Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-30 / 48. szám - Szále László: Debreceni metaforák • beszámoló • Debreceni Irodalmi Napok (5. oldal) - Benkő Attila: Bukás • vers (5. oldal) - Lengyel Balázs: Álom egy kastélyról (5. oldal) - Válent Gábor: Kézikönyvek szelleme • reflexió • Ungvári Tamás: Az eltűnt pecsét (ÉS 1984. november 23.) (5. oldal)
SZÁLÉ LÁSZLÓ DEBRECENI METAFORÁK A kritikus olyan, mint a postagalamb, de van benne valami a nyájat ugató pulikutyából. Ha jobban megnézzük, egy farkát vesztő gyíkot formáz, és hasonló a bibliai Onanhoz. A kritikus parazita, mert az irodalmon élősködik, olykor úgy ír, mintha hirdetési ügynök volna, vagy kikiáltó, elárusító, de nevezhető menedzsernek is. Fölfogható versenybírónak, aki maga nem fut, csak méri a teljesítményeket. A kritikus lehet még a normák alkalmazója, művelt olvasó, kenuedző, az arányok művésze, lehet kidobóember, zsoké, savanyútejet ivó öncenzor, valamint az író küzdőtársa. A kritikus mindezeken kívül állandó viták és veszekedések tárgya. Ennyi metaforát írtam össze a kritikusról a debreceni irodalmi napokon (november 22—23.), mely ebben az esztendőben az érték, közönség, irodalomkritika témát tűzte napirendre. Enlél azonban jóval többről és jóval kevesebbről volt szó. Többről, mert némelyik hozzászóló csak az ország általános szellemi közállapotából válta megközelíthetőnek az irodalomkritika problémáit. Mivelhogy az őszinte véleménymondáshoz a véleménynyilvánítás szabadsága kell, ahhoz a gondolkodó autonómiája, a gondolkodás sokféleségének elismerése; ehhez fórumok kellenek és a nyílt vita lehetősége. Mindehhez pedig demokrácia kell és érdeklődő közeg — nagyobb szóval közösség —, hogy egyáltalán érdemes legyen irodalomról gondolkodni, vitatkozni. És kevesebből is szólt az eszmecsere, mert a mai magyar irodalomkritika állapotáról, minőségéről, konkrét problémáiról, a művekben megnyilvánuló értékekről és a közönségről vajmi kevés szó esett.★ Megtudtuk ugyanakkor a kritikáról általában, hogy mozgó esztétika, hogy közvetít,mű és olvasó között, hogy a kritika a demokratizmus szerve, hogy nemcsak a műformák felett ítél, hanem erkölcs, társadalom felett is, ha az a művel összefüggésben van. Megtudtuk hogy a kritikának szenvedélyesnek, elfogultnak kell lennie, továbbá, hogy elfogulatlannak, objektívnak, illetve szubjektívnak, hogy olyan, mint a libikóka, s kiegyenlítő szerepe van. Kidért'11 róla, hogy az állam bizalmasa, és sok rosszat tesz azzal, ,ha azt és csak azt visszhangozza vissza, amit a hatalom hallani akar tőle. Megtudtuk róla, hogy a kritika mellékfoglalkozás egy mellékfoglalkozás margóján, és sziámi iker is — az irodalom testvére, minthogy azonos vérkeringés kapcsolja őket egybe. Mi jött össze az értékről? Elsősorban az, hogy nincsen. Ami van, az értékválság,bizonytalanság és -vesztés. „Ha egy műről azt is lehet mondani, hogy zseniális és azt is, hogy hülyeség, az azt jelenti, hogy nincs mérce.” „Szinte az egész kritika tévútra siklott. Olyat akar értékként eladni, ami művészileg megformálatlan, ami pár év múlva nem ér semmit.” Cs: „érték, értékelés csak körvonalazható közösség, a társadalom.” Mi baja van a kritikának a társadalommal? „1958-ban a művelődéspolitika alapvetően megváltozott, de a régi reflexek olykor még ma is benne élnek.” „A kritikát több vigyázó szem figyeli, mint a műveket. Ez korlátozza a kritika autonómiáját.” „Az