Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-05 / 49. szám - Banos János: Fölsikoltom az erdőt | Világnyi köd • vers (10. oldal) - Kukorelly Endre: A dolgok megtisztítása • könyvkritika • Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat (Magvető) (10. oldal) - Tamási Orosz János: Életünk, erkölcseink • könyvkritika • Kiss Dénes: Akkor én hova nézzek? (Szépirodalmi) (10. oldal) - Bihari Sándor: Kómás álom • vers (10. oldal) - Zay László: A kert bennünk van • könyvkritika • Moldoványi Ákos: „Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!” (Mezőgazdasági) (10. oldal)
BANOS JÁNOS: Fölsikoltom az erdőt Itt Kőbányán félek a versírástól a pincérnők pedig oly szépek hihetem: Füreden vagyok s kilovagolnak a tölgyek a Koloskából A pincérnők — istenemre mondom — pacifisták vagy forradalmárok Ki sejti vörös hajukat s ki a szőkét a barnát a feketét? Ki tudja a csikkek lázadását — magukra gyújtva a házat? Hát fölsikoltom az erdőt: az ország mosolyát vegye csak le lombját zöld trikóját a cicerés humanizmusról vegye csak le szájáról az avart bohócsipkáját — a felhőt Hozzám jöhetne a gumibot de nem jön Okosabb nálam, úgyis belehalok a pincérnőkbe A dolgok megtisztítása SS Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat (Magvető, 94 old) Mitől jó egy könyv? Ezt nehéz megmondani. Mert kinek mi olyan jó? De ha ízlések különbözőek, ideológiák és politikai meghatározottságok, koncepciók és önigazoló elfogultságok még különbözőbbek. Valamikor legalább, időben, a Tetszés mindenképpen megelőzte az elméletekkel néha elég csinosan körülbástyázott Elfogultságot, Érdeket. Sóvárgó tekinteteket vetvén az elméletre, most megmaradnék mégis a tetszésnél, nélküle ugyanis nem az igazi. Olvasunk, és vagy tetszik, vagy nem, elég nehéz eltekinteni ettől. Elő lehet venni egyéb megfontolásokat, ám azért még le-leragadhatnak (lelki) szemeink az unalomtól. Élmény nélkül nem megy. Azonban semmi bóbiskolás, Parti Nagy Lajos Csuklógyakorlata alaposanfelébreszt. És, jó ez nekünk vagy sem, kell vagy nem kell, kinek-kinek, bizony élvezzük is. Van mit: költészet, sőt a költészet és tűzijáték és petárda és krém és púder és mozi, „a költészet nagy tűzijátéka / petárdakrém púdermozi”, — a mozi című versből idéztem. És „van verset írni asztalod, van verset írni szék, / van hercegvirsli, azt falod” — idézet a hársból; valamint sej: „a naményi tiszaparton / de sok leány ruhája karton,/s ha lábuk szürkéllik a portól, / többségük szívesen sportol. //■ labdáznak ők, zömmel röp és tollas, / elenyésző reajtuk a sörhas,/azután beleszaladnak a Tiszába, / így mulat az egész kisztábor. // aug. 20-án a ■ népi amatőr munkácsi / szovjet együttesre mindenki kiváncsi. / a műsor, amit ők előadnak, // kedvére van kicsinek és nagynak.” Kedvünkre van. De miért? Mi történik? Adatott nekünk ez a szomorú kis élet, törődött, keserves és fárasztó dolgaink. Most meghatódjunk ezen magunkon? Vérezzünk és verejtékezzünk? Puffogtassunk halálfáradt frázisokat? Az anyagot, anyagát — s valamennyiünk életanyaga ez — Parti Nagy Lajos biztos kézzel tartja (vissza, kordában). Halálbiztosan érzi, hogy mit lehet. Üdítően kerülvék pózok és szerepkényszer. Tudja, hogy azok az eszközök, a költészet (túl) jól bevált eszközei, vér-csillag-világ-mindenség-hold, ilyen s ehhez hasonló nyalánkságok, ha lehet, még inkább kifáradtak, mint mi. Ott hevernek mindenki gyalogútján, a jól ki- és széttaposottan, teljességgel ártalmatlanul, már