Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-07 / 49. szám - - zil -: Ó, magyar, kutakodj! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -el-: Jó ebédhez szól a prof. • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - csár: Mindenki lop? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -y -t: A szerelem ára • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (Ordas): Strandtörténelem • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (szále): Sportol a gyerek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -ár: Aki tör-zúz - és ami törékeny • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - KJ: Zöld út? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tettamanti Béla: rajza • kép (9. oldal)
páratlan oldal Ó, MAGYAR, KUTAKODJ! Tanulságos cikket olvastam egyik országos napilapunkban. Az Ómagyar kör című (Rovásírás és kutyabőr alcímű) riportból kiderül, hogy a csoportot egy művelődési ház pártfogolja, tagjai mérnökök, árkalkulátorok, fizikai dolgozók, egyszóval amatőrök, akik kedvtelésből foglalkoznak őseink kultúrájával. Nincs ebben semmi kivetni való, én volnék az utolsó, aki bárkit is kárhoztatna azért, mert régmúlt korok felidézgetésével tölti szabad idejét. Mindazonáltal akad a cikkben néhány olyan mozzanat, amelyet humorérzék nélkül nem érdemes olvasni. A kör egyik vezetője például kifejti: „...senkit sem akarunk azzal elriasztani, hogy tudományos beszámolót hallgattatunk végig ve'v yjf le”. Magabiztos mondat. De amia *kor azt olvasom, hogy az egyik lelkes klubtag „a rovásírás megfejtésével” szórakozik, sőt az ősmagyar rovásírás vissza-visszatérő motívuma nem kevésbé lelkes, riportban, felötlik, hogy talán mégsem ártana hébe-hóba meghallgatni némelyik tudóst. Mondjuk, azt a professzort, aki egyszer, interjúkészítés közben elmesélte, hogy gyerekkorában, még a század tízes éveiben, társaival együtt a margitszigeti romok között játszadozott: éles szerszámmal különféle vonalakat húztak a kövekre. Elmúlt néhány évtized, s a magyarságkutatóvá fejlődött „kőírónál” jelentkezett egy amatőr „tudós”, aki közölte a kollégával, hogy több hónapi megfeszített munkája sikerrel járt: megfejtette a margitszigeti ősmagyar rovásírást. Azon már nem is ironizálok, inkább az olvasó képzeletére bízom, vajon mi célból kutatták föl ama sajátos kultúrkör tagjai „szinte az egész országot”, hogy „találjanak egy tímármestert, aki megmutatja nekik, miként készült hajdanán a kutyabőr” ... Meglehet, persze, csupán a riporter érzelmi ömlengése és a szerencsétlen fogalmazás nyomán jutottak eszembe ezek a csúfondásos gondolatok, ezért — engesztelésképpen — megkérdem az ómagyar kör vezetőjétől: vajon újmagyarok is jelentkezhetnek? Azit — tartottam, s a műsor hendikepjét még fokozta, hogy az egyesen ilyenkor általában focimeccs vagy a Parabola megy. Ez a déli időpont pedig arról győzött meg, hogy a műsorszerkesztés egyáltalán nem bízik abban, hogy az embereket bármi is érdekli a könnyű bámulnivalón kívül. Vagy annyira bízik a nézők tudásszomjában, hogy azt hiszi, bablevesevés közben is Makkai professzoron csüggnek, csakhogy végre megtudják, hány óra? Tudniillik épp a reneszánsz hozta létre azt az óraszerkezetet, amellyel percre pontosan megkülönböztethetjük a két órát a héttől, s a gólyavári estét a gólyavári déltől. MINDENKI LOP? Attól tartok, hogy senkit sem fogok meglepni az alábbi történettel. Átalakítandó lakásába néhány ajtót kívánt vásárolni barátom. Felkereste hát az effajta cikkeket forgalmazó intézményt, amely neve ellenére sem a festők, építészete, szobrászok, énekesek és komédiások klubja, hanem egy áruház. Kívánt méretű ajtó azonban természetesen egy fia sem akadt. A nagyobb lélektani hatás kedvéért barátomat