Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-23 / 47. szám - Spiró György: Laci bácsi • gyászbeszéd • Elhangzott Pődör László temetésén 1984. november 15-én, a rákoskeresztúri temetőben (6. oldal) - Melis Pálma: Frederic Rzewski • interjú | Vendégünk (6. oldal) - Karcagi Katalin: A világ legrosszabb színháza (6. oldal) - Gyulai Líviusz: Nagymamák tengerpartja III. (részlet) • kép (6. oldal)

i Laci bácsi A sors kegye volt, hogy a Corvina Kiadóban bekerültem a Pődör-szobába. Két éven át ülhettem Laci bácsival szemben, bámulhattam szellemének tágasságát, frisseségét, eredetiségét, méltóságát, és azt a makacs és rendíthetetlen tisztességet, amely az ő nemzedékének legjobbjaiban, a legnagyobb e századi magyar értelmiségiekben volt csak meg. Az az Ady-megénekelte nyakas magyar, az én számomra legalábbis, ővele halt ki a világból. Nagy ember volt, kemény ember, túlélő típus, és hogy mi mindent kellett túlélnie azért, mert mindig csak dolgozni akart az emberekért, okosan és szeretettel, azt ésszel még ebben a században is nehéz felérni. Számunkra Pödör Laci bácsi a puszta létével olyan biztos pont volt, amilyenre az embernek múlhatatlan szüksége van az életben, és amilyenből minden korszakban nagyon-nagyon kevés adatik. Talán nem is az volt az igazán fontos, mi mindent tanultunk meg az e századi magyar történelem örökre megíratlan fejezeteiből az ő metszően éles, elbeszélő stílusában — egyébként elég sokat megtanultunk. Fontosabb volt, hogy láthattuk, milyen szenvedéllyel és pontossággal dolgozik egy reneszánsz ember, akkor is, ha többnyire szelleméhez méltatlan penzumokat rónak rá; de az is igaz, hogy ő maga választotta a névtelen robotot, mert soha nem hatalmat akart, hanem dolgozni. Sokan zarándokoltak hozzá a Pődör-szobába a kiadóból is, kívülről is, mint később én is. Akik összefutottak nála, a humánum cinkosságával értették egymást: elég volt tudniuk, hogy szeretik Laci bácsit. Zarándokoltunk hozzá, hogy legalább néhány üdítő mondatot váltsunk vele ott, a kilencedik emeleten, ahonnét varázslatos, párizsias kilátás nyílt a pesti háztetőkre, ahol Laci bácsi mesélt, kritizált, háborgott, elemzett, s mi fürdőzhettünk a szellem magasában, abban a megnyomorított világ fölött lebegő, valószínűtlenül derűs, pici sarkában. Mindig arról a lenti, baljós, nyomorult világról mesélt, de az ő előadásában minden káosz és tisztátalanság szertefoszlott, s még a förtelemről is oly áttetsző, értelmes magyarázattal tudott szolgálni, hogy őt hallgatva megnyugodhattunk: a szellem, lám, mégis erősebb, hiszen minden alávaló emberi fortély igenis könnyen átlátható. Most már az a szoba kizökkent a mérhető időből. De az a szoba valamennyiünk számára tovább létezik, időn és zűrzavaron kívül, és amíg lesz, aki ismerte őt, addig az a szoba Pődör-szoba marad. Mesélés közben vastag szemüvege mögül olykor váratlanul élesen, gyanakodva nézett ránk, vajon valóban pontosan értjük-e azt, amit ő oly világosan magyaráz. Gyanakvása indokolt volt, megvolt hozzá az emberismerete, többszörösen is. De aztán mindig folytatta az eszmefuttatását. Talán tudott valamit, amit mi nem tudunk, és amitől azt remélhette, hogy közülünk se mindenki lesz áruló. Spiró György • Elhangzott Pédör László temetésén 1984. november 15-én, a rákoskeresztúri új köztemetőben. VENDÉGÜNK:Frederic Rzewski A Plánum ’84 művészeti fesztivál vendége volt a negyvenhat éves, New Yorkban élő zeneszerző, zongoraművész. Tanulmányait a Harvardon végezte, pályája során kapcsolatba került a kortárs zene több jeles képviselőjével. Társult Christian Wolff-fal, 1960 és 1970 között Európában élt, és együttműködött Boulezzel és Stockhausennel. A hatvanas évek közepétől a kísérleti, elektronikus, színházi és improvizatív zene felé fordult. Legutóbbi kompozícióiban népi elemeket és politikai szövegeket egyesít . Egy korábbi szerzeménye, a Coming together, mely eléggé ismert Magyarországon, az atticai börtönlázadást idézi egy frissen szabadult barátja levele kapcsán, s azzal végződik, hogy: „Attica előttem van". Úgy érzi