Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-08 / 10. szám - Wahorn András: rajza • kép (7. oldal) - Vezér Erzsébet: Lengyel Emil halálára • nekrológ (7. oldal) - Szále László: Mennyi egy Keszthely? Beszélgetés a tévé műsorkorlátozásának hatásáról • interjú • Földvári Éva és Hoffmann Márta, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai (7. oldal)
Lengyel Emil hatálára Néhány héttel kilencvenedik születésnapja előtt New Yorkban meghalt Lengyel Emil. Ha egy szóval kellene megmondanom, ki volt, zavarban lennék. Jogot végzett, bíró, majd orvos akart lenni; volt Újságíró, banktisztviselő, történetíró és egyetemi tanár. Sorsa tipikus hányatott kelet-középeurópai sors. 1920-ban hagyta el Magyarországot, hat havi frontszolgálat és másfél éves orosz hadifogság után. Nem politikai okok, a továbbtanulás és elhelyezkedés nehézségei késztették emigrációra. És ahogyan az akkoriban szokás volt, Prágába, majd Bécsbe ment. Később New Yorkban telepedett le. És mert nem volt politikai emigráns, nem kellett teljesen megszakítania a kapcsolatot az ellenforradalmi Magyarországgal. Egészen a harmincas évekig hazai liberális lapoknak is dolgozott. De ekkor már a The Nation meg a New York Times munkatársa volt, és bőven informálta az amerikai olvasókat a magyar viszonyokról, a Horthy-rendszer visszásságairól. Sok magyar történelmi tárgyú cikket, tanulmányt is közölt. A harmincas évektől több amerikai egyetemen tanított, többek közt a tekintélyes New York Universityn. Rendszeres kapcsolatban volt Jászival, Károlyival, Vámbéryvel, az egész magyar politikai emigrációval, ő volt Károlyi Mihályné bizalmi embere 1924-ben a grófnő amerikai előadó körútján, és ő volt egyik szervezője a Hatvany Lajos letartóztatása elleni nemzetközi tiltakozásnak. A harmincas években alakult New York-i Ady-társaságnak, az ott élő progresszív magyarság egyik fontos kulturális központjának Lengyel Emil volt egyik alapítója és elnöke. Sok-sok Adykortárs tartott itt előadást Jászitól Ignotusig. Ami azonban nevét nemzetközileg is ismertté tette, az 1932-ben megjelent Hitlerkönyve volt, az első Hitlerről szóló könyv, melynek híre bejárta az egész világsajtót. Nem is maradt el a hatása. Írója a nácik mindkét listáján előkelő helyen szerepelt: a körözött antifasiszták és a megsemmisítendő életművek listáján. Mikor két évvel ezelőtt New York-i lakásán beszélgettem vele, erre volt a legbüszkébb. Lehetett is, mert olyanokkal szerepelt egy sorban, mint Churchill, Thomas Mann, Heine és Lukács György. A mintegy ötven ismeretterjesztő könyvből, melyet élete során írt, több foglalkozik Magyarországgal: The Danube (A Duna) című 1939-ben, Americans from Hungary (Amerikai magyarok) 1948-ban, 1000 Years of Hungary (Magyarország ezer éve) 1958-ban jelent meg. A második világháború után összekötőként szerepelt az amerikai magyar jótékonysági akciók („Mentsük meg a magyar gyerekeket”) és a hazai gyermekvédő szervezetek (Stehlo Gábor lelkész és dr. Zinner Nándor orvos organizációi) között. Ebben a minőségben látogatott haza az elsők között 1946- ban. Egyetemi rendes tanárként ment nyugdíjba, de írói és tanári tevékenységét csaknem haláláig töretlenül folytatta. Legutolsó, múlt év december 4-i leveléből idézem: „Még mindig tanítok. Egy felnőtt osztályt a fiatalok, de az iskolán kívül dolgoznak. Tegnap az órán megkérdeztem őket, hogy mit tartanak a nuclear veszélyről. Egyhangúlag azt mondták, hogy nem tartanak tőle. Igazuk van. Nem lehetne úgy élni, ha az ember mindig veszélyben látná magát. De akkor miért költik azokat az asztronomikus összegeket? Nem lehet megérteni — kivéve kafkai szempontból. Úgy látszik, valamennyiünknek itten Kafkának kell lennünk.” önéletrajzát, melyből ezer oldal elkészült, már nem fogja befejezni. De meggyőződésem, hogy így töredékesen is a korszak értékes