Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-22 / 12. szám - Pomogáts Béla: Egy autólopás tanulságai • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -csár: Naplopásvédelem • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - n. k.: Garázdák • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - KNZs: Zsákbamacskatábor • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Luzsicza Árpád: rajza • kép (9. oldal) - Polner Zoltán: Előszoba a Bajza utcában (9. oldal)
páratlan oldal EGY AUTÓLOPÁS TANULSÁGAI Ellopták az autómat. Ezt a különben felháborító és fájdalmas tényt, most minden indulat nélkül szeretném bejelenteni, annál is inkább, mert az öreg kocsi megkerült. Kéthetes szorongás után egy rendőrségi telefonból értesültem az örvendetes fordulatról: a lopás után nyomban elrendelt országos körözés eredményt hozott. Mondják, szerencsém volt, még úgy is, hogy a kocsit nem lehetett megindítani, minthogy a tolvajok minden különösebb kímélet nélkül bántak (el) vele. Most, hogy regisztrálom a történteket, s jóleső érzéssel adok számot arról a kedvező eredményről, amelyet persze, mégsem a szerencsés véletlen, hanem elsősorban a rendőrség körültekintő munkája okozott, hadd foglaljam össze a történtek néhány tanulságát is. A tétlen várakozás két hete alatt számtalan autólopási históriát hallottam. Az intézménynél, ahol dolgozom, nagyjából tíz kollégám autótulajdonos, közülük már háromnak lopták el a kocsiját (az egyik sohasem került elő). Autókázni vágyó fiatalok, kocsmázásból hazatérő részegek „veszik kölcsön” az utcán parkoló autókat, száguldoznak velük, amíg csak futja a benzinből, s törik össze őket esetleg az országutakon. De működnek egész autótolvaj-bandák is, amelyek alkatrészként vagy átfestve, hamis (ugyancsak lopott) rendszámmal dobják piacra a kocsikat. Mondják, egész kis szakma van kialakulóban, mesteremberei megbízásokat vállalnak és teljesítenek, s eldugott sufnikban titkos szerelőműhelyek működnek, amelyek értékesítésre készítik elő a lopott autókat, az autók alkatrészeit. Most álljunk meg egy pillanatra, az autólopást ugyanis mint szakipari tevékenységet és szolgáltatást minden bizonnyal nem valamiféle keletről hozott nomád lótolvajlási ösztön atavisztikus feléledése, egyszersmind korszerűsödése idézi elő, hanem a magyar gazdasági élet oly sokszor bírált és szidalmazott betegsége: a hiánygazdálkodás. A behozott autók száma elmarad az igényektől, a nálunk forgalomba hozott, nem túl korszerű kocsikra négy-öt évet kell a vásárlóknak várakozniuk, az alkatrészutánpótlás pedig végképp megoldatlannak bizonyult. Egy állandó hiánnyal küszködő piacgazdálkodás pedig előbb-utóbb kitermeli a kereslet kielégítésének illegális módszereit, szelídebb esetben a megvesztegetést, a korrupciót, durvább megoldásként, mint az autólopási szakma körében is, a kocsik éjszakai eltulajdonítását és szétbontását. El tudom képzelni, hogy ezek a műveletek nem kis jövedelemhez juttatják — természetesen adómentesen — az autólopási szakma menedzsereit. Autólopásról beszélek, s lehet, hogy tulajdonképpen ezzel a szóval magam is áthágom a törvények előírásait, tudniillik a rágalmazás vétségét követem el. öreg Ladám ’ eltulajdotása ugyanis, mint közölték velem, a Büntetőtörvénykönyv előírásai szerint valójában nem lopás, hanem „önkényes igénybevétel”, illetve „jogtalan használat”, nem bűncselekmény, csupán vétség, amelyet mindössze néhány hónapos, általában le nem töltendő szabadságvesztéssel honorál a bírósági gyakorlat. Megvallom, ezt a jogi minősítést túlságosan kedvezőnek