Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-30 / 35. szám - Zay László: Egy könyvárus gazdagsága • könyvkritika • Stemmer Ödön: Egy antikvárius visszaemlékezései (Szépirodalmi, Magyar Századok) (11. oldal) - Marton Gábor: A borzalom a lélekből fakad • könyvkritika • Nat Roid (Tandori Dezső): Bízd a halálra (Magvető) (11. oldal) - Szőcs Géza: Feketetón, egyedül | Fedetlen fővel a csigalépcsőn | A hideglelés laktanyái • vers (11. oldal) - Biró Attila: rajza • kép (11. oldal)

I A borzalom a létekből fakad . Nat Roid (Tandori Dezső): Bízd a halálra (Magvető, 624 old.) A bűnügyi regény fegyverleté­tel. Az ember örök kapitulációja a kreativitás démoni oldala, az új természet kiszámíthatatlan kétszí­nűsége előtt. Egy régi híd kőkor­látja, egy hordó amontillado, egy meghatározott időpontban megszó­laló telefon, vagy egy régi fény­kép, amely egy különleges bokor mellett álló fiatal férfit ábrázol — mindezek a félelmessé avatott je­lenségek közösek abban, hogy va­­lamennyiüket a kezdeményező erő csődje nyilvánította az ember­­szabású „gonosz” létének nyom­jeleivé. E „nyomjelek” felfedezé­séhez nem avatott vagy beavatott szem, hanem romlatlan idealizmus szükséges. A klasszikus detektív­­regény sajátos feszültségéhez az idealizmus nevében az is hozzá­tartozik, hogy védekezik önmaga eszközei ellen, így születik, s ma­rad fönn az az örök konvenció, amelynek értelmében az emberi rossz céljai és eszközei mindig felismerhetők és körülhatárolha­tók. Mai szemmel nézve ez az elv változtatja romantikussá nemcsak az ősthrillereket, de még a bűn­ügyi regény haláláról meditáló Dürrenmatt történeteit is. .Itt szükségszerűen vége is sza­kad a hagyomány érdemi elem­zésének. A klasszikus krimi ugyan­is mindezek alapján közelebb áll a kontrollált skizofréniához, mint az irodalompoétikához, s ebben rejlik a hagyományos bűnügyi re­gény korlátozottságának minden lényeges oka. Az ősi törvény ér­vényes marad: őrülettel nem le­het őrületet ábrázolni. A valósá­gos rossz már túllépett a megfo­­galmazhatóság határain, s ezzel együtt az öntelt ellenállás hatá­rain is. Tandori — Nat Roid kri­­mimodellje azt a káoszt próbálja szavakba rögzíteni, amely ezt a pillanatot követi. Az általa felvázolt kép nyo­masztóan ismerős. Minden látszó­lagos meghatározottsága ellenére az események színtere valójában a hideg tudás birodalma. Valahol az elhallgatások mélyén lélegzik ez a cseppfolyós, hideg, bizonyta­lan és reménytelen világ, amely már nem a Hetedik Ajtó (bármi­lyen hetedik ajtó) titkának, és nem az Éj Királynőjének birodal­ma. Nem maradt semmi a fekete mágia romantikus kulisszáiból sem. Ez maga a jelzőit vesztett emberi sötétség. Ebben a közegben értelemszerű­en szűnik meg a Rejtély és a Módszer. Egy fiatal lány, Nancy, ül a tükörszobában, tükrök és fi­­lodendronok között, és logorrheás fecsegése az egymást tükröző tük­rökön át a Rejtély és a Módszer árnyalakját követve botladozik be a Semmi labirintusába. A tükörvilág közegében minden etikai vagy morális megfontolás nulla. Az ember diadalmasan túl­éli ezt a veszteséget, és ha erre a győztes túlélőre nézünk, akkor legelőbb