öncenzúra menekülés a gondolat, a botrány, az összeütközés elől. És ez nem szolgálja a közönség érdekeit.” „A hetvenes években az irodalomban alapvető szemléletváltozás történt. A hatvanas évek irodalma azt kutatta, miért nem tud harmóniába kerülni hatalom és erkölcs. A hetvenes években már nem hisz abban, hogy összefüggést kell keresni közöttük.” „A kritikából hiányzik az értékelés? Ha az értékalakító tevékenységek a kávéházakba szorulnak vissza , az jelez valamit ...” „Az írástudó csak szuverén személyiség lehet. Az egész világirodalom arról szól, mennyi akadály, gát nehezítette a szuverén személyiségek szabad megnyilvánulását. Kikezdeni a világgal? Ez túl sok. Elmondani, hogy van közünk ehhez a világhoz — ez elegendő cél.” Mi baja van az írónak a kritikával, illetve kritikusnak a kritikussal? E kérdés körül már valódi vita kerekedett, néhol személyes éllel, máskor csak általános célozgatásokkal. „Nem szeretem azt a kritikust, aki a neki tetszőt fölmagasztalja, aki pedig nem tetszik, arról nem ír.” „Nem a legmegalapozottabb, hanem a leghangosabb kritika akar uralkodni. A posztmodernek a leghangosabbak, a realista ízlés szégyenlősen hallgat.” „Akkora szakadék van az írók és a kritikusok között, hogy nincs mód párbeszédre. A kritikának realizmusundora van. Két-három évtizede folyik a realista irodalom kirekesztése. Minden irányzatra szükség van, melyeknek békétlen szimbiózisban kellene együttélniük. Szabadon lesajnálhatják egymást, de mindenki létét el kell ismerni. A kritika minél inkább szakosodik, annál nagyobb az esély rá, hogy arányt téveszt.” „A közönség izgalom-, romantika stb. igényét nem lehet úgy ahogy van, negatívan megítélni. Komplexebb kultúralátást kell a kritikától megkövetelni.” „Hamis és rosszhiszemű az a föltételezés, hogy egyes írók szépirodalmi művek helyett publicisztikával akarják írói rangjukat fölemelni. A szépirodalom és az irodalmi publicisztika nagyon közel áll egymáshoz, összefüggnek, legtöbbször egymás kezére játszanak. Számos nagy írói életmű bizonyítja ezt. Kosztolányi az Édes Anna több részletét előbb megírta publicisztikaként. Azaz lehet a publicisztika előőrs, portyázás, bejárás újabb területek szépírói meghódítása előtt. Nem a felelős publicisztikától, hanem a felelőtlen politizálástól kell óvni az írót.” Hosszabb, folytatólagos vita alakult ki arról is: van kontinuitás az ötvenes évek szellemisége és a jelené között, v vgty hégött. A summázat nagyjából ez: Van. Nincs. Van (de csak elvétve). Nincs (de azért olykor földugja a fejét). Folyosói beszélgetések tárgya volt az ÉS aznapi számának egy passzusa, mely szerint a sztálinizmus szelleme a kritikából az irodalomtörténet bástyád mögé húzódott vissza, ha innen is kiszorul, a nyelvészetben lel majd menedéket. Ezek szerint a szellemet nem emberek, hanem foglalkozások képviselik? Különben a mindkét szakmát művelő irodalomtörténészkritikusoknak súlyos skizofréniával kellene szembenézniük. Nem valószínűbb, hogy a gyors kritikus könnyebben vált fegyvernemet, s hozzá illő köpönyeget, mint a nehézkesebb, hosszú távra dolgozó irodalomtörténet? Hisz ki emlékszik a tegnapi kritikára? Viszont a testes kézikönyvek hosszú időre konzerválják a beléjük kódolt szellemiséget. A folyosó véleménye így összegezhető, majd mindenki ugyanaz alól a köpönyeg alól bújt ki, nem fair dolog egymásra mutogatni. Miközben folyt a vita, a különféle