Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-30 / 48. szám - Pardi Anna: Cassandra • vers (13. oldal) - Zöldi László: Gandhi Imre színt vall • filmkritika • Eszmélés. Rendező: Grunwalsky Ferenc (13. oldal) - Széky János: A magázás pillanata • TElevíziókritika • Pulzus (13. oldal) - Vadas József: Három a… • tárlat • Mészáros András. Dorottya utcai kiállítóterem (13. oldal)
PARDI ANNA: Cassandra A könnyű erkölcs megnehezedett. Véres tömlőt érint a csók. Az érzékszervek lenyilazott sebek. Beszédhiba szivárog a költészeten. Kékliliom nő a páncélhadtesteken. A trójai faló gyomrában szupermarketek. Korlátlan hajnalon korlátozott kép. A napfelkelő fénye nem elég. A föld centrumából kibolyongott vasra. Kardra ájult a napvilág. Fa zöldül békéjével békéért vív. Természet és pokolkín tüzesíti egymást. Fosztogatsz. Támadsz. Mészárolsz. Nem tapad embervér kezedhez. Csak ember lelke nem kap díszt telőled. Köznapi a rémség. Visszafojtott a látomás. „Drágám, Ég veled! Nézd, hogy meghalsz.” Mondja Cassandra Shakespeare-nél. Nem Ég veled. Ég hozzád. Ég általad. Az emberiség nem pusztulhat el. SZÉKY JÁNOS: Televízió A magázás pillanata Nemrég láttam videón egy angol popzenei műsort, olyasmit, mint a Pulzus, csak egy kicsit másfélét. Derűsebb, zagyvább, ütődöttebb, vidítóbb tévéprodukcióval még soha életemben nem találkoztam. A műsorvezető egy módfelett divatos együttes szólóénekese volt, kamaszéveinek végén járó, enyhén idétlen fazon, és szemlátomást még csak nem is sejtette, mi a teendő a stúdióban. Motyogott, elvesztette a fonalat, ha viszont megtalálta, akkor válogatott csacskaságokat beszélt, közben magán is igen jól mulatott, és néha rajongó hölgyek csimpaszkodtak a nyakába, de ettől sem szállta meg az ihlet. Mintha valaki betévedt volna az utcáról, megörült volna neki a stáb („Jimmykém, ha már itt vagy, csinálunk veled egy felvételt, hadd lássa a mamád, milyen nagy ember lettél”), s a felvétel — pusztán tévedésből — bekerült volna az adásba. Tévedésről azonban szó sincs. A brit tévések óriási fe f--1tést tettek. Mára ugyanis a televíziózás valamiben szinte tökélyre jutott: a szakemberek pontosan tudják, hogy adott életkorú, nemű, foglalkozású, beszédmodorú, fejformájú szo. személyt hogyan lehet a lehető legrokonszenvesebb (legkevésbé ellenszenves) színben feltüntetni. Ha például én besétálok egy jobb tévétársaság stúdiójába, nemcsak a megfelelő maszkról gondoskodnak számomra, hanem jó esetben azt is megmondják, milyen széles legyen a nyakkendőm, hány másodpercig mosolyogjak egy-egy viccen, milyen szavak használatát kerüljem és így tovább. Vagy minderről gondosan megfeledkeznek, ha le akarnak égetni (hogy a különféle operatőri fondorlatokról ne is beszéljek). A kelekótya popműsor szerkesztői azonban rájöttek, hogy a közönségnek legalább egy része már torkig van a szakmai tökélylyel, a mesterségesen előállított rokonszenves személyiségekkel, manipulációt szimatol minden keresett szóban és beállításban, őszinteségre vágyik, utóbbi pedig tévés viszonylatban nem egyéb, mint amatőrizmus. Hát most megkapta. Az amatőrizmusnak igenis helye van a képernyőn. A baj abból ered, hogy sokszor nem találja a helyét. A tegezés például a szakmai szabályok megsértése. Mondom ezt annak