veszteségei tűnnek föl ne­vetségesnek. A körülmények vál­tozása megöli a rossz mítoszát, és megszüli a rossz evidenciáit. A bűncselekmény megszűnik hétköz­napitól különböző tett lenni. Ezt a világot az olvasó még szükség­szerűen a maga világából, a mi­tikus korból szemléli, s ez az ak­váriumhatás teszi egyedivé a Tan­­dori-könyv különleges közlési rendszerét. Az információk már nem azért vannak, hogy bárki bármit közöljön velük, vagy pon­tosabban, bármiféle iránymutatást adjanak bárki számára. Az Adat, a romantikus krimi bálványa, a dolgok lenyomata lett, tény, amely egy másik ténnyel azonos —vagy­is nem jelent semmit. Így lesz a mítosz utáni világ egy és osztha­tatlan, a tökéletes egység, amely­hez képest már minden csak rész­leges és töredékes lehet. Az iszo­nyat tökéletessége­­ ez, az emberi teljesség nyomasztóan pontos meg­nevezése. E rendben az igazság­szolgáltatás már nem egyszerűen szükségtelen, hanem kifejezetten bűntett az emberi boldogság ellen. Az abszolút léthelyzet, a legalap­vetőbb tény, ha csak önmagát je­lenti, bármit jelenthet. A detektívregény halála tehát az igazi detektívregény, amely nem külsődleges létükben, hanem azok lényegében mutatja meg a klasz­­szikus krimieszközöket. A kellékek kibelezik önmagukat, s így, lelep­leződve meg is szűnnek puszta eszközök lenni. Ez az igazi lelep­lezés, az egyetlen valóban nagy mutatvány a bűnügyi irodalom történetében. A felismerés labirintusa a kö­vetkeztetés labirintusában folytató­dik, így ér véget, s így nem ér véget ez a kegyetlen, de nagysze­rű könyv. Átélése megéri az ener­giát és a fáradságot. Marton Gábor Egy könyvárus gazdagsága is Stemmer Ödön: Egy an­tikvárius visszaemlékezései (Szépirodalmi, Magyar Szá­zadok, 328 old.) Karriertörténetnek is beillenek e könyv. Tizennégy éves volt Stem­mer Ödön, befejezte a négy polgá­rit, amikor apja, tönkrement és nagybeteg szappangyártó kisiparos, megkérdezte tőle: nem akar-e könyvárus lenni? Ez éppen kilenc­ven esztendeje, 1895 nyarán tör­tént. Tanonc lett a Váczi körút egyik antikváriumában. (Ki tudja, mi a neve ma az egykori Váczi körút­nak?) Alig több mint egy évtized múltán, 1906-ban elhatározta, hogy önálló lesz — huszonöt évesen! —, harminc éves, amikor a Fürdő ut­cában (ez ma József Attila utca) üzletet nyitott. Katalógusokat ad ki, üzleti utakra indul, tekintélye növekszik idehaza és külföldön, húsz év után, 1931-ben új, jócskán nagyobb üzletbe költözik a Fürdő utca 14-ben (a ház a második vi­lágháborúban teljesen elpusztult, helyén ma kis park áll). A fölívelő karrier a negyvenes évek kezdetén előbb akadozott, aztán, a német megszállás után megtorpant. Mi­előtt lakat került volna a boltjára, Stemmer Ödönnek leltárt kellett hevenyésznie. Kilenc oldalt tett ki üzleti vagyona. „Ha reálisan utá­naszámolok, úgy gondolom, hogy az így kimutatott huszonnyolcezer mű csak a fele volt a készletem­nek” — írta néhány évvel később. A metszetleltárban „feltüntetett ötvenezer lap ... sokkal pontosab­ban megfelel készletem valóságos mennyiségének” — tette hozzá. Ez nem csekély fejlődés lehetett, majdnem négy évtized kemény, hozzáértő munkájának