Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-25 / 43. szám - Szabó B. István: A budapesti nemzetközi filmnapok elé • A budapesti Kossuth Filmszínházban 1985. október 21-től november 19-ig tartó nemzetközi filmnapok bevezetője. (13. oldal) - Koltai Tamás: Mű • színikritika • Sárospataky István: Drágamama, rendező Garas Dezső, szolnoki Szigligeti Színház (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Szereptragédiák • színikritika • Per Olov Enquist: Ének Phaedráért, rendező Csiszár Imre, miskolci Nemzeti Színház (13. oldal) - Szentes Ilona: rajza • kép (13. oldal)

Színház1 ...................... ......... •­­KOLTAI TAMÁS:­ „Mi vadítja meg az embert?” —• kérdezi földúltan Sárospataky István Drágamama című három­­felvonásosának egyik szereplője. Mindjárt felel is rá: „Ha nem tudja követni a dolgok menetét.” Valahogy így érzi magát a néző a szolnoki Szigligeti Színház elő­adásán. Ahhoz már hozzászokott, hogy ha egy darabban nem talál se cselekményt, se jellemet, se szituációt, akkor „magas művé­szetre” gyanakodjék, mert bár a drárpa iroda­lomban egyetlen valódi mű sem született ezek valame­lyike nélkül, néhány eredetinek ne­vezett hazai bemutató az ellenke­zőjét igyekszik bizonyítani, és a néző olykor hajlamos elhinni, hogy ha valamit lát, akkor az a valami létezik is. De a létezőnek látszó színház legképtelenebbjében is kell lennie valamiféle logikának. Nem szükséges, hogy hétköznapi logi­kája legyen. Az abszurditásnak is van logikája. Az irracionális nem azonos az értelmetlennel. És még működőképes képtelenség sincs ve­zérlő elv nélkül. A Drágamamában semmi sem stimmel. Ebből a szempontból a darab és az előadás tökéletesen összeforrt esztétikai műegészt al­kot. Egy zsúfoltan berendezett pol­gári otthonban egymást marja anyós és meny: a virgoncán szök­décselő Koós Olga és a kecsesen filigrán Győry Franciska. Mara­kodásuk „tárgya” Misi — a fiú, il­letve férj —, akit az anya szerint laposra taposott egy tank, a fele­ség viszont úgy véli, hogy él, és Amerikában van. Mindez negyven évvel ezelőtt történt (volna). Tes­sék számolni. Később Kátay End­re személyében megjelenik a Misi (vagy az ál-Misi?), és ettől kezd­ve arról folyik a grand guignol, hogy mármost ő a valódi-e, vagy az ál, van-e pénze, vagy nincs, és menjen-e vagy maradjon. Győ- A budapesti nemzetközi filmnapok elé Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Kul­turális Fórumához kapcsolódó művészeti események sorában nemzetközi filmnapokat rendez­ni — a lehető legkézenfekvőbb, legtermészetesebb dolog. Köztu­dott: a művészeti ágak közül éppen a film — Balázs Béla szavával: „a XX. század nép­művészete” — rendelkezik egye­dül a nemzetközi egyetemesség elvi lehetőségével. Azaz elvileg: ugyanaz a műalkotás találkoz­hat közönségével egy időben a világ minden táján — a repro­dukció kényszerű értékvesztése nélkül, a műfordítás szükség­képpeni „újraolvasata” nélkül, az interpretáció jelentésmódo­sulása nélkül —, s anélkül, hogy színészek, művészek, techniku­sok csapatát és felszerelések, hangszerek, díszletek, jelmezek sokaságát kellene — igen költ­ségesen és körülményesen — or­szágokon át utaztatni. Az erede­ti, torzítatlan filmélményhez nem kell más, mint a doboz­ban könnyen szállított, világ­szerte szabványosított filmsza­­l­agot ugyancsak szabványosí­tott vetítőgépbe fűzni és leve­títeni. Ez valóban nagyon egy­szerű — de itt jön a kérdés ne­heze: az, hogy mi van a film­­szalagon?! A film - és filmjellegű élmé­nyek közvetítésében rohamosan fejlődő audio-vizuális technika: a digitális tévé, a kábeltévé, a műholdas műsorszórás, a video­szalag és -lemez — ma már­­és holnap méginkább képes min­dent