nem is pihegve. Ha használjuk, befognak, befednek. Minél többet szedünk föl magunkra, annál inkább eltakarnak ezek az élettelen testecskék. No, persze, takaró jól jön ilyen hideg időkben. Akkor tehát ezt sem, azt sem szabad? Ennyire nincs szabadság? Inkább ellenkezőleg, szabad, sőt kell, kelljen minden, ha már egyszer van, csillag és közép-hatósugarú rakéta, hold és úttörőkolbász, lélek és Pioneer Avroszimov. Minden használtassék a versben, ami van, az „csak” a kérdés, hogy hogy’. Művészet a nüanszokon múlik. Azon a lehetetlenül érzékeny műszeren, ami vagy „bent van”, vagy reménytelenül kívül vagyunk. Ez az isten tudja, mifene műszer intézi, el, mit s miként: „Jót, s jól. Ebben áll a nagy titok.” Mit tesz tehát a költő? Az ÉLET- ről beszél (mi egyébről?), mely „vizes árnyékot bocsát a holdfényen át”, ám mielőtt még jól bejárt „régiókba emelkednénk”, szelíden hozzáteszi, miszerint ,,az élet nem talajtomna, de viszont felemáskorlát” (Non scolae). A mindent elborítóról, a MINDENNAPI LEVÉL-ről ír: „Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő meleget adó szárny, / Terped széjjel az óriási kaszárny” (Holnap indul a század csuklógyakorlatra). A DOLGOKról danol, hogy „széltében nincs megélhetés, / magából olykor vermet ás, / mert kell a biztos lakhatás, / ivás, evés, / mely ápolás” (krepdesin); a dolgokról, amiket a nyelv elé rángat, és rögtön ki is ölti rá ezt a nyelvet. És a LÉT-ről: „Mint hogyha egy közületi étkeztetés lenne a lét, / amelyben nem a rizseshúst változtatják, hanem a nevét.” (Nem varietas, de laktat). A BENSŐSÉG-ről, mert „csontozhassa az isten / beárazhassa májra / bensőség nem jut éppen /a lélek tányérjára / nem a fasírt a lényeg hanem hogy sorbanállás / közepette a lények / magukban megtalálják” (fasírt). Nem gondolom, hogy ez a módszer az egyedül üdvözítő. Arra bizonyosan jó, hogy a valamenynyiünkben bújkáló nem igazit, nevezzük csak finoman nagyzolásnak, visszakergesse, visszaijessze. Mert nem viccelődik. Nem a nagy dolgok, nagy dolgaink, az Emberi kifigurázása, inkább e dolgok megtisztítása történik így, a szemünk láttára, s történik meg velünk: „ki csinál hűje viccet / az igazat nézd ne a valót / erre bízvást építhetc” (fasírt). Az egyetlen esély ez a tisztázásra, egy új, tiszta és ártatlan beszédhelyzet kialakítására. Ahonnan el lehet majd kezdeni. Kispressy Endre BIHARfI SÁNDOR: Kómás álom Én vagyok. Itt vagyok. Elek. Mint aki mély, nagyon mély álomból ébred, és ahonnan ébred, a helynek sötét a fala, és nincsen rajta ablaka, nincsen rajta világosság, és nincsen rajta ajtaja, mintha se bejárata, se kijárata nem lenne, nem tudom, hogyan jutottam beg innen oda, nem tudom, hogyan jutottam ki, onnan ide, mert ott voltam, s mikor ott voltam, mindenen kívül voltam, én a világon kívül voltam, még emlékszem a levegőből a homályon át mindenfelől szivárgó vizekre, s hogy onnan nem indul irány semerre, mégis valamerről hallom a mondataidat, nem látlak, csak hallak, de tudom, ki vagy, nem gondolkodom, hogy hogyan jöttél, milyen úton, úgy vagyok közötted, mint feltámadáskor Isten körül a lelkek, s ha nem vagy, özönvíz előtti állatok között tévelygek, látom, ahogy apadnak,lökődnek egymáshoz, mintha nedves agyagból lennének, és nem félek, de az a sehonnan-sehova árvaság irtóztató, ahogy a világtól vagyok árva, minden létezőtől el- és kizárva, de erre csak most gondolok, mert ott nem kérdezem, hogy hol vagyok, ott semmit sem kérdezek, csak a