Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-03 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: Udvarház Sztregován. (Megközelítések) (15. oldal) - Ladányi Mihály: Bordal | Turista-elégia | Csujjogató | Éfjél • vers (15. oldal) - Várnai László: fotógrafikája • kép (15. oldal)
LÁSZLÓFFY CSABA: Udvarház Sztregován (Megközelítések) A sárpásztó gyertyavilágnál ki gondolná, hogy új napra virradt. Méghozzá újabb esztendőre. Ugyanolyanra?... Amit szilárdnak tartott az elme, mind forrongó és gyorsan kihűlő, ingatag anyag. A gyötört teremtő is néhány marok porrá süllyed csak. Egész éjjel le nem hunyta szemét. Most fölkel, felajzott Inaktól sajgó ujjaival kitapogatja avult, dűlőtérben álló bútorait, s mint földalatti vackában megbújt állat, feszülten, támadástól tartva, s beszüremlő hidegtől merevült arccal áll meg a sötétben. Látja magét, amint kitárja az ablakszárnyakat, de képtelen megtenni a mozdulatot. Tudja, mi jön. Kis sajdulás a mellkasában és a homlokába fúródó láthatatlan nyíl jobb szemöldöke felett. Ezúttal nem az önuralommal mérsékelhető iszony, nem a neuraszténia jelzései a pupillájára sárga-fekete zászlókkal rebbenő fény miatt — az udvarházból, hála istennek, azokat nem lehet látni. Születésétől fogva túl érzékeny szervezete a természet szigorával, tirannus hajlamával is szembenállni. Alattomos kór kényszeríti, hogy a megvert, megalázott legnyomorultabbakhoz hasonlóan naponta meghozza a maga külön áldozatát, ő, aki örökké viszolygott a látványos gesztusoktól, a nyíltszíni mutatványoktól, az újabb fojtogató roham előtt most lázadó irigységgel, lázasan gondol a nagy harc elszánt hullócsillagaira, a mesterlövők, hóhérok fénylő nevű áldozataira, még öccsére is, kit ugyan betegség vitt el szolgálat közben, de a forradalom örök futára marad. A világ kiválasztottjai, a nagy (és szerencsés) költők — ahogyan abban a francia versben olvasta — a kicsinyeinek magát feláldozó pelikán nagyszerű véráldozatához hasonlóan csillapítják szenvedését a szeretetükre szomjazó és hűségükre hivatkozó maradóknak. Csakhogy ő beteg, s a túl hosszúra nyúlt haladástól gyötörten kész őrültségeket forgat a fejében. Amikor fájdalmas indulatában úgy döntött — ezzel természetesen a könnyelmű asszonyt is sújtani akarta —, hogy két kisebbik gyermekével vállalkozik erre a remeteéletre, nem hitte volna, hogy évek múltán is több iszony lesz szívében, mint részvét. Nagyobb esély a halálra, mint az életre. Pedig Ádámjával a jövendő bugyrait is bejárta már. Megtántorodik. Majd egy csattanás vagy koppanás. „Mi volt ez?” Hallgatózik. Csend. A kéményben sem süvít a szél. „Feldőlt valami... Vagy elpattant magától. Tán belül? ... Sehol ágyúdörej, mégis ing alattam a mindenség. Hol vagy, Föld Szelleme, hogy megfékezd egy magányban fuldokló hagymázas képzeletét? ... Vagy lehet, hogy már veled sem leszek képes megírni a folytatásit?” Keze a függönyhöz ér; sejtése kirajzolja mögötte a hatalmas, rácsozatlan ablakot. Ez megnyugtatja. A tudat, hogy távol van innen a pozsonyi Vízi-kaszárnya, s a hírhedt Újépület, kéjjel szimatoló pesti kopóival. A függöny érintése felidézi benne tegnapi réveteg mozdulatát és a mélytűzű, bársonyos francia szavakból kibomló érzéki látomást. Most eszébe jut a költő neve, akinek vallomásából, mint pelikánja hegyéből a vér, úgy tört fel a megcsalt szerető vágyakozása, hogy őt is erotikus képzelgésre, már-már az önkívületbe ragadja. Belekapaszkodik a függönybe, nincs ereje félrehúzni. De ez a nehézségi erő, mellyel teste megrántotta a hullámzó bársonyt, elég ahhoz, hogy a vörös függönyszárnyak közti résen behatoló fény enyhítsen valamit a szobát és a lelkét fogva tartó sötétségen. Épp ilyen félhomály varázsolta tegnap napnyugta után a szeme elé, oda a karosszékbe, azt