ellenére, hogy ama nemzedékbe tartozom, amely utál mindenféle formaságot, és az életben szívesen kerül pertuba boldoggalboldogtalannal. Mégis, a múlt pénteken, a Fiatalok órájának láttán úgy éreztem, az utóbbi idők legfelemelőbb televíziós pillanatának vagyok tanúja. A válásról folyt az eszmecsere, meghívott vendégekkel és egy-két bejátszott illusztrációval, igen vegyes színvonalon, amikor is a műsorvezető, Pásztor Magdolna megszólította a közismert magyar popegyüttes vezetőjét, Szikora Róbertet (ismerőinek: Robi). A műsorvezető magázódott. A popzenész visszategezte. A kiváló rádiós újságíró erre hűvös eleganciával olyasmit mondott, hogy a beszélgetést nemcsak fiatalok hallják, és nem is csak néhányan, hanem több százezren, minden korosztályból. Tessék hát magáról....ki. .............. Tapsolni lett volna kedvem. Nem érdekel ugyanis, hogy a tévében föllépő nem-hivatásos személyek tegeződnek-e egymással vagy sem. A profi viszont csak akkor hsználja a bizalmas megszólítási formát, ha oka van rá. A tegezés mindig arra utal, hogy a beszélgető felek egy csoportba, közösségbe tartoznak. A nézők túlnyomó többsége valószínűleg nem tartozik ebbe a közösségbe, avagy csoportba. Udvariatlanság éreztetni kívülálló mivoltát. Ha pedig végképp nem derül ki, hogy a riporter honnan (és mennyire) ismeri alanyát, akkor fontos információk maradnak titokban, és ez engem roppantul bosszant. Mivelhogy úgy tanultam, az újságírónak át kell adnia az információkat, de ha már vissza kell tartania őket valami okból, legalább ezt ne tudassa a közönséggel. Vannak eleve csoportoknak szóló műsorok, amelyeknek közönsége tudja, ki a kérdező személy, ki az, aki válaszol, meg azt, hogy honnan ismerik egymást. Vannak tizennyolc éven aluliaknak szóló műsorok, amelyekben az égvilágon mindenki tegez mindenkit. Ezek felőlem átvághatják a profizmus szabályait. De a hátam borsódzik például attól, hogy irodalmi portréműsorokban a riporter úgy szólítja meg a Nagy Írót, mintha kiskorukban együtt dobálták volna papírgalacsinokkal az óvónénit. Ám még ezt is megbocsátanám, ha a műsor egyébként nem volna fennkölt, feszes, azaz nem próbálná következetesen elhárítani az amatőrizmus ’yanúját. Hasonlóan borzadozik az igazságérzetem, ha a nem túl nagyformátumú riporter letegezi az ugyancsak nem lehengerlően tehetséges,színészt.‘Mi közöm ahhoz, hogy kölcsönösen nagyra becsülik egymást? Attól nem lesznek jobbak. Szívesen látnék tökéletesen amatőr műsorokat a Magyar Televízióban is. Felvidulnék rajtuk, úgy érezném, hogy a képernyőn ágáló figuraként olyan hétköznapi emberek, mint én, idehaza a fotelban. Megerősödne a tévé demokratizmusába és magabiztosságába vetett hitem. Mindehhez, persze, arra volna szükség, hogy a tévébeli amatőrök ne próbálják profinak feltüntetni magukat. És fordítva. 