Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-20 / 51-52. szám - Károlyi Amy: Blake a Frankel Leo utcában | Huszárik ugyanott (24. oldal) - Péreli Zsuzsa: Szent • kép (24. oldal) - Gyárfás Miklós: Az istenhozzád pillanatai (24. oldal)
KÁROLYI AMY: Blake a Frankel Leo utcában BLAKE látomásait látom. Leözönlenek a Ferenchegyről a Frankel Leo utca fölé, mint mikor szakad a part, göröngyök és gyökerek lógnak belőle, felhősáv alakú úszó sziget. De színe nem Blake-i aquarell, hanem tüzes zománc, most fürdött meg valami déli tóban. De az is lehet, San Franciscóban. S ez úszó sziget csupa férfitestből, egymásra rétegezve, egymásra préselve, mint a konzervhalak. Olyan fényesek is, mint Capriban az olaj, élő, folyékony zománc. Csak a testek holtak, mozdulatlanok, a Blake-i formák, izmok, duzzadok lábukból nőnek hosszú gyökerek, nem egyformák, egyenetlenek, ahogy a tépett függöny rojtja lóg. Közeledik és elsodor e feje tetejére állított sziget. (ÉLET ÉS) Huszárik ugyanott Az anyag ugyanaz az égetett zománc. A felfokozott valóság, a láz. Az Aga Sophia kerek terében vagy Bunuelnél, ha ilyet találsz. De nekem mégis a legkedvesebben Huszárik, ezeket a színeket ő találta ki, a fények árnyékát, az árnyék fényeit. Álom és ébrenlét határán álmodom Huszárik Zolit. Égő gyertyák közt mandulahéjban elég, föléje hajló gyerekarc. S ápolt infánsnő, bele ne kóstolj, belehalsz, összezsugorodsz, mint gyertyakanóc. A scéna változik, a helyszín ugyanaz. Márvány, üveg, ezüst tükrözésben zsíros sütemények: el ne fogadd, mert belehalsz. Itt minden mérgezett. Az olaj, a gyertya, a sütemény, az infánsnőtől kölcsönzött szemek. Ki ide tévedsz, jól vigyázz. Álom és ébrenlét közt ébredezz! t. Mit gondolhatott azon, a júliusi reggelen, midőn karján csecsemőjével akapuban állt és elporzott a szekér Petőfivel? Isitt ,még Berni csoda,tevésében az ifjú hitves, mint ahogy Máriahitt a betlehemi csillagban? Vagy már fészket rakott szívében a menekülők kétségbeesése? Hallotta-e a halál jóslatát? Megérezte-e, hogy nem látja többé? Nem. Az élet nem sűríti ilyen egyértelművé az ember félelmét. Különösen nem ,areményre alkotott asszonyi szívben. Valamit sejthetett talán abból a törvényből, hogy lángelméhez nem szabad feleségül menni. Avilág ,nem tűri. A nemzet kivételes nagyjait esetében a .nemzet. A lángelme feleségéneknevét előbb-utóbb kikezdi a társadalom. A társadalom szenvedélyesen pletykál. A nemzet is: Ha a feleség előbb thal el, szenvedést zúdít a lángelmére, ha túléli, nemmarad méltó emlékéhez, ,s hta .méltó marad, csak képmutatásból tesszi. Július 30-án„ a Júliának menedéket adó tordát pap házába érkezett megPetőfi utolsó levele. „Marosvásárhely, júl. 29. 1849. Kedves,édes Juliskáim, e pillanatban értem ide vissza hat nap pztek adatlanutazása után.Fáradt vagyok, kezem úgy reszket, alig bírom a tollát. ..” Az .Ő keze is reszketett, pimlikor a levelet olvasta. Így nem szokott írni Sándor. Mi történtvele? ,Mi ez a furcsa háború? Ki az a sok 'menekülő Torda utcáin? Honnan és hová rohannak? Mit tudott az ábrándos erdődi úrilány, aki naplója első oldalán azt írta,hogy a víáló sziinte idegen előtte? Mit szallott ki férje szavaiból? ,Azt, hogy él. — Él az én Sándorom! 