Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-27 / 30. szám - Tettamanti Béla: rajza • kép (3. oldal) - Nagy Boldizsár: Árnyékvető atomernyő (3. oldal) - Máriássy Judit: Másként gondolkodom (3. oldal)

Tettamanti Béla rajza ÁRNYÉKVETŐ ATOMERNYŐ A szorongás nem helyettesíti a tudást, a tudás nem győzi le a szorongást. A szorongás oka, hogy atomernyő árnyéka borul egész Európára. Lassan jobban ismerjük a az atomtöltetek számát, mint azt, hányan is élünk (még) a kontinensen. A tudással azonban bonyolultabb a helyzet. Mit jelent azt tudni: e cikk elolvasásához annyi idő kell, mint a Pershing—2-esnek, hogy Comisóból Budapestre érjen? Tudás-e az, hogy — amint Egbert Jahn majna-frankfurti békekutató megjegyzi — 2000-ig még hetven háború várható, tizenkét millió halottal? A múlt nem teszi beláthatóvá a jövőt, csak hipotéziseket enged meg. Dieter Senghaas, a brémai egyetem tanára például, aki a Konfliktus és együttműködés című tanulmánykötet egyik szerzője, az az újkori történelmet tanulmányozva úgy látja, hogy az nem egyéb, mint hegemón békék és a hegemóniáért folytatott nagy háborúk váltógazdálkodása. Spanyolország és Portugália, majd Hollandia dominanciája után Anglia és Franciaország versengése következett. A tizenkilencedik század a briteké volt, majd Németország és az Egyesült Államok rivalizálásából a második világháború romjain az utóbbi emelkedett ki győztesen. Az USA most hegemón ciklusának leszálló ágában van. Mit ér, ha Egbert John a mindennapi tudat számos sarkalatos tézisét pitypangpehelyként fújja szét? Nem az ötszázhetvenkét rakéta számít, mondja, hiszen ötvenezer atomtöltet áll bevetésre készen, szavatolva a holtbiztos kölcsönös megsemmisítést. Nem rájuk, hanem a valóban veszélyes új eszközökre, az atomtengeralattjáró-elhárítókra az űrfegyverekre, a másik fél hírközlő, ellentőrző rendszereit megbénító szerkezetekre kell figyelni. S egyáltalán, a nyugati békemozgalomnak, ha a látványos összecsapást el akarja kerülni, hosszú távú stratégiát kell kidolgoznia. Ehhez abból kell kiindulni, hogy „a fegyverkezés nem széna, amely meghatározott menynyiség vagy koncentráció esetén önmagától begyullad. A fegyverkezésnek nincs önmozgása, amely háborús folyamatokba torkollana. Mindenesetre egyelőre még mindig emberi, politikai akarat szükséges hozzá.. Éppen e politikai akarat kutatását kell szorgalmazniuk a békekutatóknak, akik egyáltalán nem pacifista filoszok, hanem a nemzetközi kapcsolatok sorskérdéseinek bogozgatói. Fel kell tárniuk azokat az okokat, amelyek a konvencionális háborúkhoz vezetnek. Maga John a legnagyobb veszélynek az ilyeneket kiváltó katonai agresszió bármilyen formáját látja. A teendők felvázolásakor is megcáfol néhány közkeletű hiedelmet, így az „egyensúly mint megoldás” mítoszát. Kivel s kinek kell egyensúlyt tartania? — kérdezi. A Szovjetuniónak az Egyesült Államokkal vagy az egész NATO-val? Hol van Kína, s hol a potenciális atomhatalmak helye a képben? Semmit sem tudunk. Ezért megoldási javaslata megint a vágyakból táplálkozik: létre kell hozni a „nem katonai, erőszakmentes konfliktusmegoldás világméretű politikai kultúráját”. .. De milyen út vezet hozzá? A nemzetközi kapcsolatok elméletének klasszikus csapdája előtt állunk. A teória ugyanis racionális döntéshozókkal, az ésszerűség súlyaival mérő akaratformálóval számol. Zavarba jön, ha a politikus(ok) „illogikus” parancsot ad(nak). Nem is beszélve a szándékok illékonyságáról. Holott a gordiuszi csomót Marek Thee, az Oslói Békekutató Intézet igazgatója szerint is itt lehetne elvágni. Megérteni és