Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-07 / 23. szám - Szabó György: Szösz (9. oldal) - -csár: No win - magyarosan • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Kőmüves Márta: Érzelmek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Bisztray Ádám: Badacsonyi őrjáraton • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (pünkösti): Kár, kár… • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gergely Ágnes: Yeats • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - El Kazovszkij: Coppéliák egymás között • kép (9. oldal)

NO WIN - MAGYAROSAN Van az angol nyelvben egy találó, tömör, magyarul csupán körülírható kifejezés: a no win position. Olyan reménytelen helyzetet jelöl, amelyben csak látszólag áll dilemma előtt az ember, valójában ugyanis csak vesztesként kerülhet ki belőle. A minap gondoltam ezt végig, amint éppen két dögnehéz szatyorral és egy aktatáskával a kezemben igyekeztem hazafelé a városközpontból. Házunk közelében van egy maszek zöldséges stand. Az áruja sem különösebben szép, az árai sem mondhatók alacsonynak, viszont éppen útba esik, és ezért munkából jövet ott szoktam beszerezni esetenként négy-öt vagymég több kiló almát, kubai narancsot, zöldséget. A jó múltkoriéban egy mögöttem álló vevő megkérdezte az eladót, hogy válogathatna-e addig magának a zacskóba, amíg sorra kerül. Az eladónak rossz napja lehetett, vagy elvei vannak, vagy a vevő bőre színét találta a kelleténél egy fokkal barnábbnak, mindenesetre így igazította el: * — Fogdossa a jó édesanyját, ne az én almámat! Rossz lelkiismerettel bár, de továbbra is ott vásároltam. Egészen a múlt hétig, amikor is kifogást mertem emelni a zacskóba kerülő két, nyilvánvalóan rothadt narancs ellen. — Ha nem tetszik, akkor vásároljon másutt! — öntötte vissza a ládába a zacskó tartalmát az én kereskedőm. Rávágtam, hogy engem most látott utoljára, és üres kézzel, de emelt fővel elvonultam. Egy percig sem hiszem komolyan, hogy ezzel megbüntettem, de nem vásárolok nála. Már csak azért sem, mert megmondtam neki, hogy így lesz, és én állom a szavam. Ez a klasszikus no-win position. Tudniillik a lehetőségek a következők: 1. A történtek után és ellenére is nála vásárolok. Akkor balek vagyok. 2. A város közepéből cipelem metrón a gyümölcsöt. Valóban ezt teszem, és éppen ezért vagyok balek. 3. Ha mindezt idejében előre gondolom, szó nélkül hagytam volna, hogy rothadt narancsokat tegyenek a zacskóba. Akkor sem lennék kevésbé balek. 4. Pusztán elvi lehetőségként marad még az a változat (üres perceimben ezzel a gondolattal is eljátszottam), hogy a legszebb angolszász demokrácia szellemében bojkottot hirdetek a goromba maszek ellen. Odaállok a standja elé egy erre felszólító táblával a kezemben, és igyekszem lebeszélni a vevőjelölteket arról, hogy ennél a csaló és rossz embernél vásároljanak. Erre viszont rengeteg időm menne el, és feltehetőleg meg is vernének érte. Tehát, ha ezt teszem, akkor vagyok csak igazán balek! -zsár 1985. JÚNIUS 7. SZDSZ Ülök a kórházi folyosón, fogorvosra várva, kora nyár, végig nyitva minden ablak, a linóleumpadlón fehér szöszök peregnek. Jön a takarítónő, végighúzza a vizesrongyot, hiába. Újabb erősítés érkezik tüstént a hegy felől, szél van, szállnak derűsen befelé. Földet érnek. Földet? Linóleumot. A falak mozaikkővel kirakva. Itt bizony egy se fog termőtalajra találni, anynyi szent, ez a hely fertőtlenítve van, ez a tiszta intézetek közé