Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám - Zöldi László: Kezdés: sötétedéskor • filmkritika (12. oldal) - D. Molnár István: Lengyel folyóirat új magyar száma • Akcent (Hangsúly), Lublin (12. oldal) - Füredi Béla: Tükör előtt | Apám szerelme… • vers (12. oldal) - Jánosy Zoltán: metszete • kép (12. oldal) - Megyesi Gusztáv: A nagy kakukktojás • televíziókritika • Végvári históriák - várjátékok (12. oldal)
. zöldi iksűd: Könnyű a fővárosi filmrajongók nak. Ha kedvük szottyan a mozgolódásra, előveszik a műsorújságot. Kiugorhatnak, mondjuk, Szentendrére, netán Dabasra, az autósmoziban premier előtt láthatják a legújabb krimit. Esetleg a Margitszigeten vagy a budai Duna-parton kertmozi kínálata kecsegteti őket. Könnyű nekik, mert ezernyi programból válogathatnak. (Bár, például a színikritikusok arról panaszkodnak mostanában, hogy szegényes a budapesti választék.) Szülőfalum mellett, ahol rendszeresen nyaral a család, nincsenek ilyen gondok. A színházi kínálat korántsem szegényes, nyáron egyszerűen nem létezik. A könnyedséget júliusban Jókedvű vagyok címmel, Soltész Rezső képviseli, fejenként hetven forintért. A diszkó szerdánként szól, de nagyon szól. Marad a kertmozi , szinte kizárólagos lehetőség az esti szórakozásra. A Szelidi-tó partján szőlőbirtokok közt terül el a kertmozi. A gépház mögött évszázados parasztporta, az istállóban tehén kérődzik, éppen fejik, bőgése elhallatszik a várakozó tömegig. Zsiliprendszeren eresztenek át bennünket két kordonon közelíthetjük meg a jegyszedőket. Fejkendős, sokszoknyás, feketébe öltözött parasztnéni használja ki az alkalmat — a dunapataji magyarok népviseletében sült napraforgómagot árul. Megkéri az árát, zacskója tíz forint. Mellette nyári almát kínál, húszért, svábos kiejtéssel egy másik parasztasszony, a közeli Hartáról való. Tizenhat forintért mindenki bemehet a nézőtérre — a gyerekek is, elvégre családostul üdülünk —, elfoglaljuk a helyeket. Ki jambósapkát és dupla melegítőt húz, ki meg télikabátot, némelyik nyaraló leeresztett gumimatracot helyez a kényelmetlen ülőalkalmatosságra. A papírcsörgést, a szotyolahéj roppanását senki sem teszi szóvá, a cigarettázás egyenesein kívánatos. Támadnak a szúnyogok, lassanként látná a világító bogarakat is. Szürkül. A kezdés időpontja esténként változik. A filmjegyzet címét is plakátról kölcsönöztem. A Kezdés: sötétedéskor azt jelenti, hogy negyed kilenc, fél kilenc tájban érdemes cihelődni. Mire bealkonyodik a Duna holtágában, mozgásba lendül a szórakoztatás gépezete. * Amikor mii, országos lapok kritikusai a magyar filmkultúráról értekezünk, azt hiszem, ritkán gondolunk az országszerte tapasztalható moziállapotokra. Arra például, hogy az egyébként kellemes szelidi vetítőhelyen recseg a hang. Ismét megnéztem a Marathon életre-halálra című politikai krimit, s azon tűnődöm, vajon kirobban-e a vita lapunk hasábjain, ha Avar János itt, Budapesttől százhat kilométerre látja Dustin Hoffman és Laurence Olivier kétségkívül izgalmas filmjét. Mert itt, a kertmoziban szinte érthetetlenül motyogja a fogorvossá stilizált Mengele: „Biztonságos?”. S a gyáva hős kétszeresen nem érti, amit egyébként sem ért. Ha nem olvastam volna a szenvedélyes, többmenetes polémiát, a Páratlan oldalon meg a Visszhang-rovatban, ha nem tudnám, miről vitatkozott az amerikanizmusokban jártas újságíró meg a magyarításban otthonos műfordító, most bizony elsokilanék a dramaturgiai kulcsmondat fölött. Vagy a Szerelem első vérig című magyar kamaszfilmben zörejjé torzult a zene. Holott Dés László és Demjén Ferenc slágerei nélkül a történet csökkent értékű. Ismerem a hangmérnök, Réti János legendáriumát. Képes napokig hangokat gyűjteni, hogy a kalap karimájáról szabályos időközönként csöppenhessen az eső. A hangulatteremtés megszállottja alighanem kardjába dől, ha a szelidi tóparton hallotta volna, hogy munkája tönkrement. Folytathatnám a példálózást, ha minek. Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy nincs minden rendjén a kertmozikban, a félreeső vetítőhelyeken. Szerencsére, legalább a program végiggondolt. Egy filmet legföljebb kétszer játszanak, az üdülővendég két hét alatt akár öt-hat darabot is megnézhet. Egyik sem terheli meg az agyát, s ez ilyenkor, nyáron nem föltétlenül baj. A kínálat változatos. Katasztrófafilm: Tűztorony, Földrengés, Poszeidon-katasztrófa, talán még a King-Kong is ide sorolható. Politikai krimi, második világháborús kicsengéssel: Marathon életre-halálra. Tű a szénakazalban. Akciófilm: Ádáz hajsza, Ágyúgolyó futam, Piff-puff, á la Bud Spencer, Piedone Afrikában. Nincs kettő négy nélkül. S ha hozzáveszem ehhez a Nyári filmklub választékát, akkor sajnálható igazán, hogy technikailag nem szolgálják ki az érdeklődőket. A helyi műsorpolitika összeállítói ugyanis a muzeális értékek westernkeretéből kecsegtetik élménynyel a hétfő esti vendégeket. Sorozatban láthatom azokat a klaszszikus alkotásokat, amelyek a fővárosban sem élvezhetők rendszeresen. John Ford két filmje, a Hatosfogat és az Apacserőd ugyanúgy hat a Duna-menti kertmoziban, mint John Huston egyik legizgalmasabb vállalkozása, a Sierra Madre kincse. Talán csak a vígjáték hiányzik a programból. Meg a haladó mondanivalójú útifilm. Bár az utóbbi mégiscsak föllelhető. A plakáton áthúzta valaki az egyik címet és ezt írta fölébe: Szelidi motorosok. Kezdés: sötétedéskor Film Lengyel folyóirat új magyar száma Külföldi folyóiratok ritkán, töltik meg teljes számukat magyar anyaggal, különösen, ha testesebb kiadványról van szó. A Lengyelországi Dublinben negyedévenként megjelenő, 170 lap terjedelmű Akcent, azaz Hangsúly ezt tette. Idei első száma egy tanulmány kivételével magyar versekkel, prózával, irodalmunkról, történelmi és kulturális kapcsolatainkról tájékoztató esszékkel, eligazító cikkekkel, ismertetésekkel van tele. Tartalmának változatosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előbbiek mellett egyik szerzője a magyar filozófiai múltját és jelenét is áttekinti. Az 1980-ban a fiatalok, mégpedig nemcsak a keletlengyelországiak almanachjaként elindított, jelenleg ötezer példányban megvásárolható, szépen illusztrált folyóirat természetesen a magyar szépirodalomnak adta a legtöbb helyet, összeállítóinak a Lublin testvérvárosában, Debreceniben megjelenő Alföld nyújtott jelentős segítséget. Egy névtelen költőnek a lengyel földre menekülő II. Rákóczi Ferencet megszólaltató verse csak a magyar szám nyitánya, mert utána Illyés Gyula költészetének három darabja, köztük a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez című olvasható. A debreceni Kiss Tamás XX. századi klasszikusunkhoz írta itt közölt versét, de a város költői közül Aczél Géza, a nemrég elhunyt Niklai Ádám is bekerült az Akcent, összeállításába. Lefordított vidéki (?) lírikusaink között van Buda Ferenc, Nagy Gáspár és Papp Lajos, budapesti illetőségű neves költőinket a lengyel irodalom érdemes népszerűsítőjeként is méltán becsült Kovács István, valamint Somlyó György és Csoóri Sándor képviseli. Az utóbbi írónak versein kívül néhány kis esszéje is helyet kapott a folyóirat lapjain. A lapszám szerkesztői — a lengyel kiadók újabb, dicséretes törekvéséhez hasonlóan — a hazánk határain túli