tartom, aligha hiszem, hogy a kilátásba helyezett büntetés bárkit is visszariasztana a kocsifeltöréstől. Vajon nem kellene-e kissé szigorúbban minősíteni és büntetni a rendkívüli mértékben elharapódzó kocsilopásokat? Gondolom, a rendőrségnek is könnyebb dolga lenne, ha éreztethetné mókáskedvű ügyfeleivel, hogy mások elég nehezen megszerzett autóiénak eltulajdonítása nem egyszerű gyerekcsíny, hanem lopás. Értem én, hogy — nem éppen örvendetes történelmi tapasztalatok birtokában — a jogrend szigorúan őrködik a bűnözők emberi jogai felett is, ez a jogvédelem azonban sohasem előzheti meg azt a védelmet, amelyet a kifosztott, megkárosított törvénytisztelő embereknek, vagyis a társadalom túlnyomó többségének kell kapnia. Végül van még egy szomorú tanulságom, és ez a biztosítótársaság eljárására vonatkozik. Amidőn, még kocsim elvesztésének friss döbbenetében, telefonon bejelentkeztem az Állami Biztosítónál, s kértem az autólopások kárrendezésével foglalkozó részleget, egy hölgyet kapcsoltak, akinek aztán előadtam a történteket. Kérdésemre, vajon milyen kártérítésre számíthatok, a következő választ kaptam: ezt az autó műszaki állapota dönti el. „És ezt hogyan állapítják meg?” — érdeklődtem tovább. A válasz: „Önnek be kell hoznia a kocsiját!” Szóval az ellopott kocsimat. Nemde, ügyes kis betét egy képzeletbeli Ionesco-darab számára, amely az emberi kommunikáció képtelen voltát akarja bizonyítani. Pomogáts Béla NAPLOPÁSVÉDELEM Sokáig töprengtem, hogyan lehetne az alábbi esetet — a Páratlan oldal hagyományainak szellemében — szatírába transzponálni, de sehogyan sem sikerült. Valószínűleg azért, mert az magában is befejezett szatíra, sőt kabaré. Történt, hogy az Országos Hatáskörű Szerv (a továbbiakban: OHSZ) munkavédelmi irodája munkavédelmi szemlét rendelt el (egy év alatt egyébként másodszor) az OHSZ egyik vidéki képviselőjénél. Az iroda vezetője írásban szólította fel saját szervének műszaki igazgatóját, két főosztályvezetőjét, két osztályvezetőjét, a szakszervezeti bizottság titkárát, az illetékes területi munkavédelmi felelőst és egy saját beosztottját (összesen nyolc személyt!), hogy a szemle megejtése céljából a meghatározott napon szálljanak ki Szegedre. Az OHSZ helyi képviselője nem szeletel bárddal húst, nem dolgozik a föld alatt, köszörűgépen, vagy gyúlékony anyaggal. Szellemi munkát végez, nagyrészt íróasztal mellett, igaz, néha telexezik, sőt gépkocsit is vezet. A munkavédelmi szemlék során tehát bizonyára arról kell kioktatásban részesíteni, hogy a botlás elkerülése végett emelje fel a lábát, amikor átlépi irodája küszöbét, ne dugja két ujját egyszerre a telexgép konnektorjában, mert az ráz, és tartsa be a KRESZ-t, amikor autóba ül. Emellett nyilvánvaló, hogy nyolc ember ezt sokkal alaposabban, körültekintőbben tudja elmagyarázni, mint egy. Az OHSZ illetékeseinek többsége felismerte, hogy a szemle személyes részvétele nélkül is megejthető, és nem jelent meg a helyszínen. Ezért magán a megszemlélendő helyi képviselőn kívül csupán három munkatárs, valamint a társaságot Szegedre fuvarozó gépkocsivezető (összesen öt személy) teljes munkanapja tölii el közpénzből fizetett naplopással. (A szemle tényleges költségeibe az öt fő napi fizetésén és a kiszállási díjakon kívül a gépkocsihasználatot és a benzinköltséget is bele kell számítani.) Ha az OHSZ-nél rend volna , az öt távolmaradó ellen vizsgálatot indítanának és felelősségre vonnák őket. Ezt, szerencsére, nyilván nem teszik meg. Nem hibáztatható a szemlét elrendelő munkavédelmi iroda vezetője sem, hiszen