1984. NOVEMBER 39. ZÖLDI LÁSZLÓ: Jelentem, hogy a Szent István körúti Tanácsban, a magyar filmek mozijában, a délutáni második előadáson harmincegyen látták az Eszmélés című, új magyar filmet. Három kritikust is fölfedeztem az elővetítésen, az érdeklődők tíz százaléka tehát hivatásszerűen látogatta a kies intézményt. Közülük egy, úgy a huszadik perc táján, észrevétlenül elpárolgott, mint később bevallotta, csupán azért ült be a nézőtérre, hogy még egyszer ellenőrizze magát: csakugyan jól érzékelte-e, hogy Grunwalsky Ferenc szélesvásznú rémálmot rendezett. Menet közben újabb kilenc néző szivárgott el, egy azonban visszatért, hogy némi szemlélődés után csüggedten távozzék. Maradtunk huszonegyen — plusz két jegyszedő néni —, akik nem hittünk a szemünknek. Kár volna, persze, általánosítani. Lehetséges, hogy a hét legelső napján mindannyian fáradtak voltunk. Lehetséges, hogy egyikünk elkezdett ásítozni, márpedig az ásítás, ugye, ragadós. Az is elképzelhető, hogy a csütörtöki hivatalos bemutató óta tízezrek, százezrek ostromolják az Eszmélés vetítőhelyeit, azóta a plakátokat is kiragasztották minden utcasarkon, szendvicsemberek rohangásznak országszerte, lapzárta után külön tévéműsor jelentette be a történelmi filmenoszt, sőt, néhány ezer jelvényt is kiosztottak, mi több: ha minden jól megy, vállalkozó kisiparosok éppen ezekben a pillanatokban koppintják le a mutatós jelvényt, hogy a jövő hét elején piacra dobhassák az utánzatot. Ezt onnan gondolom, hogy Richard Attenborough angol rendező nemrégiben nálunk is bemutatott filmjét, a Gandhit szintén beharangozták Amerikában. A helybéli forgalmazó, a Columbia-társaság csekély tizennyolc millió dollárt fordított a reklámozásra, ebből az összegből — a Heti Világgazdaság november 24-i számában olvasható devizaárfolyam alapján feltételezem —,körülbelül három évig lehetne finanszírozni a magyar játékfilmgyártást. Igazán kitelhetett belőle az a százötvenezer darab jelvény, amelyet Egyesült Államok-szerte a következő felirattal vesztegettek: „Lehet békében élni.” Jó jelszó, időszerű jelszó, illik Mahátma Gandhihoz. Módszere, az erőszakmentesség nagyon is alkalmas (volt) arra, hogy tömegméretekben hasson. Elvégre a korabeli Indiát külföldiek, a gyűlölt angolok kormányozták a határozott, tántoríthatatlan szelídség közvéleményt, népet kovácsolhat össze az idegen megszállók ellen. Az Eszméléshez alighanem másféle embléma szükségeltetik, a kisiparosok tehát ne hamarkodják el a koppintást, kérem, vegyék figyelembe e szerény elemzéskísérletet. „Nem lehet békében élni” — ezt javaslom jelszónak, ebből érthető meg a különben nem túl érthető, illetve sokféleképpen érthető magyar film. Eleink ugyanis, mondjuk, az ük- és dédapák nemzedéke, korántsem idegen nyelvű elnyomók jármában sínylődtek, hanem magyar uraikéban; az erőszakmentesség nem alakíthatott ki nemzeti egységfrontot. Ezért van kudarcra kárhoztatva a magyar Gandhi — becsületes nevén Tányér Imre — szelíd próféciája; az éleződő osztályellentétek erőszakos tettre késztetnek elnyomottat és elnyomót. De vajon lehet-e az eleve kudarcra ítélt hősről akciódús, mozgalmas, drámai filmet készíteni? Legföljebb az eszmélkedési folyamat vázolható fel. Ahol végképp homályba vesznek az összefüggések, ott segít némi viszszapörgetés, a lényegen azonban aligha változtat: az Eszmélés reménytelenül statikus vállalkozás. Koreográfiája egy kicsit emlékeztet a korai Jancsóéra, bár az utánérzést ellensúlyozzák valamelyest a részletszépségek. A barna különböző változatai meg az árnyalatokat pontosan kifejező képek Máthé Tibor operatőr dokumentumfilmeken edzett, rögtönzőképességét dicsérik. Tulajdonképpen sok figyelemre méltó mozzanatot sorolhatnék fel, ha