Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-22 / 12. szám - Pomogáts Béla: Egy autólopás tanulságai • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -csár: Naplopásvédelem • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - n. k.: Garázdák • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - KNZs: Zsákbamacskatábor • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Luzsicza Árpád: rajza • kép (9. oldal) - Polner Zoltán: Előszoba a Bajza utcában (9. oldal)

páratlan oldal EGY AUTÓLOPÁS TANULSÁGAI Ellopták az autómat. Ezt a kü­lönben felháborító és fájdalmas tényt, most minden indulat nélkül szeretném bejelenteni, annál is in­kább, mert az öreg kocsi megke­rült. Kéthetes szorongás után egy rendőrségi telefonból értesültem az örvendetes fordulatról: a lopás után nyomban elrendelt országos körözés eredményt hozott. Mond­ják, szerencsém volt, még úgy is, hogy a kocsit nem lehetett megin­dítani, minthogy a tolvajok min­den különösebb kímélet nélkül bántak (el) vele. Most, hogy re­gisztrálom a történteket, s jóleső érzéssel adok számot arról a ked­vező eredményről, amelyet persze, mégsem a szerencsés véletlen, ha­nem elsősorban a rendőrség körül­tekintő munkája okozott, hadd fog­laljam össze a történtek néhány ta­nulságát is. A tétlen várakozás két hete alatt számtalan autólopási históriát hal­lottam. Az intézménynél, ahol dol­gozom, nagyjából tíz kollégám au­tótulajdonos, közülük már három­nak lopták el a kocsiját (az egyik sohasem került elő). Autókázni vá­gyó fiatalok, kocsmázásból hazaté­rő részegek „veszik kölcsön” az ut­cán parkoló autókat, száguldoznak velük, amíg csak futja a benzin­ből, s törik össze őket esetleg az országutakon. De működnek egész autótolvaj-bandák is, amelyek al­katrészként vagy átfestve, hamis (ugyancsak lopott) rendszámmal dobják piacra a kocsikat. Mondják, egész kis szakma van kialakulóban, mesteremberei megbízásokat vál­lalnak és teljesítenek, s eldugott sufnikban titkos szerelőműhelyek működnek, amelyek értékesítésre készítik elő a lopott autókat, az autók alkatrészeit. Most álljunk meg egy pillanatra, az autólopást ugyanis mint­­ szak­ipari tevékenységet és szolgálta­tást minden bizonnyal nem vala­miféle keletről hozott nomád ló­­tolvajlási ösztön atavisztikus fel­éledése, egyszersmind korszerűsö­dése idézi elő, hanem a magyar gazdasági élet oly sokszor bírált és szidalmazott betegsége: a hiány­­gazdálkodás. A behozott autók szá­ma elmarad az igényektől, a ná­lunk forgalomba hozott, nem túl korszerű kocsikra négy-öt évet kell a vásárlóknak várakozniuk, az al­­katrészutánpótlás pedig végképp megoldatlannak bizonyult. Egy ál­landó hiánnyal küszködő piacgaz­dálkodás pedig előbb-utóbb kiter­meli a kereslet kielégítésének ille­gális módszereit, szelídebb esetben a megvesztegetést, a korrupciót, durvább megoldásként, mint az autólopási szakma körében is, a kocsik éjszakai eltulajdonítását és szétbontását. El tudom képzelni, hogy ezek a műveletek nem kis jövedelemhez juttatják — termé­szetesen adómentesen — az autó­lopási szakma menedzsereit. Autólopásról beszélek, s lehet, hogy tulajdonképpen ezzel a szó­val magam­­ is áthágom a törvé­nyek előírásait, tudniillik a rágal­mazás vétségét követem el. öreg Ladám ’ eltulajdo­­­tása ugyanis, mint közölték velem, a Büntető­törvénykönyv előírásai szerint va­lójában nem lopás, hanem „önké­nyes igénybevétel”, illetve „jogta­lan használat”, nem bűncselek­mény, csupán vétség, amelyet mindössze néhány hónapos, általá­ban le nem töltendő szabadság­vesztéssel honorál a bírósági gya­korlat. Megvallom, ezt a jogi mi­nősítést túlságosan