csaknem bizonyos, hogy ő a hatályos jogszabályokat pontosan betartva járt el. Csak nem a szabályokban van a hiba? •csér 1985. MÁRCIUS 22. GARÁZDÁK A Népszava március 8-i száma Botrány a bécsi parkolóban címmel számol be egy hétvégi, szervezett turistakirádulásról, amelyen részt vett három — már a hazai induláskor — ittas egyén. Bécsben tovább ittak, egy áruház előtt összeverekedtek, leütöttek egy osztrák nőt is, majd a kiérkező rendőrökkel folytatták az immár egyenlőtlen harcot. Ilyesmi előfordul. Tavaly nyáron az egyik előkelőnek nevezett budai étteremben vetkőztek ingujjra — történetesen nyugatnémet — turisták, molesztálták a pincérnőket és a szomszéd asztaloknál ülő társaságok hölgy tagjait. Azt azonban nem fűzném hozzá, amit a Népszava cikkírója az idei, friss bécsi botrányhoz, hogy az illetők viselkedése „nemzeti érdekeinket, jó hírnevünket is sérti”, vagy — később—: „azt sem érdemlik meg, hogy átlépjék az országhatárt”. Különösen nem írnám ezt, ami ■ kor ugyanannak a lapnak előző, 15. oldalán színes riport olvasható Bécsből, az angol (liverpooli) labdarúgócsapatot kísérő huligánok — több ezer siheder — botrányos viselkedéséről, melynek során, a lap szerint: „aranytárgyakat is emlékül vittek az ékszerészek tudta nélkül”. A lap — helyes — kommentárja: „A rendőrség azonban tehetetlen, ezt a fajta terrorizmust egyelőre nem tudják megfékezni.” Pont. Vége. Anélkül, hogy kioktatnák Angliát, huligánjaik nemzeti érdekeiket, hírnevüket sértik. A romboló, részeg hordák, vagy akár három garázda magyar esete se nem egyedülálló, se nem magyarázható meg egyszerűen. Az sem, hogy mi, magyarok, mindig is miért vagyunk hajlamosak külföldön garázdálkodó néhány honfitársunkban méltatlan nagyköveteket, illetve a világsikert arató magyarokban hírnevünket öregbítő kulturális diplomatákat látni? Nagy-Britannia nemzetközi tekinttélyét saját huligánjai éppen úgy nem csökkentik, mint a miénket néhány részeg, verekedő magyar. A rossz és a jó hír mindig a megnevezhető egyéneké, és nem állami, nem nemzeti szégyen, illetve dicsőség. Legalábbis addig, amíg nem kell erkölcsi és hasonló igazolványokat is csatolni az útlevélkérő űrlapokhoz. Vagy addig, amíg idehaza nem háborodunk fel kellőképpen a sajtóban a naponta szemünk előtt lejátszódó garázdálkodásokon, a telefonfülkék vandáljain, a vasárnap este eltávozásról visszatérő 18-20 éves kiskatonák trágár beszédén, mértéktelen italozásán és azokon a ,,sport”-vonatokon, amelyeket a végállomásokon nemegyszer rendőri készültségnek kell várnia, mert a szurkolók szétverték az utasfülkéket. Az efféle jelenségek — ha nem is Bécsben, hanem, mondjuk, Pécs és Budapest között történnek — sokkal felháborítóbbak és jobban sértik az országos közérzetet, mint három részeg magyar a bécsi Ringen, n.k. ZSAXBARKATÁBOR Lesz tábor nyáron, Csehszlovákiában, mehetek? — ezzel jött haza a gyerek egyik nap az iskolából. Na, várj csak egy kicsit — mondom —, erre nem lehet kapásból válaszolni, és amilyen eszelősek a szülők, rögtön elárasztottam szegényt kérdésekkel. Kik lesznek veletek? Hány pedagógus, ismersz-e közülük legalább egyet? Mivel mentek, vonattal vagy buszszal, hisz van, aki a hosszú buszozást nem bírja? Sátorban, faházban vagy kőházban fogtok-e lakni? Hányan fogtok aludni egy szobában, lesz-e emeletes ágy? Van-e a tábor közelében tó, folyó, lesz-e fürdés, úszás? Lesz-e veletek orvos, vagy csak a közelben? Van-e telefon a táborban? Lesz-e különleges programja, célja a táborozásnak (ismerkedés a szlovák flórával, faunával vagy a csehszlovák úttörőszervezet