a raktáron is végigvezették, hogy saját szemével győződhessen meg erről. Amikor már kellően összetört, közölték vele: egy ezresért (sem többért, sem kevesebbért) másnap tudják szállítani a szükséges nyílászárókat. „Nekünk is kell élnünk valamiből” — magyarázta neki a mesterséges áruhiány előidézésével csalást elkövető kereskedelmi dolgozó. Mitagadás, manapság ez meglehetősen tipikus történet. Egyik nap a Rádió Jó reggeli műsorában arról kérdezte a riporter a háziaszszonyokat: őket is rendszeresen becsapja-e a hentes, és mit szólnak hozzá. A válaszok természetesen igenlőek voltak. Azegyik megkérdezett még magyarázattal is szolgált: „Romlanak a megélhetési körülmények. Mindenki igyekszik pótolni az ezzel járó veszteségeket.” Vagyis: ebben az országban mindenki lop, csal, kenőpénzt, vagy — a legjobb esetben is — borravalót fogad el. Dőreség és önáltatás lenne tagadni, hogy nagyon sokan járnak így el. De talán mégsem mindenki! Van, akinek módja sincs rá. Szépen néznénk ki, ha a vájár — akinek pedig más kategóriájú dolgozókhoz képest immár csak a bére viszonylag magas, a tényleges jövedelme egyáltalán nem kiüzenne a föld alól, hogy aszongya, boci egy lilahasút, mert addig nincs szén. De a tulajdon házunk tájáról is emíthetek példát. Ki merem jelenteni, hogy még egyetlen kollégámat sem állították meg a Rákóczi úton vagy a Hungária-kávéházban azzal, hogy szerkesztőkém, nagyon tetszett a tegnapi glosszája, ez az ötvenes a magáé. E csér a főváros. Aquincum egykori katonai táborának fürdője kereken másfél hektáron látható és „Megtalálhatók benne a fürdéshez különböző hőfokú vizet adó medencék, a gőzkamrák, a szórakozás, a kulturálódás létesítményei: könyvtárak, olvasószobák, társalgók, előadótermek, sportolásra alkalmas helyiségek, oszlopcsarnokos sétaterek”. Pontosabban mindennek csak a nyoma, maradványa, de ez is szöges ellentétben van fővárosunk valamennyi mai — katonai, félkatonai és civil — fürdőjének állapotával. Sajnos, azzal kapcsolatban egyetlen papirusz, vagy bronztáblára írt feljegyzés se maradt fenn, hogy e — ma bárhol világszínvonalat megütő — létesítményt hány évi előterv, tervkészítés, tervegyeztető tárgyalás után hány alvállalkozóval készíttette a beruházó. Nem tudjuk, hogy előfordult-e akadályközlés, határidő-módosítás, csúszás? Az átadás után volt-e reklamáció, ismerték-e a garanciális idő fogalmát, netán fizetett-e valaki késedelmi kötbért. Mely utóbbi, persze, ma is ritka. Egy valami mégis megnyugtat. A híradás befejező mondata: „A fürdőtermeket a Római-fürdő ma is fakadó forrásainak vize táplálta.” Pompás lehetőség a további öszszehasonlításra! (Ordas) SPORTOL A GYEREK Nem tagadom, a gyerekem hátrányos helyzetű — egy csóró magyar értelmiségi családban kell fölnőnie —, de hogy így elzüllik, azt nem gondoltam volna. Az én angyalarcú, nyolcéves leánykám ugyanis fosztogat engem. Már régóta mindenféle iskolai papírokat hamisít: erre küldjön az apuka ennyit, arra annyit. Kifogyhatatlan az ötletekben. Addig lenyeltem a dolgot, amíg kisebb és egyszeri öszszegekről volt szó. Most azonban úgy érzem, ördögi praktikával csavar az ujjai közé, s úgy húz a csőbe, hogy észre sem veszem. Ha már a hátrányos helyzetet elismertem, megmondhatom, hogy sem módunk (vö.: pénz), sem lehetőségünk (vö.: vidéki lakótelep) nem volt rá, hogy külön angolra, külön zenére, balettra, lovaglásra járassuk, így hát, amikor azzal jött haza, hogy szeretne az iskolában induló művészi torna tanfolyamra járni, örömmel mondtunk igent. Mégiscsak jár a gyerek egy külön valamire. Ha az apja naponta járhatott külön kecskelegeltetésre, a gyerek is megérdemelheti két nap tornát. Kéthavonta ki lehet bírni azt az ötszázegynéhány forintot. Néhány hónap múlva összehívtak