Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-08 / 10. szám - Wahorn András: rajza • kép (7. oldal) - Vezér Erzsébet: Lengyel Emil halálára • nekrológ (7. oldal) - Szále László: Mennyi egy Keszthely? Beszélgetés a tévé műsorkorlátozásának hatásáról • interjú • Földvári Éva és Hoffmann Márta, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai (7. oldal)

Lengyel Emil h­atálára Néhány héttel kilencvenedik születésnapja előtt New York­ban meghalt Lengyel Emil. Ha egy szóval kellene meg­­­­m­ondanom, ki volt, zavarban lennék. Jogot végzett, bíró, majd orvos akart lenni; volt Újságíró, banktisztviselő, törté­netíró és egyetemi tanár. Sorsa tipikus hányatott kelet-közép­­euró­pai­­ sors. 1920-ban hagyta el Magyarországot, hat havi frontszolgálat és másfél éves orosz hadifogság után. Nem­­ politikai okok, a továbbtanulás és elhelyezkedés nehézségei késztették emigrációra. És aho­gyan az akkoriban szokás volt, Prágába, majd Bécsbe ment.­­ Később New Yorkban telepe­dett le. És mert nem volt poli­tikai emigráns, nem kellett tel­jesen megszakítania a kapcso­latot az ellenforradalmi Ma­gyarországgal. Egészen a har­mincas évekig hazai liberális lapoknak is dolgozott. De ek­kor már a The Nation meg a New York Times munkatársa volt, és bőven informálta az amerikai olvasókat a magyar viszonyokról, a Horthy-rend­­szer visszásságairól. Sok ma­gyar történelmi tárgyú cikket, tanulmányt is közölt. A har­mincas évektől több amerikai egyetemen tanított, többek közt a tekintélyes New York Uni­­versityn. Rendszeres kapcsolatban volt Jászival, Károlyival, Vámbé­­ryvel, az egész magyar politi­kai emigrációval, ő volt Káro­­­­lyi Mihályné bizalmi embere 1924-ben a grófnő amerikai előadó körútján, és ő volt egyik szervezője a Hatvany Lajos le­tartóztatása elleni nemzetközi tiltakozásnak. A harmincas években alakult New York-i Ady-társaságnak, az ott élő progresszív magyarság egyik fontos kulturális központjának Lengyel Emil volt egyik alapí­tója és elnöke. Sok-sok Ady­­kortárs tartott itt előadást Já­­szitól Ignotusig. Ami azonban nevét nemzet­közileg is ismertté tette, az 1932-ben megjelent Hitler­­könyve volt, az első Hitlerről szóló könyv, melynek híre be­járta az egész világsajtót. Nem is maradt el a hatása. Írója a nácik mindkét listáján előkelő helyen szerepelt: a körözött an­tifasiszták és a megsemmisíte­n­­dő életművek listáján. Mikor két évvel ezelőtt New York-i lakásán beszélgettem vele, erre volt a legbüszkébb. Lehetett is, mert olyanokkal szerepelt egy sorban, mint Churchill, Thomas Mann, Heine és Lukács György. A mintegy ötven ismeretter­jesztő könyvből, melyet élete során írt, több foglalkozik Ma­gyarországgal: The Danube (A Duna) című 1939-ben, Ameri­cans from Hungary (Amerikai magyarok) 1948-ban, 1000 Years of Hungary (Magyarország ezer éve) 1958-ban jelent meg. A második világháború után összekötőként szerepelt az ame­rikai magyar jótékonysági ak­ciók („Mentsük meg a magyar gyerekeket”) és a hazai gyer­mekvédő szervezetek (Stehlo Gábor lelkész és dr. Zinner Nándor orvos organizációi) kö­zött. Ebben a minőségben láto­gatott haza az elsők között 1946- ban. Egyetemi rendes tanárként ment nyugdíjba, de írói és ta­nári tevékenységét csaknem haláláig töretlenül folytatta. Legutolsó, múlt év december 4-i leveléből idézem: „Még mindig tanítok. Egy felnőtt osztályt a fiatalok, de az isko­lán kívül dolgoznak. Tegnap az órán megkérdeztem őket, hogy mit tartanak a nuclear veszély­ről. Egyhangúlag azt mondták, hogy nem tartanak tőle. Igazuk van. Nem lehetne úgy élni, ha az ember mindig veszélyben látná magát. De akkor miért költik azokat az asztronomikus összegeket? Nem lehet megér­teni — kivéve kafkai szem­pontból. Úgy látszik, vala­mennyiünknek itten Kafkának kell lennünk.” önéletrajzát, melyből ezer oldal elkészült, már nem fogja befejezni. De meggyőződésem, hogy így töredékesen is a kor­szak