Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-11 / 2. szám - Zöldi László: Kár a lovakért • filmkritika • Szirmok, virágok, koszorúk, rendező Lugossy László (5. oldal) - Tóth Sándor: Struktúra • kép (5. oldal)
ZÖLDI LÁSZLÓ: Nagyon szeretnék jót írni a Szirmok, virágok, koszorúk című magyar filmről. Jó volna lelkesedni Lugossy László színes, szélesvásznú vállalkozásáért. Ahogy az olvasóra, a mozinézőre, úgy e sorok írójára is ráfér már egy kis vigasz: a több hónapos kiéheztetés után szükségünk van némi kárpótlásra. Mégis napok óta tusakodom, vajon a felületes vigaszért eláruljam-e magamat, vajon meggyőződésem ellenére jobb bizonyítványt állítsak-e ki a nem igazán tetsző filmről. A rendező alighanem megérdemelné a kegyes csalást. Személy szerint is rokonszenves, ráadásul fél évtizedenként egyszer lép elénk, nézők elé, alaposan kiérleli a témáit. S ha most nem sikerült is megrendítenie, ettől még méltányolhatnám az előkészületekbe, a forgatásba, a Rágásba fektetett mérhetetlen energiát. Megtehetném például, hogy a Szirmok, virágok, koszorúkat öszszehasonlítom a kísértetiesen hasonló témájú és alig néhány hónapja bemutatott Mária-nappal; a szeptember elején látott filmhez képest csakugyan érdekesebb, öszszefogottabb, hatásosabb. Megtehetném azt is, hogy szóba hozok egy divatjelenséget: a magyar filmesek 1848/49, a Bach-korszak, a kiegyezés iránti érdeklődését. Hiszen alig néhány hónapja mutatták be a Klapka-légió című kosztümös játékfilmet, a néhány hete bemutatott Eszmélés első fele szintén az említett korszakban játszódik, mi több: a forgalmazók felújították az idestova három évtizede készített és merőben más történelemszemléletet tükröző Föltámadott a tengert is. A divatjelenség ürügyén volna miről elmélkedni, talán még azt is elkendőzhetném, hogy azért szorítkozom történetszociológiai érvényességű megállapításokra,...piert — tapintatból !-: jó volna elsijuani a lényeg mellett. ★ Megérdemelné Lugossy László a kegyes csalást? Lehet, hogy tévedek, de társadalmi felelősségérzete és eddigi filmjei — az Azonosítás meg a Köszönöm, megvagyunk — alapján a fiatalabb évjáratú rendezők közül ő látszik legalkalmasabbnak arra, hogy Fábri Zoltán, Jaricsó Miklós, Kovács András, Makk Károly és a szintén nagy rendezővé érett Szabó István kezéből átvegye a stafétabotot. Talán már a következő vállalkozásában. Pedig mostani filmje, a Szirmok, virágok, koszorúk is rendkívül erőteljesen indul. Szabadságharcos huszárok fegyverletételre várnak — föltehetően a világosi mezőn —, nemes vonású, büszke paripák toporzékolnak, egyikükre ráközelít a kamera, barna dolmányból kilógó kéz simogatja. Gyönyörű kéz (az erek kidudorodnak rajta, a tenyér szemlátomást kantárhoz szokott, a körmök férfiasan rövidre vágva), gyönyörű kar (a vörhenyes, göndör szőrszálak sűrűn lepik be, izgalmasan csillognak a napfényben; ha operatőr volnék, legszebb álmaimban ilyen objektumot kívánnék). Ló és ember kapcsolata bensőséges, ember pisztolyt ránt, ló elhomályosuló szemmel bámul az árnyékvilágra. Újabb dörrenés, a gyilkos önmagára lő, a ló mellé zuhan. Ezredes mondja főhadnagynak, egyelőre mindketten életben vannak: „A lóért kár volt.” Cinikus mondat, el kell gondolkodni rajta. Mert ha igaz, hogy a cinizmus olyan fátyol, amely, arra hivatott, hogy mindent eltakarjon, holott semmit sem takar le, akkor ez a mondat azt jelenti, hogy a nem föltétlenül emberként gondolkodó állat vereség után is jó lehet valamire, az eszményeitől búcsúzó ember azonban kimondhatatlan szenvedéseknek néz elébe, hacsak végérvényesen számot nem vet önmagával. A kevésbé bátrak sorsa, a vegetálás — nekibuzdulások és ellankadások tragikus története — már ismert, ha máshonnan nem, hát Dobai Péter Vadon című regényéből vagy Hajdufy Miklós