kifejezni, igaznak elhitetni és határtalanul széles körben terjeszteni, ami az embertől ki­telik. Ami az embertől kitelik nagyságban, értékalkotásban, igazmondásban, progresszivitás­ban, szépségben, jóságban, a je­lenért és a jövőért való felelős­ségben. S képes kifejezni és ha­tártalanul elterjeszteni azt is, ami az embertől kitelik aljas­ságban, önzésben, értéktelenség­ben, hazugságban, agresszivitás­ban, ízléstelenségben, gonosz­ságban, felelőtlenségben. Az a so­k ezer kilométernyi filmszalag, amit a világon na­ponta levetítenek és sugároznak — reális tényező lehet a népek, országok közötti jobb megisme­résben és ezáltal a jobb megér­tésben, a feszültségek, gyanak­vások csökkentésében, komolyan hozzájárulhat egy magasabb mi­nőségű emberi élet és mentali­tás létrejöttéhez. De a filmsza­­lag-kilométerek sokasága hatal­mas veszélyeket is hordozhat: a társadalmi és gondolkodási ma­nipuláció, a gyűlöletkeltés, az agresszivitás, a sekélyesség, az ízléstelenség eluralkodásának ve­szélyeit. Nem mindegy, egyál­talán nem mindegy, hogy na­ponta ma tízmillióknak, holnap százmillióknak milyen filmszala­gokat közvetítünk. Mióta mozgókép egyáltalán lé­tezik, azt nyilvánosság előtt a világ bármely országában csak cenzúraengedéllyel lehet vetíte­ni. Felfogásunk szerint vannak szükséges és jó cenzúrák , amelyek az értéket védik azzal, hogy meggátolják a torz, ember­telen tartalmaik, vagy az ízlés­telenség, a szemét, a pornográ­fia, az önmagáért való brutali­tás beáramlását az ifjúság, s egyáltalán a közönség köreibe. Mi is, itt Magyarországon igyek­szünk ehhez tartani magunkat. S voltak és vannak szükségtelen rossz cenzúrák, amelyek az ér­tékek terjesztését akadályozzák. Tudjuk például, hogy háborúk idején több hadviselő országban betiltották az ellenséges orszá­gokból származó filmeket, mert a fümekben megjelenített em­beri tartalmak megismerésétől csak egy lépés a megértés, s on­nan csak egy lépés a szimpátia, a megszeretés — ami nyilván­valóan zavarta volna a háborús uszítást és propagandát. Ez rossz cenzúra. S vannak békében is, ma is különböző rossz cenzú­rák. A legkíméletlenebb s leg­kiterjedtebb cenzúra manapság a film területén — úgy látjuk, úgy tapasztaljuk — a piac, a profit cenzúrája. Tapasztalataink a magyar fil­mek külföldi terjesztésében egy­bevágnak — társadalmi beren­dezkedéstől függetlenül — a ki­sebb filmgyártó országok kese­rű tapasztalataival, akik nem tudnak vagy nem kívánnak szu­perprodukciókban gondolkodni, nem tudnak vagy nem kíván­nak reklámkampányokra millió­kat áldozni, azokon a területe­ken, ahol eluralkodott a piac és a profit cenzúrája — ember­­léptékű, köznapi, de igaz film­jeikhez egyre ritkábban, egyre nehezebben találhatnak közvetí­tő csatornát, akár televíziót, akár mozit. A kulturális fórum fő témájához — az alkotás, a terjesztés és a kulturális együtt­működés felételeinek javításá­hoz — nagyon is illik, s például a kevéssé elterjedt nyelvek iro­dalmainak felkarolását célzó ja­vaslatokra jól rímelne a film te­rületén olyan megoldások kere­sése, amelyek valamiképp támo­gatnák azokat a forgalmazókat, akik szívesen vállalnák kisebb filmgyártók filmértékeinek be­mutatását — ha a piaci helyzet ezt megengedné. A cenzúrafolyamat, természe­tesen, nemcsak az említett pon­tokon — a filmek bemutatásá­nál — működik, ott inkább csak végződik. A kezdet, a leglénye­gesebb cenzúra: az alkotók fe­lelősségében és a filmalkotások körül bábáskodók felelősségében található. Talán a bemutatás, a forgalmazás esélyeinél is lénye­gesebb: milyen gondolatok, mi­lyen tartalmak kifejezésére van esély, s mekkora esély (ami a filmgyártásban pénzt is jelent), mert csak ami nem