Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-21 / 47. szám - - Eöri: Ria, ria… • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - T. G.: …Hungária • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tabi László: Ki érti ezt? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - F. Z.: Aero-színház • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (virág): A mi kis betörőnk • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - K. G. Gy.: Aszt meg! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (bátki): Nem oda, Budaprint • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gyurkovics Tibor: Honderű • vers (9. oldal) - Pachner Edit: rajza • kép (9. oldal)

páratlan oldal RIA, RIA... Levelet kaptam a Hungária Biz­tosítótól. A borítékon számítógép nyilvántartotta nevem és címem. Ez kicsit meglepett, mert tudo­másom szerint semmi közünk nem volt még egymáshoz. Nem mon­dom, megfordult a fejemben, hogy eddigi egyetlen biztosítómtól át­pártolok az újhoz, és ebben sze­repe volt a HB reklámhadjáratá­nak is, meg annak, hogy elvből szimpatizálok minden versenyhely­zettel. Örülök, hogy egyre több területen bukkan föl a konkuren­cia. Még azok a megjegyzések sem érdekelnek, melyek szerint ez nem konkurencia, hiszen nem a természetes piaci törvények hoz­ták létre, hanem hatalmas anya­gi áldozat árán az állam — mes­terségesen ... Két biztosító — mondtam —, különböző ajánlatok, végre választhatok. Gondoltam eddig. Ám a levélben a követke­ző állt. ..Tisztelt ügyfelünk! Üd­vözöljük Önt a HUNGÁRIA BIZ­TOSÍTÓ ügyfeleinek sorában! Ér­tesítjük, hogy gépjármű-biztosítá­sát 1986. július 1-jétől a HB vet­te át...” Abban nincs okom kételkedni, hogy Casco kötvényem nem ke­rült legalább olyan jó kezekbe, mint eddig volt. Mégis: július 1. óta nem lett volna idő megkér­dezni engem is, kívánok-e a HB ügyfele lenni? Úgy gondolom ugyanis, hogy az egészséges kon­kurencia alapfeltétele valami de­­mokráciaféle, mondjuk, hogy én, a szolgáltatást igénybe vevő dönt­hessen­ el, ki legyen a szolgálta­tóm, így azonban ismét helyettem döntöttek. - Köri felvonás végén többen a zseb­kendőjüket keresték. Nem a meg­hatottságtól. A nézők egy része — eredeti ötlet — színházi él­mény helyett kiadós náthát ka­pott. Mit tehet a rendező, akinek a közönségét mélyhűtés veszélyezte­ti? Nem tehet semmit, ő csak vendég. Nem az övé a színház, a néző pedig magára vessen, hogy eljött. Elavult szemlélet, hogy a legfőbb vendég a néző. Az aero­­színháznak nem ez a koncepciója. Ezek után, íme, egy szerény ja­vaslat. Az ilyen előadást két na­pig kell játszani. Az első napon beül a néző a fűtött terembe, ahol a szellőzést előzőleg gondo­san kikapcsolták. Színészek ter­mészetesen azon az estén nem lépnek fel, nehogy megfulladja­nak a levegőtlen színpadon. Más­nap viszont, zavargó nézők nél­kül, az utolsó sorokból zúduló léghuzattól felélénkülve, a színé­szek bejönnek­­a színpadra, s nagy lélegzeteket véve eljátsszák az előadást. Az üres nézőtér előtt. Más megoldást — mint néző — igazán nem látok. ...HUNGÁRIA Úgy indult a történet, hogy a polgár feleségének elfogyott a ci­garettája. A derék polgártárs ezért kocsiba ült, és — vasárnap lévén! — megpróbált egy nyitva tartó