalmi Múzeum, május 4. főm tizenöt évesen, a faluszélen, szorongás-őgyelgő kamasz, ahogy zörgő konzervdoboz-csajkákkal, verejtékfoltos viharkabátban, rongyokba és zsákcafatokba kötözött testtel támolyogva és négykézláb tántorogva fölkúsztak a feketeszalag szántóföld-dombokra, maradék krumplit, répát keresni a földben, elszórt kukoricacsövet. Valami otthagyott maradék ehetőt! Radnóti Miklós! Hátizsákjukkal, batyuikkal, mint a foltos, pettyes, házas csigabigák. Radnóti Miklós! Neki a tarkónlövés jutott. Magyar költőnek, aki egy tudott lenni azzal a hazával, amely kitagadta őt, fiául nem fogadta őt, aki emberségében szégyellte magát azok helyett is, akik majd megölik őt, akinek fájt, amit a bombázók az országból elpusztítanak, verset, kultúrát, Vörösmarty Mihály-múltat, az egyszerű dolgos emberek egyszerű tiszta otthonait. Akinek fájt, ahogy csak költőnek fájhat, hogy így lehetett. Aki tudta, hogy az embersors része a halál, de azt is tudta: nem az ő halála-halál az ember igazi sorsa. Mert azt nem szabad, mert azt nem lehet, s mégis megtörténik, mert megtörténhetett! Radnóti Miklós! Ki volt ő? Költő, a Hűség Hűsége, a Hűség Szivárványa, a Hűség Halálraítélt Forradalmára, a Megértés Költészet Álma, a Megbocsájtás Szigorú Forradalmi Szabálya, a Remény Magát hurcoló Vánszorgó Magánya! Hűen járkáló halálraítélt! Radnóti Miklós! A Dac Lezuhanó-Föltápászkodó-Továbbinduló Ember kiáltványa, Költőkiáltványa! A Hazavágyódás, a Hit, a Rózsák Selyemszigora, Gyümölcsök Éhes Mosolya, Tárgyilagos Csillagtetvészkedő, a Legszebb Szellemerő, aki verset tudott írni, kivégzés előtt a vérpadon! Lenne-e bennünk ennyi erő, maiakban, lesz-e, költőkben, maiakban, vagy holnapiakban, ennyi vers-hit, vers-erő, költészet-vigasz, költészetakarat, költészet-bizalom, költészetjövő? Akik ma élünk, s nem tudjuk holnap mi lesz velünk? Radnóti Miklós! Hogy verset motyogjunk, ha már tarkónkon a pisztolycső, puskacső, a Végső dörej, a végső dübörgés előtt, s arccal a magunkásta sírba zuhanva még akkor is verset motyogjon véres szájunk, hogy vers-alakmozgásunktól még akkor is mozog a sírföld, ha már ránk kaparva, míg el nem nyugszik testünkön a föld? Radnóti Miklós! Megölték, pedig sose ölt. Fiát mért ölték meg akkor? Radnóti Miklós! Verseskönyvei, versfüzetei kiterítve az asztalomon. Valamennyi. Verseskönyvei szétszórva fekete ravatalkendővel leterített szívemen, mint kislányaim ha virágot tépnek könynyű kézzel, százszorszépet, kamillát, jácintot, nárciszt, tulipánt, s a virágokat az alkony barna hártyáira szórják. Radnóti Miklós! Barnazöld történelemtéboly-alkony virrasztó gyertyalángja, szikrázó sárga Csillag a Megalázott Mindenség mellkasán. A megalázott ember mellkasán. Radnóti Miklós! Elképzelem, hogy él, egy asztalnál eszünk, vitázunk a versről, történelemről, nevetünk, van közös képzetünk. Elképzelhetem, hiszen csak hetvenöt éve született. Mit szólna ő a mai hazához, a tegnapi mához, a fénylő földosztás-ünnepekhez, a fekete perekhez, az erőszakhoz, gyötrelemhez, forradalomhoz, májusi közös lázhoz, ahhoz az 1956-hoz, az új babonákhoz, új barbársághoz, új homályhoz, a tudományosnak mondott blöffök hódolatához, a föllázadt középszerűség rothadás-arcához, az igazi költészethez, a mégis-hithez, a vak irracionális erők tajtéksivatagához, az atomfegyverekhez, világpusztítás-vágyhoz, űr-lézeresernyőkhöz, az első csapáshoz, utolsó csapáshoz, lézernyaláb-ágyúhoz, neutron-űrágyúhoz, a mai népelnyomáshoz, mai kizsákmányoláshoz? Mai anneksziókhoz, holokausztumvágyhoz, genocídium-árvasághoz? Hogy mit kell tennünk, amíg meg kell halni? Radnóti Miklós! Mikor ő meghalt, Petőfi Sándor már hatvan éve halott volt. Hatvan éve tűnt el nyomtalanul a földben. Ő is erőszaktól hullt a halálba. Bennük csak ez a közös? A közös több a lényegében egymódú halálnál. Ez a hit forradalmi tisztasága! Mert Petőfi Sándor élethitének és jövőhitének tisztaságához csak Radnóti Miklós élethitének és jövőhitének tisztasága hasonlítható Petőfi Sándor hajnal halála utáni költészetünkben. Ez a hit az a ragyogó tiszta lángcsöpp, amelynek fényétől hullaszag-barlangjukba visszahúzódnak a denevérszárnyú, krokodilus-testű, emberutánzat-arcú szörnyek és a fajtiszta rémek, ott dögledezni, fulladozni, elrohadni! Az emberszív-zabálók! Az emberiség vérét szívók. Mert megölhetik a költőt! De nem ölhetik meg a