Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-09 / 45. szám - Varga József: A költő prózája • könyvkritika • Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben (Magvető) (10. oldal) - Szikszai Károly: Tajt • kép (10. oldal) - Szegő László: Sityovas te ginavas • könyvkritika • Kenyva kiponca - Képes szótár (Országos Pedagógiai Intézet, 1984) | Cigány-magyar és magyar-cigány kisszótár (TIT Országos Cigány Munkabizottsága, 1984) (10. oldal) - Rávi Judit: Elit élet • könyvkritika • Czeizel Endre: Az érték bennünk van (Gondolat) (10. oldal)
A kills prózája . Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben (Magvető, 687 old.) . Az első és szép főhajtás Simon Istvánt, nemzedékünk nagy költőjét és szerkesztőjét illesse: „E sorok írója szerkesztőként még 1955-ben felkereste a kórházban, ahol keserves, sokízületű gyulladását kezelték. A költő egyik fájdalmas panasza épp prózájának sorsa volt. Az izgatta. Mi lesz velük, ha ő meghal? — panaszolta.” Simon István mintegy a síron túli vigaszul és tiszteletadásul a költő előtt elsőnek vállalta Szabó Lőrinc prózai írásainak kötetbe gyűjtését. Így jelent meg a Szépirodalminál 1987-ben a nagyszerű válogatás: A költészet dicsérete. Ez a kötet egyértelműen bizonyította, hogy Szabó Lőrinc prózája legjobb pillanataiban egyenrangú társa az akkorra már klasszikussá érett lírájának! Egy új, teljesebb válogatást készítve Steinert Ágota — annyi kitűnő szövegkiadás gondozója! — is messzemenően figyelembe vette a Simon István gondozta kötetet. A szép és gazdag Magvető-könyv — könyvek és emberek az életemben — tartópillérei sem lehettek mások. A sajtó alá rendező azonban bátran gazdálkodott a hatalmas anyaggal, és így a biztos érzékkel kialakított ciklusokból — A műfordítás öröme; Szavak kémiája és a kimondott világ; Készséges halhatatlanok; Társak leszek; A könyv párbajai; Utak és művek; A költő, az élet és az alkotás — valóban olyan könyv kerekedett ki, amelyben Szabó Lőrinc prózájának minden műfaja— „még némi színvonalbeli egyenetlenség árán is” — képviselve van. Mint az Ady-kor kutatójának szabad legyen a Társuk leszek ciklust felmutatni. A költő életre szóló él■ ménye, találkozása és megismerkedése a Nyugat első nagy nemzedékével. Szabó Lőrinc érettsége meglepően korai dátumhoz köthető. Húszéves korában egyenrangúként ült le a Nyugat vezető íróival egy asztalhoz. Bírálta a könyveiket — Babits Nyugtalanság völgye című kötetét és Tóth Árpád Wilde-fordítását —, és így már az sem meglepő, hogy huszonegy éves korában tagja lehetett a Fleurs du Malt fordító nagy triásznak. Babits és Tóth Árpád társaként vett részt a Baudelaire születésének centenáriumára készülő vállalkozásban. Így természetes is, hogy ez a válogatott prózakötet — mindenekelőtt a Társak leszek, de részben a Készséges halhatatlanok ciklusában is — ezt a nagy nemzedéket magyarázza. Esszék sorában foglalkoztatja művészetük titka, költői pályájuk ívelése. Két évtized Ady; Búcsú Móricz Zsigmondtól; Találkozások Juhász Gyulával; Kosztolányi Dezső; önéletrajz-töredék: Király György. Babitscsal az említett kötetét elemző esszéjén túl két másik tanulmány is foglalkozik: Babits műhelyében, Babits, a költő. Tóth Árpádnak, a Babits melletti másik inspiratív barátnak — akinek nemcsak földije volt, de hagyatékát is gondozta — emlékét esszék sora idézi (összes költői művei elé, Halálának tizedik