dokumentuma lesz. Vezér Erzsébet 1885. MÁRCIUS 8. MENNYI EGY KESZTHELY? Beszélgetés a tévé műsorkorlátozásának hatásáról Január 11-én a Minisztertanács energiatakarékossági felhívást tett közzé, s egyúttal „elrendelte, hogy — további intézkedésig — a tévé a délelőtti adásait, az Iskolatelevízió kivételével szüneteltesse, esti adásait pedig 22 órakor fejezze be”. A lapáremelés után rövid időn belül ez volt a második nagy horderejű intézkedés, amely a tájékoztatást érinti. A műsoridő-csökkentés hatásmechanizmusát vizsgálta az önállósult Tömegkommunikációs Kutatóközpont két munkatársa: Földvári Éva és Hoffmann Márta. — Hogyan reagált a televízió a műsoridő-csökkentésre? — Ezt inkább a tévésektől kellene megkérdezni. Mi úgy látjuk, hogy nemcsak a közvéleményt, de magát a televízió intézményét is váratlanul érte az intézkedés; a műsorok több hétre előre összeállítva, a soros RTV-újság kinyomtatva, a műsorszerkesztők abban a hitben, hogy tudják, mi megy adásba, a nézők azt hiszik, tudják, mit látnak majd a képernyőn. Az intézkedés hírére „hadiállapot” alakul ki a tévében, átgondolt változtatásokra nincs mód, a terven kívüli műsorok technikai előkészítésére alig van idő. A műsorszerkesztőség „centiméterrel és stopperórával” hajtja végre az utasítást. — A tévé műsoridejének csökkentése befolyásolja-e a rádió helyzetét? Adva volna a lehetőség, hogy gyors helyzetfelismeréssel, rugalmas műsorszerkesztéssel valamiféle kárpótlást nyújtson a csalódott, tévénézőknek. Mit tapasztaltak ezen a téren? — Azt, hogy a rádió nem használta ki kellőképpen a lehetőségeket, nem élt a „szabaddá vált” napszakokkal. A gyerekeknek szóló műsorok szerkesztése nem változott, arányuk nem nőtt. Csak hetek múlva kezdtek este tíz után több prózai műsort adni. — A sajtó meglehetősen sokat foglalkozott a témával. S nyilván jelentős szerepe volt a közvélemény formálásában. Vizsgálatuk kiterjedt a sajtóközlemények elemzésére? — Január 12-től a hónap végéig összesen kilencvenöt cikkben olvashattunk a műsoridő korlátozásáról. Ezeknek a fele vagy magát a közlemény szövegét tartalmazza, vagy az energiatakarékosság kapcsán megemlíti azt. Az írásokmásik fele kommentárja, kritizálja vagy magát az intézkedést, vagy a megváltozott műsort. Keszthely lett a „példahely”, de hogy ez mennyire bizonytalan viszonyítási pont, az abból is látszik, hogy a Népszabadság és a Magyar Hírlap szerint a „keszthelynyi” energia 160 megawatt, a többi újság szerint viszont éppen a duplája, 320. Az intézkedést hogyan fogadták a hivatásos tévénézők a kritikusok? — Kisebb-nagyobb hangsúllyal bírálták magát az intézkedést, a végrehajtásával összefüggő tájékoztatáspolitikát, propagandát, s főként a megváltozott műsorstruktúrát. A legkisebb csoport azoké, akiket meggyőztek arról, hogy ezzel jelentős energiát lehet megtakarítani. Kétszer ennyien vannak azok, akik a „minden rosszban van valami jó” alapon a másodlagos előnyöket emelik ki. Például, hogy így több idő jut egymásra a családban, az , aktív pihenésre, olvasásra. A kritikáknak csaknem a felében ellenérvekkel találkoztunk. A kritikusoknak ezt a csoportját nem sikerült meggyőzni arról hogy az adásidő kurtításával önmagában jelentős energiamennyiség szabadulna fel. Hiszen a tapasztalatok szerint a tévé helyett ég a villany, jár a mosógép. Sőt ki sem kell kapcsolni a tévét, mivel sok helyen elég egy gombnyomás, és bejön valamelyik külföldi tévéműsor. Egy tucat vélemény a tájékoztatáspolitika hibáit, a propaganda gyengeségeit rója fel a műsoridőcsökkentés kapcsán. — Csakugyan, miért nem adták ki például az újságoknak pontosan a heti tévéműsort? — Erről nyilatkozott a televízió műsorigazgatója január 19-én — a Népszabadságban. Arra hivatkozott, hogy kiszámíthatatlan, mikor enyhül meg az idő. No meg a nyomdai átfutás miatt is úgy döntöttek, hogy