Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám - Pelle János: Metamorfózis • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -csár: Beképzeltség • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Garai Gábor: Két dörmögés • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (gőz): …et sanguinem? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Adamecz Kálmán: Eugénia és a többiek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Weinacht Péter: rajzai • kép (9. oldal) - Szántó Péter: Bökölődések • Sarock • Hobo Blues Band: Esztrád (9. oldal)
páratlan oldala ^BaawsEsggfer-Mjjfyjj, ClMulá.- '"'£*%£- WsistudiZ^ , /ama J /. /*AvVm.tti VwUH vyt- CUUfiaK. /* !A*/U*XA, ■ METAMORFÓZIS A rádió Harminc perc alatt a Föld körül című, 1986. november 30-i adásában beszélgetés hangzott el a DUNASZERVIZ nevű kisvállalkozás vezetőjével. A hallgató megtudhatta, hogy a cég vállalja családják kutatását, magatehetetlen emberek ápolását és a temetői sírok gondozását, ami — tekintettel arra, hogy különösen a két utóbbi területen elképesztőek a közállapotaink — dicséretes vállalkozás. Az adás már-már meggyőzött, s gyarló porhüvelyemet kis híján a DUNASZERVIZ gondjaira bíztam, amikor felvilágosítottak, hogy hiába reménykedem, ápolásomra csak valutáért vállalkoznak, s havi 27 000 forintnak megfelelő dollárt kell befizetnem ahhoz, hogy szívükön viseljék a sorsomat. Ekkora összeget nem tudok magamra szánni, pedig egyelőre aktív dolgozó vagyok. Az átlag magyar nyugdíjasnak pedig hamarabb teljesülhet az a vágya, hogy a legközelebbi body-building világbajnokságon dobogós helyezést ér el, s maga a nagy Schwarzenegger akasztja nyakába az érmet, mint az, hogy igénybe veheti a kisvállalkozás szolgáltatásait. Mégsem irigylem a szerencsés keveseket, akik külföldön élő rokonaik révén luxusellátásban részesülnek, s nem sokallom az árat sem, amennyibe ez kerül. Annak idején magam is megízleltem az eltartási szerződések savát-borsát, s tapasztalatból tudom, hogy bizonyos, az otthoni gondozáshoz tartozó tevékenységek elvégzésére lámpással sem lehet embert találni. Ha a DUNASZERVIZ-nek sikerül bizonyítania, hogy az ágyhoz kötött öregek ápolására nem tiszteletdíjas tanácsi aktívákat kell toborozni, hanem kellően megfizetett, szakképzett ápolónőket, attól semmiképp sem romlik tovább a létminimumot fedező nyugdíjakból nyomorgó ellátatlan betegek páriasorsa^ *■ Elismerem tehát a kisvállalkozás működésének szükségességét, s így a hasznosságát is, de azt túlzás lenne állítani, hogy rideg, üzleti szellemével is rokonszenvezem. Amitől viszont felkaptam a fejem, az a DUNASZERVIZ vezetőjének személye volt. A nyilatkozó doktor urat még joghallgató korában ismerem, s tudom róla, hogy néhány éve még a KISZ budapesti bizottságának munkatársa volt és az ideológiai nevelés terén szerzett hervadhatatlan érdemeket. Félreértés ne essék: nekem sem a mostani, sem a régebbi foglalkozása ellen nincs kifogásom. Chacun a son goat, azaz: kinek a pap, kinek a papné. Csak éppen elámulok régi ismerősöm pályájának kopernikuszi fordulatán. A világ szédületes tempóban változik, s e metamorfózis láttán a magamfajta életidegen humán értelmiségi jobb híján a költő sorait idézi: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod sejti, ma nem azzal kellene, honnan jössz, — azzal, ecsém, hová mész!” Pelle János KÉT DÖRMÖGÉS 1. Az első dörmögés nyelvészeti vagy inkább nyelvhelyességi természetű. Ha jól emlékszem, tanulmányaim során sohasem hallottam a más melléknév fokozásáról vagy fokozhatóságáról. Másabb