Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-30 / 35. szám - Zay László: Egy könyvárus gazdagsága • könyvkritika • Stemmer Ödön: Egy antikvárius visszaemlékezései (Szépirodalmi, Magyar Századok) (11. oldal) - Marton Gábor: A borzalom a lélekből fakad • könyvkritika • Nat Roid (Tandori Dezső): Bízd a halálra (Magvető) (11. oldal) - Szőcs Géza: Feketetón, egyedül | Fedetlen fővel a csigalépcsőn | A hideglelés laktanyái • vers (11. oldal) - Biró Attila: rajza • kép (11. oldal)
I A borzalom a létekből fakad . Nat Roid (Tandori Dezső): Bízd a halálra (Magvető, 624 old.) A bűnügyi regény fegyverletétel. Az ember örök kapitulációja a kreativitás démoni oldala, az új természet kiszámíthatatlan kétszínűsége előtt. Egy régi híd kőkorlátja, egy hordó amontillado, egy meghatározott időpontban megszólaló telefon, vagy egy régi fénykép, amely egy különleges bokor mellett álló fiatal férfit ábrázol — mindezek a félelmessé avatott jelenségek közösek abban, hogy valamennyiüket a kezdeményező erő csődje nyilvánította az emberszabású „gonosz” létének nyomjeleivé. E „nyomjelek” felfedezéséhez nem avatott vagy beavatott szem, hanem romlatlan idealizmus szükséges. A klasszikus detektívregény sajátos feszültségéhez az idealizmus nevében az is hozzátartozik, hogy védekezik önmaga eszközei ellen, így születik, s marad fönn az az örök konvenció, amelynek értelmében az emberi rossz céljai és eszközei mindig felismerhetők és körülhatárolhatók. Mai szemmel nézve ez az elv változtatja romantikussá nemcsak az ősthrillereket, de még a bűnügyi regény haláláról meditáló Dürrenmatt történeteit is. .Itt szükségszerűen vége is szakad a hagyomány érdemi elemzésének. A klasszikus krimi ugyanis mindezek alapján közelebb áll a kontrollált skizofréniához, mint az irodalompoétikához, s ebben rejlik a hagyományos bűnügyi regény korlátozottságának minden lényeges oka. Az ősi törvény érvényes marad: őrülettel nem lehet őrületet ábrázolni. A valóságos rossz már túllépett a megfogalmazhatóság határain, s ezzel együtt az öntelt ellenállás határain is. Tandori — Nat Roid krimimodellje azt a káoszt próbálja szavakba rögzíteni, amely ezt a pillanatot követi. Az általa felvázolt kép nyomasztóan ismerős. Minden látszólagos meghatározottsága ellenére az események színtere valójában a hideg tudás birodalma. Valahol az elhallgatások mélyén lélegzik ez a cseppfolyós, hideg, bizonytalan és reménytelen világ, amely már nem a Hetedik Ajtó (bármilyen hetedik ajtó) titkának, és nem az Éj Királynőjének birodalma. Nem maradt semmi a fekete mágia romantikus kulisszáiból sem. Ez maga a jelzőit vesztett emberi sötétség. Ebben a közegben értelemszerűen szűnik meg a Rejtély és a Módszer. Egy fiatal lány, Nancy, ül a tükörszobában, tükrök és filodendronok között, és logorrheás fecsegése az egymást tükröző tükrökön át a Rejtély és a Módszer árnyalakját követve botladozik be a Semmi labirintusába. A tükörvilág közegében minden etikai vagy morális megfontolás nulla. Az ember diadalmasan túléli ezt a veszteséget, és ha erre a győztes túlélőre nézünk, akkor legelőbb veszteségei tűnnek föl nevetségesnek. A körülmények változása megöli a rossz mítoszát, és megszüli a rossz evidenciáit. A bűncselekmény megszűnik hétköznapitól különböző tett lenni. Ezt a világot az olvasó még szükségszerűen a maga világából, a mitikus korból szemléli, s ez az akváriumhatás teszi egyedivé a Tandori-könyv különleges közlési rendszerét. Az információk már nem azért vannak, hogy bárki bármit közöljön velük, vagy pontosabban, bármiféle iránymutatást adjanak bárki számára. Az Adat, a romantikus krimi bálványa, a dolgok lenyomata lett, tény, amely egy másik ténnyel azonos —vagyis nem jelent semmit. Így lesz a mítosz utáni világ egy és oszthatatlan, a tökéletes egység, amelyhez képest már minden csak részleges és töredékes lehet. Az iszonyat tökéletessége ez, az emberi teljesség nyomasztóan pontos megnevezése. E rendben az igazságszolgáltatás már nem egyszerűen szükségtelen, hanem kifejezetten bűntett az emberi boldogság ellen. Az abszolút léthelyzet, a legalapvetőbb tény, ha csak önmagát jelenti, bármit