Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-09 / 45. szám - Varga József: A költő prózája • könyvkritika • Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben (Magvető) (10. oldal) - Szikszai Károly: Tajt • kép (10. oldal) - Szegő László: Sityovas te ginavas • könyvkritika • Kenyva kiponca - Képes szótár (Országos Pedagógiai Intézet, 1984) | Cigány-magyar és magyar-cigány kisszótár (TIT Országos Cigány Munkabizottsága, 1984) (10. oldal) - Rávi Judit: Elit élet • könyvkritika • Czeizel Endre: Az érték bennünk van (Gondolat) (10. oldal)

A kills prózája . Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben (Mag­vető, 687 old.) . Az első és szép főhajtás Simon Istvánt, nemzedékünk nagy költő­jét és szerkesztőjét illesse: „E sorok írója szerkesztőként még 1955-ben felkereste a kórházban, ahol ke­serves, sokízületű gyulladását ke­zelték. A költő egyik fájdalmas pa­nasza épp prózájának sorsa volt. Az izgatta. Mi lesz velük, ha ő meg­hal? — panaszolta.” Simon István mintegy a síron túli vigaszul és tiszteletadásul a költő előtt elsőnek vállalta Szabó Lőrinc prózai írásai­nak kötetbe gyűjtését. Így jelent meg a Szépirodalminál 1987-ben a nagyszerű válogatás: A költészet dicsérete. Ez a kötet egyértelműen bizonyította, hogy Szabó Lőrinc prózája legjobb pillanataiban egyenrangú társa az akkorra már klasszikussá érett lírájának! Egy új, teljesebb válogatást ké­szítve Steinert Ágota — annyi ki­tűnő szövegkiadás gondozója! — is messzemenően figyelembe vette a Simon István gondozta kötetet. A szép és gazdag Magvető-könyv — könyvek és emberek az életemben — tartópillérei sem lehettek mások. A sajtó alá rendező azonban bát­ran gazdálkodott a hatalmas anyag­gal, és így a biztos érzékkel kialakí­tott ciklusokból — A műfordítás öröme; Szavak kémiája és a ki­mondott világ; Készséges halhatat­lanok; Társak leszek; A könyv pár­bajai; Utak és művek; A költő, az élet és az alkotás — valóban olyan könyv kerekedett ki, amelyben Sza­bó Lőrinc prózájának minden mű­faja— „még némi színvonalbeli­­ egyenetlenség árán is” — képvisel­ve van. Mint az Ady-kor kutatójának sza­bad legyen a Társuk leszek ciklust felmutatni. A költő életre szóló él­­■ ménye, találkozása és megismerke­dése a Nyugat első nagy nemzedé­kével. Szabó Lőrinc érettsége meg­lepően korai dátumhoz köthető. Húszéves korában egyenrangúként ült le a Nyugat vezető íróival egy asztalhoz. Bírálta a könyveiket — Babits Nyugtalanság völgye című kötetét és Tóth Árpád Wilde-for­­dítását —, és így már az sem meg­lepő, hogy huszonegy éves korában tagja lehetett a Fleurs du Malt fordító nagy triásznak. Babits és Tóth Árpád társaként vett részt a Baudelaire születésének centená­riumára készülő vállalkozásban. Így természetes is, hogy ez a válo­gatott prózakötet — mindenekelőtt a Társak leszek, de részben a Kész­séges halhatatlanok ciklusában is — ezt a nagy nemzedéket magya­rázza. Esszék sorában foglalkoztat­ja művészetük titka, költői pályá­juk ívelése. Két évtized Ady; Bú­csú Móricz Zsigmondtól; Találko­zások Juhász Gyulával; Kosztolá­nyi Dezső; önéletrajz-töredék: Ki­rály György. Babitscsal az említett kötetét elemző esszéjén túl két másik ta­nulmány is foglalkozik: Babits mű­­­­helyében, Babits, a költő. Tóth Ár­pádnak, a Babits melletti másik inspiratív barátnak — akinek nem­csak földije volt, de hagyatékát is gondozta — emlékét esszék sora idézi (összes költői művei elé, Ha­lálának tizedik évfordulóján, Tóth