2. Csaknem óránként futott a ház elé, s a kis Zoltánt keblére szorítva, szorítgattta, a menekülőket, hová és miért sietnek Nyugat felé. Sírás ,vagy káromkodásvolt a felelet. Senki nem értette, mi történik. Ahálómra öldösött katonák előtt éppen úgy titok volt a történelem, mint a miniszterek előtt. Kossuthnak is ,csak frázisai maradtak, tettekkel nem tudott hozzászólni, menekült. A nép nem ismerte a történelmet, pedig az ő vérével írták. Júlia lelkét elöntötte a félelem. Ez a háborgó érzés alig különbözött a szerelemtől, így rögződtek belé azok a pillanatok, melyek alatt a kapu előtt állva,isten hozzádot lintett a távolodó szekér mögött szürke függönyként összezáródó porfelhő után. ......ha valahogy szenét ejtheted, írj, kb .csak egy szócskát is, édes angyalom..Ez a könyörgő hang azé a fiatalemberé lenne, akii széptevés közben is szikrát hányt a büszkeségtől? „.. ..Illa lehet... ha Valahogy szerét ejtheted ...” — Nem szabad komolyan venni — suttogta a karjában tartott kicsit Zoltánnak —, apád poéta. Nem fél ő haláltól, csak játszik, incselkedik vele. Huszonegy éves korában párnák között láttamagát elszenderedni, később ugyanez a gondolat felháborította. Apád ,javíthatatlén, kiest fiam. 3. Jöttek a hírek, hogy él, jöttek, hogy halott. A szerelemvágy sejtette meg vele a halált. „Hogyan tudnék éléni szerelemnélkül? Olyan szerelem nélkül,mint amilyen az ő szerelme volt? Mi lenne belőlem, ha élve maradnék.” — írtanaplójába. Nembízott ,magában.. Túlságosan nagy feladatnak látszott a magány vállalása. Elutazott Sándor élete vagy halála felderítésére. Ezenazúton ,— ha a fáradtság elringatta —meghökkentő álmaivoltak. Kábító virágillatot érzett, vánkosok simulását, tüllföggönyök lengését, nesztelen suhogást, lángoló csókokat. E csókokinnk már nem volt testadója. Petőfi eltűntaz álmaiból.. Rémülten, utazott Segesvárra, hogy megtalálja. Kaland volt ez az utazás, egyszemélyes történelem, rettegés az álmoktól, szomjúság a büntetővalóságra. Ha tömegsír, tömegsír. Az ország, amit az Isten Petőfiben fogalmazott meg, meghalt. 4. A Horváth professzorral valóházasságkötés után fölhördült a hong. — Nem az utólagos hazafiak? A tegnap még Petőfit szapulók? — kérdezte az új férj. — Elfordítják az emberek a fejüket az utcán, ha meglátnak! — Ne törődj velük, Júlifó. Ez nem vall Petőfi gyászolóira, bár őket is megsebezte a hír: alig egy évvel halála után, hogy úgy mondjam, eldobtad az özvegyi fátyolt. Júlia ijedten, látta, hogy Árpád mosolyog. Nem merte megkérdezni, piáért? — Olvastad a Hölgyfutárt? — kérdezte a mosoly elől menekülve. — Néha. — Tessék. — Olvasd fel, kedvesem. Nem rontom a szememet arszlán hírebek soránra. — El fogom sírni magamat... — Légy fegyelmezett. Ilyesmit nem lehet másként elviselni. Tessék, láss hozzá. — „Egy barátunk szép özvegye második házasságra lépvén egy élő barátunkkal, azok tanakodtunk — olvasta megfeszült torokkal Júlia —, hogy a menyasszonyt tartsuk-e boldogabbnak vagy a vőlegényt. E habozás közt végre azon elhatározásra jutunk, hogy alkalmasint legboldog GYÁRFÁS MIKLÓS: AZ ISTENHOZZÁD