értékes dokumentuma lesz. Vezér Erzsébet 1885. MÁRCIUS 8. MENNYI EGY KESZTHELY? Beszélgetés a tévé műsorkorlátozásának hatásáról Január 11-én a Minisztertanács energiatakarékossági felhívást tett közzé, s egyúttal „elrendelte, hogy — további intézkedésig — a tévé a délelőtti adásait, az Iskolatelevízió kivételével szüneteltesse, esti adásait pedig 22 órakor fejezze be”. A lapáremelés után rövid időn belül ez volt a második nagy horderejű intézkedés, amely a tájékoztatást érinti. A műsoridő-csökkentés hatásmechanizmusát vizsgálta az önállósult Tömeg­kommunikációs Kutatóközpont két munkatársa: Földvári Éva és Hoffmann Márta. — Hogyan reagált a televízió a műsoridő-csökkentésre? — Ezt inkább a tévésektől kel­lene megkérdezni. Mi úgy látjuk, hogy nemcsak a közvéleményt, de magát a televízió intézményét is váratlanul érte az intézkedés; a műsorok több hétre előre összeál­lítva, a soros RTV-újság kinyom­tatva, a műsorszerkesztők abban a hitben, hogy tudják, mi megy adás­ba, a nézők azt hiszik, tudják, mit látnak majd a képernyőn. Az in­tézkedés hírére „hadiállapot” ala­kul ki a tévében, átgondolt vál­toztatásokra nincs mód, a terven kívüli műsorok technikai előkészí­tésére alig van idő. A műsorszer­kesztőség „centiméterrel és stop­perórával” hajtja végre az utasí­tást. — A tévé műsoridejének csökken­tése befolyásolja-e a rádió helyze­tét? Adva volna a lehetőség, hogy gyors helyzetfelismeréssel, rugalmas műsorszerkesztéssel valamiféle kár­pótlást nyújtson a csalódott, tévé­nézőknek. Mit tapasztaltak ezen a téren? — Azt, hogy a rádió nem hasz­nálta ki kellőképpen a lehetősége­ket, nem élt a „szabaddá vált” napszakokkal. A gyerekeknek szó­ló műsorok szerkesztése nem vál­tozott, arányuk nem nőtt. Csak he­tek múlva kezdtek este tíz után több prózai műsort adni. — A sajtó meglehetősen sokat foglalkozott a témával. S nyilván jelentős szerepe volt a közvélemény formálásában. Vizsgálatuk kiterjedt a sajtóközlemények elemzésére? — Január 12-től a hónap végé­ig összesen kilencvenöt cikkben ol­vashattunk a műsoridő korlátozá­sáról. Ezeknek a fele vagy ma­gát a közlemény szövegét tartal­mazza, vagy az energiatakarékos­ság kapcsán megemlíti azt. Az írások­­másik fele kommentárja, kritizálja vagy magát az intézke­dést, vagy a megváltozott műsort. Keszthely lett a „példahely”, de hogy ez mennyire bizonytalan vi­szonyítási pont, az abból is látszik, hogy a Népszabadság és a Magyar Hírlap szerint a „keszthelynyi” energia 160 megawatt, a többi új­ság szerint viszont éppen a duplá­ja, 320.­­ Az intézkedést hogyan fogadták a hivatásos tévénézők a kritikusok? — Kisebb-nagyobb hangsúllyal bírálták magát az intézkedést, a végrehajtásával összefüggő tájé­koztatáspolitikát, propagandát, s főként a megváltozott műsorstruk­túrát. A legkisebb csoport azoké, akiket meggyőztek arról, hogy ez­zel jelentős energiát lehet megta­karítani. Kétszer ennyien vannak azok, akik a „minden rosszban van valami jó” alapon a másodla­gos előnyöket emelik ki. Például, hogy így több idő jut egymásra a családban, az , aktív pihenésre, ol­vasásra. A kritikáknak csaknem a felében ellenérvekkel találkoztunk. A kritikusoknak ezt a csoportját nem sikerült meggyőzni arról hogy az adásidő kurtításával önmagá­ban jelentős energiamennyiség szabadulna fel. Hiszen a tapaszta­latok szerint a tévé helyett ég a villany, jár a mosógép. Sőt ki sem kell kapcsolni a tévét, mivel sok helyen elég egy gombnyomás, és bejön valamelyik külföldi tévémű­sor. Egy tucat vélemény a tájékoz­tatáspolitika hibáit, a propaganda gyengeségeit rója fel a műsoridő­­csökkentés kapcsán. — Csakugyan, miért nem adták ki például az újságoknak pontosan a heti tévéműsort? — Erről nyilatkozott a televízió műsorig­azgatója január 19-én — a Népszabadságban. Arra hivatko­zott, hogy kiszámíthatatlan, mikor enyhül meg az idő. No meg a nyomdai átfutás miatt is úgy dön­töttek, hogy