Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-05 / 49. szám - Banos János: Fölsikoltom az erdőt | Világnyi köd • vers (10. oldal) - Kukorelly Endre: A dolgok megtisztítása • könyvkritika • Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat (Magvető) (10. oldal) - Tamási Orosz János: Életünk, erkölcseink • könyvkritika • Kiss Dénes: Akkor én hova nézzek? (Szépirodalmi) (10. oldal) - Bihari Sándor: Kómás álom • vers (10. oldal) - Zay László: A kert bennünk van • könyvkritika • Moldoványi Ákos: „Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!” (Mezőgazdasági) (10. oldal)

BANOS JÁNOS: Fölsikoltom az erdőt Itt Kőbányán félek a versírástól­­ a pincérnők pedig oly szépek hihetem: Füreden vagyok s kilovagolnak a tölgyek a Koloskából A pincérnők — istenemre mondom — pacifisták vagy forradalmárok Ki sejti vörös hajukat s ki a szőkét a barnát a feketét? Ki tudja a csikkek lázadását — magukra gyújtva a házat? Hát fölsikoltom az erdőt: az ország mosolyát vegye csak le lombját zöld trikóját a cicerés humanizmusról vegye csak le szájáról az avart bohóc­sipkáját — a felhőt Hozzám jöhetne a gumibot de nem jön Okosabb nálam, úgyis belehalok a pincérnőkbe A dolgok megtisztítása SS Parti Nagy Lajos: Csukló­gyakorlat (Magvető, 94 old) Mitől jó egy könyv? Ezt nehéz megmondani. Mert kinek mi olyan jó? De ha íz­lések különbözőek, ideológiák és politikai meghatározottságok, kon­cepciók és önigazoló elfogultsá­gok még különbözőbbek. Valami­kor legalább, időben, a Tetszés mindenképpen megelőzte az el­méletekkel néha elég csinosan körülbástyázott Elfogultságot, Ér­deket. Sóvárgó tekinteteket vetvén az elméletre, most megmaradnék mégis a tetszésnél, nélküle ugyan­is nem az igazi. Olvasunk, és vagy tetszik, vagy nem, elég nehéz el­tekinteni ettől. Elő lehet venni egyéb megfontolásokat, ám azért még le-leragadhatnak (lelki) sze­meink az unalomtól. Élmény nél­kül nem megy. Azonban semmi bóbiskolás, Parti Nagy Lajos Csuklógyakorlata alaposan­­felébreszt. És, jó ez ne­künk vagy sem, kell vagy nem kell, kinek-kinek, bizony élvezzük is. Van mit: költészet, sőt a költészet és tűzijáték és petárda és krém és púder és mozi, „a költészet nagy tűzijátéka / petárdakrém púdermo­zi”, — a mozi című versből idéztem. És „van verset írni asztalod, van verset írni szék, / van hercegvirsli, azt falod” — idézet a hársból; vala­mint sej: „a naményi tiszaparton / de­ sok leány ruhája karton,/s ha lábuk szürkéllik a portól, / többsé­gük szívesen sportol. //■ labdáznak ők, zömmel röp és tollas, / elenyé­sző reajtuk a sörhas,/azután bele­szaladnak a Tiszába, / így mulat az egész kisztábor. // aug. 20-án a ■ népi amatőr munkácsi / szovjet együttesre mindenki kiváncsi. / a műsor, amit ők előadnak, // kedvé­re van kicsinek és nagynak.” Kedvünkre van. De miért? Mi történik? Adatott nekünk ez a szomorú kis élet, törődött, keserves és fárasz­tó dolgaink. Most meghatódjunk ezen­ magunkon? Vérezzünk és ve­rejtékezzünk? Puffogtassunk halál­­fáradt frázisokat? Az anyagot, anyagát — s valamennyiünk élet­anyaga ez — Parti Nagy Lajos biz­tos kézzel tartja (vissza, kordában). Halálbiztosan érzi, hogy mit le­het. Üdítően kerülvék pózok és sze­repkényszer. Tudja, hogy azok az eszközök, a költészet (túl) jól be­vált eszközei, vér-csillag-világ-min­­denség-hold, ilyen s ehhez hasonló nyalánkságok, ha lehet, még in­kább kifáradtak, mint mi. Ott he­vernek mindenki gyalogútján, a jól ki- és széttaposottan, teljességgel ártalmatlanul, már nem is pihegve. Ha