készülhet, az bemutathatatlan biztosan. E tekintetben a magyar film — legalább negyedszázada — tiszteletet és megbecsülést szer­zett magának a világ minden táján. Ezt a tiszteletet és meg­becsülést viszonozza a magyar­­országi filmforgalmazás azzal, hogy nyitott a filmművészeti ér­tékekre — beleértve természete­sen az ízléses, színvonalas szó­rakoztatást is — a világ min­den tája és országa felé. A ma­gyar mozik­ műsorán -ta;«nemcsak­--■ a fővárosban, hanem a legkisebb falvakban is­ a saját nemzeti filmtermésnél mintegy tízszer több külföldi film látható — a televízióban ez az arány még nagyobb. Ezt a változatos és nyi­tott műsort mi igyekszünk ará­nyosan — értékarányosan és nem profitarányosan — össze­állítani. Ilyen értelemben jólesően ál­lapíthatjuk meg, hogy a nemzet­közi filmnapok rendezvénye — bár a maga nemében, tudomá­sunk szerint, egyedülálló — a magyar közönség számára nem jelent valamiféle rossz értelmű „szuperszenzációt”. Nagyon örü­lünk annak, hogy a helsinki ok­mányt aláíró országok csaknem mindegyike készséggel csatlako­zott felhívásunkhoz, hogy orszá­gonként egy-egy napon, három­három filmmel reprezentálja filmművészetét. S ezzel együtt örülünk annak, hogy közönsé­günk többnyire ismerős filmes világokkal és alkotókkal fog itt találkozni: ez a bemutatósorozat lényeges arányaiban, műfajai­ban, színképében nem nagyon különbözik a magyar mozimű­sortól. Ez a rendezvény nem filmvá­sár és nem filmfesztivál. Nem volt előzetesen válogató s nin­csen utólagos minősítő zsűrije; nem versenyeztetni, hanem meg­ismertetni kívánjuk a részvevő országok filmművészetét. Tud­juk persze, hogy három-három film nem adhat teljes képet bár­mely ország filmművészetéről, hanem éppen csak ízelítőt, be­pillantást. De úgy gondoljuk, ha az ilyen jellegű, a jobb megis­merést, s azon­ át a jobb meg­értést szolgáló találkozások szaporodnak, esetleg folyama­tossá válnak — s magunk ré­széről készek vagyunk hasonló filmrendezvényeknek máskor is, akár évente helyet adni —, ak­kor a magunk szerény eszközei­vel nem jelentéktelen mérték­ben segíthetjük elő az európai és tágasabb nemzetközi kultu­rális ezrn­ttműködést, s ezzel a legfontosabb ügyet szolgálhat­juk: a békét. Szabó B. István A budapesti Kossuth Filmszínház­­ban 1985. október 21-től november 19- ig tartó nemzetközi filmnapok beve­zetője. 1985. OKTÓBER 25. SZEKRÉNYESY JÚLIA: Per Olov Enquist svéd drámaíró legjobb úton halad, affelé, hogy színpadi karriert fusson el Ma­gyarországon. A tribádok éjszaká­ja című művét több színházunk is játszotta, korántsem visszhangta­­lanul. Enquist szexuális szókimon­dása merésznek mondható — leg­alábbis a mi viszonyainkhoz mér­ten —, ezért borzongatóak szín­művei, a szerző a lélekbúvárlat tájain sem járatlan, darabjai et­től érdekesek, olykor megrendí­­tőek. Enquist megbízható szexuál­­pszichológus, drámaíróként pedig jó szakember. Ének Phaedráért című darabját magyarországi ősbe­mutatónként vitte színre a miskol­ci Nemzeti Színház, intim kama­raelőadásként a Játékszínnek ne­vezett aprócska teremben. (A for­dítás Viola József munkája.) A darab címe korábbi művek — Euripidész, Racine — parafrá­zisára utal. Az alaptörténet való­színűleg még e feldolgozásoknál is idősebb. A séma oly ősi, hogy előbb-utóbb általános példázattá válhat, tehát mindenkit igazolhat. Phaedra kártékony asszonyisága el­rettentően ihlető, nélküle nem szü­lethet meg az erkölcsnemesítő, megnyugtató befejezés. Phaedra megmagyarázhatatlan szenvedélye több ezer éve akadályozza az em­beriség fejlődését, sötét irraciona­lizmusa leküzdhetetlen akadékos­kodás a szabályszerű rendszerek megvalósításának útjában. A fo­galmazás lehet nehézkes, de