fiaimat kérdezem a reménytelen semmiben, mert nincs semmim, csak a te mondatod, amit, hogy megmaradjon, újra meg újrafogalmazok, értelek, de nem látlak, onnan tudom, hogy vagyunk valahol, mert a logikád felel a szétszéledt logikámnak, én mintha nem lennék, de te hangoddal a világ vagy. ÉLET ESI® IRODALOM. Világnyi köd Tereli nyáját az ősz kolompszó nélküli vonulás ez — de mégsem Félelmek harangnyelvei ütögetik a földre zuhant ég vasát Rettenetes nyáj! Siserehad ellen még fog a méreg de ehhez a ködhöz nincs karám nincs biztos repülőgép Imbolyog de jön közelít letarol nem marad mögötte semmi Napjaimat miket kifentem az éjszakák ellen — rozsdává marja lerágja az égről a fényt is arcról a mosoly pislogó mécsvilágát Torkomat mintha sósav harapná darabokra: szétesnek békélő szavaim Országos világnyi köd ez: nem is nyáj féreg vagy a férgek nyája-nyála kúszik alattomosan — ganédombról támadó csőcselék •41 Életünk, erkölcseink ! Kiss Dénes: Akkor én hova nézzek? (Szépirodalmi, 318 old.) Apám negyvenkilenc évesen szerezte meg a gépjármű-vezetői jogosítványt. Saját autóról álmodozott, hosszú utazásokat, országjáró kirándulásokat tervezett — nem érhette meg. Már csak egy évet élhetett. Míg élt, tőlem semmit el nem vett, s én csak ma, már apaként érzem, mennyi mindent kellett adnia. De vajon érezzük-e ezt valamennyien? Érezzük-e: az élet a felelősség. Minden pillanatában. Kiss Dénes érzi, tudja ezt. S azt is tudja: ezt nem mindenki látja ugyanígy. Novelláiban ilyen élethelyzeteket állít elénk. Nem keres különleges helyszíneket, ritkán előforduló szituációkat. Iskola, játszóterek, eszpresszó, autósztráda — hétköznapjaink színterei. S valamennyien találkozhattunk már ámokfutó autóssal, kötekedő részegekkel, s emlékezünk olykor első tanítóinkra, első barátainkra és az Elsőre ... E kötet novellái ezt a hangulatot teremtik meg ,az értő olvasó számára. Az emlékezés és a számvetés hangulatát. Jól sáfárkodunk-e mindazzal, amit embernek születve kapunk? A gyönyörű képességet, hogy lehetünk akár jók is,önzetlenek, hogy szerethetünk szívvel, hogy élhetünk tisztán. Minderre lehetőséget kapunk: az emberi erkölcs lehetőségét. Az erkölcs kérdéseit boncolgatja a kötet egy különleges ciklusa is: A boldogság megmaradásának törvénye (Danai töprengései). E töprengések tulajdonképpen egyperces esszék az ember esélyeiről, küzdelmeinek céljairól, tereiről. Hiszen „Minden távolság közepe az ember. A nálánál milliárdszor nagyobb csillagokat föl kell nagyítania távcsöveivel, hogy megismerje őket, s a nálánál milliárdszor kisebb atomokat is föl kell nagyítania mikroszkópiáival, hogy megismerje azokat...” E két mondat tulajdonképpen a kötet egészének mottója lehetne. Hiszen a környező világ megismerése önmagunk, az ember megismerését is lehetővé teszi; kötődéseink, megnyilvánulásaink jellemünkről vallanak Célzatos írásokat olvashatunk tehát; súlyukat, erejüket eltérő érzelmi, indulati töltésük teszi csupán különbözővé. A legpontosabb, a többrétegű értelmezés lehetőségét leginkább kínálórás az Akkor én hova nézzek? A szituáció — sajnos — aligha szokatlan: a presszóasztalnál Danaiba köt egy ittas férfi. Erős, agresszív — megfutamodásra késztető egyéniség. Danai azonban marad. Szemébe néz a veszélynek, megvallatja — és legyőzi. De győzelmével nem megalázza, hanem felemeli ellenfelét; esélyt ad, hogy az is legyőzhesse önmagát. A példázat pontos: „Kiszolgáltatott az ember, de viselje ezt a fölismerést is