bennünket, s elmondták, hogy az ügyesebbeket a BEAC szeretné leigazolni, s kérik a kedves szülőket, hogy járulanak hozzá. A leigazolás után nem kell többet fizetni, mert ők már nem tanfolyamosak, ha, nem versenyzőpalánták, akik majd még kalóriapénzt is fognak kapni. Már az levett a lábamról, hogy az én lányomat kiválasztották. Mit bántam én, hogy az igazolás egyre késett, s még egy, még két hónapig fizetni kellett. Azután fél évig minden rendben ment. A gyerek olyan szorgalmasan edzett, hogy nem mertem a szemébe nézni, amikor azt mondtam: dolgozni megyek, édes fiam. Amikor már teljesen gyanútlan voltam, előállt a farbával. Előadott egy teljesen összefüggéstelen mesét, amelyből annyit , tudtam kihámozni, hogy szó sincs kalóriapénzről, ellenben újra szó van 500 forint befizetéséről, de nem kéthavonta,, hanem havonta. Persze egy szavát sem hittem. Ilyen mesével te nem húzol ki pénzt a zsebemből. Különben is 25-e van, nincs az a mesemondó, aki nálam ilyenkor sikerrel járna. Legörbedt a szája, de mintha a szemében fölényes mosoly ült volna. Néhány nap múlva megjelent egy stendes levéllel. Fantasztikus" Hogy’ tud egy ekkora gyerek stencilgénhez jutni? És micsoda körmönfont fogalmazás: a továbbiakban is kérjük a tanfolyami díjat a gyerekkel... Rögtön átláttam a szitán. De hiszen nemrég még kalóriapénzről volt szó. Most meg a „továbbiakban is”? Meg tanfolyam? Hát már megint nem vagy versenyző? — fogom meg másodszülöttünk fülét. És még fenyegetni mersz? Ha nem fizetem be az öt darab százast havonta, „a gyereket a továbbiakban foglalkoztatni nem tudjuk”. Nem mondom, kijöttem a béketűrésből. A gyerek azonban csökönyösen hajtogatta, hogy a papírt a sportkörben kapta. Melyikben ■— tettem föl a keresztkérdést, A Sasadban — szepegte. De hisz eddig a BEAC-ba jártál. Talán átigazoltál, és nem is szóltál róla? Azt se mondtad, hogy máshova jársz, hogy mások az edzőid. Nem járok máshova és ugyanazok az edzőim, csaló az egyesület... hebegi riadtan és egy könnycsepp gördül ki a szeméből. Megsajnáltam. Leszoktam a dohányzásról, vállaltam még egy másodállást, és befizettem az ötszáz forintot. De megmondtam neki, úgyse tudja elhitetni velem, hogy nem ő, hanem komoly szavahihető felnőttek és patinás sportegyesületek vezetnek az orromnál fogva. (szálé) Tettamanti Béla rajza JÓ EBÉDHEZ SZÓL A PROF. A tévé egyik ördögi sajátossága, hogy mindig csak utólag derül ki, érdemes volt-e előtte üldögélni órákon át. A főcím általában a bizakodás, a vége felirat többnyire a boszszankodás jegyében telik el. Eddig azzal okozott csalódást, amit sugárzott, szombaton azzal, amit nem sugárzott. Estefelé — mint immár hetek óta mindig — lelkesen benyomom a gombot, hogy a Gólyavári esték üdítő tudománytörténeti sorozatával foltozgassam egyre kétségbeejtőbben hézagos természettudományi műveltségemet. Némiképp furcsálltam, hogy dr. Makkai László Európa-hírű történész helyett dr. Csapó Gábor Európa-hírű vízipólóst pillantottam meg, s gyanakvásom csak fokozódott, mert magyarázó pálca helyett labdát tartott a kezében. Szeretem a pólót, mégse tudtam igazán örülni a győzelemnek, mert én most nem a magyar vízilabda reneszánszára lettem volna kíváncsi, hanem a reneszánsz kor tudományára. Kapom elő az újságot, s akkor látom, hogy a műsort már délután kettőkor abszolválta a televízió. Amikor Rusorán Pétert a diadal örömére ruhástul bedobták a vízbe, eltűnődtem: mit ér a tudós, ha magyar. Mit ér az utóbbi évek egyik legigényesebb, legérdekesebb vállalkozása, mely csak tanít és nem szórakoztat — vagy ha igen, nem a megszokott módon? .Már a kora esti időpontot és a kettes csatornát is kedvezőtlennek A SZERELEM ÁRA „VAGYONOMAT, jövedelmemet nem teszem közzé. Feltűnően jó külsejű 40 