Árpádról — franciáknak, Költő a segédszerkesztő-asztalnál etc.). De megtaláljuk Szabó Lőrinc írásai ••között saját nemzedéke három ki­tűnő költőjének portréját is: fino­man, sok találó megfigyeléssel ír Sárközi György költészetéről; köl­tői estje bevezetőjeként szól Il­­­lyés Gyuláról; elemzi Radnóti Mik­lós Lafontaine-fordításait. Költői világok belülről értője, a világlíra tudós alkimistája — s te­gyük hozzá —, saját lírája szünte­len tökéletesítője, csiszolója beszél ezekben az írásokban. Így a kötet legtöbb darabja egyszerre tekint­hető esztétikai elemzésnek és val­lomásnak a saját ars poeticájáról. „Az esztétikai ítéleteknek kikerül­hetetlen tényezője tehát a szubjek­tív idő is, amit átéltünk. Lehet, hogy a kép, amelyet Kosztolányiról alkottam, csak az én eddigi har­minchét esztendőm tapasztalatai­nak tükrében igaz. Engem a pesz­­szimista és realista Kosztolányi ra­gadott meg legjobban. Ezért tu­dom annyira tisztelni a fejlődés út­ját, az utat, a ragyogó és szertelen felszíntől és anarchiától, melyet oly szellemesen és szenvedélyesen tu­dott magyarázni, a mélység, igaz­ság, a fegyelem felé... Kosztolá­nyi nem klasszikusnak született, de azzá nőtt. Az értelem és a szenve­dés gyógyította, haláláig gyógyult a hibáiból.” A tudatos költő Szabó Lőrinc — aki saját tehetségének is biztos ér­tője és irányítója volt — kiikta­tott ihletéből minden romlandó anyagot. Szüntelenül formálta sa­ját költészetét, ezért is tudott be­lülről megérteni más költői világo­kat. S a műfordítások százain vájt fül, a fél világirodalmat végigkós­toló ízlés páratlan költői kultúrával mondott ítéletet kortársakról és klasszikusokról, művekről és írók­ról Esszéi sora győzhet meg bennün­ket emberlátásának pszichológiai hiteléről. Mennyit tud egy-egy ked­ves hőséről, Babitsról­­meg kell tartóztatni magam, hogy ide ne ír­jam a Tücsökzene mesterdarabját Babitsról...), Tóth Árpádról, aki­vel egy szerkesztőségben is dolgo­zott éveken át Az Est-lapoknál. De emberismerete pontosnak bizo­nyul akkor is, ha nem költőről, de például „Lajos bátyám”-ról, azaz Nagy Lajosról vagy Móricz Zsig­­mondról ír. Az utóbbiban az „óriá­si összegező”-t tiszteli. „Megdöb­bentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest... Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer vi­rágból gyűjtötte a mézét” (Búcsú Móricz Zsigmondtól). Legendák éltek a köztudatban Szabó Lőrinc Ady-ellenszenvéről, írásai perdöntően bizonyítják, hogy ez az ítélet így semmiképpen nem áll. Igaz, többször hangsúlyozza, hogy számára Babits a költőpélda, de az is kiderül, hogy Adytól első­sorban a korai köteteire rátapadó szecessziós-stílromantikus jegyek idegenítették, de lírájának időt ál­lóan nagy értékeit sohasem vonta kétségbe. Ítélete az Ady után föl­lépő új költői nemzedék ragaszko­dását is magában foglalja a saját eszményeihez. Formájában, szó­kincsében,­­képalkotásában Adyt semmiképpen nem lehetett folytat­ni. Hűtlennek kellett lenni hozzá, hogy hűségesek legyenek saját köl­tői világukhoz. A kor legnagyobb­ja, József Attila is csak Ady in­dulatát vállalhatta, de korai évei­nek adys stílusjegyeit ki kellett nőnie, hogy József Attila, azaz: ön­maga lehessen. S még mennyit kellene írni erről a Szabó Lőrinc-kötetről..., amely­nek a megjelenése igazi irodalmi esemény! Újra és újra elcsodálko­zunk: mennyi meglepetést, rejtett kincset tartogat még a század ma­gyar irodalma. Nagy alkotói külön­böző műfajokban is egyenrangúan