tartozik, vagyis a magok tulajdonképpen halálra vannak ítélve. Mégse nyugszanak. Gördülnek, könnyedén, mit sem tudva egyik napilapunkról, amely megbírálta őket, nyilatkozott aztán az illetékes is, hát igen, a főváros teli van most velük, ha jól hallottam, valamilyen nyárfák termései, le is vontuk a tanulságot, ezentúl csak férfineműt ültetünk, mert ezek a nőstényfákról jönnek. A közlés meghökkent: fanemekről eddig nem tudtam. S kivált, hogy a férfiak eszerint magtalanok. Mindegy, a szöszök peregnek, meg szállnak, át az úttesten, be az ablakon, hangtalanul. Alig lehet meglátni a sok kis fonálka közt magát a lényeget: éppen csak egy fehér csomósodás, ahonnét a sudár fa kinőne. Eljön a május, nyár-asszonyka indíttatást érez ezernyi utód kibocsátására, és mit sem törődik a közrenddel, meg hogy dezinficiálunk; nem törődik (pedig nagy szó) még feleségemmel sem, aki reggelenként — szájsarkában cigaretta — jobb ügyhöz méltó buzgalommal kapkodja őket. De hát ezeket a szegény fákat még nem sikerült beprogramozni. A békákat se. Egyik reggel a közlekedési ügyelet panaszkodott erről, fene gondolta volna, hogy pont a varangyosokkal lesz baj, jönnek szegények a hegyről, hallom a rádióban, és át akarnak jutni a lapályra, most van az idejük, le kell rakni a petéket. Rendben van, békaanyunak elár teli a bőrzacskója, szeretné mielőbb elérni a vizet (lehet mocsár is), csakhogy az évezredes vonulatnak egy betoncsík áll az útjába most, lehet úgy tíztizenhét méter, neki roppant szélesség. Ez, hivatalos nevén, a kettes számú országos főút. Gépkocsikkal. A közlekedési ügyelet emberének hangja fátyolos, talán nemcsak az autósokat fenyegető veszély miatt, hanem mert ezeket a jámbor lényeket is sajnálja, a nőstényeknek nemcsak a kicsinyeket kell átvonszolniuk ilyenkor valahogyan az út egyik oldaláról a másikra, de meglepő módon tetejébe még a férjüket is, akik ilyenkor feltelepszenek az asszonyka hátára. Jellegzetes férfiszokás, belátom, de a bajt legtöbbször így se lehet elkerülni, persze, mert jön az autó, toccs, vége az egész famíliának, és ráadásul még a kerék is megcsúszik, a kocsi nekivágódhat egyfának. (Nyárfának?) Mennyi pusztul el így, kérdi az elképedt riporter, mármint a békákból. Hát, méterenként kettőhárom minden reggel, jön a keserű válasz, a vonulás megszokott helyein építeni kellene úgy tizenöt-húsz centiméteres terelőfalat, hogy a békák az út alatti átfolyókat használják, de erről két éve tanácskoztunk ugyan, még sincs belőle semmi. Toccs-toccs, pukkannak szét a békák. Nemes halál: egyszerre apu, anyu, meg a gyerekek. S a légben fékcsikorgás. Indulatszavak. Egyelőre nem tudunk mit kezdeni se a szöszökkel, se a varangyokkal,pedig pirkad már a harmadik évezred. páratlan oldal ÉRZELMEK „Na, mit kér, arany csillagom?” — fordult hozzám az elárusítónő. Megkértem, ne szólítson arany csillagomnak. „De én szeretem a kedves vevőt, már az is baj?” — volt a villámgyors replika. Sokan álltak mögöttem, nem volt megfelelő alkalom a dolgoktisztázására. Kértem, kaptam, fizettem, távoztam. Otthon derült ki, hogy tizennyolc forinttal, mintegy húsz százalékkal becsapott. Az ügy annyira bagatell, hogy szinte kár szót vesztegetni rá, de a jelenség annyira elterjedt, hogy nehéz szó nélkül hagyni. Kihez forduljon a becsapott, sértett, elhanyagolt vevő, ügyfél, vendég, kórházi ápolt és a többi szolgáltatásra váró állampolgár? A főnökhöz? A legtöbb, amit elérhet, a megállapítás: „Lehet, hogy hibázott, de megbecsült dolgozónk, és nagyon szereti a munkáját — a vevőket — a vendégeket — a betegeket — a gyerekeket” stb., nem kívánt törlendő. Ha az ember néhányszor ezt a választ kapja, könnyen kialakul az a meggyőződése, hogy némely emberek remekül megélnek az érzelmi promiszkuitásra való hajlamukból. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a jelenség elsősorban az elnőiesedett munkakörökben pusztít. S ahogy a feminin jellegű érzelmesség elönti a munkaterületeket, úgy szaporodnak ennek a folyamatnak a tárgyi rekvizítumai a munkahelyeken: a szobanövények, mű háziszőttesek, mázas köcsögök vagy herendi vázák, kinek mire telik. Más szavakkal: a munkahelyi és a magánéleti funkciók teljes összezavarodásának lehetünk tanúi. A magánélet érzelmi elszegényedése régóta gondunk; nem lehet-e összefüggés a munkahelyi érzelgősség és a magánéleti közöny között? Aki napi kilenc órán át „szereti a munkáját”, nem fog-e érzelmileg kiürülve hazaérni, és nem vonja-e meg családjától a szükséges szeretetet? A hivatal, az eladó, a fodrász, az ápolónő stb. ne szeressen engem, hanem tegye a kötelességét. Ennél többet nem kívánok, de kevesebbel sem érhetem be. Miért kell beletörődnöm abba, hogy pénzemet a sértő, bizalmaskodó, érzelgős linkelés aprópénzére váltsák? Hajdani főnököm, egy szakmunkásképző kollégium igazgatónője így vezetett be a szakma rejtelmeibe : „Szeretnikell a gyereket, ez a titka az egésznek. Ha ezt tudod, mindent tudsz.” Valóban, ennyi lenne az egész? És valóban lehet az embereket érzelmekre kötelezni? És ha lehet is, érdemes-e? Nem az azember veszélyes, aki nem tud szeretni. Jobban félek az olyan embertől, aki képes parancsra szeretni és parancsra gyűlölni. Biztos vagyok abban, hogy ezzel a félelmemmel nem állok egyedül. Kőműves Márta úr derekáról ugyanazt láttuk, mint a vonatablakból. Semmi nem történt, semmi nem történik, csupán az idő, a fagy, az eső, a vihar folytatja munkáját. Bevallom, visszafordultunk, az állomás mögött sült halat ettünk, sört ittunk hozzá, éppúgy mint a többiek, hazai kirándulók és külhoni turisták, akiket nem érdekelnek a mozdíthatatlan dolgok. E fényes-kék vasárnap, a magunk nyugalma kedvéért szerettünk volna elvegyülni közönyös, s gondtalan társaink közt a mólón, s a butikok táján. Magam a legyőzöttség érzésével tértem haza, s elhatároztam, nem írok többé a HÁZ ügyében, úgyis kifejtették, felesleges. Aztán mégis meggondoltam magam. Egy hét sem telt el, s a MÚZEUMI VILÁGNAP reggelén a rádióban a riporternő kérdéseire dr. Taxner Ernő válaszolt. Első igazi múzeumi eseménye a badacsonyi Szegedy Róza-ház ... (Talán neki is megvan valahol a könyvespolcán a BALATONI ALMANACH Illyés, Nagy László, Simon István s a többiek Balatonihlette kézírásos verseivel. ..) Bisztray Ádám BADACSONYI ŐRJÁRATON A pusztítás démona kétféle leht. Az egyiket a természet küldi alkotásainkra, a másikat mi hívjuk elő. Elég szomorúság volt látnunk a parton Egry József hatalmas fügefáját — holtan, levéltelenül, kegyetlen telünk végzett vele. Badacsonyi ütünk célja azon a májusi és végre forrón szikrázó vasárnapon — Szegedy Róza háza volt, amelyről nem először esik szó e hasábokon. A boráról, festőjéről, bazaltorgonájáról, s nemkülönben reformkori emlékeiről ismert település gyökeres polgáraitól ezt hallottuk: KÉREM, AZOK MEGVÁRJÁK, AMÍG MAGÁTÓL ÖSZSZE NEM, DŐL A HÁZ! Amiről pedig senki nem tudott, miért nem kezdődtek meg idén az évek