a lé­nyeg változatlan: Phaedra, Hippo­­lytos, Theseus drámája a mai na­pig megoldatlan. Legyünk akár az ókori Görögországban, akár a klasszikus Franciaországban, akár a modern Svédországban, ezt az asszonyt soha sem tudjuk meg­fejteni, megszelídíteni, civilizálni. Phaedra destruktív, Racine így lát­ta. Érdekes most már az, hogy ma miként és hogyan rombol ősi ellenségünk, az ösztöneire hallga­tó nő. Enquist egyik érdeme: ügye­sen hidalja át a múlt és jelen sza­kadékot. Amint munkanaplójában írja, nem a múltat kell áthelyez­nünk a jelenbe, hanem nekünk kell felkeresnünk a múltat, a mi­tológiát. A drámaíró a legegysze­rűbb igazságot fedezte fel: nem a magasztos régi történetet sekélye­­síti, hanem inkább mai hétközna­pokat emeli mitológiai, tragikai magaslatokba. Nincs annál réme­sebb, mint amikor a modern dra­maturgiák például arra kényszerí­­ tzereptragédiák tik Agamemnont, hogy válóperes bíróságokra járjon vagy példának­, okáért Phaedrát k­icsogatni küldi film azért, hogy e tevékenység köze­pett ismerje fel sorstra­gédiáját. En­quist ennek ellenkezőjét csinálja. Az ókori hősök nála ókori módon viselkednek, soha nem beszélnek ki szerepükből — éppen ezáltal válnak korszerűvé, izgalmassá. A történet — mint említettük — ős­régi. Egy házasságban élő érett asszony megkíván egy ifjút, aki — talán azért, hogy bezáruljak a tragikus kör — férjének első házasságából származó fia. Az egyszeri megkívánás így iszonya­tos családi szövevények csapdájá­ba hullik. Azonnal többértelművé válik. Megoldhatatlan lesz. Már régen nincs szó szerelemről, eroti­káról. Phaedra őrült szenvedélye mindannyiunk egyetemes rabszol­gaságára hívja fel a figyelmet. A darab hat szereplője voltaképp va­riációkat ad a férfi és a nő mai választási lehetőségeire. Minden férfiúi, illetve női szerepet elját­szat a szerző, és megmutatja mindegyik szerepfelfogás kudar­cát. Afféle becsületes végső elszá­molást készít az emberi viszonyok­ról — költőien fogalmazva, ahogy Enquist mondja: a napfogyatko-­­­zás pillanatát idézi fel, azt a pil­lanatot, amikor minden sötét, és amikor mindenki a megújulásra vár. A miskolci bemutató a kímélet­len szembenézés állapotát ragadja meg. Ezt sugallja Vayer Tamás díszlete, mely egyszerre kegyetle­nül zárt tér, de a végtelent is ké­pes sejtetni. E hangulatot szolgál­ják Szakács Györgyi szélsőséges színvilágú jelmezei, és főképpen Csiszár Imre majdhogynem szenv­telent akkurátus rendezése. Az előadás sokkal inkább hasonlít a lelkiismeret-vizsgálatra, mint szín­padi játékra. A színház összetett műfaj: nehéz megállapítani, kite­het arról, hogy előbb-utóbb úgy érezzük: nem nézők vagyunk, ha­nem résztvevők. A főszerepet Tí­már Éva alakítja. Első örömünk: végre egy abszolút női főszerep. Végre alkalom nyílik arra, hogy egy olyan remek színésznő, mint Tímár Éva a lelki rezdülések egész skáláját érzékeltetheti. Hamis hangjai nincsenek, sohasem ordít, nem ágál, nem magyarázkodik, csak játszik. E dicséret normális körülmények között sértés is le­hetne, de nem az, mert az efféle természetes színésznői magatartás­tól igencsak elszoktunk az utóbbi években. A Phaedra-alakítás meg­felelő kiegészítői Lontay Margit Oinoneként, illetve Fráter Kata, mint Aricia. A hősnő ellenfelei figyelemre méltó férfitípusok. Szir­tes Gábor néhány érdekes vonást villantott fel a hajlékony értelmi­ségi, Theramenes figurájából. Blas­­kó Péter szívbemarkolóan undorí­tó Theseus, félelmetes nyárspol­gárt formál meg, oly elvakult fér­fiút, aki még a kudarc fogalmát sem képes felismerni. Blaskó hely­zetképe hibátlan. Theseusa tökéle­tesen kiismerhető, poláris ellenté­te, Hippolytos viszont mindvégig rejtelmes marad. Mihályi