a végeredmény nem volna oly lehangoló. Grunwalsky Ferenc változatlanul tehetséges rendező, de forgatókönyvírónak — már elnézést — csapnivaló. Mondatai üresen konganak, a tanulatlan parasztemberek nagyképűbben bölcselkednek, mint a legezoterikusabb értelmiségiek öt konyak után. Még a hangulatkeltés is visszájára fordul. A rendező nagyon ért a szorongás, a klausztrofóbia felidézéséhez: olyan légkört teremt a mozivásznon, hogy a nézőtéren is úgy érezzük, szinte ránk dőlnek a falak. A képzelőerő azonban, nemes gondolati anyag híján, idegesít, feszélyez, kikapcsol. Pedig érteni vélem az alkotói szándékot: olyan hőst állít a középpontba, aki fokozatosan jön rá, hogy módszerei fölött eljárt az idő. Pontosabban szólva: az idő vasfoga. A szándékolt képzavar arra utal, hogy a legegyszerűbb jelenetekben is csak úgy csattognak a fennköltebbnél fennköltebb jelképek. Ez annál kínosabb, mert a Grunwalsky utolsó előtti filmjéhez, az 1980-ban bemutatott Utolsó előtti ítélethez képest nyilvánvaló a szemléleti fejlődés. Négy esztendeje még bizonytalan tehetségű entellektüellek szorongtak, akik nem nagyon tudtak mit kezdeni önmagukkal. Talán azért, mert képtelenek voltak a körülményeken változtatni. Tányér-Gandhi Imre paraszt létére is okosabb náluk: ő már szeretne a körülményeken, a társadalmon változtatni, csak éppen rossz módszert választott. (Jellemző, hogy az egyik filmből a másikba átörökített figurát ugyanaz a színész, Andorai Péter jeleníti meg.) A baj csak az, hogy a felvilágosult nemesúr, a hajdanában parasztpártoló Justh Zsigmond, az olvasókört alapító agrárszocialista, az eszmélkedő Szántó Kovács János és a rossz közérzetével viaskodó mai értelmiségi aligha fér meg egy személyben. Különösen akkor, ha barnán röpdös felette az idő vasfoga. Gandhi Imre színt vall VADAS JÓZSEF: Olyan kiállítás, amely az esemény lehetne, most nincs. Bezárt a kisplasztikai triennálé, mögöttünk a múzeumi hónap. Annál több a kis tárlat. Közülük választottam az alábbi hármat. Műfajra, karakterre, minőségre egyaránt különbözőek, nincs közös vonásuk. Ha csak az nem, hogy mind a budapesti belvárosban látható. Mészáros András karikatúráit a Népszabadság olvasói jól ismerik. A címoldalon, a Levelesné rovatában vagy az ünnepekkor egész oldalon megjelenő rajzai velős publicisztákkal felérő magvas tanulságokat közölnek velünk szellemesen. Mészáros a Dorottya utcai kiállítóteremben összegyűjtötte legfontosabbnak tartott munkáit. Részben — kétharmadában — a megjelenteket, részben azokat, amelyekkel most először találkozhat a közönség. A karikatúra par excellence újság-műfaj, falra akasztott képként szokatlanul mutat. Ha a hatás bizarr is, nem rossz. Az emberek szeretik a humort, különösen a jót, amely mélyről fakad. Az sem rossz, hogy a művész ezúttal fittyet hányhat a szerkesztői szempontokra. A lap profiljára, a nyomdatechnikára, az olvasó érzékenységére. A rajz minősége a döntő. Mészáros élni tud a kínálkozó alkalommal. Megmutatja önmagát. Olyan ember ő, akit az élet mindennapjai érdekelnek. „Szürke minden elmélet, zöld az élet fája” — írta egyik karikatúrája alá, amelyen azt látjuk, hogy a szimpozion hallgatósága inkább érdeklődik a békaembernek öltözött, jobban mondva vetkőzött csinos leányzó, mint az