kedvezőnek tartom, aligha hiszem, hogy a ki­látásba helyezett büntetés bárkit is visszariasztana a kocsifeltörés­től. Vajon nem kellene-e kissé szi­gorúbban minősíteni és büntetni a rendkívüli mértékben elharapódzó kocsilopásokat? Gondolom, a rend­őrségnek is könnyebb dolga lenne, ha éreztethetné mókáskedvű ügy­feleivel, hogy mások elég nehezen megszerzett autóiénak eltulajdoní­tása nem egyszerű gyerekcsíny, ha­nem lopás. Értem én, hogy — nem éppen örvendetes történelmi ta­pasztalatok birtokában — a jog­rend szigorúan őrködik a bűnözők emberi jogai felett is, ez a jogvé­delem azonban sohasem előzheti meg azt a védelmet, amelyet a ki­fosztott, megkárosított törvénytisz­telő embereknek, vagyis a társada­lom túlnyomó többségének kell kapnia. Végül van még egy szomorú ta­nulságom, és ez a biztosítótársaság eljárására vonatkozik. Amidőn, még kocsim elvesztésének friss döbbenetében, telefonon bejelent­keztem az Állami Biztosítónál, s kértem az autólopások kárrendezé­sével foglalkozó részleget, egy höl­gyet kapcsoltak, akinek aztán elő­adtam a történteket. Kérdésemre, vajon milyen kártérítésre számít­hatok, a következő választ kap­tam: ezt az autó műszaki állapota dönti el. „És ezt hogyan állapítják meg?” — érdeklődtem tovább. A válasz: „Önnek be kell hoznia a kocsiját!” Szóval az ellopott kocsi­mat. Nemde, ügyes kis betét egy képzeletbeli Ionesco-darab számá­ra, amely az emberi kommuniká­ció képtelen voltát akarja bizonyí­tani. Pomogáts Béla NAPLOPÁSVÉDELEM Sokáig töprengtem, hogyan le­hetne az alábbi esetet — a Párat­lan oldal hagyományainak szelle­mében — szatírába transzponálni, de sehogyan sem sikerült. Valószí­nűleg azért, mert az magában is befejezett szatíra, sőt kabaré. Történt, hogy az Országos Ha­táskörű Szerv (a továbbiakban: OHSZ) munkavédelmi irodája munkavédelmi szemlét rendelt el (egy év alatt egyébként másod­szor) az OHSZ egyik vidéki kép­viselőjénél. Az iroda vezetője írás­ban szólította fel saját szervének műszaki igazgatóját, két főosztály­­vezetőjét, két osztályvezetőjét,­ a szakszervezeti bizottság titkárát, az illetékes területi munkavédelmi felelőst és egy saját beosztottját (összesen nyolc személyt!), hogy a szemle megejtése céljából a meg­határozott napon szálljanak ki Szegedre. Az OHSZ helyi képviselője nem szeletel bárddal húst, nem dolgo­zik a föld alatt, köszörűgépen, vagy gyúlékony anyaggal. Szellemi munkát végez, nagyrészt íróasztal mellett, igaz, néha telexezik, sőt gépkocsit is vezet. A munkavédel­mi szemlék során tehát bizonyára arról kell kioktatásban részesíteni, hogy a botlás elkerülése végett emelje fel a lábát, amikor átlépi irodája küszöbét, ne dugja két uj­ját egyszerre a telexgép konnek­­torjában, mert az ráz, és tartsa be a KRESZ-t, amikor autóba ül. Emellett nyilvánvaló, hogy nyolc ember ezt sokkal alaposabban, kö­rültekintőbben tudja elmagyaráz­ni, mint egy. Az OHSZ illetékeseinek többsé­ge felismerte, hogy a szemle sze­mélyes részvétele nélkül is meg­ejthető, és nem jelent meg a hely­színen. Ezért magán a megszemlé­lendő helyi képviselőn kívül csu­pán három munkatárs, valamint a társaságot Szegedre fuvarozó gép­kocsivezető (összesen öt személy) teljes munkanapja tölii el közpénz­ből fizetett naplopással. (A szemle tényleges költségeibe az öt fő na­pi fizetésén és a kiszállási díja­kon kívül a gépkocsihasználatot és a benzinköltséget is bele kell szá­mítani.) Ha az OHSZ-nél rend volna , az öt távolmaradó ellen vizsgála­tot indítanának és felelősségre vonnák őket. Ezt, szerencsére, nyilván nem teszik meg. Nem hi­báztatható a szemlét elrendelő munkavédelmi iroda vezetője sem, hiszen