naponként köztik a változásokat. Az az olvasó, aki lát­ta két nappal korábban a Hírhát­tér műsorát, már többet is tudha­tott ennél, tudta, hogy a korláto­zás mindenképpen eltart február végéig. — Ez azt jelentené, hogy a dön­tést hozó szerv és a műsorigazgató­­­ág között nem volt megfelelő kommunikáció. — Az RTV-újságban a lap fő­­szerkesztője hivatkozott az előbbi interjúra, amelyből kiderülhetett, hogy bár az ATV-újságot szidják, nem az a hibás. Akárki is a hi­bás, az mindenképpen furcsa, hogy az érintett lapban nem jelenik meg egy nyúlfarknyi helyreigazítás sem arról, hogy mindaz, ami benne ol­vasható, nem érvényes. Ennyi kor­rigálásra talán még a nyomdában is van lehetőség. Az pedig telje­sen érthetetlen, hogy mindezért még csak elnézést sem kérnek az RTV lapjában. — Ezek főleg szervezeti, formai problémák. Hogyan minősítik a la­pok a csonka műsort tartalmi, mű­sorpolitikai szempontból? — A többség azt fájlalja, hogy az életműsorozatok megszakadtak, s azt, hogy az igényesebb műsoro­kat a kényszerűség számlájára ír­va gyakran olcsó, silányabb minő­ség váltja fel Az arányok eltoló­dását érzik sokan a leginkább ag­gasztónak, s az általános minőség­­romlás kapcsán úgy érzik, joggal marasztalhatják el a műsorszer­kesztőséget. Az energiatakarékos­ság nem lehet egyenlő a minőség leépítésével, hiszen a rendelet a műsoridő és nerm­ a minőség csök­kentésére vonatkozik. Ezzel szem­ben a legkritikusabbak szerint a „minőség, érték, jelentés, időszerű­ség” most nem játszik szerepet, vagyis nincs tudatos műsorpoliti­­ka. Mindössze három pozitív véle­ményt olvashattunk. — Eszerint a csökkentés főként a magvasabb, értékesebb műsorok kö­rében tarolt. Ez tudatos döntés eredménye, vagy csupán az említett műsorok balszerencséje, hogy „bele­estek a szórásba”? — A műsoridőt naponta ,­átlago­san négy órával csökkentette az in­tézkedés, ez a televízió napi össz­­műsoridejének nem egészen hu­szonöt százaléka. Ahhoz, hogy az eredeti műsorarányok megmarad­janak, minden műsortípus — pon­tosabban műsorkészítő részleg — adásidejét azzal a körülbelül egy­negyeddel kellene csökkenteni. A korlátozás azonban nem átlagos műsoridő-csökkentést írt elő, ha­nem bizonyos műsoridőket kap­csolt ki. A műsorszerkesztés alap­elvei között az egyes műsortípu­soknak juttatott átlagidők mellett legalább annyira fontos az is, hogy ezek a műsorok melyik csatornán és milyen napszakban kerülnek adásba. Mindez tükrözi az intéz­ményben kialakult hierarchikus struktúrákat, az intézmény veze­tőinek és munkatársainak ízlését, értékeit, gondolkodásmódját." Tük­rözi azt is, hogy milyennek véli a televízió a közönséget. Mert ha nem az intézkedés betűje, hanem szelleme szerint járna el, akkor az egész műsorstruktúrát kellene most átalakítania. — Elérkeztünk a legfontosabb szemponthoz: a közönséghez. Hogy néztek tévét az emberek régebben és hogyan néznek most? — Időmérleg-vizsgálatainkból tudjuk, hogy az emberek általában megszokott időben ülnek le tele­víziót nézni, és ekkor megszokott műsoraikat várják. Mint ahogy a nyomtatott sajtó olvasása és a rá­dióhallgatás is szokássá vált, eze­ket a tévénézési szokásokat épp­olyan nehéz megváltoztatni. Ezért is érinti általában érzékenyen a közvéleményt egy-egy lényeges műsoridő-módosítás vagy például a lapmegjelenési gyakorlat meg­változtatása (mint a vasárnapi na­pilapok megszüntetése vagy a rá­dió hírstruktúrájának módosítása volt). Azt gondolhatnánk, hogy a műsoridő-csökkentés zajos közön­ségvisszhangot kelt, és a megfi­­gyeltnél nagyobb ellenérzéseket, hiszen az emberek átlagosan ti­zenhat-tizennyolc órát töltenek té­vénézéssel a hét­százhatvannyolc órájából, azaz idejük tíz százalé­kát, munkán és alváson kívüli idejüknek pedig egynegyedét. — Mivel magyarázható akkor, hogy a közvélemény meglehetősen könnyen belenyugodott ebbe a kényszerintézkedésbe ? — Közvélemény-kutatásunk alap­ján ez nem