Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-10 / 41. szám - Tamás István: Viszontlátásra tegnap (3. oldal) - Szenes Zsuzsa: Levél • kép (3. oldal) - Károly Amy: Arlecchino jegyzeteiből. Nagy pocák (3. oldal)

TAMÁS ISTVÁN Viszontlátásra tegnap Ne telefonálj. Tíz-tizenkétezer kilométerről ne telefonálj, mert semmi értelme nincs. Hagyjuk ezt a politikusoknak. Telefonáljanak ők a pénzükért, remélem, van még mit monda­ni­uk egymásnak, írjál inkább. Vagy talán ne is ír­jál. Olvassál helyette. Olvasd sza­bad idődben Petőfit, Jókait, Mik­­száthot, Arányt, olvasd Babitsot, Kosztolányit, Déryt, Illyést. Őben­­nük olyan jogaink vannak, ame­lyeket senki sem vehet el tőlünk. Az óceánon átjön ugyan a hang, de engem eléggé zavar, hogy ha­lak úsznak a kábelek körül, a mélyvíziek teste hidegen világít, delfin siklik, talán éppen egy cá­pa is rohamoz; hatalmas hajók fegyvereket visznek valahonnan valahová; fent repülőgépek dön­­genek el egymás mellett kiszabott folyosóikon; államférfiak távira­tokat küldenek a különgépek fe­délzetéről az alattuk lévő orszá­gokba vagy ahol csak egy kis szi­get van, oda; igaz, hogy felfede­zetlen már alig lehet, de hátha mégis, és lakhat ott egy szeressen király, aki sohasem kapott még dísztáviratot, noha egyre súlyo­sabb aranypaszományokat visel a vállán. És árfolyamok, még tőzs­dei hírek is repülnek a tengerek felett, az egyiket egy bécsi ban­kár várja Prinz Eugen Strasse-i irodájában, amelynek ódon ajta­jain ragyognak a vörös rézkilin­csek, a másik meg arról tudósít, hogy a világnak valamelyik sar­ka nagy robajjal megfordult. Mi ezek mellett a mi szavunk? Vi­gyázz magadra, vigyázz magadra, várlak, maradj, tanulj, élj. Sze­retlek , értelmetlen, ostoba a szó apa és lánya között, nem jelent semmit. Kivált ha nem is mond­ják ki. Ez a szó, más hangzásban, régen jelentett valamit, az élet elején, s a férfikor kezdetének uj­jongó éveiben, amikor reszketve vártam egy telefont, egy levelet, egy ilyen szót valakiktől, akik ki is­ mondták,­­de régen elsüllyedtek a'­ tffúlt’/'dysrjabow,­ csak egy .ma­radt meg, holtunkiglan. Szép, intellektuális ősz van most itthon, elszánt lányok sütte­­tik magukat hetenként a tóparti szürke köveken, ülve vagy félig fekve, „az álmok népének köze­pette”, mert hogyne ismernék ők az Anatole France-mottót vala­melyik regényének a címe alatt, ezért is intellektuális az ősz. Min­dig az jut az ember eszébe, amit más mondott. H. László, a szü­lészorvos, miközben szobája abla­kában könyököltünk cigarettázva a tavaszi éjszakában, és néztük az újonnan is holt panelváros halk fényeit, várva, hogy a nővér a karjára vegyen és behozzon meg­mutatni, azt kérdezte, mit írjunk be, május 31-én vagy június 1-jén szülessen-e. Mondtam, hogy május 31-én, nem azért, mert igaz, ha­nem mert szebb. Fogalmam sem volt még arról, hogy a szép is igaz, a választásnak tehát nem volt jelentősége, így most ez sze­repel az útlevélben, amelyet né­hány hete fehér és fekete vám­tisztek és biztonsági alkalmazot­tak forgattak a kezükben, össze­hasonlítván fényképedet az ar­coddal. H. akkor a kórházablak­ban még azt mondta, hogy nem­csak gyerek, gond is születik ilyenkor; ezt sem, azt sem értet­tem, mi az ördögöt ért az ember huszonhárom-huszonnégy éves ko­rában? Ha mindent elolvasott, amire addig ideje volt és mindent megtanult is, amire kényszerítet­ték, még azt, is, bár ösztönösen viszolyogva a kifejezés tartalmá­nak