Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-21 / 12. szám - Kozma György: Nézem a tévét (14. oldal) - Hegedüs Géza: Budavári emlékeztető • vers (14. oldal)

i ÉLET Ésj® IRODALOM i •* i KOZMA GYÖRGY: I I v 1 NÉZEM : A TÉVÉT Nézem a tévét. Gondolkozom. Zöld selyem zakómon csil­log a napfény. Az ott a képen én is lehetnék — egy szikla fölött, épp kihajolva, vagy akárki más? Lent kicsi kunyhók. Nádfedél. Izgatott bantu néni: valószínűleg érthetetlennek tartja a porfelhőt, pedig csak a szomszédos országgal közös hadgyakorlat egyik kellemetlen mellékjelensége. Bemegyek a legyektől hemzsegő kis fűszeresboltba és megkérdezem, van-e kóla. Az nincs, de ad valami kókusztejet. Jobb, mint a semmi. Átkapcsolok a másikra. Itt, AZ ELSŐ CSATORNÁN látom, egy ember, szőke, kék szemű, kezében lángos — vagy pizza (esetleg zsemle) —, rohan egy oszlopcsarnokon át. Ké­sőbb lassít — csak bandukol. Egyszer csak átrohan előtte egy fekete zakós férfi. — Roberto! — kiáltja, de a másik már eltűnt. Kocsiba ül. Egyenesen Annette lakására száguld, tudja, hogy valami nem stimmel. Csönget, dörömböl. Mindhiába. Rohan a Termini pályaudvar forgatagában: — Annette! Roberto! Nem kap választ. Kiíródik a vége-főcím.­­ Lágy homály.­­ Ismét fény, bájosan dauerolt bemondónő mosolyog s azt mondja éppen: ?— Most következő összeállításunkban többek között meg­ismerkedhetünk a szeldzsuk pásztorok mindennapjaival, a rejtélyes „X” hanggal, valamint a mátravidéki erdőgazda­ság cipőfelsőrész-készítő kisiparosainak Luca-napi „tajpéjá­­ival.” Jó szórakozást. És biztatóan pislant egyet Na, nézzük meg, mi van a másikon. A MÁSIKON most épp vágtatok, leugrok, átvetem a kantárt a nyeregká­­pán és bekiáltok a seriffnek: — Na? Dörzsöli a kezét, kezdené magyarázni, hogy Danne vé­letlen baleset áldozata volt — a kommancsok persze soha­­semmiről nem tehetnek —, de nem várom meg, míg az aj­tóhoz ér, már előbb tüzelek, csípőből,­­— Wang! Hol vagy már megint? — kérdezem és csodál­­jlkdlQm^^tá^ felbukkan az ismerős-­^í»űi szempár, a pince­­jjablaknál. Gyorsan odaugrok­f 'és­ kezdem., kib­ogottpi, ,ke^- , , lékeit.Mi van a „Tizennégyesen” ? a tizennégyesen is kalandfilm, micsoda véletlen — éppen éleset kanyarodik az út, a szikla tetején kezét arcához emeli Old Shatterhand és hátraszól: — Gyerünk. Tiszta a levegő. Kis tisztáson vágnak át, a távolból kutyaugatás hallat­szik. És most a Fort Rosemary kandallójában lobogó tűzről­­nyit a kamera. A fehér parókás őrnagy a térképre mutat: Itt laknak a chiroqui­ k. ön, márki, megkerüli a Yellow­­stone-t, és egy adott jelre... ah! ön itt, Louise? AZ ELSŐN bólogató, virágzó barackfák. A kútról vizet hoz egy menyecske. Közeliben: öregasszony. Varr. Bizony, lelkecském, megbidrezem ám a tajpéjt, de meg én! — henceg huncutul. A MÁSIKON Tódobogás, nyerítés, porfelhő. Támadnak a chiroqui­k! Köze­­­Ti, fekete-vörös-fehér csíkokkal díszített villogó szemű indián harcos arca. Egy hát, nyíl áll belé — vékony vércsík csor­dogál. A hintóban idegesen rezgeti legyezőjét Louise, a márki­nő. Egyszer csak csinos férfiarc jelenik meg a hintó abla­kában, már bent is ül és az asszony fülébe súgja: — Száztizenötezer! , És ekkor nyíl találja el. Louise ölébe hanyatlik. Nyerítés. A HARMADIKON ,19 megnézem, mi van, nocsak, kerekasztal-beszélgetés — v­agy testes, szemüveges, ondolált hajú asszonyság — a vi­zespohara melletti feliratból ítélve dr. Júlia Bondracsikova­­f éppen azt fejtegeti: —...nomine vázuk­ estetlen, obráz­i vajcsukaderezná búlická reálni socialisticeski valorizácja maja némeni.