eredménye. Ezért mondom: karriertörténet is lehetne a könyve. Mégsem nevezem karriertörté­netnek. S nem csupán azért, mert stílusa is, gondolatmenete is egé­szen más, mint a karriertörténe­teké. Előszavában Benedek Marcell azt írja, hogy ez a könyv „a ma­gyar bibliofilia története. Nem ösz­­szefüggő történet, inkább afféle »­histoire anecdotique«, s éppen ezért tele pótolhatatlan kincsekkel, amelyeknek egyedüli lelőhelye Stemmer Ödön emlékezőtehetsége”. Ez az emlékezőképesség munkakö­ri minimum lehetett, hiszen az an­tikvárius bármilyen pontosan re­gisztrálta is boltjának kincseit és klienseit, megannyi elbeszéléséből kitűnik, mennyire a memória iga­zította el a legfontosabb dolgok­ban. Ráadásul nemcsak címeket, szerzőket, állandó vásárlókat kel­lett megjegyeznie az emlékezetből bármikor előhívhatóan, hanem rendkívül gazdag és sokrétű tudást is. Iskoláit tizennégy éves korában abbahagyta, de élete végéig többet tanult, mint közép- és főiskolákon tehette volna, s többet tudott akár­hány professzornál. Nyelveket tu­dott, jártas volt az irodalom- és a művészettörténetben, ráismert művekre (így fedezett föl egy Széchenyi-k könyvet, amely a szerző nevének közlése nélkül jelent meg!), ráismert hamisítványokra. Aztán elszegényedett. Még abban a kétes értékű kitüntetésben lehe­tett része, hogy már lezárt boltjá­ban, nála, a már megbélyegzett öl­­tözékű és életű antikváriusnál vá­sárolt maga Himmler (és kifizette a számlát), aztán, éppen amikor Ottó fiának svájci menlevelet akart szerezni, sokadmagával el­hurcolták, a nyilasok kezéből csak egy szerencsés véletlen szabadítot­ta ki (a Gönyűig vele együtt haj­szolt többiek nem tértek vissza). Gettóba zárták, boltját bomba pusztította el, rejtett kincseinek nagy része is elveszett, de nem ezért nevezte magát elszegényedett embernek. Akkor érezte meg, mennyire szegény, amikor Ottó fiá­nak halálhírét vette. Aztán hiába nyitott újra, baráti segítséggel ön­álló antikváriumot, az államosítás után hiába dolgozott évekig a Köz­ponti Antikváriumban, nyolcvana­dik éve küszöbén kérve csak nyugdíjaztatását, hiába várta, hogy könyve megjelenjék (ezt sem érte meg, 1961-ben meghalt), hiába dol­gozta ki az új világhoz illő biblio­filia és antikváriátus alapjait — ez a veszteség, egyik fiának elvesztése tette szegénnyé. Gazdagsága nem a vagyonában volt. Tehetős ember lehetett, bizo­nyára kitűnő kereskedő. A jó üz­lethez pénz kellett, sok pénz­ fo­lyóiratokat terjesztett és adott ki, világlapokban hirdetett, megbízás­ból vásárolt, vagy csak valami kü­lönleges érzékkel, de volt mit be­fektetnie. Pénz is kellett, persze, de sokkal inkább tudás, szakérte­lem, az, hogy egész lényét betöltse a könyv szeretete és alapos isme­rete. Közben megismerkedett ne­vezetes emberekkel, Jókaival, Mik­­száth­ tal, Gárdonyival, Teleki Pál­lal, s oly sok érdekes és értékes emberrel, hogy ha semmi másról nem írt volna, csak róluk, könyve akkor is érdekes volna. De írt a korról, amelyben éltek (habár sa­játos optikáján át láttatta korát), írt a mesterség (vagy művészet?) titkairól, akárha élvezetes tan­könyv is lehetne ez a kötete. Bár ő magát