a hülyeségétől, hogy új típusú ember születik, semmit. Vagyis éppen amennyit most, újabb ne­gyedszázad után, amikor, ha akar­nám, finom japán asztali kvarc­óra praktikus és záít grafikával megkomponált reszkető jeleiről olvashatnám le az időt, nem pedig a régi családi falióra római szá­mairól, amelyekre pillantva nagy­apád hivatalba indult, nagyanyád kiadta rendeletét a lánynak, déd­apád kinyitotta a boltot, messzib­bet nem tudok a minapi tegnap­ról.Hazádnak rendületlenül, mond­tam magamnak, s amit magam­nak mondok, azt neked is mon­dom, a múltkor, egy rossz éjsza­ka különösen fájdalmas pillanatá­ban, de aztán megnyugodva alud­tam vissza magamat a semmibe, mert nyomban az is eszembe ju­tott, hogy hiszen a haza sem ren­dületlenül ... Vagy mégis? Lám, a külföldi társ mellé korszerű nagylelkűségében még olyan útle­velet is ad, amivel akár naponta haza lehetne repülni, megnézni a postaládában a leveleket, megölel­ni a nagymamát, elfutni a kije­lölt patikába, Cotarym Forte-t hozni, ami pedig nem egyszerű, mert elöljáró főorvosnak "kell hi­telesítenie az igényt, hogy ne jus­son visszaélő bűnözők kezébe, akik gyomorgyengeséget színlelve akarják kijátszani a gyógyszerim­portáló egészségügyi szervezete­ket, ha lenne már rendszeres Föld-Föld űrhajójárat, ami nem­sokára lesz. Adott egyetemi diplo­mát is, többszöri felvételi próbál­kozás után, mert természetesen befolyásos protektort keresve kezdtem, s ígéretében megnyugod­va utaztam el valami külföldi eseményre, ahol telefonon ért a hír, hogy kiröpítettek. Ilyenféle­­képpen volt utána is, mígnem be­láttuk, hogy Magyarországon ezt is, mint mindent késedelmesen, kanyargósan és rendellenesen le­het elintézni, de azért hazudnak rendületlenül, mégis, és mindig. Mert hol vagy otthon? Csak a nyelvben. De ehhez tudni kell azt, hogy Lassan szállj és hosszan éne­kelj, haldokló hattyúm, szép em­lékezet, meg Tündér Tihany, fe­lelsz-e énnekem, ha még egyszer azt mondom, ifjúság — csakhogy titeket inkább arra tanítottak, honnan származott a költő, mint arra, hogy mit írt. Igaz, ez tíz­­tizenkét éve volt, de végigolvasva egy irodalmi tankönyvedet, bár én is ilyenféléből tanultam már, eltűnődtem, ha ezek a költők min­dig csak az elnyomással, a szol­gasággal, meg az osztálykorlátok­kal foglalkoztak, hogyan lett a­­magyar költészet? A furcsa az, hogy amit a szálkás szavú és szó­szátyár tankönyv állít, abban vol­taképpen van igazság, csakhogy nem a művekből vezet el a ta­nulsághoz és gondolathoz, mert bizalmatlan, tudathasadt és gya­nakvó, hanem a frázist akarja él­ménnyé tenni, mit nem lehet, s azért nem is érdemes megtanulni. A bajok elmúlhatnak. A ke­­délytelenség tartósabb. A sóhaj­nak is ereje van. Átszáll a nagy vizek fölött. Talán valahol a ten­ger közepe táján meg is pihen. Egyszer, az Atlanti-óceán egén, a repülőgépen kigyulladtak a jelző­lámpák, megszólalt a kapitány, hogy szíjazzuk be magunkat, le kel szállni, soron kívüli tankolás lesz, mert a nagy ellenszél miatt a motorok elfogyasztották az üzemanyagot. Mutatták is az óceánban a kék szigetet, Santa Maria, ha jól emlékszem, akkorá­nak látszott, mint a nádas csuhéj­­folt Badacsony és Kisörs között a tóban; uramisten, hogyan találja el ez a hatalmas gép, nem száll-e mellé? Eltalálta. Talán a sóhaj is új erőre kap azon a kis szigeten, aztán újra felemelkedik, átválto­zik, esetleg pára lesz belőle vagy szív alakú könnycsepp, és megérkez­vén