Klapka-légió című filmjéből. Ezt a keserves dialektikát érzékelteti Lugossy László is, forradalom utáni típusai jó színészek alakításában ismerszenek meg. Az egykori főhadnagy — Cserhalmi György játssza, nagyszerűen — kevesebb fönntartással viseltetik a forradalmi eszmék iránt, mint gróf Széchenyi István, de a bukás után lényegében ugyanazt az utat járja végig, mint „a legnagyobb magyar”. A kilátástalan helyzetből — a menedékként szolgáló elmegyógyintézetből — is ravaszul, hatásosan harcol az önkényuralom ellen, önkéntes halála a pirotechnika csúcsteljesítménye, fölemelő pillanat. A K. und. K.-nagybácsi — Jiri Adamira jeleníti meg — soha nem értett egyet a forradalmárokkal, de legalább őszintén, meggyőződésből állt ki ellenük. Tulajdonképpen rokonszenves egyéniség, elvégre harcol az elveiért, szereti a családját, még a rebellis családtagokért is vállalja a kockázatot. Mi több — és ez fontos mozzanat —, utálja a kétszínűséget. A kétszínű unokaöccs — Bogusláv Linda játssza, hitelesen és idegesen — hajdanában ■szabadságharcos lapnál újságíróskodott, mostanában azonban, a Bach-korszak közepe táján cenzúrahivatalban tevékenykedik. Éjszaka forradalmi gondolatokat vet papírra, reggel elégeti a veszedelmes irományokat, majd császárkabátot és könyökvédőt ölt, indul a munkába — szabad gondolatokat üldözni. Ellenszenves, utálatos, értelmiségi skizofréniája nyomasztó, de neki is megvan a maga (rész) igazsága. Az öcs — Malcsiner Péter első jelentősebb szerepe ez — reménytelenül lelkesedik az eszméért és sodródik a kalandorokkal, talán leginkább érte érdemes szurkolni. Sorsa majdnem tragédiába torkollik, de végül is a határtalan óceánon köt ki; gőzös, új idők találmánya viszi az újvilágba. Alighanem ő az egyedüli, aki megúszsza ezt az összmagyar borzongást. Van még a filmben egy dekoratív nő, vérbeli magyar nemesaszszony — a lengyel Grazyna Szapolowska jeleníti meg —, továbbá fel-felbukkan a rosszra csábító ezredes, aki szerint kár a lóért — valószínűleg Őze Lajos utolsó filmszerepe volt ez —, katalizátorok mindketten, előre lendítik a cselekményt, a lényegen azonban, nem változtatnak. A lényeg pedig az, hogy a kitűnő operatőri munka — Ragályi Eleméré —, a színvonalas színészi teljesítmények és a szép, olykor fölzaklató pillanatok ellenére a rendezőnek nem sikerült öszszerendeznie, kitisztítania a történelmi látomást. Kissé elmosódott, kissé maszatos a metafora — túlságosan sokféleképpen lehet lefordítani, hogy egyféleképpen lehessen érteni. Ebben, persze, nincs semmi rendkívüli, a magyar film legújabbkori története nem szűkölködik a megemésztetlen metaforákban. A sokfelé kacsintó, többféleképpen érthető filmnek nem is tulajdonítanék különösebb jelentőséget, ha nem látnám, hogy a rendező mennyit fejlődött szakmailag. Kár, hogy szolgai módon tapad Kardos István következetlen forgatókönyvéhez. Bánt a szépséges kudarc, amely hovatovább általánosítható. Hiszen Lugossy László pályája példázza a magyar filmesek útkeresését. Az 1975-ös Azonosításban azt láttatja, hogy az emberek milyen nehezen, mennyi gyötrelem árán azonosultak az új rendszerrel, a szocializmussal. (De azonosultak!) Az 1980- as Köszönöm, megvagyunk munkástörténete korántsem látszott idillikusnak; a köznapi tudat szférájában élők árnyait, szeretetteli és kritikus ábrázolása gondolatilag igényesnek tűnt fel. Az 1985-ös Szirmok, virágok, koszorúk az értelmiségi világlátás furcsa dokumentuma. Érzem, érteni vélem, hogy a rendező elbizonytalanodott: nem ismeri ki magát a kaotikus — a szokásosnál is kaotikusabb — jelenben, s a művészek régi szokása szerint visszahátrál a múltba, távolságot teremt önmaga és élményei között, hogy így láthasson rá a korára, így tapinthassa ki a lényeget. Neki, gondolatban, bizonyára sikerült. Nekem, az ő víziója alapján, nem.