Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-11 / 2. szám - Zöldi László: Kár a lovakért • filmkritika • Szirmok, virágok, koszorúk, rendező Lugossy László (5. oldal) - Tóth Sándor: Struktúra • kép (5. oldal)

ZÖLDI LÁSZLÓ: Nagyon szeretnék jót írni a Szir­mok, virágok, koszorúk című ma­gyar filmről. Jó volna lelkesedni Lugossy László színes, szélesvász­nú vállalkozásáért. Ahogy az ol­vasóra, a mozinézőre, úgy e sorok írójára is ráfér már egy kis vi­gasz: a több hónapos kiéheztetés után szükségünk van némi kárpót­lásra. Mégis napok óta tusakodom, vajon a felületes vigaszért elárul­jam-e magamat, vajon meggyőző­désem ellenére jobb bizonyítványt állítsak-e ki a nem igazán tetsző filmről. A rendező alighanem meg­érdemelné a kegyes csalást. Sze­mély szerint is rokonszenves, rá­adásul fél évtizedenként egyszer lép elénk, nézők elé, alaposan ki­érleli a témáit. S ha most nem si­került is megrendítenie, ettől még méltányolhatnám az előkészületek­be, a forgatásba, a Rágásba fekte­tett mérhetetlen energiát. Megtehetném például, hogy a Szirmok, virágok, koszorúkat ösz­­szehasonlítom a kísértetiesen ha­sonló témájú és alig néhány hó­napja bemutatott Mária-nappal; a szeptember elején látott filmhez képest csakugyan érdekesebb, ösz­­szefogottabb, hatásosabb. Megtehet­ném azt is, hogy szóba hozok egy divatjelenséget: a magyar filme­sek 1848/49, a Bach-korszak, a ki­egyezés iránti érdeklődését. Hiszen alig néhány hónapja mutatták be a Klapka-légió című kosztümös já­tékfilmet, a néhány hete bemuta­tott Eszmélés első fele szintén az említett korszakban játszódik, mi több: a forgalmazók felújították az idestova három évtizede készített és merőben más történelemszemlé­letet tükröző Föltámadott a ten­gert is. A divatjelenség ürügyén volna miről elmélkedni, talán még azt is elkendőzhetném, hogy azért szorítkozom történetszociológiai ér­vényességű megállapításokra,...piert — tapintatból !-: jó volna elsijuani a lényeg mellett. ★ Megérdemelné Lugossy László a kegyes csalást? Lehet, hogy téve­dek, de társadalmi felelősségérzete és eddigi filmjei — az Azonosítás meg a Köszönöm, megvagyunk — alapján a fiatalabb évjáratú ren­dezők közül ő látszik legalkalma­sabbnak arra, hogy Fábri Zoltán, Jaricsó Miklós, Kovács András, Makk Károly és a szintén nagy rendezővé érett Szabó István kezé­ből átvegye a stafétabotot. Talán már a következő vállalkozásában. Pedig mostani filmje, a Szirmok, virágok, koszorúk is rendkívül erő­teljesen indul. Szabadságharcos huszárok fegyverletételre várnak — föltehetően a világosi mezőn —, nemes vonású, büszke paripák to­­porzékolnak, egyikükre ráközelít a kamera, barna dolmányból kilógó kéz simogatja. Gyönyörű kéz (az erek kidudorodnak rajta, a tenyér szemlátomást kantárhoz szokott, a körmök férfiasan rövidre vágva), gyönyörű kar (a vörhenyes, gön­dör szőrszálak sűrűn lepik be, iz­galmasan csillognak a napfényben; ha operatőr volnék, legszebb ál­maimban ilyen objektumot kíván­nék). Ló és ember kapcsolata ben­sőséges, ember pisztolyt ránt, ló elhomályosuló szemmel bámul az árnyékvilágra. Újabb dörrenés, a gyilkos önmagára lő, a ló mellé zuhan. Ezredes mondja főhadnagy­nak, egyelőre mindketten életben vannak: „A lóért kár volt.” Cinikus mondat, el kell gondol­kodni rajta. Mert ha igaz, hogy a cinizmus olyan fátyol, amely, arra hivatott, hogy mindent eltakarjon, holott semmit sem takar le, akkor ez a mondat azt jelenti, hogy a nem föltétlenül emberként gondol­kodó állat vereség után is jó lehet valamire, az eszményeitől búcsúzó ember azonban kimondhatatlan szenvedéseknek néz elébe, hacsak végérvényesen számot nem vet ön­magával. A kevésbé bátrak sorsa, a vegetálás — nekibuzdulások és ellankadások tragikus története — már ismert, ha máshonnan nem, hát Dobai Péter Vadon című regé­nyéből vagy Hajdufy Miklós