jelenthet. A detektívregény halála tehát az igazi detektívregény, amely nem külsődleges létükben, hanem azok lényegében mutatja meg a klaszszikus krimieszközöket. A kellékek kibelezik önmagukat, s így, lelepleződve meg is szűnnek puszta eszközök lenni. Ez az igazi leleplezés, az egyetlen valóban nagy mutatvány a bűnügyi irodalom történetében. A felismerés labirintusa a következtetés labirintusában folytatódik, így ér véget, s így nem ér véget ez a kegyetlen, de nagyszerű könyv. Átélése megéri az energiát és a fáradságot. Marton Gábor Egy könyvárus gazdagsága is Stemmer Ödön: Egy antikvárius visszaemlékezései (Szépirodalmi, Magyar Századok, 328 old.) Karriertörténetnek is beillenek e könyv. Tizennégy éves volt Stemmer Ödön, befejezte a négy polgárit, amikor apja, tönkrement és nagybeteg szappangyártó kisiparos, megkérdezte tőle: nem akar-e könyvárus lenni? Ez éppen kilencven esztendeje, 1895 nyarán történt. Tanonc lett a Váczi körút egyik antikváriumában. (Ki tudja, mi a neve ma az egykori Váczi körútnak?) Alig több mint egy évtized múltán, 1906-ban elhatározta, hogy önálló lesz — huszonöt évesen! —, harminc éves, amikor a Fürdő utcában (ez ma József Attila utca) üzletet nyitott. Katalógusokat ad ki, üzleti utakra indul, tekintélye növekszik idehaza és külföldön, húsz év után, 1931-ben új, jócskán nagyobb üzletbe költözik a Fürdő utca 14-ben (a ház a második világháborúban teljesen elpusztult, helyén ma kis park áll). A fölívelő karrier a negyvenes évek kezdetén előbb akadozott, aztán, a német megszállás után megtorpant. Mielőtt lakat került volna a boltjára, Stemmer Ödönnek leltárt kellett hevenyésznie. Kilenc oldalt tett ki üzleti vagyona. „Ha reálisan utánaszámolok, úgy gondolom, hogy az így kimutatott huszonnyolcezer mű csak a fele volt a készletemnek” — írta néhány évvel később. A metszetleltárban „feltüntetett ötvenezer lap ... sokkal pontosabban megfelel készletem valóságos mennyiségének” — tette hozzá. Ez nem csekély fejlődés lehetett, majdnem négy évtized kemény, hozzáértő munkájának eredménye. Ezért mondom: karriertörténet is lehetne a könyve. Mégsem nevezem karriertörténetnek. S nem csupán azért, mert stílusa is, gondolatmenete is egészen más, mint a karriertörténeteké. Előszavában Benedek Marcell azt írja, hogy ez a könyv „a magyar bibliofilia története. Nem öszszefüggő történet, inkább afféle »histoire anecdotique«, s éppen ezért tele pótolhatatlan kincsekkel, amelyeknek egyedüli lelőhelye Stemmer Ödön emlékezőtehetsége”. Ez az emlékezőképesség munkaköri minimum lehetett, hiszen az antikvárius bármilyen pontosan regisztrálta is boltjának kincseit és klienseit, megannyi elbeszéléséből kitűnik, mennyire a memória igazította el a legfontosabb dolgokban. Ráadásul nemcsak címeket, szerzőket, állandó vásárlókat kellett megjegyeznie az emlékezetből bármikor előhívhatóan, hanem rendkívül gazdag és sokrétű tudást is. Iskoláit tizennégy éves korában abbahagyta, de élete végéig többet tanult, mint közép- és főiskolákon tehette volna, s többet tudott akárhány professzornál. Nyelveket tudott, jártas volt az irodalom- és a művészettörténetben, ráismert művekre (így fedezett föl egy Széchenyi-k könyvet, amely a szerző nevének közlése nélkül jelent meg!), ráismert hamisítványokra. Aztán elszegényedett. Még abban a kétes értékű kitüntetésben lehetett része, hogy már lezárt boltjában, nála, a már megbélyegzett öltözékű és életű antikváriusnál vásárolt maga Himmler (és kifizette a számlát), aztán, éppen amikor Ottó fiának svájci menlevelet akart szerezni, sokadmagával elhurcolták, a nyilasok kezéből csak egy szerencsés véletlen szabadította ki (a Gönyűig vele együtt hajszolt többiek nem tértek vissza). Gettóba zárták, boltját bomba pusztította el, rejtett kincseinek nagy része is elveszett, de nem ezért nevezte magát elszegényedett embernek. Akkor érezte meg, mennyire szegény, amikor Ottó fiának halálhírét vette. Aztán hiába nyitott újra, baráti segítséggel önálló antikváriumot, az államosítás után hiába dolgozott évekig a Központi Antikváriumban, nyolcvanadik éve küszöbén kérve csak nyugdíjaztatását, hiába