Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-19 / 51-52. szám - Képes Géza: Még vers • vers (20. oldal) - Kalász Márton: Szív • vers (20. oldal) - Bella István: Sóhaj és tükör • vers (20. oldal) - Tóth Bálint: Lavina? Fagy? Hómámor? • vers (20. oldal) - Szenes Zsuzsa: rajza • kép (20. oldal) - Vámos Miklós: Kalandregény (20. oldal)

KEPES GÉZA: Még vers Aritmiásan ver a szivem, meghúzza magát, úgy figyel a lélek — Aritmiásan ver a szivem . . . még élek. Hitből szorongás lett, a szorongásból kétség, a szenvedélyből szenvedés — Aszkéta nem vagyok és mégis szörnyű éhség és szomjúság gyötör, semmittevés. Valamit tenni, az már tiltakozás — Nem tiltakozom többé semmi ellen. Nincs meglapulás. Nincs visszakozás. Összetörve mászik a szellem. Igen, de ha jön az apokalipszis, én rendületlen, elszánt maradok — Mint mindenütt, a végzet itt is működni kezd . . . riadnak a rabok . . . röpködnek az égő kődarabok. Szétnézek még a pusztulásra szánt világon — hova lett róla az élet? Felmérhetetlen szakadékba ránt ismeretlen erő — Isten veletek föld, víz, levegő, állatok, növények — és emberek-----------és emberek, utánatok már nézni sem merek . . . KALÁSZ MÁRTON: Szív s szívem, a letapadt mellhártya közelében; nem tudnék lemondani —11 falat mézben görgessük a vérrögöket halljam, remény zöldmélyű kiskanalai hát édesítsük ránk maradt utad élet; ragadjon egymáshoz, mint ujjpercünk, az éden fogyó hossza — ott a vég közelében kávéskanálon kel máris a nap Szenes Zsuzsa rajza TÓTH BÁLINT Lavina? Fagy? Hómámor? Béri Géza emlékére 1979. XII. 27. Fenn sas kering. Itt csak boróka nő s bolyhos gyopár. Egyre tisztább, ritkább a levegő s a láthatár. Lenn nem maradt ország, se temető ki visszavár.­­ Innét tovább árnyékom jön velem, meddig, hova? Ragyog az éles, fényes köveken a szűz hava. S mondják: Lavina? Fagy? Hómámor? Vissza nem tért már soha. ÉLET ÉS­# IRODALOM I i­t­i VÁMOS MIKLÓS. KALANDREGÉNY Ma délután a tizenötös buszon — a szokásosnál vala­mivel enyhébb csúcsforgalmi viszonyok közepette — egy testes férfi azon merengett, milyen érdekes volna új életet kezdeni. Mert eddig ő még ilyet sose csinált. Bámulta a lá­nyokat és asszonyokat, egyiküknek mindjárt átadta a he­lyét, s elképzelte, milyen lenne az az új élet ővele. Harminchat éves volt a férfi, tizenhárom esztendeje nős, két leánygyermek büszke atyja. Az idő­­még nem sok kárt tett benne, a fölösleges kilókat már kamaszkorában szedte magára, azóta lepedi derűsen. Hűséges igavonó természetét az apjától örökölte. Házasságkötése esztendejében halt meg az öreg, követve a férfi anyját, akit agyvérzés vitt el. Mint­hogy e jól időzített halálesetek megoldották a férfi lakás­gondját, szülei emlékét hálatesten őrzi. Házasságkötése évé­ben vállalt munkát mostani vállalatánál, műszaki rajzoló­ként, azóta napi kétszer jár a tizenötös busszal. Estin vé­gezte az egyetemet, két éve minősítették konstruktőrré, utálja ezt a szót, mérnök vagyok, mondja inkább. A nő — önelégülten foglalta el az átadott helyet — visszanézett, szája csücsörbe rándult, mintha kikérné ma­gának a tolakodást. Sajnálom, aranyom, ennyi jár az ülő­helyért! — elégedetten nyugtázta, hogy a nő jött zavarba hamarább. Leltározta szőkére festett haját, szemöldökét, mely őrizte halvány barnaságát; képzeletében látni vélte a nemi szőrzetét is, a nyakán bodorodó pi­hék mintájára. A nő lopva lesett oda, az járt a fejében — tudta ezt a férfi biz­tosan —: mit akar ez a krapek? mit bámul „úgy”? Kicsi és ápolt kezét a homlokához emelte, igazgatta a fürtöket a halántéka tövén, ahol a csont lankát ver a bőr alatt. Mitha tükörbe pillantana, vélte a férfi. Újra és újra visszaidézte, mit üzentek azok a szemek, ha megszólítanám, nyersen válaszolna, ám azért ha leszállnék, ahol ő, rá tud­nám beszélni, igyon velem egy kávét, s ahol kávét adnak, ott konyak is