használjuk, befognak, befed­nek. Minél többet szedünk föl­ ma­gunkra, annál inkább eltakarnak ezek az élettelen testecskék. No, persze, takaró jól jön ilyen hideg időkben. Akkor tehát ezt sem, azt sem szabad? Ennyire nincs szabadság? Inkább ellenkezőleg, szabad, sőt kell, kelljen minden, ha már­ egy­szer van, csillag és közép-hatósu­­­­garú rakéta, hold és úttörőkolbász, lélek és Pioneer Avroszimov. Min­den használtassék a versben, ami van, az „csak” a kérdés, hogy hogy’. Művészet a nüanszokon múlik. Azon a lehetetlenül érzékeny mű­szeren, ami vagy „bent van”, vagy reménytelenül kívül vagyunk. Ez az isten tudja, mifene műszer inté­zi, el, mit s miként: „Jót, s jól. Eb­ben áll a nagy titok.” Mit tesz tehát a költő? Az ÉLET- ről beszél (mi egyébről?), mely „vizes árnyékot bocsát a holdfé­nyen át”, ám mielőtt még jól be­járt „régiókba emelkednénk”, sze­líden hozzáteszi, miszerint ,,az élet nem talajtomna, de viszont felemás­korlát” (Non scolae). A mindent elborítóról, a MINDENNAPI LE­­VÉL-ről ír: „Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő meleget adó szárny, / Terped széjjel az óriási kaszárny” (Holnap indul a század csuklógya­korlatra). A DOLGOK­ról danol, hogy „széltében nincs megélhetés, / magából olykor verm­et ás, / mert kell a biztos lakhatás, / ivás, evés, / mely ápol­ás” (krepdesin); a dol­gokról, amiket a nyelv elé rángat, és rögtön ki is ölti rá ezt a nyel­vet. És a LÉT-ről: „Mint hogyha egy közületi étkeztetés lenne a lét, / amelyben nem a rizseshúst vál­toztatják, hanem a nevét.” (Nem varietas, de laktat). A BENSŐSÉG-ről, mert „csontozhassa az isten / beárazhassa májra / bensőség nem jut éppen /a lélek tányérjára / nem a fasírt a lényeg hanem hogy sor­­banállás / közepette a lények / magukban megtalálják” (fasírt). Nem gondolom, hogy ez a mód­szer­ az egyedül üdvözítő. Arra bi­zonyosan jó, hogy a valameny­­nyiünkben bújkáló nem­ igazit, ne­vezzük csak finoman nagyzolásnak, visszakergesse, visszaijessze. Mert nem viccelődik. Nem a nagy dol­gok, nagy dolgaink, az Emberi ki­figurázása, inkább e dolgok meg­tisztítása történik így, a szemünk láttára, s történik meg velünk: „ki csinál hűje viccet / az igazat nézd ne a valót / erre bízvást épít­­hetc” (fasírt). Az egyetlen esély ez a tisztázásra, egy új, tiszta és ár­tatlan beszédhelyzet kialakítására. Ahonnan el lehet majd kezdeni. Kispressy Endre BIHARfI SÁNDOR: Kómás álom Én vagyok. Itt vagyok. Elek. Mint aki mély, nagyon mély álomból ébred, és ahonnan ébred, a helynek sötét a fala, és nincsen rajta ablaka, nincsen rajta világosság, és nincsen rajta ajtaja, mintha se bejárata, se kijárata nem lenne, nem tudom,­­ hogyan jutottam beg innen oda, nem tudom, hogyan jutottam ki, onnan ide, mert ott voltam, s mikor ott voltam, mindenen kívül voltam, én a világon kívül voltam, még emlékszem a levegőből a homályon át mindenfelől szivárgó vizekre, s hogy onnan nem indul irány semerre, mégis valamerről hallom a mondataidat, nem látlak, csak hallak, de tudom, ki vagy, nem gondolkodom, hogy hogyan jöttél, milyen úton, úgy vagyok közötted, mint feltámadáskor Isten körül a lelkek, s ha nem vagy, özönvíz előtti állatok között tévelygek, látom, ahogy apadnak,­lökődnek egymáshoz, mintha nedves agyagból lennének, és nem félek, de az a sehonnan-sehova árvaság irtóztató, ahogy a világtól vagyok árva, minden létezőtől el- és kizárva, de erre csak most gondolok, mert ott nem kérdezem, hogy hol vagyok, ott semmit sem kérdezek, csak a fiaimat kérdezem a