évfordulóján, Tóth Árpádról — franciáknak, Költő a segédszerkesztő-asztalnál etc.). De megtaláljuk Szabó Lőrinc írásai ••között saját nemzedéke három kitűnő költőjének portréját is: finoman, sok találó megfigyeléssel ír Sárközi György költészetéről; költői estje bevezetőjeként szól Illyés Gyuláról; elemzi Radnóti Miklós Lafontaine-fordításait. Költői világok belülről értője, a világlíra tudós alkimistája — s tegyük hozzá —, saját lírája szüntelen tökéletesítője, csiszolója beszél ezekben az írásokban. Így a kötet legtöbb darabja egyszerre tekinthető esztétikai elemzésnek és vallomásnak a saját ars poeticájáról. „Az esztétikai ítéleteknek kikerülhetetlen tényezője tehát a szubjektív idő is, amit átéltünk. Lehet, hogy a kép, amelyet Kosztolányiról alkottam, csak az én eddigi harminchét esztendőm tapasztalatainak tükrében igaz. Engem a peszszimista és realista Kosztolányi ragadott meg legjobban. Ezért tudom annyira tisztelni a fejlődés útját, az utat, a ragyogó és szertelen felszíntől és anarchiától, melyet oly szellemesen és szenvedélyesen tudott magyarázni, a mélység, igazság, a fegyelem felé... Kosztolányi nem klasszikusnak született, de azzá nőtt. Az értelem és a szenvedés gyógyította, haláláig gyógyult a hibáiból.” A tudatos költő Szabó Lőrinc — aki saját tehetségének is biztos értője és irányítója volt — kiiktatott ihletéből minden romlandó anyagot. Szüntelenül formálta saját költészetét, ezért is tudott belülről megérteni más költői világokat. S a műfordítások százain vájt fül, a fél világirodalmat végigkóstoló ízlés páratlan költői kultúrával mondott ítéletet kortársakról és klasszikusokról, művekről és írókról Esszéi sora győzhet meg bennünket emberlátásának pszichológiai hiteléről. Mennyit tud egy-egy kedves hőséről, Babitsrólmeg kell tartóztatni magam, hogy ide ne írjam a Tücsökzene mesterdarabját Babitsról...), Tóth Árpádról, akivel egy szerkesztőségben is dolgozott éveken át Az Est-lapoknál. De emberismerete pontosnak bizonyul akkor is, ha nem költőről, de például „Lajos bátyám”-ról, azaz Nagy Lajosról vagy Móricz Zsigmondról ír. Az utóbbiban az „óriási összegező”-t tiszteli. „Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest... Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét” (Búcsú Móricz Zsigmondtól). Legendák éltek a köztudatban Szabó Lőrinc Ady-ellenszenvéről, írásai perdöntően bizonyítják, hogy ez az ítélet így semmiképpen nem áll. Igaz, többször hangsúlyozza, hogy számára Babits a költőpélda, de az is kiderül, hogy Adytól elsősorban a korai köteteire rátapadó szecessziós-stílromantikus jegyek idegenítették, de lírájának időt állóan nagy értékeit sohasem vonta kétségbe. Ítélete az Ady után föllépő új költői nemzedék ragaszkodását is magában foglalja a saját eszményeihez. Formájában, szókincsében,képalkotásában Adyt semmiképpen nem lehetett folytatni. Hűtlennek kellett lenni hozzá, hogy hűségesek legyenek saját költői világukhoz. A kor legnagyobbja, József Attila is csak Ady indulatát vállalhatta, de korai éveinek adys stílusjegyeit ki kellett nőnie, hogy József Attila, azaz: önmaga lehessen. S még mennyit kellene írni erről a Szabó Lőrinc-kötetről..., amelynek a megjelenése igazi irodalmi esemény! Újra és újra elcsodálkozunk: mennyi meglepetést, rejtett kincset tartogat még a század magyar irodalma. Nagy alkotói különböző műfajokban is egyenrangúan nagyot alkottak. Mily