várta, hogy könyve megjelenjék (ezt sem érte meg, 1961-ben meghalt), hiába dolgozta ki az új világhoz illő bibliofilia és antikváriátus alapjait — ez a veszteség, egyik fiának elvesztése tette szegénnyé. Gazdagsága nem a vagyonában volt. Tehetős ember lehetett, bizonyára kitűnő kereskedő. A jó üzlethez pénz kellett, sok pénz folyóiratokat terjesztett és adott ki, világlapokban hirdetett, megbízásból vásárolt, vagy csak valami különleges érzékkel, de volt mit befektetnie. Pénz is kellett, persze, de sokkal inkább tudás, szakértelem, az, hogy egész lényét betöltse a könyv szeretete és alapos ismerete. Közben megismerkedett nevezetes emberekkel, Jókaival, Mikszáth tal, Gárdonyival, Teleki Pállal, s oly sok érdekes és értékes emberrel, hogy ha semmi másról nem írt volna, csak róluk, könyve akkor is érdekes volna. De írt a korról, amelyben éltek (habár sajátos optikáján át láttatta korát), írt a mesterség (vagy művészet?) titkairól, akárha élvezetes tankönyv is lehetne ez a kötete. Bár ő magát könyvárusnak, antikváriusnak nevezi, valójában polihisztor lehetett, s hogy autodidakta, ez csak erénye, mert tudta, honnét kell merítenie. Bizonysága maga a könyv is, amelyet 1949 előtt (ekkor már írt róla elismerően Benedek Marcell) kopogtatott le írógépén, de forrása alig volt más, mint az emlékezete. Mi mindenhez értett! Uramisten, hol találni ma ilyen könyvárusokat? Egy-kettő, ha akad. S hol találni olyan könyvesboltot, akár antikváriumot, ahová nemcsak vevők járnának be rendszeresen, hanem emberek, barátok, s nem is csak azért, hogy egyik vagy másik könyvet megvegyék, hanem hogy elbeszélgessenek arról a műről, más dolgokról, az életről, a korról, az irodalomról és a művészetről. Hol találni ma antikváriust, aki beutazná a fél világot, hogy egy hungarikának nyomára leljen, vagy tudós professzornak előteremtsen egy raritást? (Egyáltalán, hányan tanulhatták meg, hogy a raritás annyi, mint ritkaság?) Stemmer Ödön gazdagsága ő maga volt, emberi valója, nyitottsága, kedvessége, kapcsolatteremtő képessége, érdeklődése, humanitása. Ezért fogadta magába az emberiség műveltségét, kultúratörténetét. Ha tankönyv a műve, ezt kellene belőle megtanulnunk. A könyv szeretetét? Elfogult szeretetét? Igen. Türelmét, bizakodását, amint hitte, hogy megéri könyvének megjelenését, pedig halála után még csaknem negyedszázadba telt, mire műve most végre napvilágot látott... Tanuljuk meg szerénységét és hazafiságát, hiszen nem a tudására, nem az eredményeire, nem a vagyonára volt ő büszke. Talán csak egyvalamire. Hogy boltjában Kossuth egykori asztala volt a pult. Zay László 1985. AUGUSZTUS 30. SZŐCS GÉZA: Feketetón, egyedül Feketetón a sáfár nézi, hogy áll a vásár. Látja a tépett kiskacsát. Zsákba kötötték, kötötték zsákba, anyjához küldik Lengyelországba. A tó, a zsák, a császár! a nő, a kém, a vásár! Szőcs Géza, látom, itt van s mellőle hol az asszony? Ez ő! ez ő! ez ő! a vissza-visszatérő Harckocsi G. Rezső. Akin jól áll a visszatérés sála, ki folyton-folyvást hallja, szólongatják Minnesotából, Minneapolisból de őneki bár foncsoros emlékezetében megnézi magát Jeruzsálem s fényeivel ott csattog fejében, mint az olló az esti Minneapolis: foga közül a föld beszél mely eltakar és ápol is. Fedetlen fővel a csigalépcsőn Mindaz, amit mondtál egykor. Vagy a ruha, amit hordtál. Csöngetések. Suttogások. Nem én voltam. Nem te voltál? Nem telefon. Csak egy oltár. Belső asztal, belső leltár. Zsellérasztal az esőben. Fojtott beszéd. Csöngetések. Ég egy lámpa Saint-Simonnál. És egy zsoltár, Szenczi Molnár. A hideglelés laktanyái Föltuszkolnak a szabadság autóbuszára. Nem mondható, hogy egyedül utaznál. Lökdösnek. Ütlegelnek. Az ablakhoz tapadsz, lúdbőr sapkádban. Orrod az üveghez lapul, szád az üveghez lapul. Az el-elcsukló motor kihagyásos, rángatózó beszéde: állítmány, csupa véraláfutás és állítmány. Fuldokolsz. Rugdosnak. Kezedben agyonnyomott tücsökholttest, azt szorongatod, lábadon nyershús zokni. Elmaradó szántóföldek, a jajgatás vagy a rozs vetésével. És az autóbusz lassít. Szorongatod a tücsköt. Ó jaj, már fel is tűntek. A laktanyák. A laktanyák.