a vetkőző női alakot, akinek meztelen nyakát, vállát — úgy tűnt fel — három-négy lépést közelítve, kinyújtott karral el is érheti. Csak az arc volt kivehetetlen. „Válásunk óta minden bizonynyal öreg lett, petyhüdt, ráncos, azért rejtőzik előlem óvatosan” — döbbent rá egy mindaddig ügyesen kerülgetett igazságra, abban a pillanatban éppen, midőn keze, mely felkészült a simogatásra, a hideg, merev fába ütközött. Ám azt megelőzően — néhány másodperc leforgása alatt — hátborzongató kéjjel, és mégis, a legparányibb részletekre is érzékeny, tiszta öntudattal, átélte gondolatban azt, amiről a csalódására gyógyírt kereső Alfred de Mussettől olvasott nem sokkal korábban. Épp úgy ,egy ismeretlen nővel , csak megmegújuló álmaiból örök ismerőssel. „Abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy az a nő hasonlít a kedvesemhez, valami szörnyű, eltanálhlatatlan gondolat kerítette hatalmába beteg agyamat, s ezt a gondolatot végre is hajtottam tüstént ..Íme, amit ez a kicsapongásokban fulladozó, bohém francia a boldogtalanoknak mentőövként (mentőötletként?) odavet: „Idevittem hát ezt a lányt, azt mondtam neki, hogy üljön le és fordítson hátat nekem, vetkőzzék félmeztelenre. Aztán úgy rendeztem el körülötte a szobámat, ahogy egykor a kedvesem számára szoktam. A karosszékeket odatoltam, ahol egy bizonyos estén álltak, amelyre visszaemlékeztem. Egyáltalán: a boldogságra való gondolataimban mindig egy bizonyos emlék uralkodik; egy nap, egy óra, amely fölülmúlta mind a többit...” Ekkor szakított félbe mindent a simogató mozdulat kudarca. S mert valóságosan és mélyen átérezte a felidézett mondatok igazát — a könyvek, a rozzant bútorok mind feleségére emlékeztették —, annál nagyobb indulat gyűlt fel benne, s köhögési roham tört rá. Tehetetlen dühvel fordult szembe a polcokon porosodó könyveivel, hogy kikeresse és tűzre hajítsa A század gyermekének vallomását. „Akik hősöknek készültek és nem lehettek azok, előbb- utóbb lumpok lesznek? — nézett keserűen önmagába, majd kifulladva egy csupán képzelgésnek indult, gyötrő, múltba tartó utazástól, a karosszékbe roskadt, s csendben tovább tusakodott lelkiismeretével. „Mástól dúltak az én belső tájaim!”... Az ajkára száradt kávézaccal, roggyant törgyekkel a haszontalannak hitt kötetek között válogatva, átböngészte az éjszakát. Végül Musset-vel is megbékélt, miután megtalálta a lengyel szabadságharcosoknak szóló üzenetét: „HALÁLIG KÜZDJETEK, MI FÁSULTAK VAGYUNK!” Mintha csak önkritikája volna ez annak a kényszerű tétlenségre ítélt nemzedéknek, melynek legszebb vágyai szélcsendben múltak ki Franciaországban ...” „Azóta más levert népeket ringattak illúzióban a kancsaiul festett nyugati egek — tette hozzá gondolatban. — Hollók vad csőre rég kivájta a vértanúk szemét; vaksd kisebbségek, mit reméltek a nagyhatalmak érdekszövetségeitől ?” A mázas bögrében szűk estebédje érintetlenül maradt; s ugyanúgy az anyja gondos kezenyomát őrző tornyos ágy, melyre még sok-sok fanyar pillantást vetvén, a kínos bizonytalanság magánzárkájához illő mosolyt erőltetett az állótükörben vacogó sörtés képmására: Szamárság volt hinni s szeretni, barátom!... S az lesz ezután is.” S most ott áll az udvarház régi, boltíves szobájában, és az üres szék használattól megvékonyodott karfájára meredve azon tűnődik, mikor nézett onnan rá utoljára asszony vagy lány kihívóan, cédán? Ha valakinek volt is szándékában őt megkísérteni, azt sietett hamar kituszkolni, mielőtt még a magakellető női vakmerőség felidézhette volna benne a menyasszonyi tisztasággal ajándékul kapott tündéri meztelenséget. „Ki hozza vissza, mondd, Ophélia virágát, melyet a lomha víz valahol kivetett?” Szokása szerint, már fütyüli is hozzá halkan a rögtönzött dallamot, amikor hócsikorgás nyomta el