­­ Egy fiatal, nyársat nyelt, bőrzakós kolléga nem állja meg és mutatóujjával a levegőbe bökve, lecsap. • — Paradoxálni izber, co tajivegálni droszt! A TIZENNÉGYESEN közben elfogták a márkit. Keze összecsomózva, egy fához kötve áll. Éles madárhang rikolt az éjszakában. Cirpelés. Old Shatterhand kése villan, reccsen egy ág, menti a márkit, kiér az útra. — Tudom, hogy önnél van — mondja, ellentmondást nem tűrő hangon. Csatornát váltok — sőt inkább beteszek most egy KAZETTÁT s magamat látom." Egész nap vártam, történt ez-ez, de Te nem jöttél. Délutánra beborult és a sűrű lombok alatt, a napfény­ben is kellemes félhomály honolt. Sokáig vártam és nem történt semmi — gondolkoztam, szálljak-e kompra, vagy nézzem inkább este a műsort? Át­jött a szomszéd mongol ösztöndíjas — együtt jöttünk le a hegyről, amely most szürkésdrapp színt ölt, mindenki tudja: „Isten” költözött a tetejére, harsonaszó is hallatszik néha onnan. Lent pedig száguld a gyorsvasút. A korzón a színésznő mamájával találkozom, fiára pa­naszkodik — a díva öccse —, azt mondja, túl sokat marad ki este. Vártam tovább és gondolkoztam. AZ OSZTRÁKON most közeliben látni egy nagy kőbe szűrt vastűt. Odébb meg türkizkék henger, felülről. Fölé hajol egy óz s továbbszökell. Közben rájöttem, mi a „Halál”. Atomjainkra eszlünk szét — a Sarkcsillagtól a Fokföldig érünk, sűrű homályban, amely leginkább talán egy útkereszteződésre hasonlít. Nem várok tovább. Sietek. Látom már a strand szikláit. Rajta csillogó, bronzbarna testek. Alig tudok itt megkapaszkodni, alattam máris elhúz egy bordó-nikkel gyorsvonat. Mit is csinálok? Jelentkezem tornatanárnak régi isko­lámban? Az igazgató nagyon kedves, azt mondja: — Jöjjön csak el az órára, majd meglátjuk. AZ ELSŐN • valami melodráma megy. — Szólj a személyzetnek, hogy takarítsák fel a teraszt — mondja Lady Furthermore, miközben kivonul. Egy kocsi belseje: toprongyos öregasszonyt vesz fel a kövér sofőr.­­ — Látom, zenéltek — mondja a néni a bőröndöket nézve. — Ja — mondja a tokás a kormánynál. A tengerpartot látjuk. Úszódaruk, sirályok. Ja, ez biztos a nagyfilm. A MÁSODIKON megrezzen egy diadém, a csipkeruhás hölgy elfordul a tü­körtől . — Frederic Londonba ment. . Ez biztos a Chopin-sorozat. Volt Chopinnek felesége? Vagy ki ez? AZ EGYESEN — Meg akarsz kérni valamire? — kérdezi egy őszülő em­ber, háttal. Megfordul. Nahát, ez vak. Pedig ékszergyűjte­ménye van. Nem nézem. Gyorsan elmosogatok inkább. Portugál étel­különlegességet készítettem és beviszem a teát, mert közben A KFTTESEN azt mondom Neked, hogy „szeretlek”. Érted? Szeretlek. Igen. Téged. Kire gondoltál? Fönt a zöld dombon ül két tojáskerekfejű — talán a Kecskeméti-ikrek, vagy más — egyik a másikat átkarolja. Plátót fúvósnak hangosan (a TimáfferíbóMr’ nSS­ en Hfermar”* kiadásból azt, az ötszázhuszonnegyedik oldalról, hogy „őrkö­désükért annyi zsoldot kapnak azoktól, akiket megvédenek, amennyi megfelel mértékletes ember számára s ezt közösen költik el”?). Nekem viszont gitároznom kéne. ITT MEG az van, hogy reménytelen éjszakáidon átsüvőb­­a visszafor­dulhatnék, a „Mi-lesz-velem-Ha-már-Te-sem” Expressz: ülsz vagy állsz a sínek között, mégis hiába integetsz — a bak­­ter csak csöndben mosolyog, ahá, már megint, persze. Persze? Átkapcsolok: KAZETTÁNK ,­ megnézem ezt még: a Jean Marais jön éppen, lóra pattan és elvágtat. A mindenkori középkori csőcselék — vajon mennyiért — bosszúsan hadonászva kergetné, de már hiába, eltűnt rég a sziklák között. Egy rózsaszál — mögötte élessé válik Lollobrigida csil­logó fekete haja, cuppanós ajka, amint kacéran hátrafordul. Jean Marais — a toledói püspök — hátracsapja reverendá­ját és fél térdre ereszkedik: az asszony megigézte. — Bárcsak megbocsátaná az Úr...