Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51-52. szám - Képes Géza: Még vers • vers (20. oldal) - Kalász Márton: Szív • vers (20. oldal) - Bella István: Sóhaj és tükör • vers (20. oldal) - Tóth Bálint: Lavina? Fagy? Hómámor? • vers (20. oldal) - Szenes Zsuzsa: rajza • kép (20. oldal) - Vámos Miklós: Kalandregény (20. oldal)
KEPES GÉZA: Még vers Aritmiásan ver a szivem, meghúzza magát, úgy figyel a lélek — Aritmiásan ver a szivem . . . még élek. Hitből szorongás lett, a szorongásból kétség, a szenvedélyből szenvedés — Aszkéta nem vagyok és mégis szörnyű éhség és szomjúság gyötör, semmittevés. Valamit tenni, az már tiltakozás — Nem tiltakozom többé semmi ellen. Nincs meglapulás. Nincs visszakozás. Összetörve mászik a szellem. Igen, de ha jön az apokalipszis, én rendületlen, elszánt maradok — Mint mindenütt, a végzet itt is működni kezd . . . riadnak a rabok . . . röpködnek az égő kődarabok. Szétnézek még a pusztulásra szánt világon — hova lett róla az élet? Felmérhetetlen szakadékba ránt ismeretlen erő — Isten veletek föld, víz, levegő, állatok, növények — és emberek-----------és emberek, utánatok már nézni sem merek . . . KALÁSZ MÁRTON: Szív s szívem, a letapadt mellhártya közelében; nem tudnék lemondani —11 falat mézben görgessük a vérrögöket halljam, remény zöldmélyű kiskanalai hát édesítsük ránk maradt utad élet; ragadjon egymáshoz, mint ujjpercünk, az éden fogyó hossza — ott a vég közelében kávéskanálon kel máris a nap Szenes Zsuzsa rajza TÓTH BÁLINT Lavina? Fagy? Hómámor? Béri Géza emlékére 1979. XII. 27. Fenn sas kering. Itt csak boróka nő s bolyhos gyopár. Egyre tisztább, ritkább a levegő s a láthatár. Lenn nem maradt ország, se temető ki visszavár. Innét tovább árnyékom jön velem, meddig, hova? Ragyog az éles, fényes köveken a szűz hava. S mondják: Lavina? Fagy? Hómámor? Vissza nem tért már soha. ÉLET ÉS# IRODALOM I iti VÁMOS MIKLÓS. KALANDREGÉNY Ma délután a tizenötös buszon — a szokásosnál valamivel enyhébb csúcsforgalmi viszonyok közepette — egy testes férfi azon merengett, milyen érdekes volna új életet kezdeni. Mert eddig ő még ilyet sose csinált. Bámulta a lányokat és asszonyokat, egyiküknek mindjárt átadta a helyét, s elképzelte, milyen lenne az az új élet ővele. Harminchat éves volt a férfi, tizenhárom esztendeje nős, két leánygyermek büszke atyja. Az időmég nem sok kárt tett benne, a fölösleges kilókat már kamaszkorában szedte magára, azóta lepedi derűsen. Hűséges igavonó természetét az apjától örökölte. Házasságkötése esztendejében halt meg az öreg, követve a férfi anyját, akit agyvérzés vitt el. Minthogy e jól időzített halálesetek megoldották a férfi lakásgondját, szülei emlékét hálatesten őrzi. Házasságkötése évében vállalt munkát mostani vállalatánál, műszaki rajzolóként, azóta napi kétszer jár a tizenötös busszal. Estin végezte az egyetemet, két éve minősítették konstruktőrré, utálja ezt a szót, mérnök vagyok, mondja inkább. A nő — önelégülten foglalta el az átadott helyet — visszanézett, szája csücsörbe rándult, mintha kikérné magának a tolakodást. Sajnálom, aranyom, ennyi jár az ülőhelyért! — elégedetten nyugtázta, hogy a nő jött zavarba hamarább. Leltározta szőkére festett haját, szemöldökét, mely őrizte halvány barnaságát; képzeletében látni vélte a nemi szőrzetét is, a nyakán bodorodó pihék mintájára. A nő lopva lesett oda, az járt a fejében — tudta ezt a férfi biztosan —: mit akar ez a krapek? mit bámul „úgy”? Kicsi és ápolt kezét a homlokához emelte, igazgatta a fürtöket a halántéka tövén, ahol a csont lankát ver a bőr alatt. Mitha tükörbe pillantana, vélte a férfi. Újra és újra visszaidézte, mit üzentek azok a szemek, ha megszólítanám, nyersen válaszolna, ám azért ha leszállnék, ahol ő, rá tudnám beszélni, igyon velem egy kávét, s ahol kávét adnak, ott konyak is