Klap­ka-légió című filmjéből. Ezt a ke­serves dialektikát érzékelteti Lu­gossy László is, forradalom utáni típusai jó színészek alakításában ismerszenek meg. Az egykori főhadnagy — Cser­halmi György játssza, nagyszerűen — kevesebb fönntartással viselte­tik a forradalmi eszmék iránt, mint gróf Széchenyi István, de a bukás után lényegében ugyanazt az utat járja végig, mint „a legnagyobb magyar”. A­ kilátástalan helyzetből — a menedékként szolgáló elme­gyógyintézetből — is ravaszul, ha­tásosan harcol az önkényuralom ellen, önkéntes halála a pirotech­nika csúcsteljesítménye, fölemelő pillanat. A K. und. K.-nagybácsi — Jiri Adamira jeleníti meg — soha nem értett­ egyet a for­radalmárokkal, de legalább őszin­tén, meggyőződésből állt ki elle­nük. Tulajdonképpen rokonszen­ves egyéniség, elvégre harcol az el­veiért, szereti a családját, még a rebellis családtagokért is vállalja a kockázatot. Mi több — és ez fontos mozzanat —, utálja a két­színűséget. A kétszínű unokaöccs — Bogusláv Linda játssza, hitele­sen és idegesen — hajdanában ■szabadságharcos lapnál újságírós­­kodott, mostanában azonban, a Bach-korszak közepe táján cenzú­rahivatalban tevékenykedik. Éjsza­ka forradalmi gondolatokat vet pa­pírra, reggel elégeti a veszedelmes irományokat, majd császárkabátot és könyökvédőt ölt, indul a mun­kába — szabad gondolatokat ül­dözni. Ellenszenves, utálatos, értel­miségi skizofréniája nyomasztó, de neki is megvan a maga (rész) igaz­sága. Az öcs — Malcsiner Péter első jelentősebb szerepe ez — re­ménytelenül lelkesedik az eszmé­ért és sodródik a kalandorokkal, talán leginkább érte érdemes szur­kolni. Sorsa majdnem tragédiába torkollik, de végül is a határtalan óceánon köt ki; gőzös, új idők ta­lálmánya viszi az újvilágba. Alig­hanem ő az egyedüli, aki megúsz­­sza ezt az összmagyar borzongást. Van még a filmben egy dekora­tív nő, vérbeli magyar nemesasz­­szony — a lengyel Grazyna Szapo­­lowska jeleníti meg —, továbbá fel-felbukkan a rosszra csábító ez­redes, aki szerint kár a lóért — valószínűleg Őze Lajos utolsó film­szerepe volt ez —, katalizátorok mindketten, előre lendítik a cse­lekményt, a lényegen azonban, nem változtatnak. A lényeg pedig az, hogy a kitűnő operatőri munka — Ragályi Eleméré —, a színvonalas színészi teljesítmények és a szép, olykor fölzaklató pillanatok ellené­re a rendezőnek nem sikerült ösz­­szerendeznie, kitisztítania a törté­nelmi látomást. Kissé elmosódott, kissé maszatos a metafora — túl­ságosan sokféleképpen lehet lefor­dítani, hogy egyféleképpen lehes­sen érteni. Ebben, persze, nincs semmi rendkívüli, a magyar film legújabbkori története nem szű­kölködik a megemésztetlen meta­forákban. A sokfelé kacsintó, több­féleképpen érthető filmnek nem is tulajdonítanék különösebb jelentő­séget, ha nem látnám, hogy a ren­dező mennyit fejlődött szakmailag. Kár, hogy szolgai módon tapad Kardos István következetlen for­gatókönyvéhez. Bánt a szépséges kudarc, amely hovatovább általánosítható. Hiszen Lugossy László pályája példázza a magyar filmesek útkeresését. Az 1975-ös Azonosításban azt láttatja, hogy az emberek milyen nehezen, mennyi gyötrelem árán azonosul­tak az új rendszerrel, a szocializ­mussal. (De azonosultak!) Az 1980- as Köszönöm, megvagyunk mun­kástörténete korántsem látszott idillikusnak; a köznapi tudat szfé­rájában élők árnyait, szeretetteli és kritikus ábrázolása gondolatilag igényesnek tűnt fel. Az 1985-ös Szirmok, virágok, koszorúk az ér­telmiségi világlátás furcsa doku­mentuma. Érzem, érteni vélem, hogy a rendező elbizonytalanodott: nem ismeri ki magát a kaotikus — a szokásosnál is kaotikusabb — je­lenben, s a művészek régi szokása szerint visszahátrál a múltba, tá­volságot teremt önmaga és élmé­nyei között, hogy így láthasson rá a korára, így tapinthassa ki a lé­nyeget. Neki, gondolatban, bizo­nyára sikerült. Nekem, az ő víziója alapján, nem.