irányzatok, „táborok” képviselői közül többen is az összefogásra, a közösen vállalható célok megkeresésére szólítottak föl. „Az irodalom pozícióinak, presztízsének erősítése közös érdeke mindenkinek; egyek vagyunk az értékek képviseletében, s az a tartás is közös tulajdonunk, hogy akkor is csinálni kell, ha reménytelennek látszik.” Sokszor nem is a valódi véleménykülönbségből pattant ki a vita, hanem abból, hogy elszomorítóan nem figyelünk egymás szavára. Fegyelmezetlenek vagyunk mások gondolatainak megértésében. Nem tiszteljük, könnyelműen, felületesen kezeljük őket. Nem analizáljuk körültekintően a vitapartner véleményét, csak elrugaszkodunk róla, s minél inkább félreértjük, annál nagyobbat tudunk ugrani. Az élénk vita nemcsak a nézetkülönbségekből és a félreértésekből adódik, hanem abból is, hogy sikerült elfelejteni: az ország lakosságának több mint háromnegyede nem (vagy alig) olvas szépirodalmat. Az értelmiségi vezetőknek is csak fele olvas, az egyéb értelmiségnek harmada s a kétkezi munkások közül minden tizedik, ha könyvet vesz olykor a kezébe. „Miközben mi itt a magas kultúra különféle övezeteivel foglalkozunk, a népesség túlnyomó többségét az egyáltalán nem érdekli. Dolgozik, és újra dolgozik, ha kis ideje van, könnyű szórakozást keres, de sokzor még a tévékrimin is elalszik.” A tévé egyébként sokat tehetne azok érdekében, akiket nem tudtunk bekapcsolni az olvasás és gondolkodás áramkörébe. Ezzel szemben „a tévének irodalomundora van.” „Ha belőle akarnánk képet alkotni a mai irodalomról, az új könyvtermésről, teljesen esetleges torzképet kapnánk.” Irodalmat kevesen olvasnak, kritikát viszont jóformán senki. A napilapok könyvkritikáit az olvasók három százaléka méltatja figyelemre. A kritikust jobbára csak a másik kritikus olvassa, meg az író — csak ő letagadja. ★ Nem léhaságból használtam ilyen hangot tudósításomban, hanem mert bennem kezdettől fogva ezek a tények motoszkáltak. Mindazonáltal rokonszenves, s helyenként fölemelő volt ez a tanácskozás. Az egyéni sérelmek, indulatok mögött mindig fölsejlett az irodalom féltése. Ebben a haszonelvű prózai világban nyolcvan-száz ember nem géemkáról, pénzről, üzletről, saját anyagi gyarapodásának esélyeiről beszélt, vitázott két napon át, hanem az irodalom már-már elfeledett értékéről, fontosságáról — a szépségről, jóságról, igazságról. Igaz, sokszor egy i betűn hajbakapva, ám ez a szentháromság nem avítt dogma, hanem az ember egyik legszebb játéka, legbiztosabb menedéke. Kézikönyvek szelleme Meglepetéssel olvastam Ungvári Tamás Az eltűnt pecsét (Élet és Irodalom, 1984. november 23.) című cikkének következő sorait: „Irodalmi életünk egészségének fellebbezhetetlen jegye, hogy a személyi kultusz ideológiájának, a sztálinizmusnak nincs direkt, nyílt képviselete a kritikában. Szelleme, úgy rémlik, visszavonult az irodalomtörténet Pásti mögé, irdatlan és befejezetlen kézikönyvek hadállásából pedig legfeljebb az ártalmatlan gumigolyók csípik a bőrünket.” Igen sok kézikönyvet olvasok, e művek tájékozódásunk bázisai. Lehet, hogy én rosszul olvasok, de nem leltem nyomát a cikkíró által emlegetett szellemnek. Továbbá azt is meglepetéssel olvastam Berkes Erzsébet Kinek ír a kritikus című cikkében — ugyancsak a november 23-i számban —, hogy a kritikus szárnyaszegettsége négy tényező együtthatásával, köztük a kulturális irányítás presszójával magyarázható. Ehhez