Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-20 / 8. szám - Bodri Ferenc: Az ember, aki mindenütt jelen volt • reflexió | Visszhang • Zöldi László, ÉS 1986. október 17. (2. oldal) - Vámos Imre: Lábjegyzetek egy könyv „margójához” • reflexió | Visszhang • Pomogáts Béla: Hiányjelek egy könyv margójára. ÉS, február 13. (2. oldal) - Bajomi Lázár Endre: Lengyel Olga él! • reflexió | Visszhang • Az én „részeg hajóm”. ÉS, január 16. (2. oldal) - Péter László: A magyar Provence (2. oldal)

ÉLET ÉS Í ® IRODALOM. VISSZHANG Az ember, mi mindenütt jelen volt Végtére mit látott Zöldi László a frankfurti könyvvásáron ? Persze, sok mindent, eközben számunkra nem kevés kedvezőt. Meg is írta élményeit az Élet és Irodalom 1986. október 17-i számában, majd­­hogy egy teljes oldalon. Egyetlen rejtély maradt:.......feltűnik Szity­tya Emil, a kalandszerző, több ki­adásban ... megőrjíti a serdülő­félben levő német olvasókat...” — böngészem újra a Fabula rasa hasábjait. A „jó volna többet tudni valószínű hazánkfiáról” óhaja Zöldinek (netán az olvasónak?) igencsak gyorsan sikerült Előbb Szőke György (október 24.) és Ta­más Attila (november 7.) majd magam (december 5.) és utóbb Kováts Szilveszter főiskolai tanár­segéd (december 12.), legvégül pe­dig a szilveszteri különszittyafilo­­lógia (december 19.) jelentkezett. Mé­g ez utóbbiban is sok valódi adat és idézet, a képrajzok szintén eredetiek. Szittyáról (alias Schenk Adolf) nem írtak ennyit magyarul egyszerre és eddigelé (e gyönyörű szó közléséhez ragaszkodom), ide­­értve Kassák nagyszerű epikai és lírai emlékezéseit, akár Gyergyai Albert Kassák-elemzését, de a Konsten-ü­gy idejét és utókorát sem, no meg, persze, a külhonban megjelentjeiről közzétett néhány hazai híradást (például Németh Andor: A züllött árnyéka, mono­lóg, Diogenes, 1923. 10. sz.). Az ér­zelmi töltés a címből sejthető. De egykori állításomból egyet minden ceremónia nélkül vissza­vonok — az árnyék néhány napja ismét felém vetült. A „s kalandszer­­ző” epütetőn akkor nagy fejtörést okozott,­­ de oldódott nemrégiben. A „több­i kiadás” Zöldi Lászlónál minden bizonnyal legalább két könyvet-­jelent, amelyek egyike nyilván­­ a Selbst-Mörder című művelődéstörténeti-pszichoszo­­clológiai mű új kiadása volt. Ezt már jól ismerem — ismertettem is —, de azóta elindult címemre a másik új Szittya kötet, a „kaland­regény”, amely híreim szerint va­lóban az. A könyvről egyelőre csak a Neue Zürcher Zeitung 1986. no­vember 19-i számának recenziójá­ból (Michael Bauer) tudok, és vá­rom már nagyon magát a kötetet. Az ember, aki mindenütt jelen volt (Der Mann, der immer dabei war. Roman. Wien, 1986. Locker - Verlag) című utópisztikus kaland­regény eddig ismeretlen és első ki­adású, hiszen a húszas évek máso­dik felében írt és mind ez idáig kéziratban őrzött mű posztumusz átdolgozásban jelent meg a cen­tenárium idejére, feltehetően a salzburgi disszertánsok és Szittya özvegye buzgalmából, a Selbst- Mörderbuch sikerén fellelkesülve talán. A svájci recenzens a kötetet át­törő jelentőségűként értékeli. Hi­szen „a Hitler utáni korszak bi­zarr utópiája” a szándékos tudat­tal ponyvaízűre és krimiparódiára formázott szatirikus regény meg­előzte Aldous Huxley vízióját (1932), és jó néhány­­évtizeddel George Orwell „szép új világát” (Ezerkilencszáznyolcvannégy — 1949.), akár Walter Jens korai mű­vét, a Nem — a vádlottak világa (1950) című, hasonló indítékú és világú látomását. Ebben a nekike­seredetten sikamlós műfajban a mi Szittyánk valóban pionírnak tekinthető, bár nem adta közre a kéziratot, vagy éppen kiadót nem talált. A húszas évek második fe­lében írt utópiában „a nagy háború utáni