★ Keresném magamban a hibát, mielőtt azonban belátnám valóságelemzésre való alkalmatlanságomat, illő néhány figyelemre méltó mozzanatra felhívni a figyelmet. Az inkább csak magánügy, hogy a valószínűleg végletes vélekedéseket kiváltó nekem nem igazán tetsző, de jelentős film ürügyén tisztességesebb dolog elmondani kritikusi gondjainkat, mint egy jelentéktelen kudarc ürügyén. Az is legföljebb egy kritikus indokolt vagy indokolatlan füstölgése, hogy nagyjából a nyár közepe óta érzékelni: baj van a magyar filmmel. Azon viszont már közösen érdemes töprengeni, hogy a heti bemutatók alig-alig váltottak ki érdeklődést, s ahogy teltek a hónapok, úgy nőtt bennem is az ingerültség. S mert változatlanul szeretni akartam a magyar filmeket, legyűrtem ellenérzéseimet, kivártam a következő hetet, hátha az új bemutató visszamenőleg hatálytalanítja a fenntartásokat. Aztán, szép lassacskán műsorra tűztek tizenöt (!) hazai mozidarabot — a nézői csalódás ma már közbeszéd tárgya. Kezem ügyében egy hiteles lista, Ábel Péter állította össze a kritikusok számára, akik ilyenkor, év elején mérlegelik a tavalyi termést. Íme, a címek, némi — viszszafogott — kommentárral. ( Július 19.: Beszélő köntös (felújítás, készült 1941-ben, rendezte Radványi Géza). Részben színes, teljesen kosztümös film, nem váltja meg a nézőket, de legalább nézhető. Különösebb következtetéseket még nem érdemes levonni belőle. Augusztus 18.: Omega, Omega. A Jancsó Miklós rendezte koncertfilm nekem jobban tetszett, mint kritikustársaimnak. De bárkinek legyen is igaza, a nézők csalódtak: kevesebb tévé-, több mozimegoldást vártak, mindenesetre nem az a vállalkozás, amely hetekig-hónapokig lázba hozná a közvéleményt. Augusztus 30.: Daliás idők (rendezte Gémes József). Az egész estét betöltő festményfilm elmarasztalása csaknem egyértelmű, noha szemmel láthatólag óriási erőfeszítéssel készült. Utólag, külföldön, fesztiváldíjakat kap, de nem az itthon bemutatott változat. Szeptember 6.: Mária-nap (rendezte Elek Judit). Történelmi szenvelgés a kiegyezés előestéjén, ezzel kellett volna összehasonlítani Lugossy László új filmjét. E lap hasábjain fölfedeztem bizonyos értékeit, ám nyilvánvaló, hogy szűk réteghez szól, következésképpen alkalmatlan arra, hogy — mint mágnes a vasreszeléket — magához vonzza a tömegeket, esemény legyen a szellemi életben. Szeptember 13.: Király gyilkosság. A Bokor Péter rendezte történelmi krimi tipikus rész a Századunk című tévésorozatból. Megint csak méltányosabb voltam hozzá, mint a többi kritikus, de el kell ismernem, hogy a széles mozivásznon kevésbé hatott, mint a képernyőn. (Később ugyanis a televízió szintén sugározta.) Szeptember 20.: Angyali üdvözlet. Jeles András Madách-értelmezése nagy vitát váltott ki, a filmnek voltak lelkes hívei és heves ellenzői — én iróniával ütöttem el kezdődő ingerültségemet. A közönség nem nagyon szavazott, el sem ment a moziba. Szeptember 27.: Földi paradicsom (rendezte Schiffer Pál). Időszerű, humánus, tisztességes vállalkozás, minden nemzeti filmkultúra büszke lehetne rá. Csak éppen a képernyőn jobban hatott, mint a kamarateremben. Október 4.: Átváltozás. A Dárday István és Szalai Györgyi rendezte dokurmentumjátékfilm zavarba ejtő alkotás, egyszer még sokat fogunk róla beszélni. Miután azonban négy és fél óráig tart, ráadásul értelmiségi gondokat feszeget, aligha vélhető tömegélménynek. A Keleti-pályaudvar és az Emke közt félúton levő pesti Honvéd-moziban mindenesetre sikert aratott. A kamarateremben harmincnyolc ülőhely található. Október 11.: Reformgondolatok (rendezte Vitézy László). Izgalmas közgazdasági vita videofelvétele jól hatna a képernyőn. A mozik kamaratermében ideig-óráig műsoron lehet tartani. Október 