furcsa: Szabó Lőrinc klasszikussá érett lírája — tehát a megrendítően nagy költő — takarta el máig a kiváló prózairól Varga József 0 Czeizel Endre: Az érték bennünk van (Gondolat, 285 old.) Minőség, minőség, minőség! Ez a kor új jelszava. Most arra volna leginkább szükség, hogy minőség teremjen minden mennyiségben. De hát csak nem terem magától. Mégiscsak tenni kell érte. Elsősorban úgy, hogy gondozni kell a tehetséget Csak az a kérdés: ha ennek így kell lennie, akkor — hamarosan így is lesz? Tehetségesek leszünk? Jobbak mint eddig, és a jobbságunk meg is nyilvánul majd? Amíg ez eldől, hogy érdemi képzésben és elbánásban részesítjük-e a kiváló tanulókat, addig — kísérletképpen — alapítsunk elit családokat. A kísérlet idejére két egészséges szülőnk lesz, akik szeretteiben élnek, akarnak minket, terveik vannak velünk! Megtudjuk tőlük, ők már tartanak fontosnak, jónak, igazságnak, hitványnak, lehetetlennek. Az iskolában pedig — úgy mindannyian — emberi kiteljesedéstant fogunk tanulni. A kicsiket a nagyok segítik az élni tudáshoz, ők tanítják embertiszteletre, ők adnak értékrendkínálatot. Ha a nagyok lehetőségesebb jövőt alkarnak, nekik is tehetségesebbnek kell lenniük. De a felnőtteknek ki fogja meg a kezét? Utólag. Az életük diktál: a mindenkori életszínvonal, a mindenkori feladatok, lehetőségek, elvárások — az erejük. Az érték bennünk van, akkor is. Az értékeink határai bennünk is elit élet vannak, meg kívülünk is. Bennünk vannak öröklött lehetőségeink, kint van a megvalósíthatóság, a kereslet, az igény: kellünk-e. Azzá leszünk, amivé tesszük magunkat, amivé tesznek bennünket. Ezért kellene elit családokat, elit intézményes nevelést, elit társakat, elit programot, elit munkahelyeket teremteni — és másmilyen lehetőségeket. Végül is: mindenki hátrányos helyzetű, aki a saját, optimuma alatt teljesít. .Kényszerül teljesíteni — ez a megszorítás tágítja a felelősök körét. Hátrányos helyzetű, akinek nem jut lehetőség kiteljesedni, aki szint alatti emberi és szakmai jelenléttel is elboldogul, akiben benne reked, amit tudhatna. Aki tévúton jár, aki nem tud szeretni, hinni, odaadni, lelkesedni, vállalni, elnémulni, keresni, megkapaszkodni. Az élet milyenségét fölsorolhatat- Lanul sok tényező határozza meg. Ha igényt tartunk rá — jobb belátásból vagy mert szorít a helyzet —, hogy beavatkozzunk életünk menetébe, az egy lépés lesz a tehetségesség, az érték megbecsülése felé. Egy lépés, elmozdulás, mely önmagában azonban kevés. Nemcsak a tehetséget, minden embert ki kell „termelni”. A viszonyokat, az erkölcsöt, az akarást, a céljainkat, az irányt kell segítségül adni, hogy az ember ne a maga szórakoztatására vagy kárára legyen bármilyen. Van, aki önnön elhivatottságából maga találta rögeszmék és elvek mentén nagy dolgokat teremt. De csak könnyebb nem minden ellenére, magányosain, hanem egytől húzva és egyfelé húzódva termővé lenni. És mégis: jó annak, aki, ha magányosan is, rátalált a maga útjára. És nem kárhoztatható az sem, aki elvan ott, ahová került, épp csak elvan. Az ember sokkal jobb, tehetségesebb, erősebb annál, mint amit éppen mutat. Ezekért szól Czeizel Endre. Beszél genetikai alapelvekről, rasszokról, cigány- és zsidókérdésről, magyarságtudatról, a tehetség fejleszthetőségéről, a vele való gazdálkodás bonyolult feladatáról, de közben mindig az emberibb életről beszél, a jobb esélyekért perel. Czeizel