tehát, hogy börtön a világ? — Hogy konkrétabbá tegyem a világgal kapcsolatos érzéseimet, elmondanék egy történetet. Anthony Edent, Anglia egykori miniszterelnökét nyolcvanadik születésnapja alkalmából megkérdezte egy újságíró, hogy milyen érzés nyolcvan évig életben maradni. Válasza: jobb, mint az ellenkezője. — Gondolja, hogy a művészet hatással lehet a politikusokra? — Elég kevés politikussal találkoztam életemben, tehát nem nagyon tudom, hogy a művészet milyen hatással van rájuk. Történetesen nem sokat törődöm a politikusokkal, az emberek számítanak, s ilyen szempontból mondhatom, hogy a művészet mindig hatással van az emberre, s lesz is. — Budapesti koncertjén egyik darabja szakszervezeti tárgyú, és az a címe, hogy Melyik oldalon állsz. Egy másik műve szövőnőkről szól. Ezek szerint a munkások oldalán áll? — Egyértelműen a munkások oldalán állok. — Milyen kapcsolat fűzi Magyarországhoz? — Sok barátom van itt Budapesten, nemcsak a 180-as csoport tagjai, de más zeneszerzők is, mint például Jeney Zoltán és Vidovszky László, akinek a művészetét nagyra értékelem. Maróthy János zeneesztétával gyakran találkozom konferenciákon. — Egyik kompozíciójában, úgy éreztem, mintha egy bartóki akkord szólalt volna meg a Zene húros, ütőhangszerekre és celestára című alkotásból. — Úgy gondolom, a népzene megújíthatja a kortárs zenét. Bartók elmélete az volt, hogy a huszadik századi zene újításai az európai klasszikus tradíciók technikai felfedezései és a XIX. század végén feltárt népzenei hagyományok szintéziséből adódnak. Nem hiszem, hogy az igazság csakugyan ilyen egyszerű, de Bartók nagyon erőteljesen érvel az elmélet mellett. Mindenképpen igaz, hogy a nyugati zene történetében az újdonságokat hozó főbb szakaszok a népzenei hagyományok integrálásával jellemezhetők. Az Ars Nova vagy a korai opera időszaka olyan periódusok voltak, melyek komoly előrelépést jelentettek a zene fejlődésében, s melyekben a népzenei elemek összeolvadtak a tanult, magas szintű hagyományokkal. Egy példa erre: az, hogy Monteverdi a hegedűt használta az Orfeóban — pedig abban a korban a hegedű népi hangszernek számított — döntő lépést jelentett a klasszikus zenekar kialakítása irányában. Ha valami fejlődés következik be a mai zenében, az csak a különféle hagyományok szintézise által lehetséges, s ez az, ami éppen most történik. — Úgy látszik azonban, a népművészet kihalófélben van. — Természetesen így igaz, mégsem hiszem, hogy az emberek zenéje bármikor is eltűnhetne, amíg emberek léteznek, amíg az emberek nem változnak robotokká. Metis Pálma A világ legrosszabb színháza Rudolf Rolfs szerint ha a New York-i, ottawai vagy párizsi kabarékedvelő Frankfurtban jár, aligha hagyja ki a Die Schmierét. A frankfurti karmeliták kolostorában csigalépcső vezet a mélybe. Falra ragasztott rajzlapokon piros-sárga nyilak mutatják az utat. Az „előadótermet” — a pincehelyiséget — csupán egy függöny választja el az előtértől. Ez hát a Schmiere, ahogy plakátjain hirdeti, a világ legrosszabb színháza. Igazgatója, rendezője, házi szerzője és vezető színésze Rudolf Rolfs. Harmincöt éve alapította a Die Schmierét, azóta játszik a kabaréja — és ő a kabaréjával. Bent minden kopott, de hangulatos. Rozzant fotelokban, ősi, agyonhasznált bőrpamlagon, összebarkácsolt székeken mocorognak a nézők. A díszlet jóformán rongyokból áll. Képviselőházi jelenet. A nézőtéri kuncogás viharos nevetésbe csap át. Idefigyeljen, kérem — mondja a parlamenti szónok kollégájának —, az én választói körzetemben nem engem, de egy fül nélküli bilit is megválasztottak volna. Persze, mi népünk képviselői vagyunk, s ebben egyetértünk. Igen, visszatartjuk azt, amit csak tudunk. — Apropó, mit tart az alkotmányról? — faggatja egyik a másikat. — Attól? Távolságot tartok — feleli. A közönség is bekapcsolódik. Rolls ezúttal postásnak öltözött. Az önkéntes jelentkezőknek levelet oszt, nekik kell felolvasniuk. Szellemes pamfletek a kivagyiságról, a farkasétvágyú fogyasztásról. Lefülelik a közélet botrányközeli figuráit, beavatnak a politika