elhinni, amít a másik fél saját szándékairól nyilatkozik. Tények helyett bizalmat. Amíg ez nincs meg, addig a bécsi haderőcsökkentési tárgyalások reménytelenek és anakronisztikusak, hiszen ott — a minőségi fegyverfejlesztés korában — továbbra is emberfőkben számolnak. A feladat viszont a fegyverkezési spirál „lefelé görbítése”. Az eszköz: olyan „kicsi, önkéntes, egyoldalú lépések" megtétele, amelyek a másik félben bizalmat keltenek, s hasonlókra serkentik,mi Lám, megint a békekutatók vágyainál tartunk. Kiderült, hogy ők ugyan sokkal többet tudnak, mint az újságolvasó — ezt megerősíti Dunay Pál kitűnő összefoglaló tanulmánya az 1983-as győri békekutató-konferenciáról, ahol a kötetben szereplő előadások is elhangzottak —, de nem eleget ahhoz, hogy szorongásunkat leküzdjék. Félelmünket attól, hogy az ész egy végzetes csellel legyőzi az értelmet, s bekövetkezik a végképp magyarázhatatlan, utolsó botrány. Nagy Boldizsár MÁRIÁSSY JUDIT: MÁSKÉNT GONDOLKODOM „Amidőn Szent Ferenc személyesen is megtapasztalta a háború szenvedéseit, fáradságot nem kímélve Perugiába, Arezzóba és Siénába ment... Társaival végigjárta Itáliát, elűzvén a rossz szellemét és felvirágoztatva a Szellem igazi virágainak gyümölcsét, a testvériséget és a békét.” Az idézet abból a prospektusból való, melyet egy szerzetes árul háromszáz líráért Assisiben, a Szent Ferencről elnevezett templomban. Giotto nevezetes freskóinak néhány reprodukciója látható benne, fölöttük a képek magyarázata: a szentről szóló legendák. A prospektus — halvány nyomatával — csak arra jó, hogy felidézze az élményt, a freskókkal való személyes találkozás ámulatát. Giotto színei szinte lobognak. Sz. Zs. barátom szerint túlságosan is jól restaurálták őket. Ezen néhány percig vitatkozunk, a félhomályos alsó templomban már nincs köztünk nézeteltérés. A hely, ahol Assisi szentjének koporsóját őrzik, mindannyiunkat lenyűgöz. Voltaképpen szökevényekként kerültünk ide, hárman, magyar újságírók, néhány órára kikapcsolódni az END (European Nuclear Disarmament) harmadik konvenciójának izgalmából, botrányaiból, szenvedélyes szócsatáiból. Mert ott, ezerháromszáz meghívott és önként, saját zsebből részt vevő békebarát között, a plénumokon, szekcióüléseken, utcán és a pizzériákban reggeltől éjfélig azt tapasztaljuk, hogy a Szellem igazi virágainak gyümölcse nehezen érlelődik. ★ Ferihegyen tizennégyen szántunk fel a repülőgépre, hogy Rómán át Umbria fővárosába utazzunk. A béketanács küldöttsége mellett két akkreditált újságíró, s hárman, úgynevezett „függetlenek”, a Bertrand Russel-békealapítvány meghívottjai. Az alapítvány levelét, melyet Ken Coates úr küldött, felajánlva az ott tartózkodás és az utazás költségeit, megkésve kaptam kézhez, köszönőtáviratomra a válasz (mely a konvenció programját is tartalmazta) a magyar posta jóvoltából már a viharos perugiai napok után érkezett meg. Pontosan két nappal a plenáriszáróülés és a magyar sajtófogadás után. Ez utóbbit váratlan érdeklődéssel fogadták az újságírók. Az eredetileg kijelölt szűk teremből az olasz szervezők egyike át is terelt minket egy tágas helyiségbe. A hosszú asztalnál hatan ültünk, hogy válaszoljunk a kérdésekre. Az elnöklő Sztanyik B. László professzor jobb oldalán Simonyi András, a béketanács ifjúsági és diákbizottságának egyik vezetője, Lovassy Tamás a leszerelési bizottság képviseletében, s hárman mint függetlenek: Kőszegi Ferenc, Hegedűs András és én. A békétlen és békés újságírók a különböző társadalmi és egyházi szervezetek szószólói egymás szavába vágva zúdították ránk a kérdéseket. A „rázósakat”, a jóindulatúakat, a tájékozatlanságból eredőket. Mi pedig válaszoltunk. Ki-ki világnézete, hovatartozása, tudása és személyisége szerint. Tehát igencsak különbözően, csak egyben azonosan: őszintén. Most, hogy hazatérve végighallgatom a magnetofonra rögzített nyílt beszélgetést, megértem Ken Coates-t, aki azzal a kéréssel fordult a külföldi újságírókhoz, hogy tegyék közhírré: a magyarok komoly és fáradságos munkával segítették az END harmadik konvencióját, a szocialista országok és a Nyugat közti jobb megértést, s ezért ő — a maga és a Russelalapítvány nevében — köszönetet mond. Most tehát megveregethetnénk saját vállunkat. Jól szerepeltünk. Csakhogy az igazsághoz tartozik az is: ez nem volt könnyű. * Ha nem zavarnának terjedelmi korlátok, akkor se tudnék beszámolni róla, hány bizottság hány témakörben vitatkozott, kiabált, érvelt okosan és handabandázott július 17-től 21-ig Perugiában. Öthat, néha ennél is több szekcióülés zajlott egy időben. Közülük az egyik legizgalmasabb (és sajnálatos módon már-már a nevetségességbe fulladt) ülés a Kelet és Nyugat közti párbeszéd volt. Higgadt szónokok után, akik Európa demilitarizálásának esélyeit latolgatták, a lengyel Szolidaritás külföldre emigrált képviselője kért több anyagi támogatást a nyugati békemozgalmaktól, egy olasz viszont a comisói tüntetők letartóztatottjainak szabadlábra helyezését követelte, egy francia hölgy a csehszlovákiai küldöttek jelenlétét hiányolta, kérdés formájában, melyre ott még nem válaszolhatott senki. (Mi is csak utólag értesültünk róla, hogy a prágai olasz követség késve adott vízumot azoknak, akik Perugiába készülődtek.) Egy másik kérdezőnek, aki a szovjet delegáció tagjait faggatta, Davidov professzor kérdéssel felelt. Vajon miért kívánja az illető, hogy az ő barátaival azonosítsa magát, ha jómaga nem kéri ennek ellenkezőjét: saját barátait nem kívánja ráerőszakolni. Hogy mindez miért fulladt kis híján botrányba, miért nevezem ezt az ülést már-már nevetségesnek? Mert itt, a Magistrate épület egyes számú termében is megjelent az az idős olasz néni, aki helente az utcán maga rajzolta plakátokat cipelt és ordítozott, a tanácskozáson pedig megállíthatatlanul ontotta átkait a franciákra, lengyelekre, mindig azokra, akik velünk szemben álltak. A rendezőség előbb csak könyörgött, hogy hallgasson el, majd enyhe erőszakkal próbálta távozásra bírni. De a néni erős volt, kicsi, masszív, tiszteletreméltóan hófehér hajú. Üvöltözésével a két magyar felszólalót, Herczeg Györgyöt, az Állami Ifjúsági Bizottság képviselőjét és Bóna Zoltánt, a református lelkészt is megzavarta, bár nem velük veszekedett, hanem a boldogtalan rendezőkkel. Ki lehet ő? A rejtélyt utóbb az utcán sikerült megfejtenem. A szépséges Perugia korzóján éppen három sétáló olasz ■tinédzsert szidalmazott, mint gyilkos franciákat, kezében egy táblával, mely szerint A KÍNAIAK ELÁRULTÁK A SZOCIALIZMUST. Udvariasan megszólítottam, s már kis híján szóba is állt velem, „mint kommunista a kommunistával”, de szerencsétlenségemre magánbeszélgetésünk kezdetén megemlítettem Berlinguer nevét. Dühe ebben a pillanatban nagyobb lángot vetett, mint amikor ellenfeleinkre szórta átkait. „la sono stalnista!” — rikácsolta. „Ewiva Stailin!” Te pedig — folytatta —, menj a Berlinguereddel és Togliattiddal a ... Azt is megmondta, hová. (Nem tudok olaszul, így a rámzúduló jelzőket csak a magnó tekercsről sikerült megfejtenem.) Kvízjátékban e magányosan tüntető, ősz donnára azt mondhatnánk: nem jellemző. A harmadik END-konvención egészen más zavart keltők, ifjú békétlének