nagyot alkottak. Mily furcsa: Szabó Lőrinc klasszikussá érett lírája — tehát a megrendítően nagy költő — takarta el máig a kiváló próza­iról Varga József 0 Czeizel Endre: Az érték bennünk van (Gondolat, 285 old.) Minőség, minőség, minőség! Ez a kor új jelszava. Most arra volna leginkább szükség, hogy minőség teremjen minden mennyiségben. De hát csak nem terem magától. Mégiscsak tenni kell érte. Elsősor­ban úgy, hogy gondozni kell a te­hetséget Csak az a kérdés: ha en­nek így kell lennie, akkor — ha­marosan így is lesz? Tehetségesek leszünk? Jobbak min­t eddig, és a jobbságunk meg is nyilvánul majd? Amíg ez eldől, hogy érdemi kép­zésben és elbánásban részesítjük-e a kiváló tanulókat, addig — kísér­letképpen — alapítsunk elit csalá­dokat. A kísérlet idejére két egészséges szülőnk lesz, akik szeretteiben él­nek, akarnak minket, terveik van­nak velünk! Megtudjuk tőlük, ők már tartanak fontosnak, jónak, igazságnak, hitványnak, lehetet­lennek. Az iskolában pedig — úgy mindannyian — emberi kiteljese­déstant fogunk tanulni. A kicsiket a nagyok segítik az élni tudáshoz, ők tanítják ember­tiszteletre, ők adnak értékrendkí­nálatot. Ha a nagyok lehetősége­­sebb jövőt alkarnak, nekik is te­hetségesebbnek kell lenniük. De a felnőtteknek ki fogja meg a kezét? Utólag. Az életük diktál: a min­denkori életszínvonal, a minden­kori feladatok, lehetőségek, elvá­rások — az erejük. Az érték bennünk van, akkor is. Az értékeink határai bennünk is elit élet vannak, meg kívülünk is. Bennünk vannak öröklött lehetőségeink, kint van a megvalósíthatóság, a keres­let, az igény: kellünk-e. Azzá le­szünk, amivé tesszük magunkat, amivé tesznek bennünket. Ezért kellene elit családokat, elit intéz­ményes nevelést, elit társakat, elit programot, elit munkahelyeket te­remteni — és másmilyen lehetősé­geket. Végül is: mindenki hátrányos helyzetű, aki a saját, optimuma alatt teljesít. .Kényszerül teljesíte­ni — ez a megszorítás tágítja a fe­lelősök körét. Hátrányos helyzetű, akinek nem jut lehetőség kiteljesedni, aki szint alatti emberi és szakmai jelenlét­tel is elboldogul, akiben benne reked, amit tudhatna. Aki tévúton jár, aki nem tud szeretni, hinni, odaadni, lelkesedni, vállalni, elné­mulni, keresni, megkapaszkodni. Az élet milyenségét fölsorolhatat- Lanul sok tényező határozza meg. Ha igényt tartunk rá — jobb belá­tásból vagy mert szorít a helyzet —, hogy beavatkozzunk életünk menetébe, az egy lépés lesz a te­hetségesség, az érték megbecsülé­se felé. Egy lépés, elmozdulás, mely önmagában azonban kevés. Nemcsak a tehetséget, minden em­bert ki kell „termelni”. A viszo­nyokat, az erkölcsöt, az akarást, a céljainkat, az irányt kell segítsé­gül adni, hogy az ember ne a maga szórakoztatására vagy kárára le­gyen bármilyen. Van, aki önnön elhivatottságá­ból maga találta rögeszmék és el­vek mentén nagy dolgokat teremt. De csak könnyebb nem minden ellenére, magányosain, hanem egy­től húzva és egyfelé húzódva ter­mővé lenni. És mégis: jó annak, aki, ha magányosan is, rátalált a maga útjára. És nem kárhoztatha­tó az sem, aki elvan ott, ahová ke­­rült, épp csak elvan. Az ember sokkal jobb, tehetségesebb, erősebb annál, mint amit éppen mutat. Ezekért szól Czeizel Endre. Beszél genetikai alapelvekről, rasszokról, cigány- és zsidókérdésről, magyar­ságtudatról, a tehetség fejleszthe­tőségéről, a vele való gazdálkodás bonyolult feladatáról, de közben mindig az emberibb életről beszél, a jobb esélyekért