könyvárusnak, an­tikváriusnak nevezi, valójában po­lihisztor lehetett, s hogy autodi­dakta, ez csak erénye, mert tudta, honnét kell merítenie. Bizonysága maga a könyv is, amelyet 1949 előtt (ekkor már írt róla elisme­rően Benedek Marcell) kopogtatott le írógépén, de forrása alig volt más, mint az emlékezete. Mi min­denhez értett! Uramisten, hol ta­lálni ma ilyen könyvárusokat? Egy-kettő, ha akad. S hol ta­lálni olyan könyvesboltot, akár antikváriumot, ahová nemcsak ve­vők járnának be rendszeresen, ha­nem emberek, barátok, s nem is csak azért, hogy egyik vagy másik könyvet megvegyék, hanem hogy elbeszélgessenek arról a műről, más dolgokról, az életről, a kor­ról, az irodalomról és a művészet­ről. Hol találni ma antikváriust, aki beutazná a fél világot, hogy egy hungarikának nyomára leljen, vagy tudós professzornak előte­remtsen egy raritást? (Egyáltalán, hányan tanulhatták meg, hogy a raritás annyi, mint ritkaság?) Stemmer Ödön gazdagsága ő maga volt, emberi valója, nyitott­sága, kedvessége, kapcsolatteremtő képessége, érdeklődése, humanitá­sa. Ezért fogadta magába az embe­riség műveltségét, kultúratörténe­tét. Ha tankönyv a műve, ezt kelle­ne belőle megtanulnunk. A könyv szeretetét? Elfogult szeretetét? Igen. Türelmét, bizakodását, amint hitte, hogy megéri könyvének megjelenését, pedig halála után még csaknem negyedszázadba telt, mire műve most végre napvilágot látott... Tanuljuk meg szerénysé­gét és hazafiságát, hiszen nem a tudására, nem az eredményeire, nem a vagyonára volt ő büszke. Talán csak egyvalamire. Hogy boltjában Kossuth egykori asztala volt a pult. Zay László 1985. AUGUSZTUS 30. SZŐCS GÉZA: Feketetón, egyedül Feketetón a sáfár nézi, hogy áll a vásár. Látja a tépett kiskacsát. Zsákba kötötték, kötötték zsákba, anyjához küldik Lengyelországba. A tó, a zsák, a császár! a nő, a kém, a vásár! Szőcs Géza, látom, itt van s mellőle hol az asszony? Ez ő! ez ő! ez ő! a vissza-visszatérő Harckocsi G. Rezső. Akin jól áll a visszatérés sála, ki folyton-folyvást hallja, szólongatják Minnesotából, Minne­apolisból de őneki bár foncsoros emlékezetében­­ megnézi magát Jeruzsálem s fényeivel ott csattog fejében, mint az olló az esti Minneapolis: foga közül a föld beszél mely eltakar és ápol is. Fedetlen fővel a csigalépcsőn Mindaz, amit mondtál egykor. Vagy a ruha, amit hordtál. Csöngetések. Suttogások. Nem én voltam. Nem te voltál? Nem telefon. Csak egy oltár. Belső asztal, belső leltár. Zsellér­asztal az esőben. Fojtott beszéd. Csöngetések. Ég egy lámpa Saint-Simonnál. És egy zsoltár, Szenczi Molnár. A hideglelés laktanyái Föltuszkolnak a szabadság autóbuszára. Nem mondható, hogy egyedül utaznál. Lökdösnek. Ütlegelnek. Az ablakhoz tapadsz, lúdbőr sapkádban. Orrod az üveghez lapul, szád az üveghez lapul. Az el-elcsukló motor kihagyásos, ránga­tózó beszéde: állítmány, csupa véraláfutás és állítmány. Fuldokolsz. Rugdosnak. Kezedben agyonnyomott tücsök­holttest, azt szorongatod, lábadon nyershús­ zokni. Elma­radó szántóföldek, a jajgatás vagy a rozs vetésével. És az autóbusz lassít. Szorongatod a tücsköt. Ó jaj, már fel is tűntek. A laktanyák. A laktanyák.

Next