akad, kiderülhetne, milyen rokonszenves va­gyok én: szegényke, válófélben éppen, kapóra jövök tehát. Megállapítanánk, hogy imádjuk a Beatlest, az impresszio­nistákat és a sertéscsülköt pékné módra, fognánk egymás kezét, a lámpa ég, de csak a presszóban és az utcán, mert hazatérvén két szoba alkóvos lakásában már csak mi ég­nénk a forró sötétségben ... Reggel aztán összeismertetne a fiával, nem, lánya van neki, iparkodnék, hogy megszeres­sen, noha adódnának döccenők, főleg kezdetben... És a néhai férj is okozna bonyodalmakat... De ha új életet kezdek, miért mindjárt egy elvált, gyer­mekes asszonnyal, amikor úgyis épp leszáll? — tette föl a kérdést a férfi. Utána se nézett, visszazöttyent az ülésre, sí­kosnak és langyosnak érezve azt a feneke alatt. Odanyomult mellé egy farmernadrágos lány, vállán zöld sportszatyorral, amelyből teniszütő nyele meredezett ki, im­bolygott a férfi homloka előtt ez a bőrbe burkolt furkó, a végén orrba vágv — átadta inkább a helyét. A lány csodál­kozott,­­majd szíves fejbólintással csüccsent le, a táskát az ölébe véve. Így is a férfira meredt a bunkó, pajzán képze­teket keltve. Húszéves lehet, huszonkettőnél semmiképp se több. A fölső kameraállás, mely a férfi osztályrészéül ju­tott, elé tárta a lány feje búbját, ezt a részét ritkán néze­getik a férfiak, gondolta a fölfedezők izgalmával. Két — mértanilag azonos — térfélre osztotta a választék, fehé­ren világított a haja alatt a hámszövet, rosszkedvűen és védtelenül. A férfi úgy érezte, akárha a szoknyája alá buk­kantott volna, félrefordult. Amikor visszatévedt rá a szeme, éppen őt nézte a lány, kényelmes érdeklődéssel. Mit akar ez? — a férfi önkéntele­nül végigsimí­totta a­­saját arcát a kezével, mintha ellenőriz­né, nincs-e ott valaminő hiányosság. Hm . . . milyen szép a szeme neki. Szürke mint a ... galambszürke. Künn az utcán szaladt hátrafelé az újabban híressé vált maszek étterem, oda hívhatnám meg ezt a teniszütést, ren­delnénk, ami belefér, neki fölösleges vigyáznia a vonalaira, úgyis soványabb a kelleténél. Nyilván másként vélekedik ő erről, mostanság eszelősen fogyókúráznak a nők, a kívül hordott csontváz a divat. Ám én megmagyaráznám, mily­en jól áll az az egy-két hajlat csípőtájon elől-hátul, ha rend­szeresen teniszezik, kár kínoznia magát koplalással. Pazar lakomát csapnánk, indulhatnánk azután teniszezni, megta­níthatna, talán éppen ott tenném magamévá a (férfi? női?) zuhanyozó fapadján, persze, bezárkóznánk, vinnénk ma­gunkkal takarókat, s párnát. Igaz, ágyban kényelmesebb, de sajnos, ő a szüleivel él, hová mehetnénk? Nem vagy te még annyira öreg, hogy visszariadj apró kényelmetlensé­gektől! — buzdítja magát a férfi, mert lohadt már a kedve lefelé, észrevéve a lány tövig rágott körmeit, s néhány mi­­teszett a homlokán. Hm ... senki sem tökéletes, csak az Is­ten! — így a Korán. Mindegy, már felkászálódott, hogy leszálljon, Allah kí­sérje útján, dünnyögte ő hangtalanul, s némi tűnődés után visszaült, megállapítván, hogy nincs ideje kihűlni a szék­nek. Jött egy agyonékszerezett nő, hófehér anorákban, óvo­dás fiúcskát cipelve. A nő verejtékét törölgette, a gyerek pedig a cipőjét a hófehér anorákba­n átadta a helyét a férfi. A fehér anorákos nő biccentett, és amint behajózott a résbe, a férfi oldalához dörgölte hátsó felét. Izmos a fara, ahhoz képest, hogy kissé kövérnek látszik, gondolta ő, mi­közben amaz a fiát nevelte: ledoblak, Rolandka, ha ug­rálsz! örüljél, hogy a bácsi ilyen udvarias, köszönd meg szépen, Rolandka! A férfi lemondott volna Rolandka hálájáról, de a ma­mája addig erőszakoskodott, míg megkapta, nincs mit, mo­rogta válaszul, s bámult reájuk felülről. A ruganyos pop­sija: egy-null, Rolandka viszont: egy-egy, sőt egy-kettő. A gyerek választékát mintha vonalzóval húzták volna, az asszonyé viszont beleveszett a nagy fodrászati műgonddal készült hajgyűrűkbe. A