Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-30 / 48. szám - Szále László: Debreceni metaforák • beszámoló • Debreceni Irodalmi Napok (5. oldal) - Benkő Attila: Bukás • vers (5. oldal) - Lengyel Balázs: Álom egy kastélyról (5. oldal) - Válent Gábor: Kézikönyvek szelleme • reflexió • Ungvári Tamás: Az eltűnt pecsét (ÉS 1984. november 23.) (5. oldal)

SZÁLÉ LÁSZLÓ DEBRECENI METAFORÁK A kritikus olyan, mint a posta­galamb, de van benne valami a nyájat ugató pulikutyából. Ha job­ban megnézzük, egy farkát vesztő gyíkot formáz, és hasonló a bibliai Onanhoz. A kritikus parazita, mert az irodalmon élősködik, olykor úgy ír, mintha hirdetési ügynök volna, vagy kikiáltó, elárusító, de nevez­hető menedzsernek is. Fölfogható versenybírónak, aki maga nem fut, csak méri a teljesítményeket. A kritikus lehet még a normák al­kalmazója, művelt olvasó­, kenued­ző, az arányok művésze, lehet ki­dobóember, zsoké, savanyútejet ivó öncenzor, valamint az író küzdő­társa. A kritikus mindezeken kívül állandó viták és veszekedések tár­gya. Ennyi metaforát írtam össze a kritikusról a debreceni irodalmi napokon (november 22—23.), mely ebben az esztendőben az érték, kö­zönség, irodalomkritika témát tűz­te napirendre. Enlél azonban jó­val többről és jóval kevesebbről volt szó. Többről, mert némelyik hozzászóló csak az ország általá­nos szellemi közállapotából válta megközelíthetőnek az irodalomkri­tika problémáit. Mivelhogy­ az őszinte véleménymondáshoz a vé­leménynyilvánítás szabadsága kell, ahhoz a gondolkodó autonómiája, a gondolkodás sokféleségének elis­merése; ehhez fórumok kellenek és a nyílt vita lehetősége. Mindehhez pedig demokrácia kell és érdeklő­dő közeg — nagyobb szóval közös­ség —, hogy egyáltalán érdemes legyen irodalomról gondolkodni, vitatkozni. És kevesebből is szólt az eszmecsere, mert a mai magyar irodalomkritika állapotáról, minő­ségéről, konkrét problémáiról, a művekben megnyilvánuló értékek­ről és a közönségről vajmi kevés szó esett.★ Megtudtuk ugyanakkor a kriti­káról általában, hogy­ mozgó eszté­tika, hogy közvetít,mű és olvasó között, hogy a kritika a demokra­tizmus szerve, hogy nemcsak a műformák felett ítél, hanem er­kölcs, társadalom felett is, ha az a művel összefüggésben van. Megtud­tuk hogy a k­ritikának szenvedé­lyesnek, elfogultnak kell lennie, to­vábbá, hogy elfogulatlannak, ob­jektívnak, illetve szubjektívnak, hogy olyan, mint a libikóka, s kiegyenlítő szerepe van. Kidért'11 róla, hogy az állam bizalmasa, és sok rosszat tesz azzal, ,ha azt és csak azt visszhangozza vissza, amit a hatalom hallani akar­ tőle. Meg­tudtuk róla, hogy a kritika mellék­­foglalkozás egy mellékfoglalkozás margóján, és sziámi iker is — az irodalom testvére, minthogy azonos vérkeringés kapcsolja őket egybe. Mi jött össze az értékről? Első­sorban az, hogy nincsen. Ami van, az értékválság,­­bizonytalanság és -vesztés. „Ha egy műről azt is lehet mondani, hogy zseniális és azt is, hogy hülyeség, az azt jelen­ti, hogy nincs mérce.” „Szinte az egész kritika tévútra siklott. Olyat akar értékként eladni, ami művé­szileg megformálatlan, ami pár év múlva nem ér semmit.” Cs: „érték, értékelés csak körvonalazható kö­zösség, a társadalom.” Mi baja van a kritikának a tár­sadalommal? „1958-ban a művelő­déspolitika alapvetően megválto­zott, de a régi reflexek olykor még ma is benne élnek.” „A kritikát több vigyázó szem figyeli, mint a műveket. Ez korlátozza a kritika autonómiáját.” „Az