benne a hűtlenség s a holtak éjből átmentett hangjait. Elrántja a függönyt: fehér, kelt tészta arc bukik le hirtelen a repkénnyel befuttatott ablakkeretből. „Rőt rókahaj egy prémgallér mögött — villan át rajta. — Vajon ki lehet?” A minap is látott egy maskaraképű valakit, bár nincs még farsang. Gépiesen teszvesz az asztalon, s közben mint hóbuckákon faroló szán, emlékei között összevissza csúszik a gyanakvástól terhelt kérdés: „Ki liheg árnyékunkban? Ki tapasztja ajtónkra a fülét? Ki ügyeli küszöbünk reccsenéseit? S a nyugtató teákkal álomtalan semmibe süllyedt éjszakánkat vajon ki őrzi?” Intim társaságokban ma már nevetni szoktak az ilyesmin. A múltkoriban Táncsics került szóba. Az egyik lapszerkesztő megjegyezte: nem célszerűbb-e asszonyának, aki biztos búvóhelyet talált neki, meghívni házukba hetente egy fekete kávéra a megfigyelésre kirendelt besúgó urat, mintsem nap mint nap riadtan várni az utcán, hogy vajon mikor és hol csap le rá megint? ... Meglehet, az illető csak tréfának szánta. Ő azonban sokat restelkedett utólag maradisága miatt, amiért nem tanult meg ilyenkor nevetni. „Igazán kár felfújni minden semmiséget — gondolja most halovány öngúnnyal. — Ha összegyűlünk, volt negyvennyolcasok, csak állunk mint valami sötét fejfák, egyhangú sorokban. Megborzongunk, hogyha denevér surran az eresz alatt, holott ezek valamennyien — fürkész ki megint az ablakon —, és nem kevesen, őfelsége szolgálatában repdesnek itt meg ott, csak színlelve kültelki kurtakocsmákban a zugivót, fércművek bemutatóján a teátrumpártolót, házi mulattságokon a széptevőt, vagy a rongyokba burkolózott csavargót, aki keresztutcák bármelyikében elkísér... A kifogástalan öltözetű, kalapos úriemberekkel persze kényesebb, ők a könyvtárszobákban röpködnek előszeretettel, melyette, féltett ritkaságok között. Az ember legszívesebben lecsapna rájuk. Nagyobb kártevésre képesek olykor, mint roppant halom új irományával a vármegyékbe térítés céljával taligázó, nagy Civilizátor." Készülő komédiája jut eszébe, s már megnyugodva tekint ki a téli világba. Az idő fényes, gyönyörű, az ég üvegén látni lehet, hogy tart a fagy. Ilyenkor éles az agy, vágnak a gondolatok. Bár nyílt ellenség nem mutatkozik sehol. Igaz, rebellisekre sincsen rég panasz ... 1934. FEBRUÁR 3. Várnai László fotógrafikája LADÁNYI MIHÁLY: Bordás Ha bor nem lenne, mihez kezdenék e pohárral, mely itt dülöng előttem mint kerítés, amely rettegtetően elzárja a szép, rózsaszín világot? Ha bor nem lenne, mihez kezdenénk a sok doktorral ott az elvonóban? Tengnének csak, mint fing a felvonóban, és rólunk innák le az alkoholt. S ahol Isten sincs képmutatás nélkül, ha bor nem lenne, kibírnánk e kort, e pöffeszkedő, jóllakott akolt, hol ettem-ittam-szartam-dörgölőztem? Turista-elégia Üldögélek, hova gyalog jöttem, zúg a vad Niagara fölöttem. Nincs már dolgom, csak kicsit ülök még, mintha a British Museum-ban ülnék. Bár nem oda küldött el az állam, a kassza meg még üresebb nálam. Utazom hát a világban ülve, dúdolgatok borulva-derülve. Elérvén partját a Balatonnak: integetek a fogorvosoknak, s a mezőn, hol fodrosak a felhők, megsüvegelem az őstermelőt. Ha nem lenne más is ilyen szorgos, nem drágítaná áruját a boltos, s én se erre utazgatnék most, és nem ringatna el a vízöblítés. Csujjogató an is elvettem egy tehenet, te is elvettél egy tehenet, aztán ő is lelt egy tehenet, mert neki legyen jobb, mint neked? Rajtunk kérődztetek először: nicsak, felül semmi, alul szőr! Együtt kérődzünk már napestig — így kerek a világ, de meddig? Éjfél Miközben a csillagok ragyognak, kiülnek sírjukra a halottak s beszélgetnek egymással: „A maga sírjából jönnek át a nyüvek” meg „Micsoda ócska koporsója van, se diófa, se aranyozás, ilyen vacakból akar majd feltámadni?”