Endre kimagasló ismeretterjesztői képességgel tolmácsolja ezt az „embertant”. Pontos, közérthető, szenvedélyes szolgálattevő. A mindenkiben Szunnyadó türelem, megértés, lojalitás, a másik, a másmilyen gyanakvásmentes elfogadásának megmutatása az, amire szegődött. Akin még átjutnak a gondolatai, annak bizonyosan meginog elképzelése a magasabbrendűségről, megkülönböztetettségről. De hogyan fordítsuk felismeréseinket magatartássá? Hogy ne akadjon el a törekvés testünk körvonalainál. Hogyan járjunk lehetőségeink — tehetségünk — végére? Egy-egy másmilyen család nem lesz elég. De egy-egy elit iskola, munkahely, már bizonyságot adna akár most is, egy bárhol, bárkiben föllelhető és kitermelhető „értékbányáról”. Révi Judit — Konyha kiponca — Képes szótár (Országos Pedagógiai Intézet, 1984). Cigány —magyar és magyar—cigány kisszótár (TIT Országos Cigány Munkabizottsága, 1984.) Több évtizede folyik már az ádáz vita sajtóban, konferenciákon — illetékesek és kívülállók között egyaránt — arról: szükséges-e külön osztályokban, külön oktatási koncepció alapján tanítani a cigány anyanyelvű kisiskolásokat. A szegregált oktatás ellen szavazók legfontosabb érve eddig az volt: nincs az iskolai munkában gyakorlatilag használható cigány nyelvű írásos segédeszköz: tankönyv, munkafüzet. Karsai Ervin és Rostás Farkas György munkája hézagpótló jelentőségű tehát. A könyv négy különálló füzetből épül fel (Sityovas te ginavas — Olvasni tanulunk; Amaro krujalipe — Környezetünk; Ginav kathar o jekh zhikaj o desh — Számolj egytől tízig; Gilya, poemi, paramichi — Dalok, versek, mesék), amelyekhez ötödiknek egy szószedet is csatlakozik. A négy füzet nagy didaktikai hozzáértésről tanúskodik; kár, hogy kevéssé időálló a borításuk. A vékony papírfedeleket a könyv megbecsülésére bizonyára nemigen szoktatott, testepi körülmények között élő nebulók egy-két héten belül elrongyolják. Helyes, hogy tárgyanként elkülönül a segédlet. Kevésbé helyes, hogy a füzetek illusztrációi nagyon gyengék: némely rajzról csak az alája írt szövegből tudjuk meg, mit is kell látnunk rajta. (S ha hatesztendősek lévén, írástudatlanok vagyunk?...) A könyv a tanulók kettős anyanyelvűségére alapoz: a képeit mellett fölül a fogalom cigány, alul magyar jelentése olvasható — ilyen módon lehetőség van arra is, hogy a kisdiákok magyar nyelvi ismeretei is bővüljenek, gyarapodjék szókészletük. A négy füzetet kísérő szószedet azonban fölösleges: ha a cigány osztályban oktató pedagógus tud cigányul akkor minek neki ez az igencsak vékonyka szógyűjtemény; ha meg nem tud, akkor ebből sem fog megtanulni. Mind az öt füzet kolofonja ígér egy módszertani útmutatót mely — úgy látszik — eleddig még nem jelent meg. Hiányzik. Ugyancsak nagy művelődéspolitikai jelentősége volna a TIT által kiadott Cigány—magyar és Magyar—cigány kisszótárnak. Ez ugyanis a legelső ilyen jellegű munka, amely hazánkban napvilágot lát. Korábban cigány szószedet önálló kiadásban nem jelent meg, s a ma már klasszikusnak számító Nagy-Idai Sztojka-féle cigány szótár is csak magyar—cigány részt tartalmaz. Ezen túl azonban nem sok jót mondhatunk Choli Daróczi József és Feyér Levente munkájáról. Igaz, a szerzők a bevezetőben maguk is »azt«írjá elő, «hogy--a könyv „kísérlet, •további gyűjtést és pontosítást igényel” — ám valószínűtlennek tetszik, hogy belátható időn belül olyan újabb cigány szótár kiadására kerülhetne