öncenzúra me­nekülés a gondolat, a botrány, az összeütközés elől. És ez nem szol­gálja a közönség érdekeit.” „A het­venes években az irodalomban alapvető szemléletváltozás történt. A hatvanas évek irodalma azt ku­tatta, miért nem tud harmóniába kerülni hatalom és erkölcs. A het­venes években már nem hisz ab­ban, hogy összefüggést kell keresni közöttük.” „A kritikából hiányzik az értékelés? Ha az értékalakító tevékenységek a kávéházakba szo­rulnak vissza , az jelez vala­mit ...” „Az írástudó csak szuve­rén személyiség lehet. Az egész világirodalom arról szól, mennyi akadály, gát nehezítette a szuve­rén személyiségek szabad meg­nyilvánulását. Kikezdeni a világ­gal? Ez túl so­k. Elmondani, hogy van közünk ehhez a világhoz — ez elegendő cél.” Mi baja van az írónak a kritiká­val, illetve kritikusnak a kritikus­sal? E kérdés körül már valódi vita kerekedett, néhol személyes éllel, máskor csak általános céloz­gatásokkal. „Nem szeretem azt a kritikust, aki a neki tetszőt fölma­gasztalja, aki pedig nem tetszik, arról nem ír.” „Nem a legmegala­­pozottabb, hanem a leghangosabb kritika akar uralkodni. A poszt­modernek a leghangosabbak, a realista ízlés szégyenlősen hallgat.” „Akkora szakadék van az írók és a kritikusok között, hogy nincs mód párbeszédre. A kritikának realizmusundora van. Két-három évtizede folyik a realista irodalom kirekesztése. Minden irányzatra szükség van, melyeknek békétlen szimbiózisban kellene együttélniük. Szabadon lesajnálhatják egymást, de mindenki létét el kell ismerni. A kritika minél inkább szakosodik, annál nagyobb az esély rá, hogy arányt téveszt.” „A közönség izga­lom-, romantika­ stb. igényét nem lehet úgy ahogy van, negatívan megítélni. Komplexebb kultúralá­­tást kell a kritikától megkövetel­ni.” „Hamis és rosszhiszemű az a föltételezés, hogy egyes írók szép­­irodalmi művek helyett publicisz­tikával akarják írói rangjukat föl­emelni. A szépirodalom és az iro­dalmi publicisztika nagyon közel áll egymáshoz, összefüggnek, leg­többször egymás kezére játszanak. Számos nagy írói életmű bizonyít­ja ezt. Kosztolányi az Édes Anna több részletét előbb megírta publi­cisztikaként. Azaz lehet a publi­cisztika előőrs, portyázás, bejárás újabb területek szépírói meghódí­tása előtt. Nem a felelős publicisz­tikától, hanem a felelőtlen politizá­lástól kell óvni az írót.” Hosszabb, folytatólagos vita ala­kult ki arról is: van kontinuitás az ötvenes évek szellemisége és a jelené között, v vgty h­égött. A sum­mázat nagyjából ez: Van. Nincs. Van (de csak elvétve). Nincs (de azért olykor földugja a fejét). Folyosói beszélgetések tárgya volt az ÉS aznapi számának egy passzusa, mely szerint a sztáliniz­mus szelleme a kritikából az iro­dalomtörténet bástyád mögé húzó­dott vissza,­­ ha innen is kiszorul, a nyelvészetben lel majd menedé­ket. Ezek szerint a szellemet nem emberek, hanem foglalkozások képviselik? Különben a mindkét szakmát művelő irodalomtörténész­­kritikusoknak súlyos skizofréniá­val kellene szembenézniük. Nem valószínűbb, hogy a gyors kritikus könnyebben vált fegyvernemet, s hozzá illő köpönyeget, mint a ne­hézkesebb, hosszú távra dolgozó irodalomtörténet? Hisz ki emlék­szik a tegnapi kritikára? Viszont a testes kézikönyvek hosszú időre konzerválják a beléjük kódolt szel­lemiséget. A folyosó véleménye így összegezhető, majd mindenki ugyanaz alól a köpönyeg alól bújt ki, nem fair dolog egymásra mu­togatni. Miközben folyt a vita, a külön­féle