perel. Czeizel Endre kimagasló isme­retterjesztői képességgel tolmá­csolja ezt az „embertant”. Pontos, közérthető, szenvedélyes szolgálat­­tevő. A mindenkiben Szunnyadó türelem, megértés, lojalitás, a má­sik, a másmilyen gyanakvásmen­tes elfogadásának megmutatása az, amire szegődött. Akin még átjut­nak a gondolatai, annak bizonyo­san meginog elképzelése a maga­­sabbrendűségről, megkülönbözte­­tettségről. De hogyan fordítsuk felismeré­seinket magatartássá? Hogy ne akadjon el a törekvés testünk kör­vonalainál. Hogyan járjunk lehe­tőségeink — tehetségünk — végé­re? Egy-egy másmilyen család nem lesz elég. De egy-egy elit iskola, munkahely, már bizonyságot adna akár most is, egy bárhol, bárkiben föllelhető és kitermelhető „érték­bányáról”. Révi Judit — Konyha kiponca — Ké­pes szótár (Országos Peda­gógiai Intézet, 1984). Cigány —magyar és magyar—cigány kisszótár (TIT Országos Ci­gány Munkabizottsága, 1984.) Több évtizede folyik már az ádáz vita sajtóban, konferenciákon — illetékesek és kívülállók között egy­aránt — arról: szükséges-e külön osztályokban, külön oktatási kon­cepció alapján tanítani a cigány anyanyelvű kisiskolásokat. A szeg­regált oktatás ellen szavazók leg­fontosabb érve eddig az volt: nincs az iskolai munkában gyakorlatilag használható cigány nyelvű írásos segédeszköz: tankönyv, munkafü­zet. Karsai Ervin és Rostás Farkas György munkája hézagpótló jelen­tőségű tehát. A könyv négy külön­álló füzetből épül fel (Sityovas te ginavas — Olvasni tanulunk; Ama­ro krujalipe — Környezetünk; Gi­­nav kathar o jekh zhikaj o desh — Számolj egytől tízig; Gilya, poemi, paramichi — Dalok, versek, mesék), amelyekhez ötödiknek egy szósze­det is csatlakozik. A négy füzet nagy didaktikai hozzáértésről tanúskodik; kár, hogy kevéssé időálló a borításuk. A vé­kony papírfedeleket a könyv meg­becsülésére bizonyára nemigen szoktatott, testepi körülmények kö­zött élő nebulók­ egy-két héten be­lül elrongyolják. Helyes, hogy tárgyanként elkü­lönül a segédlet. Kevésbé helyes, hogy a füzetek illusztrációi nagyon gyengék: némely rajzról csak az alá­ja írt szövegből tudjuk meg, mit is kell látnunk rajta. (S ha hat­­esztendősek lévén, írástudatlanok vagyunk?...) A könyv a tanulók kettős anya­­nyelvűségére alapoz: a képeit mel­lett fölül a fogalom cigány, alul magyar jelentése olvasható — ilyen módon lehetőség van arra is, hogy a kisdiákok magyar nyelvi ismere­tei is bővüljenek, gyarapodjék szó­készletük. A négy füzetet kísérő szószedet azonban fölösleges: ha a cigány osztályban oktató pedagógus tud cigányul akkor minek neki ez az igencsak vékonyka szógyűjtemény; ha meg nem tud, akkor ebből sem fog megtanulni. Mind az öt füzet kolofonja ígér egy módszertani útmutatót mely — úgy látszik — eleddig még nem jelent meg. Hiányzik. Ugyancsak nagy művelődéspoli­tikai jelentősége volna a TIT által kiadott Cigány—magyar és Ma­­gyar—cigány kisszótárnak. Ez ugyanis a legelső ilyen jellegű munka, amely hazánkban napvilá­got lát. Korábban cigány szószedet önálló kiadásban nem jelent meg, s a ma már klasszikusnak számító Nagy-Idai Sztojka-féle cigány szó­tár is csak magyar—cigány részt tartalmaz. Ezen túl azonban nem sok jót mondhatunk Choli Daróczi József és Feyér Levente munkájáról. Igaz, a szerzők a bevezetőben maguk is »azt«írjá elő, «hogy--a­ könyv „kísérlet, •további gyűjtést és pontosítást igé­nyel” — ám valószínűtlennek tet­szik, hogy belátható időn belül olyan újabb cigány szótár