költészetet! Mert amíg ember születik, költő is születik. Tudom. Költészet nélkül a világ. Kollektív Butaság, létismeret-nélküli, önismeret-nélküli Buta Árvaság! Tudom. Mert a költészet a lét önismerete, az ember önismerete. És így az ember vigasza, hite, bizalma, öröme, reménye. Egyedül az emberé. Az igazi költészet, a nem-hamis, a nem-gyáva. A látás és tudat forradalmára bátor. A megnevezésre: győzedelmes, a kimondásban engedelmes. Enélkül a világ, mint buta hal, akinek agya homloklebenyéből vastag injekcióstűvel egy részt kioperáltak, kiszívtak, s a hal óvatosság-reflexeit, bizalmatlanság-ösztönstruktúráját veszti. Csak zabál és hízik a vízben. Ujjad csalogató görbe hívására a vízben: tátogva, kövéren, dülledten odaúszik. Enélkül a világ, mint a buta kő. Enélkül a világ csak Falánk Jelenidő! Radnóti Miklós a Költészet Remekműve lett. S a halált levedlett költészetébe ha nézünk, a gyémántragyogás lángjaiban az emberhit, emberöröm, embervígasz, emberszenvedés, embermegbocsájtás, emberbíztatás, emberi reménykedés, sorsforradalom, embergyász, elnyomás-iszonyat, ember-kiszolgáltatottság, embermegaláztatás tiszta virágmezőjét látjuk. „Csodálkozom, hogy élek” írta Radnóti Miklós halálévében. Csodálkozom, hogy élünk, mondom én ma, 1984-ben, amikor az emberiség párakupola-békéje fölött a termonukleáris iszonyat-denevér függ. S készül a Földgolyóra lezuhanni. Radnóti Miklós! Rettegésemből kinőtt fürtös orgonavirág. Tavaszom: lila illatfürt-kürthalmazaid csókolgatom. A csillagarcú lila hosszú kürtök fürtszívében mézes éneked. A HŐSÉG H A L AIR A11É LI i OR 11H 0 i L M A R A Oswiecim lengyel kisváros Krakkó és Katowice között, lakóinak száma alig harmincezer. A település néhány kilométerre fekszik a tábortól, mely nevét — Auschwitzként — fekete betűkkel írta be az emberiség történetébe. Oswiecim lakói nem találkozhattak a tehervagonokkal, melyek élő húsként ontották az emberi lét utolsó morzsáitól is megfosztott halálraítélteket. De Oswiecim lakói lengyelek voltak, egy megszállt európai ország rettegő lakói. Valamit gyanítottak. Hiszen a levegő bűzös volt körülöttük és a gázkamrák fekete füstjét a fejük fölé sodorta a szél. Amikor először jártam ott, 1957- ben, még nem épült meg az önkiszolgáló étterem, a különleges bélyegzőt kínáló postahivatal, a mozi, nem volt belépődíj és idegenvezetők se kísértek át a kapun, mely felett még ma is olvasható az Arbeit macht frei felirat. A hírhedt tusolóban egy idős férfi sírt. Nem tudom, honnan érkezett, lehetett lengyel, francia, szlovák — lehetett volna Anna Frank apja is. A gázkamrában egy öregasszony olvasót morzsolgatott és imádkozott. Az LÁGER u tán egy tanítónő érkezett tíz gyerekkel. A gyerekek fegyelmezettek voltak és virágot tettek oda, ahová én is letettem egy szál rózsát, ott pusztult barátaim, ismeretlen honfitársaim emlékének adózva. Másodszor a fiam kedvéért látogattunk el Oswiecimbe. A közelben nyaraltunk akkor. Azt akartuk, hogy a gyerekünk szívét is szorítsa össze az, amiről mi 1957-ben szólni se tudtunk, amitől lélegezni is nehéz volt a csendben. De már „rendbe tették” Auschwitzot, vidám turisták vették a belépőjegyeket, néhány fiatal — egészséges ösztönnel — olykor elnevette magát a végeláthatatlan fényképsorokat nézve. Ennyi lekopaszított fej, hát hogy is ne lenne mulatságos! örültem, hogy a fiam nem nevetett, ám azt is tudtuk, hogy ez a nagyüzem-múzeum már nem vésődhet úgy agyába, mint az az egykori, a szabálytalan, miénkbe. Még „szerencse”, hogy a volt barakktábor távol esik a turistabuszok parkolóhelyétől. Itt megmaradt a tábla is, mely csaknem száz nyelven hirdeti: KÉRJÜK, MARADJON CSENDBEN! EZ A VILÁG LEGNAGYOBB TEMETŐJE. Kamaszfiam csendben maradt. S akkor eszembe jutott Erich Kästner verse, melyet az első világháború túlélőjeként írt, a Levél a fiamhoz című: .. .Elviszlek Vausba, elviszlek A Ypernbe, hogy lásd a fakeresztek tengerét. Nem bizonyítok semmit. Állunkcsendbe', És ha sírni fogsz, fiam, az elég. Ha mégis olyan leszel csak, mintmások, amilyen fickó százezernyi van, ha csúffá lesznek látottak, tudások, akkor sosem leszel az én fiam. Hány fakereszt őrzi az első világháborúban elesettek emlékét Vaux-ban, Ypernben? Sok tízezer, százezer. Mi a világ legnagyobb temetőjében álltunk csendben. Hárman. Egy kamasz szipogott. A mi fiúnk. Németh Gyula rajza ÁRA: 6.- F1