18.: Játszani kell! Ez az a film, amelyből egy-két nappal a bemutató előtt sem volt kész kópia, a forgalmazók sebtében kotorták elő, mert érezték, hogy most már látvánnyal, cselekményességgel kell kecsegtetni a nagyérdeműt. Makk Károly kitűnő rendező, könnyed kísérletét szolid kritika fogadta: a mozikban szép csöndesen kimúlt, a programban alig fedezhető fel. Október 25.: Nyugodjak békében. A Schiffer Pál rendezte riportfilm nekem nagyon tetszett, más kritikusok is el-elismerték. Mindazonáltal képernyőre való, legföljebb kamaraterembe. November 8.: A nagyrozsdási eset (1957-ben készült, rendezte Kalmár László). Több mint negyedszázadig szunnyadt dobozban, politikai pikantériára számítottunk — még azt sem kaptunk. Kérdéses, vajon nem ugyanaz a forgalmazói , kétségbeesés hívta-e életre, mint a Beszélő köntöst? November 29.: Eszmélés. A Grunwalszky Ferenc rendezte történelmi film totális kudarc — a kritikusok, de a nézők szerint is. December 20.: Yerma (rendezte Gyöngyössy Imre és Kabay Barna). A kritikusok nem nagyon lelkesedtek érte, a nézők se verik szét a mozikat. Említhetném még a Defekt című tévékrimit — rendezte Fazekas Lajos —, melyről a múlt heti számban számoltam be. Azóta sokan mondták, hogy kissé igazságtalanul értékeltem, mert annak idején, a tévében tulajdonképpen kellemes élmény volt. Lehetséges. Csakhogy amit eleve képernyőre komponáltak, az sokat veszít hatásából a mozivásznon. Hát ennyi. Ha az olvasó figyelemmel kísérte, mondjuk, az Élet és Irodalom legutóbbi fél évfolyamát — netán még a filmeket is megnézte —, akkor vitatkozhat egy kritikus értékítéleteivel. Magam sem állítom, hogy mindenben igazam volt, mentségemre szóljon, hogy a magyar filmekért haragszom. Azt viszont aligha érdemes, kétségbe vonni — s gondolom, az iménti listából is kiderült, hogy a tizenöt, bemutató közül egy sem nevezhető Mephisto-, Megáll az idő- vagy „csak” Határvadászokszerű eseménynek. Akadt nem is egy tisztességes hangú, jól megcsinált, ízlésem szerint való film, de a felsoroltak közül, sajnos, egyik sem vitte a prímet; egyik sem olyan mű, amely köré filmélet szerveződhetett volna. A magyar filmkultúrában, persze, majdnem mindegyikre szükség van, de csak mint körítésre, kiegészítő elemre. A kérdés ezek után az, legalábbis számomra, hogy az egyes alkotóműhelyekben miért nem vették észre: hét szűk hónap elébe nézünk, s ha esetleg észrevették, miért nem próbáltak csinálni valamit? (Nemcsak filmet, hanem mozit is.) Mert az természetes, hogy kudarcok, nem egészen végiggondolt vállalkozások nélkül aligha lehet nemzeti filmművészetet teremteni, de az arányokra lehetne azért ügyelni. ★ Négy hét híján egy esztendeje, hogy — az 1984-es játékfilmszemle nyomán — átfogóbb értékelésre szántam el magam. Akkor arra a motívumra építettem a fejtegetéseket, hogy a magyar filmesek közérzete rossz, ám a magyar filmek jók, s még mindig jobb, mintha fordítva volna. Tapasztalt ismerősöm, aki belülről látja a filmes szakma gondjait, figyelmeztetett: korai a dicséret, lehetnek még a filmek is rosszak, különben sem tudhatom, hogy az elkövetkezendő hónapokban milyen termésre számíthatunk. A fejlemények, sajnos, őt igazolják. Szégyenemben, hogy ennyire melléfogtam, az oknyomozás helyett most beérem egy metaforával. A hazai filmvilág fogatra emlékeztet: a lovak jóltápláltak, az állami szérvről ugyan kevesebb takarmányt kaptak, mint amennyire szükségük van, de az árok partján hébe-hóba dús fű is terem; a kocsi ugyan kisipari módszerekkel készült, de nem esik szét egyhamar; az út többé-kevésbé egyenes, a paripák hajlamosak is egyfelé húzni, mindazonáltal úgy tűnik fel, mintha a kocsis a lovak közé dobta volna a gyeplőt. Kár értük. KÁR A LOVAKÉRT / WÁR Tóth Sándor: Struktúra 1S85. JANUÁR 11. [gliEBD