naponként köztik a változásokat. Az az olvasó, aki látta két nappal korábban a Hírháttér műsorát, már többet is tudhatott ennél, tudta, hogy a korlátozás mindenképpen eltart február végéig. — Ez azt jelentené, hogy a döntést hozó szerv és a műsorigazgatóág között nem volt megfelelő kommunikáció. — Az RTV-újságban a lap főszerkesztője hivatkozott az előbbi interjúra, amelyből kiderülhetett, hogy bár az ATV-újságot szidják, nem az a hibás. Akárki is a hibás, az mindenképpen furcsa, hogy az érintett lapban nem jelenik meg egy nyúlfarknyi helyreigazítás sem arról, hogy mindaz, ami benne olvasható, nem érvényes. Ennyi korrigálásra talán még a nyomdában is van lehetőség. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy mindezért még csak elnézést sem kérnek az RTV lapjában. — Ezek főleg szervezeti, formai problémák. Hogyan minősítik a lapok a csonka műsort tartalmi, műsorpolitikai szempontból? — A többség azt fájlalja, hogy az életműsorozatok megszakadtak, s azt, hogy az igényesebb műsorokat a kényszerűség számlájára írva gyakran olcsó, silányabb minőség váltja fel Az arányok eltolódását érzik sokan a leginkább aggasztónak, s az általános minőségromlás kapcsán úgy érzik, joggal marasztalhatják el a műsorszerkesztőséget. Az energiatakarékosság nem lehet egyenlő a minőség leépítésével, hiszen a rendelet a műsoridő és nerm a minőség csökkentésére vonatkozik. Ezzel szemben a legkritikusabbak szerint a „minőség, érték, jelentés, időszerűség” most nem játszik szerepet, vagyis nincs tudatos műsorpolitika. Mindössze három pozitív véleményt olvashattunk. — Eszerint a csökkentés főként a magvasabb, értékesebb műsorok körében tarolt. Ez tudatos döntés eredménye, vagy csupán az említett műsorok balszerencséje, hogy „beleestek a szórásba”? — A műsoridőt naponta ,átlagosan négy órával csökkentette az intézkedés, ez a televízió napi összműsoridejének nem egészen huszonöt százaléka. Ahhoz, hogy az eredeti műsorarányok megmaradjanak, minden műsortípus — pontosabban műsorkészítő részleg — adásidejét azzal a körülbelül egynegyeddel kellene csökkenteni. A korlátozás azonban nem átlagos műsoridő-csökkentést írt elő, hanem bizonyos műsoridőket kapcsolt ki. A műsorszerkesztés alapelvei között az egyes műsortípusoknak juttatott átlagidők mellett legalább annyira fontos az is, hogy ezek a műsorok melyik csatornán és milyen napszakban kerülnek adásba. Mindez tükrözi az intézményben kialakult hierarchikus struktúrákat, az intézmény vezetőinek és munkatársainak ízlését, értékeit, gondolkodásmódját." Tükrözi azt is, hogy milyennek véli a televízió a közönséget. Mert ha nem az intézkedés betűje, hanem szelleme szerint járna el, akkor az egész műsorstruktúrát kellene most átalakítania. — Elérkeztünk a legfontosabb szemponthoz: a közönséghez. Hogy néztek tévét az emberek régebben és hogyan néznek most? — Időmérleg-vizsgálatainkból tudjuk, hogy az emberek általában megszokott időben ülnek le televíziót nézni, és ekkor megszokott műsoraikat várják. Mint ahogy a nyomtatott sajtó olvasása és a rádióhallgatás is szokássá vált, ezeket a tévénézési szokásokat éppolyan nehéz megváltoztatni. Ezért is érinti általában érzékenyen a közvéleményt egy-egy lényeges műsoridő-módosítás vagy például a lapmegjelenési gyakorlat megváltoztatása (mint a vasárnapi napilapok megszüntetése vagy a rádió hírstruktúrájának módosítása volt). Azt gondolhatnánk, hogy a műsoridő-csökkentés zajos közönségvisszhangot kelt, és a megfigyeltnél nagyobb ellenérzéseket, hiszen az emberek átlagosan tizenhat-tizennyolc órát töltenek tévénézéssel a hétszázhatvannyolc órájából, azaz idejük tíz százalékát, munkán és alváson kívüli idejüknek pedig egynegyedét. — Mivel magyarázható akkor, hogy a közvélemény meglehetősen könnyen belenyugodott ebbe a kényszerintézkedésbe ? — Közvélemény-kutatásunk alapján