kiadásá­ra kerülhetne sor, amely már tük­rözi ezt a további gyűjtést és pon­tosítást. A szerzőknek arra kellett volna törekedniük, hogy ebben a szótárban alkossanak lehetőleg ki­fogástalant A szótár cigány—magyar része mintegy kétezer szócikket tartal­maz, s kérdés: lehet-e ilyen hallat­lanul kicsi anyagot egyáltalán szó­tárnak minősíteni. Nyilvánvaló: a szótár kiadására elsősorban azért került sor, hogy a szerzők dokumentálhassák igazu­kat az olyan hamis nézetekkel szemben, amelyek szerint a cigány­­ nyelv szókészlete nem haladja meg az ezeregynéhányszáz lexicai egy­séget. De vajon hetven-nyolcvan százaléknyi többlet fölmutatása alapos ellenérvként szolgálhat-e számukra? Ráadásul a szerzők ön­maguknak szabtak gátat a szótár terjedelmének növelésében, amikor — bevallottan — kihagyták belőle csaknem az összes olyan magyar eredetű jövevényszót, amely napja­ink (nemcsak magyarországi!) ci­gány nyelvhasználatában már ré­­gesrég polgárjogot nyert. (A ma­gyar nyelv sem lesz szegényebb, ha szótárainkban bennfoglaltatnak a magyar szókészlet szomszédaink­tól kölcsönzött elemei.) Ha a szer­zők következetesen tartották volna magukat koncepciójukhoz, kísér­letet tehettek volna az ilyen jöve­vényszavak általuk kreált, illetve cigányosra alakított nemzetközi szavakkal való helyettesítésére. Hi­szen, mint maguk i­s írják: „az egységes, írott normatív változat hiánya szép és nehéz feladatot... jelent.” Mondvacsinált tipográfiai okok­ból maradt ki a cigány szavak di­namikus szóhangsúlyának és a ma­gánhangzók hosszúságának a jelö­lése, pedig a hangsúlyjelek kitéte­le már csak azért is fontos lett vol­na, mert újabban mind több hang­súlyozási hibát találhatni az anya­nyelvi beszélők nyelvhasználatá­ban is — így a könyv cigány nyelvápolás szép és fontos közmű­velődési feladatát nem vállalja el­látni. A bevezetőben ismertetett kiej­tési szabályok közül több pontat­lan , mintha megfogalmazóik nem beszélnék anyanyelvükként azt a nyelvet amelyről írnak. Súlyos hiba, hogy a szótár szer­zői egyes cigány szavakat (például az „anyanyelv” jelentésű dakishib­­et) összetett szónak fog föl, egy­beírják, noha a ragozás során az összetétel mindkét tagjának végző­dése megváltozik (az „anyanyelv­­vel” szó cigányul daka shibasa!), s így az a furcsa helyzet áll elő, hogy — a szótár szerint — olyan nyelv születésének lehetünk tanúi, amely a szavak belsejében is ra­goz. Végül — bár még hosszan so­rolhatnék a könyv fogyatékosságait — megjegyzendő, hogy ez a kiad­vány sem ment Nagy-Idai Sztojka száz évvel ezelőtt, s teljes hozzá nem értéssel írott magyar—cigány szótárának fő hibájától: ha a szer­zőknek valamely magyar szóról nem jut rögtön eszükbe a cigány megfelelő, minden önkritika nélkül beírják a magyar szó kalkját (például „köszörűkő”, ahol fölsorol­tatok ugyan a kutye­t, az assan is, első helyen azonban a tükörfordí­tás, a kucimasko barr szerepel). A szótárt lapozgatva rájövünk, hogy nem cigány, hanem magyar olvasók számára készült: a nyelv­tani útbaigazítások ugyanis mind a cigány, mind a magyar részben csak a cigány szavakhoz kapcso­lódnak. Kérdés, nem fontosabb-e, hogy a hazánkban élő cigányok jól elsajátítsák hivatalos állami nyel­vünket, mint hogy a cigány nyelv iránt érdeklődő — s nem túl nagy­számú — magyar megtanuljon ci­gányul, ami persze merőben e szó­tár segítségével amúgy is elég kö­rülményes lenne. Szegő László Szikszai Károly: Tájt Sityovas te ginavas !- 1984. NOVEMBER 9.

Next