akad, kiderülhetne, milyen rokonszenves vagyok én: szegényke, válófélben éppen, kapóra jövök tehát. Megállapítanánk, hogy imádjuk a Beatlest, az impresszionistákat és a sertéscsülköt pékné módra, fognánk egymás kezét, a lámpa ég, de csak a presszóban és az utcán, mert hazatérvén két szoba alkóvos lakásában már csak mi égnénk a forró sötétségben ... Reggel aztán összeismertetne a fiával, nem, lánya van neki, iparkodnék, hogy megszeressen, noha adódnának döccenők, főleg kezdetben... És a néhai férj is okozna bonyodalmakat... De ha új életet kezdek, miért mindjárt egy elvált, gyermekes asszonnyal, amikor úgyis épp leszáll? — tette föl a kérdést a férfi. Utána se nézett, visszazöttyent az ülésre, síkosnak és langyosnak érezve azt a feneke alatt. Odanyomult mellé egy farmernadrágos lány, vállán zöld sportszatyorral, amelyből teniszütő nyele meredezett ki, imbolygott a férfi homloka előtt ez a bőrbe burkolt furkó, a végén orrba vágv — átadta inkább a helyét. A lány csodálkozott,majd szíves fejbólintással csüccsent le, a táskát az ölébe véve. Így is a férfira meredt a bunkó, pajzán képzeteket keltve. Húszéves lehet, huszonkettőnél semmiképp se több. A fölső kameraállás, mely a férfi osztályrészéül jutott, elé tárta a lány feje búbját, ezt a részét ritkán nézegetik a férfiak, gondolta a fölfedezők izgalmával. Két — mértanilag azonos — térfélre osztotta a választék, fehéren világított a haja alatt a hámszövet, rosszkedvűen és védtelenül. A férfi úgy érezte, akárha a szoknyája alá bukkantott volna, félrefordult. Amikor visszatévedt rá a szeme, éppen őt nézte a lány, kényelmes érdeklődéssel. Mit akar ez? — a férfi önkéntelenül végigsimította asaját arcát a kezével, mintha ellenőrizné, nincs-e ott valaminő hiányosság. Hm . . . milyen szép a szeme neki. Szürke mint a ... galambszürke. Künn az utcán szaladt hátrafelé az újabban híressé vált maszek étterem, oda hívhatnám meg ezt a teniszütést, rendelnénk, ami belefér, neki fölösleges vigyáznia a vonalaira, úgyis soványabb a kelleténél. Nyilván másként vélekedik ő erről, mostanság eszelősen fogyókúráznak a nők, a kívül hordott csontváz a divat. Ám én megmagyaráznám, milyen jól áll az az egy-két hajlat csípőtájon elől-hátul, ha rendszeresen teniszezik, kár kínoznia magát koplalással. Pazar lakomát csapnánk, indulhatnánk azután teniszezni, megtaníthatna, talán éppen ott tenném magamévá a (férfi? női?) zuhanyozó fapadján, persze, bezárkóznánk, vinnénk magunkkal takarókat, s párnát. Igaz, ágyban kényelmesebb, de sajnos, ő a szüleivel él, hová mehetnénk? Nem vagy te még annyira öreg, hogy visszariadj apró kényelmetlenségektől! — buzdítja magát a férfi, mert lohadt már a kedve lefelé, észrevéve a lány tövig rágott körmeit, s néhány miteszett a homlokán. Hm ... senki sem tökéletes, csak az Isten! — így a Korán. Mindegy, már felkászálódott, hogy leszálljon, Allah kísérje útján, dünnyögte ő hangtalanul, s némi tűnődés után visszaült, megállapítván, hogy nincs ideje kihűlni a széknek. Jött egy agyonékszerezett nő, hófehér anorákban, óvodás fiúcskát cipelve. A nő verejtékét törölgette, a gyerek pedig a cipőjét a hófehér anorákban átadta a helyét a férfi. A fehér anorákos nő biccentett, és amint behajózott a résbe, a férfi oldalához dörgölte hátsó felét. Izmos a fara, ahhoz képest, hogy kissé kövérnek látszik, gondolta ő, miközben amaz a fiát nevelte: ledoblak, Rolandka, ha ugrálsz! örüljél, hogy a bácsi ilyen udvarias, köszönd meg szépen, Rolandka! A férfi lemondott volna Rolandka hálájáról, de a mamája addig erőszakoskodott, míg megkapta, nincs mit, morogta válaszul, s bámult reájuk felülről. A ruganyos popsija: egy-null, Rolandka viszont: egy-egy, sőt egy-kettő. A gyerek választékát mintha vonalzóval húzták volna, az asszonyé viszont beleveszett a nagy fodrászati műgonddal készült