reménytelen semmiben, mert nincs semmim, csak a te mondatod, amit, hogy megmaradjon, újra­ meg újrafogalmazok, értelek, de nem látlak, onnan tudom, hogy vagyunk valahol, mert a logikád felel a szétszéledt logikámnak, én mintha nem lennék, de te hangoddal a világ vagy. ÉLET ESI® IRODALOM. Világnyi köd Tereli nyáját az ősz kolompszó nélküli vonulás ez — de mégsem Félelmek harangnyelvei ütögetik a földre zuhant ég vasát Rettenetes nyáj! Siserehad ellen még fog a méreg de ehhez a ködhöz nincs karám nincs biztos repülőgép Imbolyog de jön közelít letarol nem marad mögötte semmi Napjaimat miket kifentem az éjszakák ellen — rozsdává marja lerágja az égről a fényt is arcról a mosoly pislogó mécsvilágát Torkomat mintha sósav harapná darabokra: szétesnek békélő szavaim Országos világnyi köd ez: nem is nyáj féreg vagy a férgek nyája-nyála kúszik alattomosan — ganédombról támadó csőcselék •41 Életünk, erkölcseink !­ Kiss Dénes: Akkor én hova nézzek? (Szépirodal­mi, 318 old.) Apám negyvenkilenc évesen sze­rezte meg a gépjármű-vezetői jo­gosítványt. Saját autóról álmodo­zott, hosszú utazásokat, országjá­ró kirándulásokat tervezett — nem érhette meg. Már csak egy évet élhetett. Míg élt, tőlem sem­mit el nem vett, s én csak ma, már apaként érzem, mennyi min­dent kellett adnia. De vajon érezzük-e ezt vala­mennyien? Érezzük-e: az élet a felelősség. Minden pillanatában. Kiss Dénes érzi, tudja ezt. S azt is tudja: ezt nem mindenki lát­ja ugyanígy. Novelláiban ilyen élethelyzeteket állít elénk. Nem­­ keres különleges helyszíneket, rit­kán előforduló szituációkat. Isko­la, játszóterek, eszpresszó, autó­­sztráda — hétköznapjaink színte­rei. S valamennyien találkozhat­tunk már ámokfutó autóssal, kö­tekedő részegekkel, s emlékezünk olykor első tanítóinkra, első ba­rátainkra é­s az Elsőre ... E kötet novellái ezt a hangula­tot teremtik meg ,az értő olvasó számára. Az emlékezés és a szám­vetés hangulatát. Jól sáfárko­dunk-e mindazzal, amit embernek születve kapunk? A gyönyörű ké­pességet, hogy lehetünk akár jók is,­­önzetlenek, hogy szerethetünk szívvel, hogy élhetünk tisztán. Minderre lehetőséget kapunk: az emberi erkölcs lehetőségét. Az erkölcs kérdéseit boncolgat­ja a kötet egy különleges ciklu­sa is: A boldogság megmaradá­sának törvénye (Danai töprengé­sei). E töprengések tulajdonkép­pen egyperces esszék az ember esélyeiről, küzdelmeinek céljairól, tereiről. Hiszen „Minden távolság közepe az ember. A nálánál mil­­liárdszor nagyobb csillagokat föl kell nagyítania távcsöveivel, hogy megismerje őket, s a nálánál mil­­liárdszor kisebb atomokat is föl kell nagyítania mikroszkópiáival, hogy megismerje azokat...” E két mondat tulajdonképpen a kötet egészének mottója lehetne. Hiszen a környező világ megis­merése önmagunk, az ember meg­ismerését­ is lehetővé teszi; kötődé­seink, megnyilvánulásaink jelle­münkről vallanak Célzatos íráso­kat olvashatunk tehát; súlyukat, erejüket eltérő érzelmi, indulati töltésük teszi csupán különbözővé. A legpontosabb, a többrétegű értelmezés lehetőségét leginkább kínáló­­rás az Akkor én hova néz­zek? A szituáció — sajnos — aligha szokatlan: a presszóasztal­nál Danaiba köt egy ittas férfi. Erős, agresszív — megfutamodás­­ra késztető egyéniség. Danai azon­ban marad. Szemébe néz a ve­szélynek, megvallatja — és le­győzi. De győzelmével nem meg­alázza, hanem felemeli ellenfelét; esélyt ad, hogy az is legyőzhesse önmagát. A példázat pontos: „Ki­szolgáltatott az ember, de viselje ezt a fölismerést is méltósággal!” Harmincadik