vagy éppen sokkal másabb — sokáig úgy hittem, nem is létezik nyelvünkben. Az utóbbi egykét évben azonban egyre gyakrabban hallom — nyilvános fórumokon — és olvasom nemcsak jótollú újságírók cikkeiben, de jeles (ha nem is élő klasszikus) prózaírók elbeszéléseiben, hogy például: akkoriban még sokkal másabb volt a mi falunk határa, vagy hogy félreértés ne essék — a nagybácsiként ügyvédi irodára. Ezek szándékosan nem idézetek, bár azok is lehetnének. Egy szót se szólnék, ha a szerzők hőseiket vagy riportalanyaikat beszéltetnék így, hiszen az élő nyelvben is terjed némiképp ez a furcsa fokozás (jóval kevésbé ugyan, mint a sajtóban), de ők maguk, a tollforgatók fogalmaznak így narratív, jobbára nosztalgikus szövegrészleteikben. Ahelyett — tűnődöm —, hogy azt írnák: egészen más!? Szürkébb, szegényesebb lenne ez a megszokott szókapcsolat, mint előbb idézett — vélekedésem szerint — torz és meglehetősen újkeletű változata? Nem hiszem. Persze aki másképp nem tudja megkülönböztetni magát az egyszerű, másféle többségtől — ám legyen sokkal másabb. 2. A másodikat szóvá tenni is alig merem: már megint „másolatban” találkoztam egy — szerintem — foglalt névvel. Mert nem hiszem, hogy a szerkesztőként, filológusként, versfordítóként stb. ismert (nem eléggé elismert) és tavaly eltemetett Szabó Ede támadt volna föl, hogy képzelt — szellemes és tehetséges — interjút készítsen a Magyar Ifjúságban a 175 éve született Liszt Ferenccel. Az interjút készítő névrokon jó íráskészségű szakemberként és közíróként tűnik föl nekem; megérdemelne önmagától annyit, hogy megkülönböztetésül az elődjétől elterő... de ezt e lap hasábjain már unom befejezni. Garai Gábor BEKÉPZELTSÉG A mellékutcában, a járdán (természetesen csaknem a falnál) parkoló gépkocsi hátsó ablakában nyomtatott, angol nyelvű felirat olvasható: „Ha nem tetszik a vezetési stílusom, pusztulj a járdáról!” A hátsó ablak túlsó oldalán egy másik matrica díszeleg, a „felségjel”: CDN. Eszerint az autó Kanadában van bejegyezve. Ez iránt azonban mindjárt két dolog is kételyeket ébreszt. Az első: magyar rendszámtábla, a második: a gépkocsi márkája. Tudniillik Trabant. Köhög a bolha. Avagy — bizonyára emlékeznek rá — mi az abszolút beképzeltség? Az, hogy valaki hasra fekszik a fürdőkádban, a fenekébe dug egy füstölgő szivart, és azt hiszi, hogy ő egy óceánjáró gőzhajó. - zsár 1986. DECEMBER 12. % ...ET SANGUINEM? Új üdítőital a közért polcán Kurucvér. Szép sötét színű, biztosan vénás. Csak arra ne számítsanak, hogy megveszem. Életemet és véremet az élelmiszer feldolgozó-iparért, de mint ősi kuruc família sarja, labancvért innék szívesebben. (gőz) zzznzi SZÁNTÓ PÉTER: Néha az az érzésem, magam is ápolt vagyok, a viccbeli bolondokháza lakóinak egyike. Csinos egyenzubbonyunkban körbe üljük a gumiszobát és egymásnak számokat mondva hatalmasakat nevetünk. E numerák ugyanis tulajdonképpen viccek, csak már olyan jól ismerjük őket, hogy a sikerhez elég bemondani a sorszámukat, 49-től 56-ig. A könyvek, filmek, színdarabok után, most már hanglemezen, vagy kazettán (sőt, az ezek alapján készült videoklipen is) derülhetek az ötvenes éveken. Az idén megjelent ugyanis a Hol Blues Band Esztrád című nagylemeze, tovább szaporítva azon művek sorát, amelyek a tárgyilagos, elfogulatlan elemzés híján, sanda idétlenkedéssel sámánokodnak: „ötvenes évek, hihihi", mondja a varázsló és a démon eltűnt. Földes László (Hobó) az egyik legintelligensebb rock-zenész. Evvel persze, a mezőny ismeretében nem mondtam sokat, de így van. Politizáló