ez nem ilyen egyértelmű. Minden harmadik megkérdezett nem helyeselte vagy bizonytalan volt. A helyeslésre a legkézenfekvőbb magyarázat természetesen az volna, hogy a lakosság megértette, milyen nehéz energiahelyzetben van az ország, és elfogadta az intézkedés hivatalos indoklását. A megkérdezettek többsége utalt erre. Bizonyosan igaz ez a magyarázat is, de gyanítható, hogy más tényezők is közrejátszottak. Legfontosabb az, hogy a különféle rétegeket eltérő módon érintette az intézkedés. A műsoridő-csökkentés főleg a délelőtt és kora délután vetített műsorokat sújtotta. Ebben az időpontban általában nagyon alacsonyak az átlagos nézettségek, és a nézők tábora főképpen nyugdíjasokból áll. Fizikai, anyagi körülményeik miatt nekik a tévé különösen fontos szerepet tölt be az életükben. Hogy tudomásul vették a tényeket, annak az lehet az oka, hogy a társadalmi cselekvések perifériájára szorulva, beletörődtek, az ő szempontjaik nem lehetnek döntőek egy intézkedés meghozatalakor. A késő esti, 22 óra utáni műsorok közönsége már lényegesen nagyobb, sokszor egykét millió. Ennek a nézőtábornak ugyan egyértelműen hiányoznak a magasabb művészi színvonalú, „magvasabb” alkotások, de a kultúra legtöbb eszközét éppen ők használják, tehát sokkal természetesebben nyúlnak könyvek, hanglemezek után, mennek színházba, moziba, mint mások. A legnagyobb veszteség a gyerekes családokat, pontosabban a gyerekeket érte a műsoridő-csökkentéssel. Ezt egy idő után korrigálták az intézkedés módosításával. Mi nem tudtuk kideríteni, de érdekes lehetne annak tanulmányozása, hogy a televízió vagy az intézkedést hozók, a közönség vagy netán gazdaságossági számítások nyomtak-e többet a latban? A legfontosabb különbséget a közönség egyes rétegei között egy kevéssé szociológiai szempont jelenti: a külföldi tévéadások vételkörzete. Magyarországon jelenleg a háztartások egyharmadában tudnak legalább egy külföldi tévéadást nézni. — Véetil is a vizsgálat szerint az Intézkedésnek mit sikerült kérnie a kitűzött célból, s milyen hatást váltott ki az érintettekben? — A műsoridő-csökkentést kísérő propaganda érvrendszere döntően a rendkívül hideg időjárásra és az ezért elkerülhetetlen energiatakarékosságra hivatkozott. De nem volt világos, hogy a tévéadókkal, a tévékészülékekkel vagy a napirend átalakításával összefüggésben keletkezik-e a megtakarítás. A Hírháttér műsorában a legnagyobb hangsúlyt a napirend-átalakításra helyezték. A bemutatott számsorok a fogyasztáscsökkentésről kevés meggyőző erővel bírtak korábbi összehasonlító, bázisadatok nélkül. Szerencsétlen volt az is, hogy a január 11-én kelt rendeletben bizonytalan időre szólt a korlátozás, a január 14-i Hírháttérben február végét jelölték meg, s a február 1-én kiadott módosító rendelet szerint már március végéig, a nyári időszámítás bevezetéséig tart. Bár az intézkedés demonstratív célja — mint ahogy ez a Hírháttérben is elhangzott — az volt, hogy az egész lakosság magáévá tegye, saját bőrén érezze a takarékosság szükségességét, a különböző rétegeket távolról sem azonos súllyal érintette az intézkedés. Demonstratív hatását gyengítette az is, hogy a lakosság egyre kevésbé képes és hajlandó — életkörülményeinek nehezedése folytán — saját háztartásában takarékoskodni, különösen a naponta tapasztalt intézményes pazarlások láttán. •— Kimutatható, mekkora a megtakarított energiamennyiség és mennyire jelentős ez népgazdaságilag? — Ennek megítélése nem a mi feladatunk. De a vizsgálat során arra a következtetésre jutottunk, hogy a műsoridő-csökkentésnek végül is sokkal több negatív, mint pozitív hatása volt. Úgy véljük, hogy a televízióval — vagy szélesebb értelemben a tájékoztatáspolitikával — kapcsolatos döntéseket nem lehet pusztán gazdaságossági, takarékossági szempontok alapján mérlegelni. Szále László ELETES|# IRODALOM