magyar alkotókról sem feledkeztek meg. A csehszlovákiai Gál Sándor és az erdélyi Farkas Árpád egy-egy verssel szerepel itt, míg Kányádi Sándor miniatűrjei közül többet is átültetett Bohdan Zacura, aki költészetünket már több antológiában népszerűsítette. A Lublin környéki költő-szerkesztő egyre jobban „érzi” nyelvünket. Az Angliában élő magyar lírikus (és lengyel irodalomtanár), Gömöri György neve ugyancsak először olvasható a Hangsúlyban. Költészetünk nemzeti szerepének megismeréséhez jó segítséget kínál Domokos Mátyás írása — a tavalyi krakkói magyar versantológia bevezetőjének kivonata. Újabb prózánkból Galgóczi Erzsébet Vidravas című regényének részletei és Mándy Iván műve adnak ízelítőt. Nevüket több ízben kinyomtatták már a Visztula mentén, de az ismétlődéseiknek örülhetünk, hiszen Lengyelországban a XX. századi magyar prózából még mindig csupán egy regényt ismer csaknem minden könyvolvasó: A Pál utcai fiúkat. A máig több mint húszszor kiadott művet az első világháború utáni németből fordították. Az eredetiből átültetett új változat részlete is bekerült a lublini magyar számba, mégpedig a Molnár Ferenc munkásságának időtálló értékeit kereső írás kíséretében. Az említetteket szerencsésen egészíti ki az 1984-es debreceniirodalmi napok kritikavitáját ősz- ... szegező anyag, amit az Alföldből vettek át a lengyelek. A Történelem rovatban az Erdélyből jött lengyel királyról, a négyszáz éve halott Bálthori Istvánról olvashatunk esszét. Inkább ide és nem az irodalmi részbe illett volna a magyarországi reneszánsz kultúra lengyel nyomait tárgyaló tanulmány. Egyébként a Képzőművészet rovatban ennek szerzője írt méltatást a második világháború után Lengyelországban második hazájára lelt festő-literátorról, az 1985- ban elhunyt Csorba Tiborról. A Rákóczit egykor lengyel földre elkísérő Mányoki Ádám portréiról is találunk itt érdekes esszét. (A festő képei közül egy tucatnyit a varsói Nemzeti Múzeum őriz.) A gazdag magyar szám ötletéért és megvalósításáért elismerést érdemel a még fiatal főszerkesztő, Boguslaw Wróblewski, de természetesen a varsói Jerzy Robert Nowak is, akinek Magyarország felfedezése című, hazánk kultúrájának 1945 utáni útját végigtekintő írása a magyar publicisztikai és esszéirodalomból készülő válogatás bevezetője lesz. D. Molnár István FÜREDI BÉLA: Tükör előtt Tükör előtt Ülök és nézem szomorún Az elmúlt időt. Szemem fáradt Árnyéka szélesen sötétlik Szemem alatt. Hajamba ősz Szálat kevert az ősz, s a tél Most megelőz. Rám talált. Homlokom mögött már látom Táncolni a halált. Apám szerelme... Apám szerelme Anyám volt Anyámé — Apám. Az én szerelmem Te vagy S én, a Tiéd — talán. MEGYESI GUSZTÁV: Televízió A nagy kakukktojás Most, hogy a Magyar Televízió befészkelte magát honi várainkba, hogy október elejéig folyamatosan a Végvári históriák A várjátékok című honismereti vetélkedővel bombázza a lakosságot, úgy fest, hogy a történelmi ismereteik mértéktelen fogyasztása súlyos következményekkel járhat. Egy szinten túl például a roppant tudáshalmaz el-elnyomja a tudós ember agyának bizonyos, fontos funkciókat betöltő centrumait. Most nem is arra gondolok, hogy az igen alaposan felkészült tudós-műsorvezető egyik percről a másikra elveszíti a papírjait a stúdióban, és szégyenszemre a társa füzetébe hajolva kell kibetűznie a soron következő egyéni szokás is.' Ág 'egy$..zsűritag,,... 