ember, mint ilyet, s mint a negyvenes, ötvenes években született nemzedék tagját (lásd a lapunkban folyó Nagy Generáció vitát), érdekli a közelmúlt története. Régóta keresi azokat a pontokat, szimbólumokat, amelyekben ez a múlt megragadható. Megtette ezt, ragyogó sikerrel megfogalmazva nemzedéki alaphelyzetünket, például a Rózsadombbluesban,amikor arról énekeit, áhítattal olvassuk a költőt, aki szeretett volna gazdag lenni és sült libacombot enni. Miközben pedig a költeményt tanulmányozzuk, ülünk a Rózsadombon és sült libacombot eszünk. Már aki, persze. Legutóbbi két lemezén azonban kevesebb szerencséje van a szimbólumok kiválasztásával; sivatagi homokra nem lehet katedrálist építeni. A jelképeknek ugyanis van egy furcsa tulajdonságuk: ha felszínesek, ha nem adekváltan igazak, akkor úgy állnak a szimbolizálni kívánt jelenségen, mint krokodilon a műfogsor (tudom, tudom, tehénen a gatya, de most éppen az inadekvát jelképet akartam bemutani). Hobót most éppen az 50-es évek kötik le. Nem tudom, mit gondol, de amit kimond, kiénekel, az nem több, inadekvát jelnél, a múlt orrát fricskázó, álbátor közhelynél. „És jött a két Latabár" R énesdi társaival a strófákban, melyekből kiderül, hogy minden változik, az emberek háborúznak, munkaszolgálatba mennek, fölszabadulnak, csinálják a rákosista szocializmust, majd visszacsinálják az egészet — és közben folyton csak ugyanaz az esztrád: táncol a két Latabár. Őszintén szólva, számtalan példám volna arra, ami sajnos ugyanaz maradt mindezeken az éveken keresztül. Talán még az is igaz, hogy a két Latabár folyton táncolt — a két dolog között azonban nincs összefüggés, legföljebb ha erőltetett. Na és hogy kerül a lakkcipő az asztalra? A két Latabár történetesen utolérhetetlenül nagy művész volt. Lehet szeretni vagy nem szeretni ezt a műfajt, amelyben dolgoztak, el nem ismerni tudásukat azonban lehetetlen. Ha tehát azt akarja mondani az énekes-szerző, hogy egy olyan kor, olyan embereivel van baja, akiknek stíluseszménye, életvitele, történelmi funkciója a „esztrád” , billegni kezd a szimbólum. (Nem Latabár volt az „50-es évek”, mint ahogy az a sok más felszínes jelkép sem, amellyel jellemezni véljük.) Magyarán, akinek például a századelő hazafias frázispuffogtatói ellen van kifogása, öngólt rúg, amikor Petőfi rajongóiba akar belerúgni, mert akikkel baja van, azok Hazaffy Veray Jánost olvassák , akiről viszont még ő sem hallott. Aztán itt van az Esztrád nagylemez slágerlistás, 6:3 című száma. Hobo a korál-munkásdal-kórusmű-csasztuska stíluselegyét kitűnően visszahozva olyan dicsőségtablót készít ebből a „győzelemből a futball frontján”-ból, amiért szerintem a leghülyébb gyár propagandistáját is kirúgták volna az 50-es években. Láttam azóta a dal videoklip változatát is, még olyanabb. Mint az ilyen bökölődéseknél mindig, az az érzésem, szarkazmusa éppúgy éri a negatívumokat, mint az egykori hitet. A távolból mindig hallani vélem Gogolt: magatokon röhögtök, hülyék! Mondom, ülünk ama szobában, most éppen dalt hallgatunk, klipet nézünk és mondjuk egymásnak nevetésre ingerlő kódjainkat. Béketábor, mondjuk, munkaverseny, és dőlünk a vihánctól. Iota, gaz „imperazmus", és oligofrén klubtársunknak máris fölmegy a vércukra, annyit nevetett, Péter Gábor, mondjuk, Farkas Vladimir, szemünkkel csippentve, mint akik mindent tudnak, Sztálin Apánk, Rákosi Mátyás, a gumófejű, tizenhat év börtönben (gondolunk-e néha erre is?), sőt, Rákosi Mátyás Művek, már az oldalunk is fáj a nagy vigalomtól — és csak ülünk. Fújjuk lemezen, könyvben, filmen