óta húzódó munkálatok. Magyarul, van-e, lehet-e még jövője a Szegedy-kúriának. A meredek hegyi El Kazovszkij: Coppéliák egymás között KÁR, KÁR... Nem lehetne fékezni a posta fejlődését? Tessék csak emlékezni, milyen elemi felháborodás kísérte az áttérést az újságok kapu alatti kézbesítésére. Már ott tartunk, kel szép is lenne, ha a levélszekrényben volna az az újság! Minden kezdet nehéz, csitítottam magam három frissen előfizetett hetilapomra várva, de amikor kétszeri panasz és a szívélyes ígéret ellenére sem jöttek meg, személyesen kértem a mentegetőző ügyintézőt, bontsuk fel reménytelen frigyünket, felejtsük el egymást. De nem oda, Buda — irányítószám 1125 —, ügyesen ki van ez, találva: a lemondást egy hónappal előre kell közölni, ennyi pénz tehát mindenképp ugrik. A helyettes kihordóról kapott információk alapján örülhettem, hogy ilyen olcsón megúsztam, pedig kitüntetést érdemelne, mert a sok szekatúra hatására „pótlásként” bedobott egy alig használt, négy hónapos HVG-t. De képes ez a cég további meglepetésre is, tud ez még kézbesíteni. A Valóságból például most kettőt hoztak, az egyiket az én nevemre, a másikat a feleségemére , Gyula keresztnévvel.. Az hagyján, hogy hírbe hoznak, de Gyulám neve fölött ott díszeleg átutalási csekkünk száma. Ez azt sejteti, hogy az OTP számítógépe is „besegít”. S egyem a buksi fejét, a cekket megint én állom! (pünkösti) YEATS A rádióújság 22. száma (XXX. évfolyam, 1985. VI. 3—9.) cikket közöl William Butler Yeatsről annak kapcsán, hogy Yeats a hét költője. Az ír költőről szóló cikket érdeklődéssel olvastam, nemcsak azért, mert Yeats az egyik legkedvesebb lírikusom, hanem mert hasonlóságot véltem fölfedezni a cikk és egy korábban megjelent tanulmány gondolatmenete között. A William Butler Yeatsről írt tanulmány Az angol irodalom a huszadik században című kétkötetes mű első kötetében jelent meg (Gondolat, 1970). A hasonlóságon nem lepődtem meg, hiszen a két szerző dolgozhatott ugyanazokból a forrásmunkákból. Mindketten fölfedezhették ugyanazt a szellemes Szerb Antal-mondást: „Az íreknek mindmáig kevés a realitásérzékük, annál több a képzeletük.” S esetleg mindketten ugyanúgy fordították le A cirkuszi állatok szökése című vers egyik sorát: „Maga azálom bűvölt engem el.” Keményebb diónak tűnik a szerzők mondatainak összevetése. A tanulmányban: „Yeats darabjai többségükben mitikus vagy időtlen időkben játszódó verses drámák.” A cikkben: „Darabjainak nagy része az időtlen időkben, vagy a mitikus világban játszódó verses dráma.” A tanulmányban: „1923 decemberében William Butler Yeats költő, színházigazgató s a két éve megalakult Ír Szabadállam szenátora megkapja az irodalmi Nobel-díjat.” A cikkben: „Az 1923-as év végén William Butler Yeats költőt, drámaírót és színházigazgatót, az 1921-ben megalakult Ír Szabadállam szenátorát irodalmi Nobel- díjjal tüntették ki.” A tanulmányban: „A mű egy idő után nagyrészt elválik alkotója szándékától. Yeatsből nem a szimbólumrendszer és az álomdrámák öröklődnek — nem a »románc«, hanem a költői mesterség tisztelete, a versek belső, tiszta sugárzása.” A cikkben: „A mű egy idő után, önálló életet élve elválik alkotója szándékától. Yeatsből nem az álomdrámák és szimbólumrendszerek öröklődnek, hanem a költői mesterség tisztelete, a költemények belső, tiszta sugárzása.” Ezekből a gondolatokból most a mesterség tiszteletére hívom fel másodszor is a figyelmet. A tanulmány írója: Gergely Ágnes