irányzatok, „táborok” képvise­­lői közül többen is az összefogás­ra, a közösen vállalható célok meg­keresésére szólítottak föl. „Az iro­dalom pozícióinak, presztízsének erősítése közös érdeke mindenki­nek; egyek vagyunk az értékek képviseletében, s az a tartás is kö­zös tulajdonunk, hogy akkor is csi­nálni kell, ha reménytelennek lát­szik.” Sokszor nem is a valódi véle­ménykülönbségből pattant ki a vi­ta, hanem abból, hogy elszomorí­­tóan nem figyelünk egymás szavá­ra. Fegyelmezetlenek vagyunk má­sok gondolatainak megértésében. Nem tiszteljük, könnyelműen, felü­letesen kezeljük őket. Nem anali­záljuk körültekintően a vitapart­ner véleményét, csak elrugaszko­dunk róla, s minél inkább félre­értjük, annál nagyobbat tudunk ugrani. Az élénk vita nemcsak a nézet­­különbségekből és a félreértések­ből adódik, hanem abból is, hogy si­került elfelejteni: az ország lakos­ságának több mint háromnegyede nem (vagy alig) olvas szépirodal­mat. Az értelmiségi vezetőknek is csak fele olvas, az egyéb értelmi­ségnek harmada s a kétkezi mun­kások közül minden tizedik, ha könyvet vesz olykor a kezébe. „Mi­közben mi itt a magas kultúra kü­lönféle övezeteivel foglalkozunk, a népesség túlnyomó többségét az egyáltalán nem érdekli. Dolgozik, és újra dolgozik, ha kis ideje van, könnyű szórakozást keres, de sok­­zor még a tévékrimin is elalszik.” A tévé egyébként sokat tehetne azok érdekében, akiket nem tud­tunk bekapcsolni az olvasás és gondolkodás áramkörébe. Ezzel szemben „a tévének irodalomun­dora van.” „Ha belőle akarnánk képet alkotni a mai irodalomról, az új könyvtermésről, teljesen esetle­ges torzképet kapnánk.” Irodalmat kevesen olvasnak, kri­tikát viszont jóformán senki. A napilapok könyvkritikáit az olva­sók három százaléka méltatja fi­gyelemre. A kritikust jobbára csak a másik kritikus olvassa, meg az író — csa­k ő letagadja. ★ Nem léhaságból használtam ilyen hangot tudósításomban, hanem mert bennem kezdettől fogva ezek a tények motoszkáltak. Mindazon­által rokonszenves, s helyenként fölemelő volt ez a tanácskozás. Az egyéni sérelmek, indulatok mögött mindig fölsejlett az irodalom félté­se. Ebben a haszonelvű prózai vi­lágban nyolcvan-száz ember nem géemkáról, pénzről, üzletről, saját anyagi gyarapodásának esélyeiről beszélt, vitázott két napon át, ha­nem az irodalom már-már elfele­dett értékéről, fontosságáról — a szépségről, jóságról, igazságról. Igaz, sokszor egy i betűn hajbakap­­va, ám ez a szentháromság nem avítt dogma, hanem az ember egyik legszebb játéka, legbiztosabb menedéke. Kézikönyvek szelleme Meglepetéssel olvastam Ungvári Tamás Az eltűnt pecsét (Élet és Irodalom, 1984. november 23.) cí­mű cikkének következő sorait: „Iro­dalmi életünk egészségének felleb­­bezhetetlen jegye, hogy a személyi kultusz ideológiájának, a sztáliniz­musnak nincs direkt, nyílt képvi­selete a kritikában. Szelleme, úgy rémlik, visszavonult az irodalom­­történet Pást­­i mögé, irdatlan és befejezetlen kézikönyvek hadállá­sából pedig legfeljebb az ártalmat­lan gumigolyók csípik a bőrünket.” Igen sok kézikönyvet olvasok, e művek tájékozódásunk bázisai. Le­het, hog­y én rosszul olvasok, de nem leltem nyomát a cikkíró ál­tal emlegetett szellemnek. Továbbá azt is meglepetéssel ol­vastam Berkes Erzsébet Kinek ír a kritikus című cikkében — ugyan­csak a november 23-i számban —, hogy a kritikus szárnyaszegettsége négy tényező együtthatásával, köz­tük a kulturális irányítás presszó­jával magyarázható. Ehhez