azt a tíz-tizenöt tényt, közhelyet, frázist, viccet, dokumentumot, az augsburgi csatából megcsonkítva hazaküldött néhány gyászmagyart, akik, persze, az itthoniak szemében az egész csatavesztésről tehettek, és egyre kevésbé értem a dolgot. Mit akar Hobó az 50-es évekkel? Mit mond, ha nem mond semmit? Miért sorol be ama mulatságos művek közé, melyek egy végeérhetetlen burleszknek ábrázolják ezt a csinálói és áldozatai által (hej, milyen szomorúan gyakran esett egybe a kettő!) egyaránt szépnek is, meg tragikusan kegyetlennek, külső és belső okok által elhibázottnak tartott néhány esztendőt? Nem tudom, nekem mégis egyre kevesebb nevethetnékem van. Apám hitén, megcsalatásán, tévedésein, vakhitből elkövetett bűnökön kellene szórakoznom az elmélyült, történeti elemzés helyett, s nekem ehhez nincsen kedvem. Komolyan kéne beszélgetnünk, hiszen ki garantálja, hogy egyszer majd nem a gyerekeimnek kell rajtam nevetniük? Hobo azt énekli Ars Bluesica című, lemezzáró dalában: „nem vagyok zászló a mások ünnepén, szerep vagyok az ország fenekén”. Gondolom, ez azért nála is minimálprogram. A 6:3-hoz elég. Én, a magam részéről többre vágynék. SAROCK Bökölődések 'W^vw’ii^ H, IWvrPliVki fyt Strm ■■ vv 'AA ii *. WvV&L UrfffAW w Vj&kaatf Vgl* r Weinaclit Péter rajzai EUGÉNIA ÉS A TÖBBIEK Hét esztendővel ezelőtt meggondolatlanul Annának neveztem el a kislányomat, akinek számos kellemetlensége támadt emiatt. Már az óvodában elkezdődtek a bajok. A karácsonyi ünnepélyeken mindig utolsónak kapta meg az öt deka kavicscukrot, és még a kissé pösze Zsupai Jeannette (ejtsd: Zsanett) is megelőzte, pedig ő jóval hátrább van a névsorban. Az iskolában aztán rögtön a hátsó padba került, és szüntelenül beüti a könyökét a sarokban álló akváriumba, az előtte ülő dundi Székhelyi Szergej pedig teljesen eltakarja előle a kilátást. A minap is sírva jött haza, és csak hosszas rábeszélés után árulta el, hogy a kis Nádasi Nofretete megette az elefántos radírját a tízórai szünetben. Később az is kiderült, hogy a „Sző,fon, nem takács, mi az?” találós kérdésnél hiába emelte föl elsőként a kezét, mégis az örökké álmodozó Magyar Mercedest szólították föl, pedig ő nem is jelentkezett, csak éppen nyújtózkodott egyet. Sorakozók alkalmával is állandóan háttérbe szorul. Jóllehet fél fejjel magasabb a vékonyka, szemüveges Asztalos Achilles írói,a rettegett hős mégis messze előtte áll.Kislányom neve messze túljutott a Tömő utcán. Hiába küldöm szegénykét Békásmegyerre vásárolni, onnan is csupa csontot meg mócsingot hoz haza. A játszótérre is csak este tíz után merészkedek le vele, amióta két Balambér és egy Daniló egyesült erővel elvette tőle a kacsaalakú homokformát. Tanulmányi kirándulások alkalmával állandóan elkísértem, és a nyakamban cipeltem, egészen addig, amíg a játékos kedvű Graciella teljes erővel rá nem ugrott a lábamra. Végső elkeseredésemben fölkerestem az illetékes hatóságot, hogy Brünhilda Don Alvarez Dunnyuskára magyarosítsam az utónevét, de amikor, arra a kérdésre, hogy ,,,Apai üknagyanyja?”,— azt a pórias feleletet adtam: Mária, az ügyintéző méltatlankodva összetépte a kérdőívet. Töredelmesen be kell vallanom, hogy újabban füllenteni tanítom a kislányomat, aki sajnos rendkívül fogékony tanítványnak bizonyul. Képzeljék csak el, ez a huncut második elemista a múltkor leutazott Békésszentandrásra, bement egy szaküzletbe, meghitt, bensőséges hangon az eladó fülébe súgta: „Antonietta vagyok a Nagyfuvaros utcából”, és két parapet gázkonvektorral a hóna alatt jött haza ... Adamea Kálmán *k