korszak” elevenedik meg. A két nagyhatalmi csoportosulásra oszlott világ sötét erői a pusztulás és újjáépítés után is folytatják egymás elleni aknamunkájukat. Az amerikai totalizált „magastársada­lom” ellenében a szovjet pártpo­litika magas fokú szervezettsége áll. Gyanúm, hogy a svájci recen­zens által „erőltetettnek, görcsös nyelvi eredetieskedéssel küszködő” regénynek magyar nyelvű kiadásá­ban aligha reménykedhetünk, bár Szittya Emil „modellje” a megírás idejének két társadalma vott. A szesztilalom Amerikája az egyik, az igencsak beszűkülő, sztálini or­ganizáció a másik oldalon. Nehe­zen értem „a serdülőfélben lévő német olvasók őrjöngését” a mai könyvpiacon. Feltehetően a „ka­land”, a „ponyvaíz” adja a siker magyarázatát, bár ebben a műfaj­ban a választók módfelett bőséges lehet: Európa fél, most veszti el az „európaiság” utolsó reményeit Szittya történetének főhőse egy amerikai odajmágnás („Rockrel­­ler”) felelőtlenül léha, nagyvilá­­gian unatkozó unokaöccse, Mr. Smith, az egyetlen örökös, aki szó­rakozását a legtávolabbi országok­ban tett utazásaiban éli ki. Utóbb egy amerikai katonai intézmény vezetőnőjével kötendő házassága elől menekül, a nagybácsival együtt Európába szökik. Majd el­veszítik egymást, és a nagybácsi pénz és iratok nélkül a párizsi Montparnasse-ra kerül, de őrült­nek tekintik, és bár az újságok keresik az eltűnt Rockrellert, itt senkit nem hisz neki. A szovjet ügynökök felismerik és elrabolják, végül az éppen idejében érkező unokaöccs szabadítja ki. Boldogan térnek vissza a maguk olajkon­­szernjéhez és a világpolitikához, nem kicsiny tapasztalatok után minden a korábbi módon folyta­tódik tovább: „Rockfeller csak ritkán emlékezik arra, hogy egy­kor a legszegényebb volt a Mont­parnasse szegényei között”. A „„kalandregény” európai és pá­rizsi miliőjében nyilván helyet ka­pott Szittya úr csavargóéról ékeze­te, mint Orwellnél később, a Pá­rizs és London csavargói című mélyszociográfia megírásának ide­jén (1933),­­ mert a minden hata­lom előtt veszélytelen Szittya Emil (Kassák jelzői­ illenének ide) a Kuriositdten-Kabinettel (1922) kez­dődően minden élményét első fel­indulásában írta meg, talán még az is tisztázható, miért hagyta ki­adatlanul ezt az „utópiszta-paro­­disztikai és kriminalisztikai” ka­landregényt. Legel­ébb is fésület­lennek érezhette talán a szöveget — erre recenzense utal. De „egy Hitler előtti korban” neheze­n ta­lálhatott volna német kiadót, „egy Hitler alatti korban” föltehetően még nehezebben. Szittya Emil a húszas évek közepétől Párizsba települt, kellőképp franciául pe­dig aligha tudott. Párizs bohémje lett, az irodalmi kávéházak és a művészkocsmák perspektívájában élt. Anarchista szívvel gyűlölt minden szervezetet és mindenféle szervezkedést: egyetlen regénye „az európai gon­dolkodás, e földrész életformájá­nak és kultúrájának apokalipszise lett”. Főhőse az amerikai High Societyben él, míg Orwellé másutt a feloldás nehezen remélhető. A „szittyás példázat” így ma már anakronisztikus, az is marad leg­szebb reményeink, sőt, igyekeze­tünk szerint. De a szerző „újraho­­nosítása” a még életében — és itthon — megjelentjei alapján el­képzelhető. Kassák Lajos szemét a nagyvilág értékeire mégiscsak Szittya nyitotta fel. Bodri Ferenc ■■■q .. Hódmezővásárhely történetének két nevezetes mozzanata: a múlt század végén, Szántó Kovács Já­nos pere révén Engels emlékezett meg a feudális és tőkés viszonyok sajátos összefonódásáról, száza­dunk elején pedig Nagy György köztársasági mozgalma kapcsán Ady több megnyilatkozása szólt „a magyar Provence-ról”. Nagy György (1879—1923) a szá­zadforduló közéletének jellegzetes alakja volt. Justh Gyula független­ségi