hajgyűrűkbe. A férfi idegenkedett az efféle „afrplúk”-frizurától. Ölezanc, gyermekes anyáktól tartózkodunk, ugye. Mikor Rolandkáék leszálltak, állva maradt, az ülést tolakodva foglalta el egy dúsan illatozó némber, parfümfelhője sehogyan sem akart szétoszlani. Dacosan hátat fordított neki a férfi, van ezen a buszon éppen elég nő, fütyülök erre a majomra, aki szabályos májfoltokat festett a szemhéjára, s fülenként három pici aranyvirágot lövetett a cimpáiba. Elképzelte inkább, milyen volna az élet a hátsó kapaszkodónál ábrándozó romantikus szépséggel, morzsolgathatja hosszú fekete haját, csak arra kéne rávennem, hogy vérvörös karmaitól szabaduljon meg, így ragadozó madárra emlékeztet. Különben elkényeztetett kis csaj lehet, arcán mintha állandó szemrehányást jelezne a pengévé vékonyult száj s a homlok ereszkedő íve, á, efféle libákhoz se türelmem, se pénzem. A termetes asszony, akinek levesbe való zöldségek kandikálnak a kosarából, még kevésbé jöhet szóba, nem szakácsnő kell énnekem, hanem szellemi társ. Alkalmasnak látszik az a kis pápaszemes a legelső sorban, kérdés, tudnám-e szeretni a túl kerek állát, mely alatt máris tokába gyúródik a hús, ahogyan az Esti Hírlapot bújja. Hm, aki így elmerül egy bulvárlapban, lehet-e mélyen érző s gondolkodó? Válasszam inkább a fitos orrát? Copfja vígan lengedez a kanyarokban, keze vékony, bőre szeplős, valószínűleg ő a legfiatalabb valamennyiük között. Volna neki mit mesélnem, gondolta a férfi magabízón. A szülei nyilván gyűlölnének, nem egy ilyen éhes pasit álmodtak a lányuk oldalára, keresztkérdéseik nyomán kiviláglanának anyagi helyzetem sötét foltjai... A pipike viszont azt akarná, hordozzam esténként diszkóba, házibuliba, rockkoncertre... A férfi bizonytalan kézmozdulatot tett, emezekből ő már kinőtt. Pillantása a székre tévedt, amelynek támlafogantyúját szorongatta, AZ ÉN ÖZÉKEM! — gondolta fennkölten. A némber eltűnt, keskeny arcú lány tekintett föl rá, lófarka zsíros, bőre pattanásos, jaj... ez egy fiú. A férfi meg se próbálta elképzelni, milyen volna az élet evvel. Ekkor szállt fel a középső ajtónál AZ A NŐ, és minden kivilágosodott — arra lett figyelmes a férfi, hogy ím, már nem kap levegőt. Gyönyörű volt az a nő, haja vörösen lobogott, akár egy diadalmas zászló, nagy szeméből jóllakottság sugárzott, amint körbejáratta, s tett néhány lépést ... éppen őfeléje! Elvörösödött, pislogott reá, ahogyan isten képmására a hívő, üzenvén meghatottan: boldog vagyok, hogy... És abban a pillanatban pontosan érezte, mire gondol AZ A NŐ. Szakavatottan mérte föl a választékot, szortírozta kifelé a reszlit, a kopasz öregúr túl kopasz és túl öreg, a lófarkas nyikhaj túl lófarkas és túl nyikhaj, a sörtepofájú pasas túl sörtepofájú és túl pasas, a malacszemű túl méla és túl malacszemű ... Ez vagyok én, gondolta a férfi csüggedten, a MÉLA MALACSZEM 0. Már kihajított, vélegesen és visszavonhatatlanul, hogy pedig a remény szikráját se hagyja fényserni, továbblépett előre, mohó hímtekintetek rivaldafényében. A férfi megnyalta a szája szélét. Nem nézett utána, minek? Leszállt a tizenötös autóbuszról, hazatért, megvacsorált szerettei körében, végignézte a tévé esti kalandfilmjét, kezet, lábat, arcot, fogat mosott, pizsamát öltött, beállította a vekkert és nyugovóra tért. Tengerimalacokról álmodott a férfi. BELLA ISTVÁN: Sóhaj és tükör Mondják: lejöttek a fáról. De én is velük mentem: én, a fa! Gyökereim az utat velük lépik, göcsörtjeik időim ág-boga. Viszem őket koronámban végig. Ott makognak, sokadnak, szapora fajként nyüzsögnek, egymást felveszik, idétlen, sok majom pofa. Elhagyom-e őket? No isten! Ha elengednék egyszer a kezem, ha kibújnának lombomból valaha: Én vagyok, s ők maguk a Fa, a törzsük törzsöm, s a történelem — idegrendszerem — bűnük bolyhozata. 1986. DECEMBER 19. II