★ Keresném magamban a hibát, mielőtt azonban belátnám valóság­elemzésre való alkalmatlanságo­mat, illő néhány figyelemre méltó mozzanatra felhívni a figyelmet. Az inkább csak magánügy, hogy a valószínűleg végletes vélekedéseket kiváltó nekem nem igazán tetsző, de jelentős film ürügyén tisztessé­gesebb dolog elmondani kritikusi gondjainkat, mint egy jelentékte­len kudarc ürügyén. Az is legföl­jebb egy kritikus indokolt vagy in­dokolatlan füstölgése, hogy nagy­jából a nyár közepe óta érzékelni: baj van a magyar filmmel. Azon viszont már közösen érdemes töp­rengeni, hogy a heti bemutatók alig-alig váltottak ki érdeklődést, s ahogy teltek a hónapok, úgy nőtt bennem is az ingerültség. S mert változatlanul szeretni akartam a magyar filmeket, legyűrtem ellen­érzéseimet, kivártam a következő hetet, hátha az új bemutató vissza­menőleg hatálytalanítja a fenntar­tásokat. Aztán, szép lassacskán műsorra tűztek tizenöt (!) hazai mozidarabot — a nézői csalódás ma már közbeszéd tárgya. Kezem ügyében egy hiteles lista, Ábel Péter állította össze a kriti­kusok számára, akik ilyenkor, év elején mérlegelik a tavalyi ter­mést. Íme, a címek, némi — visz­­szafogott — kommentárral. ( Július 19.: Beszélő köntös (fel­újítás, készült 1941-ben, rendezte Radványi Géza). Részben színes, teljesen kosztümös film, nem vált­ja meg a nézőket, de legalább néz­hető. Különösebb következtetése­ket még nem érdemes levonni be­lőle. Augusztus 18.: Omega, Omega. A Jancsó Miklós rendezte koncert­film nekem jobban tetszett, mint kritikustársaimnak. De bárkinek legyen is igaza, a nézők csalódtak: kevesebb tévé-, több mozimegol­dást vártak, mindenesetre nem az a vállalkozás, amely hetekig-hóna­­pokig lázba hozná a közvéleményt. Augusztus 30.: Daliás idők (ren­dezte Gémes József). Az egész es­tét betöltő festményfilm elmarasz­talása csaknem egyértelmű, noha szemmel láthatólag óriási erőfeszí­téssel készült. Utólag, külföldön, fesztiváldíjakat kap, de nem az itt­hon bemutatott változat. Szeptember 6.: Mária-nap (ren­dezte Elek Judit). Történelmi szen­velgés a kiegyezés előestéjén, ezzel kellett volna összehasonlítani Lu­gossy László új filmjét. E lap ha­sábjain fölfedeztem bizonyos érté­keit, ám nyilvánvaló, hogy szűk réteghez szól, következésképpen alkalmatlan arra, hogy — mint mágnes a vasreszeléket — magá­hoz vonzza a tömegeket, esemény legyen a szellemi életben. Szeptember 13.: Király gyilkosság. A Bokor Péter rendezte történel­mi krimi tipikus rész a Századunk című tévésorozatból. Megint csak méltányosabb voltam hozzá, mint a többi kritikus, de el kell ismer­nem, hogy a­­ széles mozivásznon kevésbé hatott, mint a képernyőn. (Később ugyanis a televízió szin­tén sugározta.) Szeptember 20.: Angyali üdvözlet. Jeles András Madách-értelmezése nagy vitát váltott ki, a filmnek voltak lelkes hívei és heves ellen­zői — én iróniával ütöttem el kez­dődő ingerültségemet. A közönség nem nagyon szavazott, el sem ment a moziba. Szeptember 27.: Földi paradicsom (rendezte Schiffer Pál). Időszerű, humánus, tisztességes vállalkozás, minden nemzeti filmkultúra büsz­ke lehetne rá. Csak éppen a kép­ernyőn jobban hatott, mint a ka­marateremben. Október 4.: Átváltozás. A Dár­­day István és Szalai Györgyi ren­dezte dokurmentumjátékfilm zavar­ba ejtő alkotás, egyszer még sokat fogunk róla beszélni. Miután azon­ban négy és fél óráig tart, ráadá­sul értelmiségi gondokat feszeget, aligha vélhető tömegélménynek. A Keleti-pályaudvar és az Emke közt félúton levő pesti Honvéd-moziban mindenesetre sikert aratott. A ka­marateremben harmincnyolc ülő­hely található. Október 11.: Reformgondolatok (rendezte Vitézy László). Izgalmas közgazdasági vita videofelvétele jól hatna a képernyőn­. A mozik kamaratermében ideig-óráig mű­soron lehet tartani. Október 