felépítésével), vagy csak úgy nyaraltok majd, hisz Vai, aki azt szereti? A gyerek kétségbeesetten válaszolgatta, hogy nem tudom, nem tudom, aztán eszébe jutott a levél, melyet a csapatvezető bácsi küldött a táborozásról. Milyen okos dolog , gondoltam, ebben nyilván minden benne van. Így elkerülik, hogy a sok hozzám hasonlóan kíváncsi szülő egyenként, különböző időpontokban zavarjon az iskolában a kérdéseivel. A sokszorosított tájékoztató levélből aztán a következő információkat tudtam meg: a táborozás helyét (egy falu neve), időpontját és összegét (mely utóbbi még változhat a korona értékének változása miatt). Továbbá: „Tájékoztatásul közöljük, hogy a részvételi díjat 3 részletben fogjuk beszedni, március, április és május hónapokban, amelyről előzetes értesítést küldünk.” Azután szerezzünk be útlevelet a gyereknek a lakóhelyünkhöz tartozó rendőrségen. Az egyik mondat szigorúan aláhúzva: „A táborban való részvétel feltétele a tanuló jó magatartása!” Végül pedig: „Jelen levelünk felmérés a jelentkezők számát illetően, és egyben tájékoztatás is a nyári hasznos szabadidő eltöltéséhez." Miután így megokosodtam, következett volna a levélhez csatolt NYILATKOZAT kitöltése. Az első mondat: „Alulírott szülő kérem, hogy ilyen és ilyen nevű gyermekemet az úttörőcsapat által szervezett cseretáborba felvenni szíveskedjenek.” Ehelyett én ezt írtam: KÉRELEM. Alulírott szülő — mivel már tudom a legfontosabbat, hogy a pénzt hány részletben kell befizetni —, kérem, hogy gyermekem jelentkezését előzetesen felmérni szíveskedjenek. Igaz, hogy a magatartása hol tűrhető, hol meg pocsék, azaz nemlehet előre tudni, hogy a táborban hogyan fog viselkedni, amikor eltölti „a nyári hasznos szabadidejét”. Ennek ellenére kérem, hogy ennyi rizikót talán az úttörőtábor szervezői is vállalni szíveskedjenek. Tisztelettel POLNER ZOLTÁN: Előszoba a Bajza utcában, egy évig minden hétfőn reggel fél tíztől késő délutánig csak néztük a glorifikált titkárnői koreográfiát közben szóba került néhány alapmű úgymint A középkor alkonya és az Ortega-jelenség járt a lift csapódott az üvegajtó szerepünk behatárolt volt mint a klasszikus vígjátékokban ám végszóra mégiscsak megkérdezte tőlünk kire várnak Godot-ra válaszolta p. 7. majd hozzátette szép időnk van madame a metaforikus csendet egy ekletikus család taposta szét mintha Ványa bácsi Marilyn Monroe-t vezette volna karján mögöttük a Három nővér csupán a fiú lógott ki a sorból fehér zsabóban eszelősen tilinkózott majd hirtelen álmatagon meredtek a semmibe akkor p. z. megjegyezte a hat szerep megint szerzőt keres sokáig szemlélődtünk egy Jávorbajuszos egy féktelen kismester a francia új hullámból és egy alapítvány-tekintetű hölgy vonult el a látómező szélén majd egyszercsak ott magaslott előttünk Hemingway soltvadkerti kiadásban milyen ünnep közeleg fordult hozzám p. z. úgy tudom vízkereszt válaszoltam s a szakállas megigazította felöltőjén a nemzeti színű kokárdát úgy kettő felé járhatott már amikor kicsapódott az ajtó s a Jávorbajuszos egyenesen hozhozzánk lépett mi van itt pajtikáim szólt és búcsúzóul leköpte a filodendront akkor azután átsétáltunk az étterembe kétszer három deci konyakot el tetszik vinni kérdezte a pincér el mondta p. z. és a gyomrára mutatott a légtérarányos helyiség lassacskán megtelt süttette magát a neonfényben a genius loci és a könyv élményirodalom szótlanul ültünk hallgattunk egy citoyen dallamot majd felálltunk és mint a Párizsi regényben Szomorú vittük a városon keresztül kezünkben a kalapunkat és elutaztunk. KNZ. ÉLET ÉSI IRODALOM