tüntetései voltak tipikusak. Még csak gyülekeztünk a megnyitó ülésre, amikor megláttam az első csoportot. Krepp-papír úttörőnyakkendőket szorongattak és öszszetekert transzparenseket. Nem kellett hozzá jóstehetség, hogy sejtsük: ezek bizony itt fel fognak lépni, s ezzel föltehetően a látszatra pártatlan elnökség is tisztában van. Fel is vonultati szépen fél órával a kezdet után a színpadra. A transzparenseken a KOR, a Charta 77, a Dialógus jelvényei és jelszavai A papír úttörőnyakkendőt a szájuk elé kötözték. A nagy teremben, a Toreno-színház nézőterén helyet foglalók egy része tapsolt, kiabált, mások azon voltak, hogy lepisszegjék őket. Az elnökség meglehetősen toleráns volt velük. Csak szépen megkérték az ifjakat, ne álljanak az elnöki asztal és a gyülekezet közé. Utóbb az END neves reprezentánsai nyilvánosan elhatárolták magukat a „komédiától”, s mikor a záróülésen hasonló felvonulást rendeztek, már félreérthetetlen volt: a vendéglátóknak kínos ez a gyermeteg magatartás, mely a konvenció lényegét, a jobb megértést az érvelő vitát, a komoly párbeszédet fenyegeti. A folytatást! A záró plénumon két páholy közt egy német nyelvű transzparenst feszítettek ki. „Wir haben die Erde nur von unseren Kinder geborgt!" (A Földet csak gyerekeinktől kaptuk kölcsön!) Ezt a jelszót — bárki írta is — szerettem. Mert a városban, melynek utcáit, tereit, elbűvölő házait, a szökőkutakat és a régi épületekhez páratlan harmóniával simuló új épületeket szememmel holtomiglan lefényképeztem, gyakran voltam „bliccelő” békeharcos, tűnődő sétáló. Néztem a perugiaikat, akik közül sokan észre se vették, az ezerháromszáz fős vendégsereget, hiszen jazz-fesztivál, bábszínház, a napi munka is lefoglalta őket Próbáltam megfejteni, ki miben hisz, ki mit gondol ? S hogyan lehetne véget vetni az io sono stalinista néni és a jobbról provokálok által keltettzűrzavarnak? » Néhány éve kapott Nyugaton polgárjogot a „másként gondolkozók” kifejezés. Az egyet nem értés szinonimájaként. Ha magamba nézek, ha csak a Perugiába összeverődött, mind barátibb magyar csapatra akarom alkalmazni a fogalmat, rádöbbenek: jól alkalmazható. Hiszen nyilvánvalóan másként néz a világra a 4-6-0 klub vezetője (e számok értelme az I. világháború 4 évig, a II. világháború 6 évig tartott, s ha bekövetkezne a harmadik, már nem mérhetnénk években), más tetszik öltözködésben, művészetben a tudós professzornak, mint nekem; más politikai árnyalat képviselője az egykori magyar miniszterelnök, a szociológus, elítélően néz rendetlenségemre és lelkendezéseimre rádiós barátom, szigorúbban ítélkezik a pacifizmusról átmeneti szobatársam, a tanárnő, nevetségesen műveletlen lehetek a katonai kérdésekben jártas, angolul kiválóan beszélő „leszerelési szakértő” szemében, aminthogy mindenféléről, mindenféleképpen eltérhet egymástól véleményünk: ízlésben, viselkedésben, ismeretekben, a nemi erkölcsről vagy a magyar oktatásügyről alkotott nézetünket illetően. De ha arról van szó, hogy nukleáris háború vagy vitatkozó béke, nincs és nem lehet helye az egyet nem értésnek. Itt nincs másként gondolkodás. Nem vagyok vallásos. Mégis örömmel értek egyet azzal az assisi szenttel, akiről Zeffirelli filmet készített, s akinek imája ott olvasható a róla elnevezett templomban és a szentképeken. Mit is kér a Nap-testvér, Francesco? Békét, szeretetet, megbocsátást, széthúzás helyett egységet, hitet, igazságot, reményt a reménytelenség helyett, örömöt, a sötétséggel szemben fényt, vigaszt és egyetértést a viszály helyett. Szent Ferenc is másként gondolkozott, mint a tüntetők.