méltósággal!” Harmincadik kötete már ez Kiss Dénesnek, — de egyvalamiben'első. Versei, regényei, ifjúsági könyvei, a nyelvről szóló esszéi után mint színpadi szerzőt is megismerhetjük. Az Aranykapu című, tisztelgő játékkal Körösi Csoma Sándornak állít , emléket — tovább erősítve a kötet összefűző gondolatát: a hűség, az erkölcs erejét példázva. Kiss Dénes írásai nem csupán az emlékezés és a számvetés keretei lehetnek. A lehetséges kiutak példázatai is. Mert hiába szeretünk szívvel, élünk tisztán, ha — talán éppen ezért? — oly sokszor vesztesekké válunk De higgyük el — e novelláknak is —, győzelmeink is e vereségekben rejlenek! Tamási Orosz János A kert bennünk van . Moldoványi Ákos: „Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!” (Mezőgazdasági, 228 old.) Kert nélkül nem élet igazán az élet. A kert nélküliek ne bosszankodjanak, a kerttulajdonosok ne büszkélkedjenek. A látszat az utóbbiak oldalán áll, nem tagadom, nem is tagadhatom. Sőt, beismerem: őszintén irigylem őket. Moldoványi Ákost is, mert, mint írja, „némi szerencsével” sikerült hozzájutnia egy telekhez a Dunakanyar egyik legcsodásabb részén. Irigylem ővele együtt azokat, akiket a telke termette ötlettől indíttatva megkérdezett kertélményeikről, örömeikről, kertépítésükről, munkáról, pihenésről — és még erről-arról, huszonhét írót, művészt, újságírót, mind közismert embereket. Erről később. Válogatnom a névsorban önkényes lenne, ezért legelébb fölsorolom őket, mind. Agárdy Gábor, Antal Imre, Arkus József, Baróti Géza, Bende Zsolt, Benedek István, Benkő Gyula és Péter, Cseres Tibor, Fónay Márta, Gobbi Hilda, Karinthy Ferenc, Keresztury Dezső, Medveczky Ilona, Melis György, Móricz Virág, Páger Antal, Pitti Katalin— Leblanc Győző, Rab Zsuzsa, Sinkovits Imre—Gombos Kati, Somogyi József, Szakonyi Károly, Tolnay Klári, Vámosi János—Záray Márta. Akáryan, annyiféleképp vallanak a kertről, a természetről (Baróti Géza és Antal Imre maga írta kertképét, a többiek Moldoványi Ákos kérdéseire válaszolnak.) Van, aki gyermekkorától kedveli a kertet, van, aki sosem is lakott másutt. Jó néhányan, mint Moldoványi is, „a nagyváros kövei” között nőttek föl és élték életüket, mígnem jósorsuk kerttulajdonossá tette őket. Ki eleve értett a kertműveléshez, kinek segíteni kellett, ki a maga kárán tanulta meg, mi a teendő. Gyakorlott riporter Moldoványi Ákos, interjúi érdekesek, olvasmányosak tartalmasak. Alighanem jól tette, hogy a beszélgetések szövegét meghagyta fésületlenül (gereblyézetlenül), az élő beszélgetésbe így mintegy jelen levőnek hívja olvasóit. Már a bevezetőben bevallja, hogy beszélgetés közben nemegyszer észrevette: régen ,nem a virágokról és fákról cserélnek gondolatokat, hanem súlyosabb, nehezebb kérdésekről, életformáról, környezetvédelemről. Az olvasó pedig hamarosan észreveszi: még csak nemis csupán ezekről van itt szó. Ki-ki nemcsak a kertjét mutatja be, hanem önmagát is. Kisvártatva kiderül, hogy a kerti beszélgetésekben beszélgetőtársainak Moldoványi mélyebb, alaposabb és bensőségesebb arcképét (jellemképét) rajzolja meg. Többet, jóval többet tudunk meg róluk, mint eddig tudtunk, s mint amit a kertjükkel kapcsolatban elmondanak. Megtudjuk, hogy boldog emberek. Talán más okuk is van erre, de elsősorban mégiscsak azért boldogok, mert, kertjük van Nemcsak azért van kertjük, mert kerttulajdonosok. Az igazi kert bennük van. És ilyen kertjük a kert nélkülieknek is lehet. Zay László 1313. DECEMBER 5.