igazi békák iránt, amelyekről az előadó süket füleknek magyaráz. Mészáros majd Három a... minden munkájában az életnek ezeket a napi eseményeit örökíti meg. A házavatást, a sortatarozást, a körzeti orvos fáradtságát, a gyermekcsinálást. Pontosabban: az anomáliáit. Hogy a vörös szőnyeg alatt még lerakatlan a parketta, a fényes vakolat mögött alá vannak dúcolva a falak, az orvos izzadságosan verekszi át magát a betegágyak dombjain, hogy a lakáshiány évekre prolongálja a gyermekáldást. Mészáros ezeket az egyszerű jelenségeket egyszerűen ábrázolja. Nem jellemző rá a filozófiálgatás. Az abszurd vagy a mélyértelmű irónia. Az egzotikus ízek ellenében az ő fűszere a paprika, amely mindig csípős, de sosem veszi el az étel ízét. Nagy Gábor festményeivel és rajzaival gyakran találkozhat a tárlatlátogató közönség. Olyan átfogó kiállítása azonban, amilyen most a Vigadó Galériában nyílt, még nem volt. Mintegy félszáz grafikája, illetve festménye sorakozik a falakon, az elmúlt évtized munkája. Nem nagy pálya ez: Nagy Gábor 1973-ban végezte el a főiskolát. Két-három év után már kialakította a maga lírai hangulatú szürreális művészetét. Mindkét jelző fontos. Távol áll tőle az érzékek nyers megjelenítése; meditatív lényként éli meg magában az élet eseményeit, amelyeket emlékfoszlányokban közvetít. Innen a halk színek, a torzó idomok és a torz formák. A lehetetlenül elkarcsúsodó végtagok, a suta mozdulatok, és az eltévülő tekintetek nemcsak korán érő művészt sejtetnek, hanem érzékeny és fogékony elmét is. Nagy Gábor jól gazdálkodik mindazzal az örökséggel, amit az álomképzeletű Gulácsy és a fétislátó Vajda, illetve kortársként az emlékmontázsokkal dolgozó Szemethy Imre és Bálint Endre kínált fel. Belőlük önálló piktúrát alkotott. Szuverén egyénisége a kevésbé sikerült műveiben a legnyilvánvalóbb. A kalocsai freskó egyházi témája arra késztette, hogy groteszk anatómiáját elhagyja. A magasztos tárgy kedvéért engedni kényszerült a hangnemből, a stílus azonban még így — a kikerekített formákban — is átütő. Karakteres, noha nem az erő, hanem a lágyság jellemző rá. Málladozó színeivel bravúros kolorista, elhalványuló vonalaival, remek rajzoló. Minden gesztusa maga az artisztikum. Tetszetősségével még a felületességét is leplezni tudja. Gyurcsek Ferenc kiállítása ugyancsak a Vigadó Galériában kapott helyet. De mintha egy világ választaná el Nagy Gábortól, s nem csupán egyetlen emelet. Az ő művészete hangos és attraktív, szobraira nem a kellemes báj, a finomkodásig érzékeny dizellőrség, hanem a nyereség a jellemző. Példaképe alighanem Uitz; erről árulkodnak a falakon sorakozó rajzok, illetve a nagy elődről mintázott portré. Gulácsyval vagy Vajdával szembesítve Uitz vitathatatlanul drasztikus jelenség volt, ugyanakkor óriási művész. Vagyis: az erő mellől nem hiányzott a gyöngédség sem. Műveiben minden vonalformát rajzolt, és volt helye a véletlennek is, nem csupán a törvényszerűnek. Gyurcsek azonban csak a vehemenciát vette át példaképétől. A finomság helyett pongyolaságot, ellentét helyett eklektikát alkalmaz. Minthogy — köztéri szobrász lévén — nagy méretekben pongyola és pontatlan, a hatás nem annyira félelmetes, mint inkább riasztó. Még négy fal között is. Film Képzőművészet ÉLET ÉST IRODALOM