a túlsó partra, leesik és szét­porlad egy háztetőn, senki se ve­szi észre. Nem szerettem azokat a háztetőket. Ki tudja, miért nem szeret az ember bizonyos háztető­ket? Mert laposak? Mert vörösek és hetykén ferdék? Mert a tűzlét­­rákról, amelyek a házak külső fa­lain éktelenkednek, egy-kettőre föl kell futni rájuk? S a legújabb százhatvan emeletes felhőkarco­lóét miért nem? Amelyek alól, a panoráma élvezetére kiképzett kis üveg­ ülőkékből lehet lepillantani a városra. Azokat meg azért nem, mert a szédítő magasból felülről látni a madarakat, amelyek lent lengenek, tisztességes ember nem felülről nézi a madarakat, micsoda dolog az? Nem is hiszem, hogy a madarak ne tiltakoznának a durva indiszkréció ellen. Ember ilyesmi miatt már úgyse tiltakozik ma­napság, megszokta. Mindent, meg lehet szokni, a természetünk jóté­konyan átrendezi az alkalmazkodó képességünket.. Szemem se rebbent egy minapi reggelen a vidéki nagyváros cukrászdájában, ahol kávé mellett kora reggel egy hiva­tal nyitására vártam, hogy gyerek­kocsival igyekvő, elegánsan öltö­zött kismamák egymás után jöttek be, útközben felhajtani egy-egy konyakot vagy cseresznyét, néme­lyikük kettőt, sietősen, hogy ké­sőbb, megszabadulván a szeretett tehertől, sörrel folytatódjék a tét­len délelőtt. Az Assisi rongyosan és szegényen és józanon volt bol­dog, ők így. Itthon már lassan lekopaszod­nak a fák, ablakom előtt a falról lecsüngő vadszőlő levelei vörös vércseppekként repkednek a leve­gőben, s összeütődve finoman zör­­rennek; a pusztulás szelíd lázadá­sa. Dió pereg, mandula hullik, de­cemberig tartó lassú munkálkodás délutánonként felszedegetni, majd örömteli lecke kigondolni, hogy ki­nek ajándékozzuk el, mert összejön belőlük tíz-tizenöt kiló is az év vé­géig, megfontolt hajladozásom eredményeként, de még a tavalyi­ból is van, amit veled együtt szed­tünk fel. Látod, hát éppen ilyen dolgok miatt ne telefonálj, mert nagyon nehéz ezt elhallgatni, a gyümölcsösládákban barnálló tava­lyi diót és mandulát, amit össze kellene már törni, megtisztítani, és szokás szerint elajándékozni, mert ugyan mi másról érdemes beszél­ni? Talán, hogy miként rendezté­tek be a konyhát? Vagy mivel üti el napjait utcaszomszédotok, az ot­tani külügyminiszter? Biztosan van neki egész napra való dolga, reg­gel elmegy, este hazatér, ha köz­ben nem ütik agyon. Ha meg agyonütik, lesz másik, ilyesmi ál­lásra mindig akad madár. Itt van ez a kiskereskedő is, nem messze tőlünk. Rossz helyen az üzlet, ed­dig valamennyi tulajdonosa tönk­re ment, de mindig van valaki, aki új akarattal újra kezdi, mert azt hiszi, hogy majd G. Adler bácsi, a dunaföldvári öreg ortodox zsidó kereskedő, gyermekkorom fekete kabátos szomszédja nem ment tönkre, mert tudta, hol kell az­ üz­letnek lennie, ámde őt meg az egész családjával együtt elégették. A nyáron mutattam neked a há­zát, azaz csak a helyét, mert most Tüzép-telep van ott, akaratlan me­­mentó, de ez nekik már mindegy, hiszen elszállta­k egy lengyelorszá­gi kéményből, föl egyenesen a mennyországba. Ne telefonálj, mert úgyis egész nap a telefont nézem, és amikor megszólal, csak ilyen tegnapi dol­gokat tudok mondani, még akkor is, ha nem ezeket hallod, hanem a színpadias érdeklődést, hogy most mi van éppen ott nálad. Ta­lán a szó megtéveszt, de lelked mélyén tudod már, hogy aki el­utazik, az a képzeletünkben újra megszületik, a jelen múlttá válto­zik, szorongás markolja a