PILLANATAI sabbnak tarthatjuk barátunkat, ámde nem az élet, hanem az elhunytat.” Kiejtette kezéből az újságot. Utánakapott. — Hagyd, ne méltasd figyelemre — legyintett Horváth. Rálépett a földbre hullott papírra. Átölelte, magához szorította Júliát, és belecsókolt a nyakába. Foga bemélyedt a váll felé lejtő izomba. A kis Zoltán felsírt a szomszéd szobában. A karcsú asszonyt test, megvonaglott. Csontkéz készülődik, hogy lesújtson rá. Vész közeledik. Kis fekete villámok cikáztak benne. — Nem akarok meghalni — soorzongott —, élni akarok — tűrte, hogy az idegen száj felsebezze a testét. Könnyű lenne most azt mondani, hogy Júlia a szenvedés zsenije volt, vagy hogy a fájdalom és önismeret mélyére látott." Nem, Júlia, akinek szelíd hajlama volt az örömre, a hosszú csók alatt — magát ismeglepő módon — verssévált. Petőfi versévé, halálom túli rabjává az alkotásnak. Az istenhozzádra felelő versvolt ez, a búcsú pillanatáé. Porból, székárból, karon ülőcsecsemő ártatlanságából, századnyi szerelemből, egy asszonymagányából született. Amikor kisszabadította magáta csókból, s egy károsszék mögött sértetten, fölvetett fővel megállt, nem új férjétől rettent meg, szeme riadtsága, más félelmetrejtett. Arra rémült, hogy Fetőfii' 'akkor, amikor ,beleszeretett, nem ismerte őt. Kiválasztotta a sok „barna kislány” közül, ő sohasem volt az a kislány, aki térül-fordul a konyhába, s nem is Iluska, akivel János vitéz túl a halálon, Tündérországban találkozik. Jobb lett volna, ha Sándor beletekint kamaszlánykorában irtott naplójának róla szóló soraiba. "Talán azon nyomban elmenekül tőle,akinek szavai árnyakat fakasztanak, virágot soha. 5. Kergetné azokat a pillanatokat imagából, törli szeméről az elhalványult kocsi látványát, űzi füléből a kocsizörgést. Hiába figyelmeztette önmegát a katasztrófára. Agyában újra íródnak a Napló sorai. „Mindig féltem az illy szenvedély lángjaitól, mely éppen heves lobogása által nem ,csak mindent, mi közelébe jő, hanem /csakhamar önmagát is felemészti ...” Bekövetkezett.Teleki Sándorházában szerelmi civódások között teltek a mézeshetek. Imádták egymást. Júlia mégis öngyilkos akart lenni. Petőfi őrjöngött. Mit számított? A szerelem őrjöngés is, ölelés lesz mindenből. De a két nészhétutáin megritkultak aversek. Vallami történt, ami a felhőtlen ,boldogságot és a napot árnyékba, borító kétkedést egyaránt megzavarta. Közeledett a forradalom. ,Már nem ő, a költői lány lobbantotta fel a szerelmet Sándorban, hanem a történelmi remény. Így vált újra verssé. De hát nem volt-e már az, amikor a költő még nem gondolt rá, és ő sem gondolt a költőre? Amikor önmaga volt, szép külsőbe határolt szenvedés. Igaz, a lángelme árnyékából nem léphetett ki, de amikor a nyolcesztendős Zoltánkát, kihalt boldogsága egyetlen zöld ágát megénekelte, és iVahott Imre közölte a verstőt, még a korláiskodó irodalmi hölgyeket is meghökkentették dallá emelkedett s a fiúban az apáért lelkesült Júlia szaval... — Zoltán fiam nem járt itt? — Nem. — És István sógorom? — Nem. — Gyulai úr? — Ő sem. — Szamár vagyok. Miért is jönnének? A fiatalember gyöngéden két párnát helyezett Júlia karosszékének támlája elé. — Megírtam ,a levelet kedves apámnak — nézett rá Júliia. .