Győző birkózik e sajátos ifjú figurájával. Hippolytos jellemzője csupa nega­tívum: előkelő idegenként jár-kel a szenvedély­teli drámában. Ártat­lanul lemészárolt vétlen ifjú, affé­le áldozati bárány vagy alattomos, makacs lázadó? A rendező és a színész szerepfelfogása nyitva hagyja e kérdést: a további töp­rengést a nézőre bízza. Rajtunk múlik, elfogadjuk-e Hippolytos ki­hívását. ry Franciska a keblére öleli, Koós Olga zsarolni próbálja Kátayt. Né­mi élénkséget hoz az események alakulásába egy bőröndben talált láb, amelyről azonban még a kri­mifordulat kifejlődése előtt kide­rül, hogy mit, és csak azért van rá szükség, mert itthon sokkal ol­csóbb végtagot amputáltatni, mint Amerikában. Maga a műláb azon­ban, úgy látszik, odaát olcsóbb, különben nem volna érdemes át­hozni. És akkor mivel verné agyon a filigrán Győry Franciska a nála kétszerre megtermettebb Kátay Endrét? Így viszont, szerencsére, működik a deus ex műláb, és az előadást be lehet fejezni. Nem ültem annyira közel a szín­padhoz, hogy láthattam volna, van-e a műlábon mű­tyúkszem. A műtyúkszem tudvalévően olyan, mint a valódi, azzal a különb­séggel, hogy nem fáj. Általában azért növesztik, mert úgy lehet csi­nálni, mintha valódi volna, és fáj­na. Sárospataky már harmadjára próbál e szerint a működési elv szerint darabot írni. A Szemfény­vesztők és a Teakúra után a Drá­gamama sem invencióból, monda­nivalóból, vagy színpadi formát követő drámai anyagból született, hanem dramaturgiai mintákból, jótanulóságból, agyketyegtetésből. Két lábon járó tézisek dialogizál­­nak steril helyzetekben. Közhelyek keresnek maguknak megvalósulási formát. Kilencszázkilencvenkilenc dráma elolvasása után íródik egy ezredik; fölépül egy hihetetlen és hiteltelen történet, csak azért, hogy bebizonyíttassék az íróasztalnál ki­­ötlött morális koncepció: mi, em­berek, becsapjuk önmagunkat és egymást. Mi ez, ha nem műtyúk­szem? Legutóbb bemutatott három da­rabjának tanúsága szerint Sáros­pataky kegyetlen játszmák soroza­tának látja az életet. Ajánlok én is egy játékot. Hagyjuk el a fölös­leges mondatokat a Drága mamá­ból. Azokat, amelyek nem nyújta­nak új információt, nem mélyítik el a figurák jellemét, nem viszik előre a belső cselek­ményt, nem építik tovább az alaphelyzetet, vagy egy­szerűen nem kötődnek szervesen az előző mondathoz. A kísérlet ar­ra szolgál, hogy megfigyeljük: mű­ködik-e bármilyen kohéziós erő a szövegben? Nagy kérdés, marad-e még darab a kísérlet elvégzése után... Sárospataky évekkel ezelőtt úgy indult — görcsösen, de ígérete­sen —, mint akiben eredeti színhá­zi látásmód érlelődik. Premierjeit most már csak a suta szakmai szóhasználat jelöli a színlapon ere­deti bemutatónak, ő maga kezdő rutinjaként egyre simulékonyabban alkalmazkodik a könnyű bemutat­hatóság konvenciójához. Talán úgy tartja — mint a Drágamama egyik szereplője —, hogy a tehetség azt jelenti: élni a lehetőségekkel. Opu­­szait végeredményben istápoló dramaturgok láttamozzák, jó ren­dezők állítják színpadra, neves színészek játsszák el. Garas Dezső most is úgy tesz, mintha lett vol­na mit megrendeznie a Drágama­mán: a színpad fölényes profiz­mussal kelti az előadás illúzióját Koós Olga és Kátay Endre mes­terfogásaik bővített eszköztárával játszanak, Győry Franciska pedig annyi strapás lelkesedést visz sze­repébe, hogy rajta látszik, hisz ab­ban, amit csinál. Végül is mind­annyian a magyar dráma ügyét szolgálják. Attól tartok, hogy ha ebben a jelzős szerkezetben — mint megfigyelhető — egyre fon­tosabbá válik a jelző, és egyre másodlagosabbá a jelzett szó, ak­kor hovatovább minden megtör­ténhet. Még az is, hogy újabb be­mutatók következnek. ■ ■■■■ 1

Next