pártjából kiválva 1912. szep­tember 7-én megalakította az Or­szágos Köztársasági Pártot. Ezt ké­szítette elő a Vásárhelyen minden hónap 14-én megjelenő, lángvörös címlapú folyóirat (a dátum az 1840. április 14-i trónfosztásra emlékez­tet), a Magyar Köztársaság utóbb a párt lapja is lett annak 1913-as betiltásáig. Nagy Györgynek jutott a történelmi elégtétel, hogy 1918. november 16-án az Országházban ő olvashatta föl „a független és ön­álló népköztársaság” kikiáltásáról szóló „néphatározatot”. Pártja ké­­­­sőbb beolvadt a Károlyi-pártba, amelynek ő ekkor alelnöke lett. Az ellenforradalom korszakában sem hagyott föl a köztársasági agitá­­cióval. A vásárhelyi tanács és a Németh László Városi Könyvtár pénzén a szegedi Somogyi-könyvtár — me­gyei könyvtári szerepköréből kifo­lyólag — a Csongrád megyei könyvtári füzetek 17. számaként kiadta a Magyar Köztársaság re­pertóriumát, Petrik Ágnes össze­állítását. Tanulságos időrendi anyagközlés után célszerűen, gyor­san használható egységes mutató teszi pillanatok alatt áttekinthető­vé az 1911 októberétől 1913 júniu­sáig kilencszáz példányban megje­lenő füzetek 404 tételt kitevő anya­gát. Az annotációk tömörek, a ben­nük foglalt adatok is tükröződnek a mutatóban. Mindössze két szep­­lőt találtam: Apponyi nem Antal, hanem Albert; Gonda József Sem­per idem című könyvéhez pedig nem Ignotus Pál írta az előszót (ő akkor még tizenegy éves volt), ha­nem az apja, Ignotus, azaz Veigels­­berg Hugó. A repertórium bevezetőjeként Berta Tibor foglalta össze a folyó­irat históriáját. Bónis Györgynek részletes földolgozásán (Nagy György és az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom, 1962) kívül bőven merített helyi levéltári és hírlapi forrásokból is. Tanulságos például az első köztársasági pörben (1912. febr. 19.) a Nagy Györgyöt fölmentő szegedi esküdtszék össze­tétele: a Dél-Magyarország szer­kesztőjén, Pásztor Józsefen, a Ba­bitsosat két éven át együtt tanító főreáliskolai tanáron, Hadik Bélán át Schütz Antal „bortermelőig”, a neves piarista teológus édesapjáig. Nagy György, Ormos Ede és Kal­már Antal mellett több szót érde­melt volna Ady másik vásárhelyi barátja, Gonda József, akinek A Jövendő című lapjában még a Ma­gyar Köztársaság előtt fejthette ki republikánus nézeteit Nagy György. Bár ő 1913-ban meghalt, Utópia-e a köztársaság? című tanulmányá­val szerepel a folyóirat jellegadó szerzői közt, és róla, könyvéről még több írás szól. Sipka Sándor­nak Gondáról szóló monográfiáját (1955) éppen Nagy Györgyhöz fű­ződő kapcsolatát illetően jobban fel lehetett volna használni. Mert Gon­da — akár Ady vagy a szabadgon­dolkodók, meg a szocialisták — más-más mértékben, de fönntartá­sokkal támogatták a köztársasági mozgalmat. Ahogy Ady írta Egy bűnös vers című cikkében: „Nagy Gyurkának én megírtam és meg is mondtam, hogy csinálják meg nél­külem szépen, mert én egyelőre sok-sok harcot látok sürgetőbb­nek.” (Világ, 1913. aug. 23.) Adyt mégsem fogták pörbe a Magyar Köztársaságban másodköz­lésben megjelent Rohanunk a for­radalomba című verséért, de Nagy Györgyék úgy vélték, s ebben Or­mos Ede Engelsre meg Jaurésra hivatkozhatott, hogy a köztársaság a szocializmusnak politikai formá­ja, mert igazi demokrácia csak köz­társaságban fejlődhet. A sorrendi vitát eldöntötte a történelem. A Magyar Köztársaság repertóriumá­nak földrajzi mutatójából szépen látszik, hogy a magyar vidék — főként a Dél-Alföld és Erdély — értelmiségében milyen támasza volt az első világháborút megelőző években a köztársasági eszmének. Péter László A magyar Provence Lábjegyzetek egy könyv „margójához” Pomogáts Bélával egy malomban őrölünk, amikor vitázunk A nyu­gati