csaknem bizonyos, hogy ő a hatályos jogszabályokat pontosan betartva járt el. Csak nem a szabályokban van a hiba? •csér 1985. MÁRCIUS 22. GARÁZDÁK A Népszava március 8-i száma Botrány a bécsi parkolóban cím­mel számol be egy hétvégi, szerve­zett turistakirádulásról, amelyen részt vett három — már a hazai induláskor — ittas egyén. Bécs­­ben tovább ittak, egy áruház előtt összeverekedtek, leütöttek egy osztrák nőt is, majd a kiérkező rendőrökkel folytatták az immár egyenlőtlen harcot. Ilyesmi előfordul. Tavaly nyáron az egyik előkelőnek nevezett bu­dai étteremben vetkőztek ingujjra — történetesen nyugatnémet — tu­­risták, molesztálták a pincérnőket és a szomszéd asztaloknál ülő tár­saságok hölgy tagjait. Azt azon­ban nem fűzném hozzá, amit a Népszava cikkírója az idei, friss bécsi botrányhoz, hogy az illetők viselkedése „nemzeti érdekeinket, jó hírnevünket is sérti”, vagy — később—: „azt sem érdemlik meg, hogy átlépjék az országhatárt”. Különösen nem írnám ezt, ami­ ■ kor ugyanannak a lapnak előző, 15. oldalán színes riport olvasható Bécsből, az angol (liverpooli) lab­darúgócsapatot kísérő huligánok — több ezer siheder — botrányos vi­selkedéséről, melynek során, a lap szerint: „aranytárgyakat is emlé­kül vittek az ékszerészek tudta nél­kül”. A lap — helyes — kommen­tárja: „A rendőrség azonban tehe­tetlen, ezt a fajta terrorizmust egyelőre nem tudják megfékezni.” Pont. Vége. Anélkül, hogy kioktat­nák Angliát, huligánjaik nemzeti érdekeiket, hírnevüket sértik. A romboló, részeg hordák, vagy akár három garázda magyar ese­te se nem egyedülálló, se nem ma­gyarázható meg egyszerűen. Az sem, hogy mi, magyarok, mindig is miért vagyunk hajlamosak kül­földön garázdálkodó néhány honfi­társunkban méltatlan nagykövete­ket, illetve a világsikert arató ma­gyarokban hírnevünket öregbítő kulturális diplomatákat látni? Nagy-B­ritannia nemzetközi tekint­­télyét saját huligánjai éppen úgy nem csökkentik, mint a miénket néhány részeg, verekedő magyar. A rossz és a jó hír mindig a meg­nevezhető egyéneké, és nem álla­mi, nem nemzeti szégyen, illetve dicsőség. Legalábbis addig, amíg nem kell erkölcsi és hasonló iga­zolványokat is csatolni az útlevél­kérő űrlapokhoz. Vagy addig, amíg idehaza nem háborodunk fel kellőképpen a saj­tóban a naponta szemünk előtt le­játszódó garázdálkodásokon, a te­lefonfülkék vandáljain, a vasárnap este eltávozásról visszatérő 18-20 éves kiskatonák trágár beszédén, mértéktelen italozásán és azokon a ,,sport”-vonatokon, amelyeket a végállomásokon nemegyszer rend­őri készültségnek kell várnia, mert a szurkolók szétverték az utasfül­kéket. Az efféle jelenségek­ — ha nem is Bécsben, hanem, mondjuk, Pécs és Budapest között történnek — sokkal felháborítóbbak és jobban sértik az országos közérzetet, mint három részeg magyar a­ bécsi Rin­gen, n.k. ZSAXBARKA­TÁBOR Lesz tábor nyáron, Csehszlová­kiában, mehetek? — ezzel jött ha­za a gyerek egyik nap az iskolá­ból. Na, várj csak egy kicsit — mondom —, erre nem lehet kapás­ból válaszolni, és amilyen eszelő­sek a szülők, rögtön elárasztottam szegényt kérdésekkel. Kik lesznek veletek? Hány pedagógus, is­mersz-e közülük legalább egyet? Mivel mentek, vonattal vagy busz­­szal, hisz van, aki a hosszú buszo­zást nem bírja? Sátorban, faház­ban vagy kőházban fogtok-e lak­ni? Hányan fogtok aludni egy szo­bában, lesz-e emeletes ágy? Van-e a tábor közelében tó, folyó, lesz-e fürdés, úszás? Lesz-e veletek or­vos, vagy csak a közelben? Van-e telefon a táborban? Lesz-e külön­leges programja, célja a táborozás­nak (ismerkedés a szlovák flórával, faunával vagy a csehszlovák úttö­rőszervezet