képest az általam nagyra becsült, József Attila-díjjal is jutalmazott kritiku­sok ÉS-beli bírálataiban és most megjelent úti könyvében semmiféle gunnyasztást nem tapasztalok. Válent Gábor főiskolai hallgató ★ Olvasónk érdeklődése megköny­­nyíti számomra az önkritikát. Mert a magam felelősségét tudom benne, hogy a poénra hegyezett passzus­ról nem beszéltem le a szerzőt. Ungvári Tamás átlépte itt a csat­tanóért azt a határt, amelyet pe­dig valamennyiünknek tisztelni kel­lene. Az „irdatlan és befejezetlen” irodalomtörténeti kézikönyveket mindig is alaposan megtépázta a kritika. De a személyi kultusz ideo­lógiáját emlegetni, akár kéziköny­vekre vonatkoztatva, bizonyíthatat­lan általánosítás. Ami második megjegyzését illeti, alighanem igaza van. Bata Imre BENKŐ ATTILA: Bukás Húzd ki, nem bánom, az antennát, de aztán, ha vége a re­csegésnek, mert több csótányt nem kell már eltaposni, ér­zéssel told vissza, színházi kardba dőlsz. Ekés sza­vak, ti ringyek, bárcsak játszhatnék veletek, in­kább ripacsa lennék, mint hallgatója e vak nyomorúság­nak, önkezétől reszkető szerelmes, aki hideg nagy kavicso­kat dugdos. Elsők vagyunk nélküled is a veszteség-rovatban. Hányszor, de hányszor jajdultak fel a mentők, miközben ti turbékol­­tatok. Hát bírd ki, ha nincs jobb szívgyógyszer a rossz gondolatoknál. Mintha égne a város, kiáltozik, de új szeretője karjából csak egy örökké horkoló tűzoltó tudná kimenteni. LENGYEL BALÁZS: ÁLOM EGY KASTÉLYRÓL A mai magyar kritikaírás néhány tehertételéről szeretnék beszélni, mely rontja hitelét, akadályozza hatékonyságát. Bár nem örömmel teszem, kény­telen vagyok a régmúlt emlegetésé­vel kezdeni, a régmúltéval, mely annak idején két táborra osztotta a kritikusokat, s ez a kettéosztás ma sem oldódott fel teljesen. Az akkori kritikai nullponntot, mely a korszak elején áll, egyetlen emlék felidézésével rajzolom ki. Elegendő lesz önmagában is. Az ötvenes évek legelején ösz­­szeült egy Irodalomtörténeti bizott­ság a Nyugat értékelésének kidol­gozására. Előadója így indította gondolaísper­etét: a­­Nyugatban számról számra m megjelent egy hir­detés: „Töltse­ a hétvégét Abbáziá­ban!” Kik utazhattak — tette fel a kérdést az előadó — hétvégére Ab­báziába? A burzsujok. Milyen fo­lyóirat volt tehát a Nyugat? Bur­­zsoá folyóirat. Itt meg is állhatnék, de az élet szeret kerek anekdotákat formálni. Ha az anekdota csattanóját nem is mondom el — éspedig azért, mert a békességet keresem, nem az ellentétek személyes kiélezését, egy epizódjáról még azért beszá­molok. A bizottság tárgyalására természetesen meghívta Gellért Oszkárt, a Nyugat egykori társ­szerkesztőjét, és Komlós Aladárt is, az egykori munkatársat. Gellért óvatoskodva sziszegett-jajongott, hogy elvtársak nem, így talán még­sem lehet vagy nem egészen lehet így kiindulni, de Komlós gerince­sebb volt nála, s a korabeli függő­séget és hatalmi helyzetet tekintve nem kis merészséggel, fejtegetni kezdte a Nyugat haladó mivoltát. Mire egy másik kolléga belevágott a szavába: „Tudod, hogy a Nyugat­tal szemben melyik folyóirat volt haladó? A Renaissance­ Ady is szí­vesebben adta oda a verseit!” — „Micsoda, a Renaissance? — fu­totta el az indulat Komlóst —, hát azt a trónörökös Ferenc Ferdinánd pénzelte! Azért tudott az Ady-ver­sekért többet fizetni!” Itt hagyjuk el a csattanója felé kanyargó történetet. A szóváltás­ban két kétségtelenül haladó, sőt deklaráltan marxista kritikusi ma­gatartás ütközött