férfi idegenkedett az efféle „afrp­­lúk”-frizurától. Öle­zanc, gyermekes anyáktól tartózkodunk, ugye. Mikor Rolandkáék leszálltak, állva maradt, az ülést to­lakodva foglalta el egy dúsan illatozó némber, parfümfelhő­­je sehogyan sem akart szétoszlani. Dacosan hátat fordíto­tt neki a férfi, van ezen a buszon éppen elég nő, fütyülök erre a majomra, aki szabályos májfoltokat festett a szemhéjára, s fülenként három pici aranyvirágot lövetett a cimpáiba. Elképzelte inkább, milyen volna az élet a hátsó kapasz­kodónál ábrándozó romantikus szépséggel, morzsolgathat­ja hosszú fekete haját, csak arra kéne rávennem, hogy vér­vörös karmaitól szabaduljon meg, így ragadozó madárra emlékeztet. Különben elkényeztetett kis csaj lehet, arcán mintha állandó szemrehányást jelezne a pengévé vékonyult száj s a homlok ereszkedő íve, á, efféle libákhoz se türel­mem, se pénzem. A termetes asszony, akinek levesbe való zöldségek kan­dikálnak a kosarából, még kevésbé jöhet szóba, nem sza­kácsnő kell énnekem, hanem szellemi társ. Alkalmasnak látszik az a kis pápaszemes a legelső sorban, kérdés, tud­nám-e szeretni a túl kerek állát, mely alatt máris tokába gyúródik a hús, ahogyan az Esti Hírlapot bújja. Hm, aki így elmerül egy bulvárlapban, lehet-e mélyen érző s gon­dolkodó? Válasszam inkább a fitos orrát? Copfja vígan lengedez a kanyarokban, keze vékony, bőre szeplős, valószínűleg ő a legfiatalabb valamennyi­ük között. Volna neki mit mesél­nem, gondolta a férfi magabízón. A szülei nyilván gyűlöl­nének, nem egy ilyen éh­es pasit álmodtak a lányuk olda­lára, keresztkérdéseik nyomán kiviláglanának anyagi hely­zetem sötét foltjai... A pipike viszont azt akarná, hordoz­zam esténként diszkóba, házibuliba, rockkoncertre... A férfi bizonytalan kézmozdulatot tett, emezekből ő már ki­nőtt. Pillantása a székre tévedt, amelynek támlafogantyúját szorongatta, AZ ÉN ÖZÉKEM! — gondolta fennkölten. A némber eltűnt, keskeny arcú lány tekintett föl rá, lófarka zsíros, bőre pattanásos, jaj... ez egy fiú. A férfi meg se próbálta elképzelni, milyen volna az élet evvel. Ekkor szállt fel a középső ajtónál AZ A NŐ, és min­den kivilágosodott — arra lett figyelmes a férfi, hogy ím­, már nem kap levegőt. Gyönyörű volt az a nő, haja vörö­sen lobogott, akár egy diadalmas zászló, nagy szeméből jól­lakottság sugárzott, amint körbejáratta, s tett néhány lé­pést ... éppen őfeléje! Elvörösödött, pislogott reá, ahogyan isten képmására a hívő, üzenvén meghatottan: boldog va­gyok, hogy... És abban a pillanatban pontosan érezte, mire gondol AZ A NŐ. Szakavatottan mérte föl a választékot, szortíroz­ta kifelé a reszlit, a kopasz öregúr túl kopasz és túl öreg, a lófarkas nyikhaj túl lófarkas és túl nyikhaj, a sörtepo­­fájú pasas túl sörtepofájú és túl pasas, a malacszemű túl méla és túl malacszemű ... Ez vagyok én, gondolta a férfi csüggedten, a MÉLA MALA­CSZE­M 0. Már kihajított, vélegesen és visszavonha­tatlanul, hogy pedig a remény szikráját se hagyja fényserni, továbblépett előre, mohó hímtekintetek rivaldafényében. A férfi megnyalta a szája szélét. Nem nézett utána, mi­nek? Leszállt a tizenötös autóbuszról, hazatért, megvacso­­rált szerettei körében, végignézte a tévé esti kalandfilmjét, kezet, lábat, arcot, fogat mosott, pizsamát öltött, beállította a vekkert és nyugovóra tért. Tengerimalacokról álmodott a férfi. BELLA ISTVÁN: Sóhaj és tükör Mondják: lejöttek a fáról. De én is velük mentem: én, a fa! Gyökereim az utat velük lépik, göcsörtjeik időim ág-boga. Viszem őket koronámban végig. Ott makognak, sokadnak, szapora fajként nyüzsögnek, egymást felveszik, idétlen, sok majom­ pofa. Elhagyom-e őket? No isten! Ha elengednék egyszer a kezem, ha kibújnának lombomból valaha: Én vagy­ok, s ők maguk a Fa, a törzsük törzsöm, s a történelem — idegrendszerem­ — bűnük bolyhozata. 1986. DECEMBER 19. I­I

Next