hátsóudvarába. Az utolsó levélben bejelentik: Az aranyhörcsögöm lábai megfagytak és imádja Mozartot című darabnak vége. Függöny helyett vékony szálon fityegő tábla ereszkedik le: Ende. A társulat igazgatója szenvedélyesen beszél színházáról. Ma este valóban csak a fiatalok jöttek el — mondja megjegyzésemre —, de nemcsak ők látogatják a kabarét. A Die Schmiere alapításától saját erejéből él, semmiféle szubvenciót nem fogad el. Az NSZK színházai közül itt a legalacsonyabb a belépődíj. Rolls ironikusan fogalmaz: fizet a közönség úgyis elég adót. Ha valakinek egy hónapon belül ismét kedve van eljönni a Schmierébe, ugyanezzel a jeggyel ingyen teheti, természetesen, ha van hely. A „jó” színházakban legalább kéthárom márka a programfüzet. Itt 1950 óta változatlanul tíz pfenningért adják. S úgy, hogy füzeteikben nem hirdetnek biztosítást, keleti szőnyegkereskedést, indonéz éttermet. A bizarr belsőt nem modorosságból hagyták meg. Az indulás időpontjában kényszerűségből volt minden szedett vedelőt. A székeket darabonként kellett beszerezni. Hoztak a nézők magukkalmaguknak sámlit, hokedlit, karosszéket, s ha itthagyták, ingyen nézhették végig az előadást. A társulat ehhez a miliőhöz szokott. S láthatóan a közönséget sem zavarja. Ide legalább nem kell kiöltözni. A társulat héttagú. Ha kell, Rolfs a ruhatárba ugrik be, vagy a könyveit árusítja az előadás előtt. Eddig több tucat kötete jelent meg, anekdoták, szatírák, regények, kabarétréfa-gyűjtemények, több mint kétszázezer példányban. Könyvesboltban Rolfskönyveket nem látni, csak a Schmierében vehetők meg. Rolls természetesen dedikál is — mint mondja — arra az esetre, ha halála után kiemelkedő személyiség lenne. Nálunk az írók írnak — mondja — az olvasóknak, akiket nem ismernek. A Schmierében megvan a közvetlen kapcsolat, rövidre zárjuk a kört — magyarázza. Rolfs az előadás előtt is szívesen ül a vendégek közé, hamar felfűti a hangulatot. A produkció után pedig szondázza nézőit. Kíváncsi a visszhangra. Az eszmecserék nem szorulnak a pincefalak közé. Folytatódnak a szópárbajok Rolfe lakásán. Vagy pedig levélben. Akár lelkes, akár dühös az előadástól, írjon — a Schmiere válaszol, közük egyik szórólapjukon. Néhány darabjukat már hathétszázszor adták elő. Például A döglött patkány a limonádés üvegben címűt. 1958 óta változatlan formában van műsoron az Excellenciád malac. Előadásainak számával a Schmiere lekörözi valamennyi német nyelvű színházat. Mégis, mondja Rolfe, a sajtó, a rádió, a televízió nem akar tudni a Schmieréről. Három és fél évtized alatt játékukról egyetlen recenzió sem jelent meg. Rádiós vagy televíziós felvételt sem készítettek. A világ legrosszabb színháza nem az értelmiséghez, hanem az értelmesekhez akar szólni. Rolls azt is mondja, a siker nem az előadások számával mérhető. Igazán akkor örülhetnének, ha a Schmierére nem volna szükség, már nem volna témája. De van. Beszélnek a fegyverek hatalmáról, arról, hogy a gazdasági rendszer eltékozolja az ideálokat, a komputerizált korszak elidegenít és tunyaságra nevel, s pusztul a környezet. Figyeli a Schmiere a napi politika rezgéseit is. Az utóbbi időben sok elemzés, tanulmány foglalkozik az NSZK-ban tapasztalható amerikaellenes érzelmekkel. A szerzők egy része hálátlanságról vagy rövidlátásról ír, mások keresik az okokat, próbálják magyarázni a jelenséget. Amerikaellenesség? — kérdezi Rolfe egyik darabjában. Ha a nyitott szeműekre résütik a bélyeget, akár németellenesnek titulálhatják azt is, aki példának okáért ki nem állhatja a szomszédja kerti törpéjét vagy kakukkos óráját. Rolfe azt mondja, egyetlen pártnak sincs elkötelezve. Elkötelezettje viszont — a munkája ezt sugallja — egy békésebb, emberségesebb világnak. Valóságbemutatós -formáló hite azon a földön kísérletezik, ahol a húszas évek neves politikai kabaréművészete, a többi között a Larifari, a Kaka, a Künstler-Café és a Katakombe Rosa Valettivel, Claire Wallhorf-fal, Ernst Busch-sal és Werner Frnckkel annyi nagyszerű pillanatot adott a közönségnek. Karcagi Katalin . •' ---d, ..-A A ,A .