össze. Mi közös a védekező, kiszorítástól joggal tartó, másfelől a radikálisan harcos, „kérlelhetetlen elvi” magatartás­ban? A szolgálat vágya. Igen, az. Csakhogy az egyik egy évtizedek alatt benne kikristályosult érték­rendet akar szolgálni, s ezért vál­lalja azt is, hogy integritása meg­őrzése céljából esetleg elhallgasson. A másik pedig egy gyakorlati po­litikai prakticizmust akar szolgálni forradalmi radikalizmussal, s ezért vállalja, hogy esztétikai értékelését annak alárendelje, eddigi értékkép­­zeteit aszerint formálja át. Egé­szen addig, hogy esztétikai élmé­nyével ellentétes, sugalmazását ta­gadó álláspontra helyezkedjék. ★ Az ízlésnek és állásfoglalásnak ez a skizofréniája, már-már visszájára fordult viszonya (ami tetszik, azt kell elítélni, ami nem tetszik, az a dicsérendő) a korszak kritikai mun­káiban többnyire tetten érhető, ép­pen az érzékenyebb, a kulturáltabb kritikusokéiban. (Nem is volna ér­dektelen a jelenség lélektani vizs­gálata, a természetellenes viszony pszichológiai és stiláris következ­ményeinek számbavétele.) S ha ma már messze vagyunk is, sze­rencsére nagyon messze, ettől a kritikai nullponttól, azért elgondol­koztató, amit Ungvári Tamás je­gyez meg a Kortárs Regény és kri­tika vitájában és amit lényegé­ben megismétel az Élet és Iroda­lom november 23-i számában: „Az irodalomtörténet minden figyel­meztetés ellenére közvetlen folya­matosságot tételez fel a személyi kultusz korszaka és a mi időnk között, és olyat is vállal a múltból, mely épp a jelenünktől idegen.” Igaz — sietek megjegyezni az irodalomtörténet javára —, felszá­molta kontroverziáját a primér esztétikai élménnyel — a közönség ezt nehezményezte legjobban —, sok más mellett helyére tette Ma­­dáchot, nem emlegeti unos­­untalan Móricz korlátait, mint a régi brosúrákban, tiszteleg Kosz­tolányi értékei előtt, nem a Par­don-rovat alapján rajzolja meg alakját, és a közelmúltban még Babits Mihálynak is visszaadta annyiszor kicsinyeit, megtapodott érdemét. És így tovább, folytathat­nám, hiszen nemcsak a Nyugat­írókat illetően alapvetően fontos és jóvátevő változtatások történtek éppen az utóbbi évtizedben. Csak­hogy a változás menete lassú volt, a folyamat hosszan elhúzódott. Ugyanakkor pedig a korábban ki­adott tankönyvek, kézikönyvek, monográfiák hosszan élnek. Taní­tottak tegnap és tanítanak ma. És tanítani fognak holnap is, azok ré­vén, akik belőlük tanulnak. Csak egyetlen példát arra, hogy az idő­ben milyen szilárdan terjed to­vább a hajdan elkövetett szellemi kártevés: az 1963-ban megjelente­tett Magyar Irodalmi Lexikont húsz év után, 1983-ban megint vál­tozatlanul újra nyomták — éspe­dig a második kiadást követő tilta­kozáshullám ellenére. Ez a lexikon a maga idejében igazán nem volt a prakticista szándékok függvénye. A nagyjából elismeréssel méltató Babits címszavában — mintegy a múlt évi Babits-rehabilitáció ered­ményeit nullifikálva — mégis ezt olvasom: „Hiányzik belőle (Babits­­ból) az a sorsát és igazát elszántan vállaló s higgadtan védő férfias­ság, amely az irodalmunkban nem ritka masamentséne­k javának érté­ket és értelmet ad." S mi mindent lehetne még kiemelni a korabeli heveny vitagócok területéről, mondjuk, Kassákról vagy Lukács­ról! Nemcsak a „feltételezett folya­matosság” révén, hanem a könyvek természetes maradandósága követ­keztében a személyi kultusz bizony még vissza-visszaköszön. Hogy ez ártalmatlan dolog volna? Hogy „a (Folytatás a 6. oldalon.)

Next