képest az általam nagyra becsült, József Attila-díjjal is jutalmazott kritikusok ÉS-beli bírálataiban és most megjelent úti könyvében semmiféle gunnyasztást nem tapasztalok. Válent Gábor főiskolai hallgató ★ Olvasónk érdeklődése megkönynyíti számomra az önkritikát. Mert a magam felelősségét tudom benne, hogy a poénra hegyezett passzusról nem beszéltem le a szerzőt. Ungvári Tamás átlépte itt a csattanóért azt a határt, amelyet pedig valamennyiünknek tisztelni kellene. Az „irdatlan és befejezetlen” irodalomtörténeti kézikönyveket mindig is alaposan megtépázta a kritika. De a személyi kultusz ideológiáját emlegetni, akár kézikönyvekre vonatkoztatva, bizonyíthatatlan általánosítás. Ami második megjegyzését illeti, alighanem igaza van. Bata Imre BENKŐ ATTILA: Bukás Húzd ki, nem bánom, az antennát, de aztán, ha vége a recsegésnek, mert több csótányt nem kell már eltaposni, érzéssel told vissza, színházi kardba dőlsz. Ekés szavak, ti ringyek, bárcsak játszhatnék veletek, inkább ripacsa lennék, mint hallgatója e vak nyomorúságnak, önkezétől reszkető szerelmes, aki hideg nagy kavicsokat dugdos. Elsők vagyunk nélküled is a veszteség-rovatban. Hányszor, de hányszor jajdultak fel a mentők, miközben ti turbékoltatok. Hát bírd ki, ha nincs jobb szívgyógyszer a rossz gondolatoknál. Mintha égne a város, kiáltozik, de új szeretője karjából csak egy örökké horkoló tűzoltó tudná kimenteni. LENGYEL BALÁZS: ÁLOM EGY KASTÉLYRÓL A mai magyar kritikaírás néhány tehertételéről szeretnék beszélni, mely rontja hitelét, akadályozza hatékonyságát. Bár nem örömmel teszem, kénytelen vagyok a régmúlt emlegetésével kezdeni, a régmúltéval, mely annak idején két táborra osztotta a kritikusokat, s ez a kettéosztás ma sem oldódott fel teljesen. Az akkori kritikai nullponntot, mely a korszak elején áll, egyetlen emlék felidézésével rajzolom ki. Elegendő lesz önmagában is. Az ötvenes évek legelején öszszeült egy Irodalomtörténeti bizottság a Nyugat értékelésének kidolgozására. Előadója így indította gondolaísperetét: aNyugatban számról számra m megjelent egy hirdetés: „Töltse a hétvégét Abbáziában!” Kik utazhattak — tette fel a kérdést az előadó — hétvégére Abbáziába? A burzsujok. Milyen folyóirat volt tehát a Nyugat? Burzsoá folyóirat. Itt meg is állhatnék, de az élet szeret kerek anekdotákat formálni. Ha az anekdota csattanóját nem is mondom el — éspedig azért, mert a békességet keresem, nem az ellentétek személyes kiélezését, egy epizódjáról még azért beszámolok. A bizottság tárgyalására természetesen meghívta Gellért Oszkárt, a Nyugat egykori társszerkesztőjét, és Komlós Aladárt is, az egykori munkatársat. Gellért óvatoskodva sziszegett-jajongott, hogy elvtársak nem, így talán mégsem lehet vagy nem egészen lehet így kiindulni, de Komlós gerincesebb volt nála, s a korabeli függőséget és hatalmi helyzetet tekintve nem kis merészséggel, fejtegetni kezdte a Nyugat haladó mivoltát. Mire egy másik kolléga belevágott a szavába: „Tudod, hogy a Nyugattal szemben melyik folyóirat volt haladó? A Renaissance Ady is szívesebben adta oda a verseit!” — „Micsoda, a Renaissance? — futotta el az indulat Komlóst —, hát azt a trónörökös Ferenc Ferdinánd pénzelte! Azért tudott az Ady-versekért többet fizetni!” Itt hagyjuk el a csattanója felé kanyargó történetet. A szóváltásban két kétségtelenül haladó, sőt deklaráltan marxista kritikusi magatartás ütközött