trafikot találni a városban. Amikor pedig ez sikerült, örö­mében beletolatott az én éppen ott parkoló, tizenhárom éves Zsi­gulimba. A becsületes polgártárs otthagyta a szélvédőmön a betét­lapját s vitte haza nagy dúsan a legalább ötezer forintjába került cigarettát. A dolog nem ért sorscsapásként. Másnap felkerekedtem, s a Hun­gária Biztosító Gvadányi utcai komputerizált csodapalotájában mintegy másfél órai várakozás, sorban állás után el is jutottam a kárfelvevő polgártárshoz. És itt álljunk meg egy pilla­natra. Nem, valóban nem lehet­tem olyan naiv, hogy a biztosító kettéválásától lényegi változást reméljek, hiszen az ott dolgozó emberek ugyanazok maradtak. Mégis... ha a szlogenre gondo­lok: Gondoskodunk, tehát va­gyunk! Gondolom, értünk is, öreg au­tósokért is. Mert bizony a kárfelvevő pol­gártárs, miután körbeszaglászta az autót, lefotózta vagy ötször, ké­telyeit eloszlatandó, odahívta az ellenőr polgártársat. Az meg csak csóválta a fejét, mintha tenisz­­mérkőzést nézett volna. — Együttes kárfelvételt rende­lek el — mondja —, vagy maga értesíti a károkozót, vagy mi, de utóbbi legalább három hét. — Jó — felelem készségesen, felismerve a választás gyönyörét —, értesítem a károkozót, de mi­ért? Nem elég nagy a sérülés? Nem elég esztétikus? Hamiskásan csippent a szemé­vel: — Gondolom, maga sem sze­retné, ha máshol találkoznánk! Hirtelenjében nem tudtam el­dönteni, hogy ez szerelmi aján­lat-e vagy valami más. — Hol? — kérdeztem naivul, akár egy elsőbálozó. — Hát a rendőrségen! Sok öreg tragacsot akarnak a mi pénzün­kön felújítani. Elment a levegőm. Mert az még hagyján, hogy az ellenőr polgár­társa — hivatalból! — öncsonk!­ 1936. NOVEMBER 21. tással gyanúsít, de hogy fenye­gessen — ez új. Az esetből okulva ajánlom a Hungária Biztosítónak a követke­ző szlogent: Vagyunk, tehát vi­gyázzanak! És akkor legalább mindannyian tudni fogjuk, hogy mihez tartsuk magunkat. T. G. KI ÉRTI EZT? Nekem szerencsére olyan termé­szetem van, hogy tátott szájjal is tudok olvasni. Mert bizony mon­dom: nemegyszer tátva maradt a szám, amikor a Magyar Hírlap­ban dr. Lakó Lászlónak, a Ma­gyar Sakk Szövetség főtitkárának nyilatkozatát olvastam a magyar sakksport helyzetéről. Még nem maradt tátva a szám, csak mosolyra húztam, amikor arra a kérdésre, hogy visszaesett-e a magyar sakksport, a főtitkár azt felelte: nem esett vissza, csak lassabban fejlődött, mint a kon­kurencia. Mi a visszaesés ismér­ve, ha nem ez? Ám akkor már tátva maradt a­ szám, amikor fenti állításának bi­zonyítására azt hozta fel, hogy a világ tíz legjobb sakkozója kö­zött ott van Portisch és a nőknél Verőci. Valahogyan elfelejtette, hogy ott van a női világranglista vezetője is, Polgár Zsuzsa. Miért felejtette el? Nézetem szerint azért, mert Polgár Zsuzsa — ami­hez minden nőnek joga van — csak férfiakkal játszik, ezért a főtitkár szerint nem számít nőnek, de mert nőnek született, nem szá­mít férfinak sem. Még inkább tátva maradt a szám, amikor azt olvastam, hogy a sakkszövetség felkérte Polgár Zsuzsát a sakkolimpián való rész­vételre, de ő (illetve apja) a fel­kérést elutasította. Ez az állítás nem fedi a tényeket. A sakkszö­vetség hivatalosan sohasem kérte fel Polgár Zsuzsát. Ellenben a szö­vetség