felépítésével), vagy csak úgy nyaraltok majd, hisz Vai­, aki azt szereti? A gyerek kétségbeesetten vála­­szolgatta, hogy nem tudom, nem tudom, aztán eszébe jutott a levél, melyet a csapatvezető bácsi kül­dött a táborozásról. Milyen okos dolog , gondoltam, ebben nyilván minden benne van. Így elkerülik, hogy a sok hozzám hasonlóan kí­váncsi szülő egyenként, különböző időpontokban zavarjon az iskolá­ban a kérdéseivel. A sokszorosított tájékoztató le­vélből aztán a következő informá­ciókat tudtam meg: a táborozás helyét (egy falu neve), időpontját és összegét (mely utóbbi még vál­tozhat a korona értékének változá­sa miatt). Továbbá: „Tájékoztatásul közöl­jük, hogy a részvételi díjat 3 rész­letben fogjuk beszedni, március, április és május hónapokban, amelyről előzetes értesítést kül­dünk.” Azután szerezzünk be út­levelet a gyereknek a lakóhelyünk­höz tartozó rendőrségen. Az egyik mondat szigorúan aláhúzva: „A tá­borban való részvétel feltétele a tanuló jó magatartása!” Végül pedig: „Jelen levelünk fel­mérés a jelentkezők számát illető­en, és egyben tájékoztatás is a nyári hasznos szabadidő eltöltésé­hez." Miután így megokosodtam, kö­vetkezett volna a levélhez csatolt NYILATKOZAT kitöltése. Az első mondat: „Alulírott szülő kérem, hogy ilyen és ilyen nevű gyerme­kemet az úttörőcsapat által szerve­­zett cseretáborba felvenni szíves­kedjenek.” Ehelyett én ezt írtam: KÉRE­LEM. Alulírott szülő — mivel már tudom a legfontosabbat, hogy a pénzt hány részletben kell befizet­ni —, kérem, hogy gyermekem je­lentkezését előzetesen felmérni szíveskedjenek. Igaz, hogy a magatartása hol tűr­hető, hol meg pocsék, azaz ne­m­­lehet előre tudni, hogy a táborban hogyan fog viselkedni, amikor el­tölti „a nyári hasznos szabadide­jét”. Ennek ellenére kérem, hogy ennyi rizikót talán az úttörőtábor szervezői is vállalni szíveskedje­nek. Tisztelettel POLNER ZOLTÁN: Előszoba a Bajza utcában, egy évig minden hétfőn reggel fél tíztől késő délutánig csak néztük a glorifikált titkárnői koreográfiát közben szóba került né­hány alapmű úgymint A középkor alkonya és az Ortega-jelenség járt a lift csapódott az üvegajtó szerepünk behatárolt volt mint a klasszikus vígjátékokban ám végszóra mégiscsak megkérdezte tő­lünk kire várnak Godot-ra válaszolta p. 7. majd hozzátette szép időnk van madame a metaforikus csendet egy ekletikus család taposta szét mintha Ványa bácsi Marilyn Monroe-t vezette volna karján mögöttük a Három nővér csupán a fiú lógott ki a sorból fehér zsabóban eszelősen tilinkózott majd hirtelen álmatagon meredtek a semmibe akkor p. z. megjegyezte a hat szerep megint szerzőt keres sokáig szemlélődtünk egy Jávorbajuszos egy féktelen kismester a francia új hullámból és egy alapítvány-tekintetű hölgy vonult el a látómező szélén majd egy­­szercsak ott magaslott előttünk Hemingway soltvadkerti kiadás­ban milyen ünnep közeleg fordult hozzám p. z. úgy tudom vízkereszt válaszoltam s a szakállas megigazította felöltőjén a nemzeti színű kokárdát úgy kettő felé járhatott már amikor kicsapódott az ajtó s a Jávorbajuszos egyenesen hoz­­hozzánk lépett mi van itt pajtikáim szólt és búcsúzóul leköpte a filodendront akkor azután átsétáltunk az étterembe kétszer három deci konyakot el tetszik vinni kérdezte a pincér el mondta p. z. és a gyomrára mutatott a légtérarányos helyiség lassacskán megtelt süttette magát a neonfényben a genius loci és a könyv élményirodalom szótlanul ültünk hallgattunk egy citoyen dallamot majd felálltunk és mint a Párizsi regényben Szo­­morú vittük a városon keresztül kezünkben a kalapunkat és elutaz­tunk. KNZ. ÉLET ÉSI IRODALOM

Next