'is Összevissza kevert mindent, és fogalma se volt arról, hogy a soros csapat válasza melyik kérdésre vonatkozik, a műsor mégis ment tovább. Még abból sem vonok le semmiféle következtetést, hogy a tudós emberek szájából csak úgy röpködtek az olyan kifejezések, mint hogy „ez a műsor itt Esztergomban fog bonyolódni”, hogy „István fején sajátosan jelentkezik a korona”, s hogy egyébként is minden relikvia „szimbolikus jelentéssel bír”, a zászló, címer pedig „korára jellemző”. Ez már így van, nem lehet mit tenni, a tudásnak ára van, és ezt, úgy látszik, minden esetben az értelmes magyar beszédnek kell megfizetnie. Nem, engem a tudósok nem egyenként érdekelnek, hanem úgy, ahogy vannak, együtt, egy kupacban: mi jön ki belőlük, ha összebújnak a képernyőn. A történelmi tudat fejlesztésének jelenlegi szakaszában példának okáért rendkívül érdekesnek tartom, hogy tizennyolc tudósember képtelen rendesen felöltöztetni egy képzeletbeli nehézlovassági várkatonát. Mindent ráaggattak a katonára, ami csak elképzelhető, ilyen vértet, olyan vértet, kardot, pajzsot, sisakrostélyt, csupa páncél lett a képzeleti vitéz, csak egy valamit nem adtak rá: alsóneműt. Ha most stílszerűen nagy szavakat akarnék használni —történelemhez kizárólag nagy szavak illenek —, akkor azt mondanám, hogy ez az alsógatya- és trikónélküliség szinte jelkép. A történelmi, kultúrhistóriai ismeretek is mintha ily páncélingesen volnának a tévé által a lakosság csupasz testére ráborítva. Sehol egy puha, testmeleg, emberi bőrhöz idomuló alsóruházat. Élet. Hétköznap. Dialógusok, mozgások. Sorsok. Játékok. Mikrokörnyezet... Ha az a pár százezer ember, aki végignézte ezt a vetélkedőt, és — ahogy azt a tévé egyébként elképzeli — teljesem alul képzett és fantáziátlan volt ■M^!JngsfoMzteáítJMÍte£, ahogy:.egész ' csak szobor-és kupo’’ 'rágyártásból állt, néha-néha felbukkant egy-egy lantos, és fennkölt hangon énekelni kezdett. Eleink nem ettek, nem ittak, nem nyúltak asszonyért, egymáshoz szót nem szóltak, s egyáltalán: semmi se volt, csak szobor, kupola, lantos. Néha ostrom. De ostrom alatt is egyetlen cél vezérelte őket: az, hogy egy majdani televíziós kvízben fel lehessen tenni a kérdést a tudatlan lakosság okulására: na, melyik esztergomi csata volt kakukktojás? Majd nyomban ezután: na, a maguk kupolájának mennyi a magassága: egy iksz vagy kettő? Ez még a kakukktojásnál is jobb kérdés, mert rettentő érdekfeszítő azt nézni tíz percen át, hogy miként tölt ki másfél tucat versenyző szellemi totót korabeli jelmezbe öltözve az esztergomi várudvaron, másrészt ismeretet is terjeszt, hiszen a lakosságnak a tévé szellemi (kakukk, tojás) emlőin nevelkedett része meg lesz győződve arról, hogy eleink már ismerték a szellemi totót, a Rettentő Tudásnak ezt a hazai viszonylatban hovatovább egyetlen fokmérőjét. Mondhatni tehát: egész történelmünk egy nagy szellemi totó, benne egy hatalmas kakukktojással. E vetélkedősorozat, amint az közhírré tétetett, „játékos formában ugyan, de nyíltan vállalja az ismeretterjesztést, a hazafias nevelés feladatát”. Hát, nem tudom. Már sokan fészkelték be magukat várainkba ilyen-olyan címen, de se török, se német, sőt az iszákos, korrupt zsoldos se mert ily merész célt kitűzni maga elé; nem volt elég önbizalmuk hozzá. Ezért kell most megkérdezni: honnan ez a mérhetetlenül nagy önbizalom hazafias neveléshez, lakosság oktatásához? S honnan az alap az ismeretterjesztéshez, hiszen terjesztés közben kővé dermed a történelem, unalommá, gyötrelemmé válik a játék, kiúttalanná a gondolat...? Erre én nem tudhatom a választ. Csak azt, hogy ha bekeveredna mostanság valami tehetséges lantos ember a megszállt várba, hát menten eldobná lantját, dehogy énekelök én nektek, sé fegyvert, sé vitézt Hisz’ mit látna? Egy nagy történelmi kakukktojást. Jánosy Zoltán metszete 1988. JÚLIUS 18.