18.: Játszani kell! Ez a­z a film, amelyből egy-két nappal a bemutató előtt sem volt kész kó­pia, a forgalmazók sebtében ko­torták elő, mert érezték, hogy most már látvánnyal, cselekményesség­­gel kell kecsegtetni a nagyérde­műt. Makk Károly kitűnő rendező, könnyed kísérletét szolid kritika fogadta: a mozikban szép csönde­sen kimúlt, a programban alig fe­dezhető fel. Október 25.: Nyugodjak béké­ben. A Schiffer Pál rendezte ri­portfilm nekem nagyon tetszett, más kritikusok is el-el­ismerték. Mindazonáltal képernyőre való, legföljebb kamaraterembe. November 8.: A nagyrozsdási eset (1957-ben készült, rendezte Kalmár László). Több mint ne­gyedszázadig szunnyadt dobozban, politikai pikantériára számítottunk — még azt sem kaptunk. Kérdé­ses, vajon nem ugyanaz a forgal­mazói , kétségbeesés hívta-e életre, mint a Beszélő köntöst? November 29.: Eszmélés. A Grunwalszky Ferenc rendezte tör­ténelmi film totális kudarc — a kritikusok, de a nézők szerint is. December 20.: Yerma (rendezte Gyöngyössy Imre és Kabay Barna). A kritikusok nem nagyon lelke­sedtek érte, a nézők se verik szét a mozikat. Említhetném még a Defekt cí­mű tévékrimit — rendezte Faze­kas Lajos —, melyről a múlt heti számban számoltam be. Azóta so­kan mondták, hogy kissé igazság­talanul értékeltem, mert annak idején, a tévében tulajdonképpen kellemes élmény volt. Lehetséges. Csakhogy amit eleve képernyőre komponáltak, az sokat veszít ha­tásából a mozivásznon. Hát ennyi. Ha az olvasó figye­lemmel kísérte, mondjuk, az Élet és Irodalom legutóbbi fél évfolya­mát — netán még a filmeket is megnézte —, akkor vitatkozhat egy kritikus értékítéleteivel. Magam sem állítom, hogy mindenben iga­zam volt, mentségemre szóljon, hogy a magyar filmekért harag­szom. Azt viszont aligha érdemes, kétségbe vonni — s gondolom, az iménti listából is kiderül­t, hogy a tizenöt, bemutató közül egy sem nevezhető Mephisto-, Megáll az idő- vagy „csak” Határvadászok­­szerű eseménynek. Akadt nem is egy tisztességes hangú, jól megcsi­nált, ízlésem szerint való film, de a felsoroltak közül, sajnos, egyik sem vitte a prímet; egyik sem olyan mű, amely köré filmélet szerveződhetett volna. A magyar filmkultúrában, persze, majdnem mindegyikre szükség van, de csak mint körítésre, kiegészítő elemre. A kérdés ezek után az, legalább­is számomra, hogy az egyes alko­tóműhelyekben miért nem vették észre: hét szűk hónap elébe né­zünk, s ha esetleg észrevették, miért nem próbáltak csinálni va­lamit? (Nemcsak filmet, hanem mozit is.) Mert az természetes, hogy kudarcok, nem egészen vé­giggondolt vállalkozások nélkül aligha lehet nemzeti filmművésze­tet teremteni, de az arányokra le­hetne azért ügyelni. ★ Négy hét híján egy esztendeje,­ hogy — az 1984-es játékfilmszemle nyomán — átfogóbb értékelésre szántam el magam. Akkor arra a motívumra építettem a fejtegeté­seket, hogy a magyar filmesek köz­érzete rossz, ám a magyar filmek jók, s még mindig jobb, mintha fordítva volna. Tapasztalt ismerő­söm, aki belülről látja a filmes szakma gondjait, figyelmeztetett: korai a dicséret, lehetnek még a filmek is rosszak, különben sem tudhatom, hogy az elkövetkezendő hónapokban milyen termésre szá­míthatunk. A fejlemények, sajnos, őt igazolják. Szégyenemben, hogy ennyire melléfogtam, az oknyomo­zás helyett most beérem egy meta­forával. A hazai filmvilág fogatra emlékeztet: a lovak jóltápláltak, az állami szérvről ugyan kevesebb takarmányt kaptak, mint amennyi­re szükségük van, de az árok part­ján hébe-hóba dús fű is terem; a kocsi ugyan kisipari módszerekkel készült, de nem esik szét egyha­mar; az út többé-kevésbé egyenes, a paripák hajlamosak is egyfelé húzni, mindazonáltal úgy tűnik fel, mintha a kocsis a lovak közé dob­ta volna a gyeplőt. Kár értük. K­ÁR A LOVAKÉRT / W­­ÁR Tóth Sándor: Struktúra 1S85. JANUÁR 11. [gliEBD

Next