össze. Mi közös a védekező, kiszorítástól joggal tartó, másfelől a radikálisan harcos, „kérlelhetetlen elvi” magatartásban? A szolgálat vágya. Igen, az. Csakhogy az egyik egy évtizedek alatt benne kikristályosult értékrendet akar szolgálni, s ezért vállalja azt is, hogy integritása megőrzése céljából esetleg elhallgasson. A másik pedig egy gyakorlati politikai prakticizmust akar szolgálni forradalmi radikalizmussal, s ezért vállalja, hogy esztétikai értékelését annak alárendelje, eddigi értékképzeteit aszerint formálja át. Egészen addig, hogy esztétikai élményével ellentétes, sugalmazását tagadó álláspontra helyezkedjék. ★ Az ízlésnek és állásfoglalásnak ez a skizofréniája, már-már visszájára fordult viszonya (ami tetszik, azt kell elítélni, ami nem tetszik, az a dicsérendő) a korszak kritikai munkáiban többnyire tetten érhető, éppen az érzékenyebb, a kulturáltabb kritikusokéiban. (Nem is volna érdektelen a jelenség lélektani vizsgálata, a természetellenes viszony pszichológiai és stiláris következményeinek számbavétele.) S ha ma már messze vagyunk is, szerencsére nagyon messze, ettől a kritikai nullponttól, azért elgondolkoztató, amit Ungvári Tamás jegyez meg a Kortárs Regény és kritika vitájában és amit lényegében megismétel az Élet és Irodalom november 23-i számában: „Az irodalomtörténet minden figyelmeztetés ellenére közvetlen folyamatosságot tételez fel a személyi kultusz korszaka és a mi időnk között, és olyat is vállal a múltból, mely épp a jelenünktől idegen.” Igaz — sietek megjegyezni az irodalomtörténet javára —, felszámolta kontroverziáját a primér esztétikai élménnyel — a közönség ezt nehezményezte legjobban —, sok más mellett helyére tette Madáchot, nem emlegeti unosuntalan Móricz korlátait, mint a régi brosúrákban, tiszteleg Kosztolányi értékei előtt, nem a Pardon-rovat alapján rajzolja meg alakját, és a közelmúltban még Babits Mihálynak is visszaadta annyiszor kicsinyeit, megtapodott érdemét. És így tovább, folytathatnám, hiszen nemcsak a Nyugatírókat illetően alapvetően fontos és jóvátevő változtatások történtek éppen az utóbbi évtizedben. Csakhogy a változás menete lassú volt, a folyamat hosszan elhúzódott. Ugyanakkor pedig a korábban kiadott tankönyvek, kézikönyvek, monográfiák hosszan élnek. Tanítottak tegnap és tanítanak ma. És tanítani fognak holnap is, azok révén, akik belőlük tanulnak. Csak egyetlen példát arra, hogy az időben milyen szilárdan terjed tovább a hajdan elkövetett szellemi kártevés: az 1963-ban megjelentetett Magyar Irodalmi Lexikont húsz év után, 1983-ban megint változatlanul újra nyomták — éspedig a második kiadást követő tiltakozáshullám ellenére. Ez a lexikon a maga idejében igazán nem volt a prakticista szándékok függvénye. A nagyjából elismeréssel méltató Babits címszavában — mintegy a múlt évi Babits-rehabilitáció eredményeit nullifikálva — mégis ezt olvasom: „Hiányzik belőle (Babitsból) az a sorsát és igazát elszántan vállaló s higgadtan védő férfiasság, amely az irodalmunkban nem ritka masamentsének javának értéket és értelmet ad." S mi mindent lehetne még kiemelni a korabeli heveny vitagócok területéről, mondjuk, Kassákról vagy Lukácsról! Nemcsak a „feltételezett folyamatosság” révén, hanem a könyvek természetes maradandósága következtében a személyi kultusz bizony még vissza-visszaköszön. Hogy ez ártalmatlan dolog volna? Hogy „a (Folytatás a 6. oldalon.)