éves elvált férfi vagyok. Szeretném, ha olyan hölgy válaszolna — írásban, fényképpel —, aki önzetlenül szeret, s akinek fővárosi lakása, gépkocsija, vízparti üdülője vagy telke van. Jelige: „Ámoré az elsőbbség.” A hirdetés olvastán meghatódunk. Lám, ilyen az igazi széplélek. STRAND- " TÖRTÉNELEM . Olvasom a híradást, mely szerint a Flórián téri közlekedési csomópontnál, melyet szerencsére még senki nem keresztelt el FLAH-nak, szabadtéri múzeummal gazdagodott AKI TÖR-ZŰZ - ÉS AMI TÖRÉKENY Nézem napilapunkban a kőbuba képét. A buba, mint az a kis gloszszából megtudható, a budai Batthyány téren volt hivatva védeni Kölcsey szobrát. Ámde az autósok összetörték. A kerékvető kétségkívül törött. De az a meghatározás, hogy kőből volna, félig igaz. Műkőből inkább. Vagy ha mégis igaziból, akkor igen gyönge matériából. Nem védem az autósokat. Vétkeznek ők annyit Budapesten és vidéken, hogy az elszámlálhatatlan. Azt viszont, ha összetörték a kőbabát, csak félig-meddig tudom fölróni nekik. Összetörték , mert összetörhető. Mert törékeny. Tessék csak megnézni öreg pesti házak kapujának a kerékvetőit. Andezitből, bazaltból, jó minőségű süttői vörösmárványból. Még gránitból való is akad. Ezeket nemigen töri össze az autó. Inkább a kő töri össze az autót. Lévén a jó kőnél az autó sokkal törékenyebb. A silányul elkészített műkő viszont alig árt neki. Amerre én lakom, ott hasonló a parkolóórákkal észlelhető. Ha az acélcsövet, melyre azt az álnok, mohó pénznyelő automatát szere lik, rendesen bebetonozzák a járdaszélre, akkor öngyilkos az az autó, amelyik nekimegy. Legalább a lökhárítója bánja, de valószínű, hogy a karosszéria is. Csakhogy láttam, amikor utcánkban a parkolóóra-oszlopokat helyükre rakták. Rosszul kevert, gyenge betonnal, tessék-lássék, hamari munkával, így nem csoda, ha sorra dőlnek ki , s közben alig okoznak kárt a felelőtlen autósnak, aki kidönti őket. A lista folytatható. Jó volna, ha a járókelők nyilt tipornák annyira szét a Blaha Lujza teret. De nehéz vádolni a sok gyalogost, akik e téren a hajdani Nemzeti Színház helyének egy részét fedő díszburkolaton járnak-kelnek. Ezt a díszesnek szánt, de ma csúf és dicstelen burkolatot ugyanis 1. gyenge alapra rakták; 2. alig több, mint ujjnyi vastag mészkőlapokból; 3. amelyek eleve nem fagyállók, s különösen romlandók így, hogy már a járókelők súlyától is egy-két év alatt öszszevissza repedeznek. Most aztán nincs pénz az újraburkolásra, helyette kenve-fenve javítgatják a folytonossági hiányokat. Rémisztő, ahogyan a fővárossal, az országgal bánunk. Ahogyan rongálunk, telefont és járdát, liftet és nyilvános vécét, vasúti kocsit és parkberendezést. E felelőtlen rongálásokat azonban olykor elősegíti az a felelőtlenség is, amivel a rongálások áldozatául esett tárgyak készültek, helyükre kerültek. Mert rend a renddel, rendetlenség a rendetlenséggel mélyen összefügg. ár ZÖLD ÚT? A közlekedési lámpákon a zöld nyilak — mint tudjuk — a haladási irányt határozzák meg, illetve korlátozzák. Mert ha a zöld nyíl felfelé mutat, csak egyenesen, ha balra vagy jobbra, csak balra vagy jobbra lehet továbbhaladni. Ha a zöld nyíl kettéágazik, értelemszerűen az általuk megadott két irányban lehet menni. Azok az autósok viszont, akik a Duna budai alsó rakpartján északról délre haladva a Műegyetemnél felhajtanak a felső rakpartra, egy közlekedési csodabogár lámpával találkoznak, amikor zöldre vált, egyetlen körben felfelé, balra és jobbra mutató nyilat láthatnak. Csinos zöld színű nyilaskeresztet. Vajon nem volna ennél egyszerűbb a rég bevált, egyértelmű, minden irányban átengedő teli zöld lámpát alkalmazni? Már csak azért is, mert az idősebbek számára ez a „jel” nem a továbbhaladás jele. Különösen a Duna-parton. KJ