magyar irodalom 1945 után című könyvről, amelynek ő az egyik szerzője. Talán csak az a különbség, hogy másként választ­juk szét az ocsút a búzától. Való­színűleg mind a kettőnk kedve ellen való erről disputáim. Ber­nard Shaw bölcs mondását idéz­hetném: „Ne kívánd felebarátod­nak, amit tenmagadna­k, mert hát­ha más az ízlése.” Most ia fenntartom: óriási fel­adatra vállalkozott a három iro­­daiollstörténész, amikor összegezni igyekezett a külföldi magyar iro­dalmat. Eleve nem törekedhettek, mint hangsúlyozták is, teljességre. Könyvük címe alapján azonban az olvasó erre következtethet. Ezért tettem „hiányjeleket”. Nagy Kázmér Elveszett alkotmány című könyve vagy akár Borbányi Gyu­la hangyaszorgalommal összeállí­tott terjedelmes „életrajza”. A magyar emigráció életrajza, 1945— 1985 is csupán adaléknak tekint­hető a nyugati magyar emigráció politikai és irodalmi történetéhez. Nem azért írok ismét, hogy fölt­ét­len nekem legyen igazam. (Picas­­sóval vallom, hogy „h­a csak egy igazság lenne, nem festettek volna többszáz képet ugyanarról a témá­ról”.) Lábjegyzetben igazítom ki mégis a Pomogáts Béla vitacikké­ben (Hiányjelek egy könyv mar­gójára, Élet és Irodalom, február 13.) olvasható néhány észrevételt. Borsos Sándor igenis szerepel a Magyar Irodalmi­ Lexikonban, méghozzá két helyen. A Látóhatár címszó alatt, mint a folyóirat egyik alapítója, valamint a nevem­mel összefüggésben. (Sajnálatos, hogy nálunk általában olyan kézi­könyvek jelennek meg, amelyek­ből gyakran a szakemberek sem tudnak kiigazodni. Avagy nem ve­szik a fáradságot a visszakeresés munkájára.) Nem érthetek egyet továbbá azzal, hogy Lesznai Anna kimaradt az említett könyvből. Igaz ugyan, hogy „1945 utáni mű­vei idehaza kaptak kiadót”, ám verseskönyvének majdnem egész anyaga és prózájának egy része a Látóhatárban jelent meg először, mi több, leveleiben kijelentette, hogy számára „a Látóhatár jelenti az egyetlen fórumot”. Örömünkre szolgál természetesen, hogy ő ta­lált haza az elsők között, de akkor — ilyen alapon — ide sorolhatjuk — eltekintve az időrendtől — Zi­­lahy Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Határ Győzőt, akiknek művei egy­más után jelennek meg évek óta. (Csupán a legrangosabb arcát emlí­tettük.) Végül, ami a politikus írókat illeti, megértem, hogy a könyv szerzőinek nem állt szándékában foglalkozni velük. (Ámbár Nagy Kázmér és Borbándi nem vonta ki őket az irodalmi „forgalomból”.) A magyar történelemben azonban — különösen az emigrációban — a szépirodalom és a haza sorsával való politikai törődés mindenkor szorosan összekapcsolódott. Ad abszurdum említhetném, hogy ma­gasabb szinten ugyan, Winston Churchill emlékirataiért kapta az Irodalmi Nobel-díja­t (1953). Láb­jegyzetem utolsó mondata a saj­tóhibákra vonatkozik. Csak a leg­­kirívóbbat említem: „Szentgyörgyi” nevének helyes írásmódja: Szent- Györgyi Albert. Vámos Imre Lengyel Olga él­ Az én „részeg hajóm" című cik­kem (Élet és Irodalom, 1987. janu­ár 16.) azzal végeztem, hogy: ' „Sajnos, már nem tudom, ki volt ez a szerző...” — arra a Lengyel “ Olgára vonatkozóan­,­ akinek a ha­­láltáborok pokláról szóló könyvét Gara László fordította az Editions du Bateau ívre számára. Cikkem nyomán Vályi Gáborné, az Ország­gyűlési Könyvtár volt igazgatójá­nak a felesége, közölte: Lengyel Olga New Yorkban él, s ő járt is nála, „antik bútorokkal berende­zett kis palotájában”. Kedves ol­vasóm megküldte a Los Hornos de Hitler (H. kemencéi) című köny­vet, amelynek huszadik (!) kiadása 1985-ben jelent meg Mexikóban, a címlapon Einstein ajánlásával. A szerzőt Kolozsvárról hurcolták Auschwitzba. Szülei kapcsolatban voltak Márton Áron