egyik tisztségviselője — nyomatékosan hangsúlyozva, hogy mint magánember érdeklődik­ — megkérdezte, hogy játszana-e a kislány az olimpián. Apja igen­nel felelt, de különböző feltételei voltak. Ezekre választ nem is ka­pott a magánembertől, és ennyi­ben maradtak. (Polgár Zsuzsát egyébként indokoltan mellőzték az olimpiai csapat összeállításánál. Közte és a többi sakkozónő kö­zött fennálló feszült viszony meg­engedhetetlen egy csapat tagjai között.) Ki érti ezt? A három Polgár lány, a 18-sik évében levő Zsuzsa, a 12 éves Zsófi és a 10 éves Ju­dit hazájukban fekete bárányok, miközben szerte a világon — ver­senyeredményeik révén — bámu­lat és népszerűség övezi őket. Nem ok nélkül: három ilyen kivételes képességű fiatal leánytestvér a sakksport történetében példátlan jelenség. A Magyar Sakk Szövet­ség pedig ahelyett, hogy örömmel menedzselné őket, enyhe kifejezés­sel közönyt, őszintébb szavakkal szólva masszív ellenszenvet tanú­sít irántuk. Tabi László AERO-SZÍNHÁZ Budapesten, a Katona József Színházban feltalálták az aero­­színházat. Az újítás, melyet ne­vezhetünk légszínháznak is, be­láthatatlan távlatokat nyit amúgy is frissítésre váró színjátszásunk­ban. A Három nővér egyik előadása közben a nézőtér utolsó soraira szakadatlanul áradt a friss, egész­séges téli levegő. A klímaberen­dezés olyan jól működött, hogy a gépet nem lehetett megállítani, noha a szünetben népes küldött­ség igyekezett erre rábírni a színház dolgozóit. Néhányan ki­váltották a ruhatárból nagyka­bátjukat, mások inkább az ajtó­nál álltak. Az élelmesebbek egy­szerűen hazamentek. A harmadik A­­ KIS BETÖRŐNK Állítólag Budapesten mindig is voltak divatos beszédtémák. Nem tudom, mi volt régen, de ha most van ilyen, akkor az a betörés. Aki ad magára, az be tud számolni legalább egy meghökkentő eset­ről. De azzal, hogy ugyanoda min­den évben ugyanakkor törnek be, manapság már nem illik előhoza­kodni. Lejárt lemez, ha a betörő a legfényesebb délben baltával vág bejáratot az ajtón, és nem maradnak tátva a­ szálak­ a lakó­ház elé parkoló kamion esetétől sem. Amikor egy társasház vala­mennyi lakását ugyanaznap pa­kolják ki — akár a tettesek me­részségét, akár a környéken lakók közönyét kívánják a történettel érzékeltetni —, az múló szenzáció. A káprázatos eseteket hallgat­ván, bennem már-már szociális feszültség alakult ki. Ugyan mit is mesélhetnék, hogyan rukkol­hatnék ki valami elképesztővel én, aki az ütött-kopott budapesti Terézvárosban, annak is a szélén, ezen a betörők által is került, csüggesztő környéken lakom? Nem is sejtettem hát, ama bizonyos reggelen, hogy olyan napra ébred rozzant bérházunk népe, aminek során majd lepipáljuk betörőügy­ben a fényes Rózsadombot és a kies Pasarétet is. Az feléjük sem esett még meg, hogy a betörő komótosan kipa­koljon a folyosón, majd hideg­vérrel bezörögjön a szomszédok­hoz — sorba-sorba —, és kérjen egy kevés villanyáramot a fúró­géphez, a kiszemelt lakás ajtajá­nak feltörése végett. Más, decen­­sebb környéken meglehet, unottan teljesítették volna óhaját, az én lakótársaim azonban becsapták a betörő orra előtt az ajtót, hogy aztán az ablakon kihajolva mél­tatlankodjanak: mit képzel, én adjak áramot, hogy a bűntársa legyek? Maga