szívet, hogy támadhat valami gyermekbe­tegség, gyulladás, torokfájás, gyo­morrontás, kanyaró, skarlát, óvo­dai baj, iskolai baj, felfordulhat a csónak a balatoni szélben, a gaz fiú nem megy el a randevúra, egy tanár az egyetemen a tizenharma­dik századi normann fonetikáról faggat, és mérgelődöm, mi az, ta­lán neki van akkoriból való hang­szalagja? Levesszük a fehér nyári zsalugá­­terokat. Évről évre ismétlődő im­bolygás a létrán, tavasszal föl, ősszel le,­jönnek a külső üvegtáb­lák, amelyek napfényes téli dél­utánokon, ha kintről nézzük, sár­gán tüzelnek, de bent csak a hi­deg hiány, ami szamárság volta­képpen, hiszen sehol semmi csa­pás, mert igazán nem az, hogy va­laki jó helyre ment, s majd visz­­s­zajön. Elment a jövőbe, s itt maradt a múltban, a viszontlátás tegnapi lesz. Az évek már nem előre oson­nak halkan, mint a gyíkok téli szállást keresve a kövek repedé­sei között, hanem visszafelé men­nek, a néma múlandóságba, s ami­­ gyenge sugaruk maradt, azt talán még kiadják. Tudom persze, hogy mindez nem így van, de hol itt az ész? A lélek kormányzatának dol­ga ez, s így is marad, javíthatat­lanul, bár az értelem mosolyogva fogja föl, hogy igaza volt a tizen­nyolcadik századi diplomatának: jaj a rossz kormányzatoknak, és háromszor jaj nekik, ha meg akar­nak javulni. Szenes Zsuzsa: Levél 1986. OKTÓBER 10. KÁROLYI AMYs Arlecchino jegyzeteiből Nagy pocák Keveredik a tintakék, az öblítővíz kékítője —" Az ember mosódézsába néz, avagy Messzina tengerébe, ,vagy diák-kori nagy pocák, egymásba mosott folt­ sereg — pedig csak szeptember első hetében keverednek a fellegek. MAJD A NEKROLOG! Azt senki sem irigyli el: „én is ké­rek egy kis nekrológot”. LISZT FERENC a római időszakban: „Muszáj komponál­nom, ugyanazért, amiért a szamár ordít, a béka brekeg, a madár csicsereg.” W. S.: „Azt álmodtam, egy Mondrian-képen állok, s a lá­bam alól kilazul a geometrikus minta egyik rácsa. S én úgy éreztem, a világmindenség mozdul meg alattam.” Mint a gamelang zene vagy mint a buggyanó víz, olyan e madár pityegése. Csak tudnám, a sok madár közül melyik­nek a hangja? A KÓRHÁZI SZOBA egyik ágyán beteg fekszik. Én a má­sik ágyon heverek: tanú, társ, jelenlét. Kinyitom a fölső ablakot, négyszögű részlet árad be az égből. Felhő­seregek vonulnak ívben, bizonyítandó, hogy világunk kerek. Bá­rányok, tigrisek, Picasso-maszkok. Az egyik maszk szemén átkéklik az ég. Kék szem. S ahogy egy végső vonal függő­legesen vagy átlósan, vagy mint a művész szignuma vagy a kínai képtulajdonos pecsétje: grafikus alakzat szeli át a képet: az ablak-négyszögben ék alakú vadlúdcsapat repül. Richard Jenkyns írja egy viktoriánus erkölcsről szóló könyvet ismertetve: „Egy modern népi mítosz szerint a Viktória korabeliek olyan prűdek voltak, hogy illem okából földig takarták le az asztalokat és zon­gorákat. Ez a feltevés hamisnak tetszik, de szimbolikus ereje van. A képzelőerő­nek — lévén állandó erotikus izgalom állapotában — még az is túl sok volt, hogy egy asztallábat elviseljen.” KEDVES, magyaros arc. A jó öreg korcsmáros vagy a jó öreg lisztes molnár arca. Persze, lehet erdész, segédhivata­li igazgató, de mindenekelőtt nagypapa. A szeme kék, vo­násaiba még beleidegződött a nyájasság. Mindjárt felnevet valami férfi­ kópéságon, vagy megbocsátja unokája rosszal­­kodását. Ha jobban megnézed, üveges zománc szigorítja el a képet, mereven befelé néz. A nagypapa őrült. raveren

Next