sor, amely már tükrözi ezt a további gyűjtést és pontosítást. A szerzőknek arra kellett volna törekedniük, hogy ebben a szótárban alkossanak lehetőleg kifogástalant A szótár cigány—magyar része mintegy kétezer szócikket tartalmaz, s kérdés: lehet-e ilyen hallatlanul kicsi anyagot egyáltalán szótárnak minősíteni. Nyilvánvaló: a szótár kiadására elsősorban azért került sor, hogy a szerzők dokumentálhassák igazukat az olyan hamis nézetekkel szemben, amelyek szerint a cigány nyelv szókészlete nem haladja meg az ezeregynéhányszáz lexicai egységet. De vajon hetven-nyolcvan százaléknyi többlet fölmutatása alapos ellenérvként szolgálhat-e számukra? Ráadásul a szerzők önmaguknak szabtak gátat a szótár terjedelmének növelésében, amikor — bevallottan — kihagyták belőle csaknem az összes olyan magyar eredetű jövevényszót, amely napjaink (nemcsak magyarországi!) cigány nyelvhasználatában már régesrég polgárjogot nyert. (A magyar nyelv sem lesz szegényebb, ha szótárainkban bennfoglaltatnak a magyar szókészlet szomszédainktól kölcsönzött elemei.) Ha a szerzők következetesen tartották volna magukat koncepciójukhoz, kísérletet tehettek volna az ilyen jövevényszavak általuk kreált, illetve cigányosra alakított nemzetközi szavakkal való helyettesítésére. Hiszen, mint maguk is írják: „az egységes, írott normatív változat hiánya szép és nehéz feladatot... jelent.” Mondvacsinált tipográfiai okokból maradt ki a cigány szavak dinamikus szóhangsúlyának és a magánhangzók hosszúságának a jelölése, pedig a hangsúlyjelek kitétele már csak azért is fontos lett volna, mert újabban mind több hangsúlyozási hibát találhatni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatában is — így a könyv cigány nyelvápolás szép és fontos közművelődési feladatát nem vállalja ellátni. A bevezetőben ismertetett kiejtési szabályok közül több pontatlan , mintha megfogalmazóik nem beszélnék anyanyelvükként azt a nyelvet amelyről írnak. Súlyos hiba, hogy a szótár szerzői egyes cigány szavakat (például az „anyanyelv” jelentésű dakishibet) összetett szónak fog föl, egybeírják, noha a ragozás során az összetétel mindkét tagjának végződése megváltozik (az „anyanyelvvel” szó cigányul daka shibasa!), s így az a furcsa helyzet áll elő, hogy — a szótár szerint — olyan nyelv születésének lehetünk tanúi, amely a szavak belsejében is ragoz. Végül — bár még hosszan sorolhatnék a könyv fogyatékosságait — megjegyzendő, hogy ez a kiadvány sem ment Nagy-Idai Sztojka száz évvel ezelőtt, s teljes hozzá nem értéssel írott magyar—cigány szótárának fő hibájától: ha a szerzőknek valamely magyar szóról nem jut rögtön eszükbe a cigány megfelelő, minden önkritika nélkül beírják a magyar szó kalkját (például „köszörűkő”, ahol fölsoroltatok ugyan a kutyet, az assan is, első helyen azonban a tükörfordítás, a kucimasko barr szerepel). A szótárt lapozgatva rájövünk, hogy nem cigány, hanem magyar olvasók számára készült: a nyelvtani útbaigazítások ugyanis mind a cigány, mind a magyar részben csak a cigány szavakhoz kapcsolódnak. Kérdés, nem fontosabb-e, hogy a hazánkban élő cigányok jól elsajátítsák hivatalos állami nyelvünket, mint hogy a cigány nyelv iránt érdeklődő — s nem túl nagyszámú — magyar megtanuljon cigányul, ami persze merőben e szótár segítségével amúgy is elég körülményes lenne. Szegő László Szikszai Károly: Tájt Sityovas te ginavas !- 1984. NOVEMBER 9.