betör, a villany­­számlát meg én fizessem? És a többi... A betörő az iránta ta­núsított jóindulat hiányán elszo­­morodott, aztán egy kévéset­eű­ég­e próbálkozott a hagyományos mód­szerekkel, de peches napja lévén, épp a jó álkulcsot nem hozta ma­gával, így dolga végezetlenül távozott. Mielőtt elhagyta volna a lépcső­­házat, udvariasan köszönt. Jó na­­pottal és nem viszontlátással. Bi­zonyára rájött, hogy nincs értel­me a Terézvárosban különcköd­nie. Legközelebb, gondolom, visz­­szamegy oda, ahol nem ilyen ki­csinyesek a szomszédok. Szinte már hallom is, ahogy valamelyik árnyas utca lakója meséli a köl­­csönárammal dolgozó betörő pi­káns esetét. (virág) GYURKOVICS TIBOR: Honderű. A meglevő a lehetségest a tehetség a tehetségest egymás közül úgy irtja ki hogy el se lehet mondani Magyar így irtja ki a magyart ha tündöklőt ha rosszat akart virágot féreg fát a nya — marad a híres honderű Így harapják át egymás torkát így harapja át Magyarország Magyarország vékony nyakát kilencszáz éve legalább Látom: csupa hülye közt élek mégis szeretem e hülyéket hisz e hülyék csak azért élnek mert szeretik a hülyeséget. 4 RFUI Pachner Edit rajza ÁSZT MEG! Ászt meg! — felelte a józsef­városi komám, amikor azt kér­deztem tőle, megnézzük-e az új Spiró-darabot. Ászt meg! mond­ta lelkesen. Ászt meg hozzá is tet­te, hogy három darabhoz kapha­tott volna még­ jegyet a csarnok­ban, a kis Kaboshoz, ászt meg már látta, a Kék rókához, ászt meg a­­naccságáknak adják, meg a Csipkerózsikához a Bábban, ászt meg azért nem nézi meg, mert annak tudja a végét. Legin­kább a Megfagyott gyermeket nézné meg — mondta a komám aszftyeti heth­­átáázák, de a Spiró-darabot, ászt meg igen. Ászt meg végig" is néztük, a ko­mámnak nagyon tetszett, ászt meg én is mondtam a komámnak, hogy jó ez a darab. Ászt meg a komám mondta, hogy ászt meg az újságban olvasta, hogy miről szól a darab, hogy már nem is tudunk egymással beszélni, ászt meg nem érti, mert a színpadon is csak beszéltek, ászt meg min­denki hallotta. Ászt meg aztán pláne nem érti, hogy ászt meg miért mondják folyton a darab­ban, hogy: ászt meg. Ászt meg levélben meg is fogja egyszer kérdezni a Spirótól. Ászt meg. K. G. GY. NEM ÓRA, BUDAPRINT Kedvenc műsorújságomban egészoldalas reklámfotó, a Buda­­pritti vállalaté. Kétszemélyes csa­ládi rézágy, benne két emberala­k, messziről nézve is rögtön látszik, nem egyformák. Nem bizony, az egyik szőke, a másik barna. Vajon kire üt majd a kicsi, kezdünk tip­pelni, a helyzet ugyanis félreért­hetetlen. Egyikük, igaz, könyvet szorongat a kezében, őt bizonyá­ra nehezebb lesz táncba vinni, bár lehet persze, hogy ő sem a kul­túrát szomjazza. A másik viszont olyan hévvel szorít magához egy kispárnát, hogy beleborzong az ártatlan olvasó: mi lesz itt még, kérem... Csakugyan: mi is? Mert a két emberalakot bizony csupán a ha­juk színe különbözteti meg egy­mástól, alapvető biológiai felépí­tésük azonos. Mindkettő nő, így aztán elgondolkozhatunk azon, hogy a fotó feletti cím — Szebb lesz az álma — vajon mire utal? Netán arra, hogy ily módon a nemkívánatos terhességtől való fé­lelem aligha vet árnyékot a sze­relmi csatározásban megfáradt pár éjszakai nyugodalmára? (Bárki) r£LETj£S]~B IRODALOM |

Next