—, mindent megírtam rólunk. Ó, istenem, ha beleegyezését ladná ... Tóth, József letérdelt a karosszék felé, fejét a sápadt, soványasszony ölébe hajtotta. Júlia keze az ifjú dús haját simogatta. Horváthtól elvált, s most a hálád ,fogadószobájában várakozva, új házasságra készült, hogy az ifjú ne lopva, titokban, de nyíltan és joggal ápolhassa. Ismét kopogást hallott. — Zoltán? — Senki. — Ha Horváth lenne, ne engedje be. Nem akarom látni testem meggyötrőjét, azt a szörnyeteget. — Senki semkopog, Júlia. — Gyónniakarok . . . — De szépségem! — Nem tudom, kinek. Atyámnak? Halott húgomnak? Zoltánomrak? Második házasságom gyermekeinek? Magának? Lándbrominak? Aranynak? Mindenkinek? Mindegy, Tóth kicsit megemelte az asszony kezét, és megcsókolta.— Én Horváthban csak egy skéjenc állatra találtam — suttogta Júlia —, magában megmentőmet vélem . .. Hallani a hangomat? — Minden szót hallok. — Ez aVallomás az én gyógyulásom . .. Engemet Sándor emléke ,arra tanít... Eh, nem akarok erről beszélni . .. A kazettámat kérem. Hozza ide, én késeiangyalom. Ott van a szekreterben. Tóth hozta a kazettát, Júlia, kiemelte a Naplót. — Magára bízom. Ahogy a fiaatal férfi magához szorítottaa Naplót, úgy tetszett, arcán, diadalmasmosoly jelenik meg. Ez a mosoly hasonlított Horvátharcának gúnyos villanására. Eddig nem érzett fájdalom hasított .Júliaagyába. — Ez a halél — gondolta,, de szorongása csak néhány Dilibenatig tartott. A fájdalom elmúlt. — Élek — sóhajtotta, bár különösebb öröm nélkül. Aztánzörömbölést hallott, dse azt már nem tudta, hogy kocsi gördülésének hangja vibrál-ea fülében ,vagyvalami más. Lehunyta a szemét, magát szerette volna látni valahol egyház kapujában, karján egy csöppnyi fiúval, a porzó út távolába integetve, hogy még egyszer — ha elmosódva is — megpillantsa a szekeret, amely Sándort Segesvár felé vitte. De ,sem porfelhőt, nemlátott, sem szekér körvonalát, sem önmagát, karján a kisdeddel. A zörgés erősödött. Méghónapokig élt. Az ifjú Tóth közelsége boldoggá tette. .Igazi boldogság volt? Olykor kételkedett benne. Amikor igazán látni takarta élete Valóságát, megkérte Tóthot, adná oda az útlevelét. Ditz és Urban osztrák kapitányok állították ki, hogy Erdélyből Pestrejöhessen. ,Hakezébe vette, húszesztendős Irtályon fénylő tükörbe nézett. Erről a sárguló okmányról csúf, hízásnak indult betűkbe vetve ,élete valósága, meredt ,rá. — Nem versek őriznek engem. Nem Sándor halhatatlanversei. Áztok álmokban fogant látomások. Én ez vagyok — ejtette fáradt kezét ,az írat szélére. Zörrönve emelkedett fel a papír, amikor ujjai között felemelte, és el-elakadó lélegzettelolvasni kezdtea fiatalembernek. . ..Útlevél: Szendrey Júlia. Állapota és foglalkozása: Petőfi Sándor neje. Születési helye: Keszthely. Lakhelye: Kolozsvár. Életkora: húsz. Termete: Középmagas. Arca: Telt. Hajó:Barna. Szeme: Barna. Orra: Szabályos. Különös ismertető jele: Niincs. Hová utazók: Pest. Az útlevél érvényes három hónapra. Kivelutazik:Egyedül.” S valóban. Amikor utoljára belepillantott az útlevél tükrébe, senki sem volt a szobában. Pereli Zsuzsa: Szent