­­hörgi —, akkor ... hol­nap ... az Atlasébeli Arany Sasban. Függöny libben — vagy ez a szoknya? — közeliben: Lollo szeme villan: — A markomban vagy, hiú grand! Mi van A MÁSKON? Emelem poharam. Canada Dry. Hófödte hegycsúcs. Lesiklás. Célszalag, nyakamba. Mosoly. Valami mást. Sorompó. Töltés. Mészégetők. Vissza AZ EGYESRE, most valami tábornok, fekete — épp nyilatkozik. Hogy nin­csenek táborok. Amiből az előbb megszöktem — mikor a dzsipp porfelhője kitakarta az egész falut, az sincs. Nem vagyok én se. Később majd sétálok egyet az utcán — szinte látom. LÁTOM az arcom a kirakatokban, nem őszülök, pedig öregszem. Végül meglátlak. Igen. Téged. Háttal állsz. Úgy dönthetnék, hogy továbbmegyek. Beülünk inkább a Zserbóba majd és úgy teszünk, mint­ha szegények volnánk. Ma sincs briós. Egyszer csak — lágyan — csillárok gyúlnak. Menjünk, kapcsoljuk be a tévét. a 1986. MÁRCIUS 21. m HEGEDŰS GÉZA: Budavári emlékeztető Múltakba ha nézek — példázatra lássak. Fordulója vagyon ama várvívásnak, mikoron betellett az idők egésze, hogy késő válaszként a Mohácsi Vészre hajnal­ sugarakkal derüljön az égbolt, kelő nap fényétől sápadjon a félhold. Pitymalló reménynek súlyos volt az ára: bástyázott falakkal állott Budavára dacolni poklokkal, földekkel, egekkel, fél világból áradt keresztény sereggel. Emitten a szultán jó százötven éve, amottan a császár, magyaroknak réme. Ez is, az is rabság. Mit is tehetnének, akiknek lelkében magyar nyelvű ének idézi Árpádok, Hunyadik emlékét, s keserüli váltig hazájuk nem-létét? Akinek se Sztambul, se Bécs ura nem kell komázzék törökkel? paktáljon némettel? Világos elmével, jó szemmel ki lát itt? Mit tehet, mit tegyen Petneházy Dávid? Vajon jól megértett jövendőbe néz-e? Eddig Thökölynek kipróbált vitéze: tanácsban, csatában esztendőkön által híven egyetértett a „kuruc király”-lyal, hogyha töröknél is rosszabb lett a német — Bécs ellen Sztambultól várjunk segítséget. Hívságos remény volt, mindhiába lesték: basák barátsága hitszegő szövetség, Thököly tömlöcben, török császár rabja, és ha szabadságát mégis visszakapja szabadulásának az leszen az ára, védelmezőnek se léphessen Budára, égessen örökké a hiány, a szégyen, a királyi város magyar ügy ne legyen. Kint idesen ajkú, keresztény had árad, odabent az izlám védi azt a várat, bizony a jövendő mindörökre átkoz, nem lehet több közünk tulajdon hazánkhoz. Ekként töprenkedett Petneházy lelke, s maga önmagának végül ezt felelte: „Hogyha nem adatik várvédőnek lenni, nekünk kell támadni, ostrommal bevenni; kiki azt vállalja, amit sorsa rámért: nekünk kell vérünket hullatni Budáért, méltónak kell lennünk minden volt elődhöz, különben nincs jogunk saját jövendőkhöz Petneházy volt a leendőknek őre, kardjával mutatott jó utat előre, tudta, hogy senki más nem teszi helyette, sok ezer elbúsult vitéze követte, saját hazájukban hazátlanul élők, jó szót, nyugodalmat sehol sem remélők, mozlimok közt gyaurok, kiket nem szeretnek, bécsi pap szemében mindegyik eretnek, nincs is egyéb céljuk, az legyen a bérük, hogy Buda váráért hullhasson a vérük, mindegyikük tudja, mindent azért áldoz, hogy közük és joguk maradjon Budához. Így történt. — Háromszáz nagy esztendő­s múltán rég elmúlt a császár, rég elmúlt a szultán, de Buda utcáin, melyeknek kövére omlott Petneházy és a többi vére, rájuk emlékeznek, akik nem hiába indultak elsőnek rohammal Budára. Jövendőre lestek, vitézül elestek, megtalálták holtan azt, amit kerestek, amit az utódért a hű előd tervez: jogot a jövőhöz, jogot az élethez. Háromszáz év múltán, sok mindent túlélve Petneházy Dávid és vitézlő népe múlhatatlan példa, s emléküknek hála, hogy a méltó célért halni sincs hiába.

Next