kötete már ez Kiss Dénesnek­, — de egyvalamiben'el­ső. Versei, regényei, ifjúsági köny­vei, a nyelvről szóló esszéi után mint színpadi szerzőt is megis­merhetjük. Az Aranykapu című, tisztelgő játékkal Körösi Csom­a Sándornak állít , emléket — tovább erősítve a kötet összefűző gondo­latát: a hűség, az erkölcs erejét példázva. Kiss Dénes írásai nem csupán az emlékezés és a számvetés ke­retei lehetnek. A lehetséges kiutak példázatai is. Mert hiába szere­tünk sz­ívvel, élünk tisztán, ha — talán éppen ezért? — oly sokszor vesztesekké válunk De higgyük el — e novelláknak is —, győzel­meink is e vereségekben rejlenek! Tamási Orosz János A kert bennünk van . Moldoványi Ákos: „Ker­tész legyen, ki boldogságra vágyik!” (Mezőgazdasági, 228 old.) Kert nélkül nem élet igazán az élet. A kert nélküliek ne bosszan­kodjanak, a kerttulajdonosok ne büszkélkedjenek. A látszat az utób­biak oldalán áll, nem tagadom, nem is tagadhatom. Sőt, beisme­rem: őszintén irigylem őket. Mol­doványi Ákost is, mert, mint ír­ja, „némi szerencsével” sikerült hozzájutnia egy telekhez a Duna­kanyar egyik legcsodásabb részén. Irigylem ővele együtt azokat, aki­ket a telke­ termette ötlettől indít­tatva megkérdezett kertélményeik­ről, örömeikről, kertépítésükről, munkáról, pihenésről — és még erről-arról, huszonhét írót, művészt, újságírót, mind közismert embere­ket. Erről később. Válogatnom a név­­sorban önkényes lenne, ezért leg­­elébb fölsorolom őket, mind. Agárdy Gábor, Antal Imre, Ar­kus József, Baróti Géza, Bende Zsolt, Benedek István, Benkő Gyu­la és Péter, Cseres Tibor, Fónay Márta, Gobbi Hilda, Karinthy Fe­renc, Keresztury Dezső, Medveczky Ilona, Melis György, Móricz Vi­rág, Páger Antal, Pitti Katalin—­ Leblanc Győző, Rab Zsuzsa, Sinko­­vits Imre—Gombos Kati, Somogyi József, Szakonyi Károly, Tolnay Klári, Vámosi János—Záray Már­ta. Akár­yan, annyiféleképp valla­nak a kertről, a természetről­­ (Ba­róti Géza és Antal Imre maga ír­ta kertképét, a többiek Moldová­nyi Ákos kérdéseire válaszolnak.) Van, aki gyermekkorától kedveli a kertet, van, aki sosem is lakott má­sutt. Jó néhányan, mint Moldová­nyi is, „a nagyváros kövei” között nőttek föl és élték életüket, míg­nem jósorsuk kerttulajdonossá tet­te őket. Ki eleve értett a kertmű­veléshez, kinek segíteni kellett, ki a maga kárán tanulta meg, mi a teendő. Gyakorlott riporter Moldoványi Ákos, interjúi érdekesek, olvasmá­nyosak tartalmasak. Alighanem jól tette, hogy a beszélgetések szöve­gét meghagyta fésületlenül (gereb­­lyézetlenül), az élő beszélgetésbe így mintegy jelen levőnek hívja olvasóit. Már a bevezetőben bevall­ja, hogy beszélgetés közben nem­egyszer észrevette: régen ,nem a vi­rágokról és fákról cserélnek gon­dolatokat, hanem súlyosabb, nehe­zebb kérdésekről, életformáról, környezetvédelemről. Az olvasó pe­dig hamarosan észreveszi: még csak nem­­is csupán ezekről van itt szó. Ki-ki nemcsak a kertjét mutatja be, hanem önmagát is. Kis­vártatva kiderül, hogy a kerti be­szélgetésekben beszélgetőtársainak Moldoványi mélyebb, alaposabb és bensőségesebb arcképét (jellemké­pét) rajzolja meg. Többet, jóval többet tudunk meg róluk, mint ed­dig tudtunk, s mint amit­ a kert­jükkel kapcsolatban elmondanak. Megtudjuk, hogy boldog embe­rek. Talán más okuk is van erre, de elsősorban mégiscsak azért bol­dogok, mert, kertjük van Nemcsak azért van kertjük, mert kerttulaj­donosok. Az igazi kert bennük van. És ilyen kertjük a kert nélküliek­nek is lehet. Zay László 1313. DECEMBER 5.

Next