ilyen egyértelmű. Minden harmadik megkérdezett nem helyeselte vagy bizonytalan volt. A helyeslésre a legkézenfek­vőbb magyarázat természetesen az volna, hogy a lakosság megértet­te, milyen nehéz energiahelyzet­ben van az ország, és elfogadta az intézkedés hivatalos indoklását. A megkérdezettek többsége utalt er­re. Bizonyosan igaz ez a magyará­zat is, de gyanítható, hogy más té­nyezők is közrejátszottak. Legfon­tosabb az, hogy a különféle réte­geket eltérő módon érintette az in­tézkedés. A műsoridő-csökkentés főleg a délelőtt és kora délután vetített műsorokat sújtotta. Ebben az időpontban általában nagyon alacsonyak az átlagos nézettségek, és a nézők tábora főképpen nyug­díjasokból áll. Fizikai, anyagi kö­rülményeik miatt nekik a tévé kü­lönösen fontos szerepet tölt be az életükben. Hogy tudomásul vették a tényeket, annak az lehet az oka, hogy a társadalmi cselekvések pe­rifériájára szorulva, beletörődtek, az ő szempontjaik nem le­hetnek döntőek egy intézkedés meghozatalakor. A késő esti, 22 óra utáni műsorok közönsége már lényegesen nagyobb, sokszor egy­két millió. Ennek a nézőtábornak ugyan egyértelműen hiányoznak a magasabb művészi színvonalú, „magvasabb” alkotások, de a kul­túra legtöbb eszközét éppen ők használják, tehát sokkal természe­tesebben nyúlnak könyvek, hang­lemezek után, mennek színházba, moziba, mint mások. A legnagyobb veszteség a gyerekes családokat, pontosabban a gyerekeket érte a műsoridő-csökkentéssel. Ezt egy idő után korrigálták az intézkedés módosításával. Mi nem tudtuk ki­deríteni, de érdekes lehetne annak tanulmányozása, hogy a televízió vagy az intézkedést hozók, a kö­zönség vagy netán gazdaságossági számítások nyomtak-e többet a latban? A legfontosabb különbsé­get a közönség egyes rétegei kö­zött egy kevéssé szociológiai szem­pont jelenti: a külföldi tévéadá­sok vételkörzete. Magyarországon jelenleg a háztartások egyharma­­dában­ tudnak legalább egy külföl­di tévéadást nézni. — Véetil is a vizsgálat szerint az Intézk­­ed­ésnek mit sikerült kérnie a kitűzött célból, s milyen hatást váltott ki az érintettekben? — A műsoridő-csökkentést kísé­rő propaganda érvrendszere dön­tően a rendkívül hideg időjárásra és az ezért elkerülhetetlen energia­takarékosságra hivatkozott. De nem volt világos, hogy a tévéadók­kal, a tévékészülékekkel vagy a napirend átalakításával összefüg­gésben keletkezik-e a megtakarí­tás. A Hírháttér műsorában a leg­nagyobb hangsúlyt a napirend-át­alakításra helyezték. A bemutatott számsorok a fogyasztáscsökkentés­ről kevés meggyőző erővel bír­tak korábbi összehasonlító, bázis­adatok nélkül. Szerencsétlen volt az is, hogy a január 11-én kelt rendeletben bizonytalan időre szólt a korlátozás, a január 14-i Hírháttérben február végét jelöl­ték meg, s a február 1-én kiadott módosító rendelet szerint már március végéig, a nyári időszámí­tás bevezetéséig tart. Bár az in­tézkedés demonstratív célja — mint ahogy ez a Hírháttérben is elhangzott — az volt, hogy az egész lakosság magáévá tegye, sa­ját bőrén érezze a takarékosság szükségességét, a különböző réte­geket távolról sem azonos súllyal érintette az intézkedés. Demonst­ratív hatását gyengítette az is, hogy a lakosság egyre kevésbé ké­pes és hajlandó — életkörülmé­nyeinek nehezedése folytán — sa­ját háztartásában takarékoskodni, különösen a naponta tapasztalt in­tézményes pazarlások láttán. •— Kimutatható, mekkora a meg­takarított energiamennyiség és mennyire jelentős ez népgazdasági­­lag? —­ Ennek megítélése nem a mi feladatunk. De a vizsgálat során arra a következtetésre jutottunk, hogy a műsoridő-csökkentésnek vé­gül is sokkal több negatív, mint pozitív hatása volt. Úgy véljük, hogy a televízióval — vagy széle­sebb értelemben a tájékoztatáspo­litikával — kapcsolatos döntéseket nem lehet pusztán gazdaságossági, takarékossági szempontok alapján mérlegelni. Szále László ELET­ES|# IRODALOM

Next