püspökkel, dr. Hajnal Imrével, a Rókus Kór­ház Erdélybe került orvosával és több más közismert személyiség­gel. Megrázó könyve franciául, spanyolul, angolul jelent meg (ez utóbbi nyelven két változatban: Five Chimneys és I survived Hit­ler’s Ovens). Úgy vélem, ki kelle­ne adni végre magyarul is. Bajomi Lázár Endre Szerkesztői üzenetek TÓTH JÓZSEF, BUDAPEST. „Nagy érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom 1987. január 30-i számában a Pegenini című írást. A cikkről eszembe jutott Gár­donyi László dzsessz-zongorista, aki 1985-ben a Berklee zenei fő­iskola zenekarával első díjat nyert a Down Beat magazin or­szágos versenyén. Gárdonyi László matematika-fizika szakos középiskolai t­anár, egyetemi ta­nulmányai mellett Gonda János­nál tanult zongorázni. 1983-ban saját költségén Bostonba utazott és felvételre jelentkezett a Berk­lee zenei főiskolára. Itt a beso­rolási vizsgák alapján a harma­dik évfolyamra vették fel ösz­töndíjasként és a négyéves prog­ramot két év alatt elvégezte. 1935-ben maena cum laude dip­lomázott. A főiskolán elnyerte a legjobb zongoristának adomá­nyozott Count Basie díjat. Gár­donyi László jelenleg munkavál­lalási szerződéssel Bostonban dolgozik. (Néhány éve egy ille­tékes azt mondta nekem, hogy egy olyan kis ország, mint Ma­gyarország, nem tud ilyen sok művészt eltartani. A hazai dzsesszlehető­égeket figyelve, minden bizonnyal igaza volt.) Gárdonyi László a legutóbbi Dave Liebman szaxofonossal, Jan Froman dobossal és a bőgős Miroslav Vitoussal játszott együtt egy koncerten. (Azt mondják, ezek világhírű művé­szek, én nem értek hozzá.) Fen­tiek ellenére Gárdonyi Lászlóval a hazai sajtó nem foglalkozik, és én is csak azért írok róla önöknek, mert a rőmről van szó. Mellékelem az általam le­írtakat igazoló fénymásolato­kat.” Levelét azért közöljük, mert a látszat ellenére nem csu­pán személyes, családi ügyről van szó és nemcsak egyetlen ze­nészről. Magyarországon nem je­lenik meg dzsessz-szaklap, ol­vasónk levele erre a hiányra felhívja a figyelmet. in­. SEGESDY GYULA, BU­DAPEST. „Külföldi tartózkodá­som miatt csak most került a kezembe az Élet és Irodalom 1986. november 14-i száma, mely­ben olvasható Péter László Hu­nyadi Népe című hozzászólása az ÉS 1986. október 31-i számá­nak egyik szerkesztői üzeneté­hez. Egyetértek, szép igyekezet egy nagyközségtől, hogy önálló és rendszeres fórumot igyekszik teremteni a lakosságnak. Egyet­értek azzal is, hogy a népes — huszonhét tagú — szerkesztőbi­zottságból bizony nagyon hiány­zik egy írástudó, közéleti em­ber. dr. Südl Bertalan, ország­gyűlési képviselő. Én mégsem veszem meg a lapot többé és nem is fizetek elő rá. Az I.. év­folyam, első számának bekö­szöntőjében ugyanis a követke­ző mondatot olvastam: »Törek­vésünk az, hogy olyan írásokat, információkat közöljünk, ami számot tarthat a tisztelt olvasó figyelmére.« Ha huszonheten csak ennyire tudnak alanyt és állítmányt egyeztetni, akkor nem vagyok kiváncsi a Hunyadi Né­pére.” Levélírónk túl szigorú Já­noshalmi laptársunk megítélésé­ben. Véleményünk szerint egyet­len rosszul fogalmazott mondat miatt nem kellene az egész la­pot elutasítani. MOLDVAY ZSOLT, NYÍRTASS. Levélírónk megnézte az Akis Miklós című filmet, nagyon tet­szett neki és nehezményezi, hogy e véleményével egyedül maradt a mozi nézőterén. Ezt az állapotot kétségbeejtőnek tartja. Kéri, mondjunk véle­ményt gondolatmenetéről. Kö­szönjük levelét. Igazi kamaszos lendületű írás, így túlzó és szen­vedélyes. Nyugodjon meg, ne fogja fel ily tragikusan azt a tényt, hogy véleménye időnként eltér másokétól. Másik kérését is teljesítjük: levelét eljuttatjuk Hirtling Istvánnak. Tjr'-1987. FEBRUÄR 20.

Next