Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-20 / 8. szám - Bodri Ferenc: Az ember, aki mindenütt jelen volt • reflexió | Visszhang • Zöldi László, ÉS 1986. október 17. (2. oldal) - Vámos Imre: Lábjegyzetek egy könyv „margójához” • reflexió | Visszhang • Pomogáts Béla: Hiányjelek egy könyv margójára. ÉS, február 13. (2. oldal) - Bajomi Lázár Endre: Lengyel Olga él! • reflexió | Visszhang • Az én „részeg hajóm”. ÉS, január 16. (2. oldal) - Péter László: A magyar Provence (2. oldal)
ÉLET ÉS Í ® IRODALOM. VISSZHANG Az ember, mi mindenütt jelen volt Végtére mit látott Zöldi László a frankfurti könyvvásáron ? Persze, sok mindent, eközben számunkra nem kevés kedvezőt. Meg is írta élményeit az Élet és Irodalom 1986. október 17-i számában, majdhogy egy teljes oldalon. Egyetlen rejtély maradt:.......feltűnik Szitytya Emil, a kalandszerző, több kiadásban ... megőrjíti a serdülőfélben levő német olvasókat...” — böngészem újra a Fabula rasa hasábjait. A „jó volna többet tudni valószínű hazánkfiáról” óhaja Zöldinek (netán az olvasónak?) igencsak gyorsan sikerült Előbb Szőke György (október 24.) és Tamás Attila (november 7.) majd magam (december 5.) és utóbb Kováts Szilveszter főiskolai tanársegéd (december 12.), legvégül pedig a szilveszteri különszittyafilológia (december 19.) jelentkezett. Még ez utóbbiban is sok valódi adat és idézet, a képrajzok szintén eredetiek. Szittyáról (alias Schenk Adolf) nem írtak ennyit magyarul egyszerre és eddigelé (e gyönyörű szó közléséhez ragaszkodom), ideértve Kassák nagyszerű epikai és lírai emlékezéseit, akár Gyergyai Albert Kassák-elemzését, de a Konsten-ügy idejét és utókorát sem, no meg, persze, a külhonban megjelentjeiről közzétett néhány hazai híradást (például Németh Andor: A züllött árnyéka, monológ, Diogenes, 1923. 10. sz.). Az érzelmi töltés a címből sejthető. De egykori állításomból egyet minden ceremónia nélkül visszavonok — az árnyék néhány napja ismét felém vetült. A „s kalandszerző” epütetőn akkor nagy fejtörést okozott, de oldódott nemrégiben. A „többi kiadás” Zöldi Lászlónál minden bizonnyal legalább két könyvet-jelent, amelyek egyike nyilván a Selbst-Mörder című művelődéstörténeti-pszichoszoclológiai mű új kiadása volt. Ezt már jól ismerem — ismertettem is —, de azóta elindult címemre a másik új Szittya kötet, a „kalandregény”, amely híreim szerint valóban az. A könyvről egyelőre csak a Neue Zürcher Zeitung 1986. november 19-i számának recenziójából (Michael Bauer) tudok, és várom már nagyon magát a kötetet. Az ember, aki mindenütt jelen volt (Der Mann, der immer dabei war. Roman. Wien, 1986. Locker - Verlag) című utópisztikus kalandregény eddig ismeretlen és első kiadású, hiszen a húszas évek második felében írt és mind ez idáig kéziratban őrzött mű posztumusz átdolgozásban jelent meg a centenárium idejére, feltehetően a salzburgi disszertánsok és Szittya özvegye buzgalmából, a Selbst- Mörderbuch sikerén fellelkesülve talán. A svájci recenzens a kötetet áttörő jelentőségűként értékeli. Hiszen „a Hitler utáni korszak bizarr utópiája” a szándékos tudattal ponyvaízűre és krimiparódiára formázott szatirikus regény megelőzte Aldous Huxley vízióját (1932), és jó néhányévtizeddel George Orwell „szép új világát” (Ezerkilencszáznyolcvannégy — 1949.), akár Walter Jens korai művét, a Nem — a vádlottak világa (1950) című, hasonló indítékú és világú látomását. Ebben a nekikeseredetten sikamlós műfajban a mi Szittyánk valóban pionírnak tekinthető, bár nem adta közre a kéziratot, vagy éppen kiadót nem talált. A húszas évek második felében írt utópiában „a nagy háború utáni korszak” elevenedik meg. A két nagyhatalmi csoportosulásra oszlott világ sötét erői a pusztulás és újjáépítés után is folytatják egymás elleni aknamunkájukat. Az amerikai totalizált „magastársadalom” ellenében a szovjet pártpolitika magas fokú szervezettsége áll. Gyanúm, hogy a svájci recenzens által „erőltetettnek, görcsös nyelvi eredetieskedéssel küszködő” regénynek magyar nyelvű kiadásában aligha reménykedhetünk, bár Szittya Emil „modellje” a megírás idejének két társadalma vott. A szesztilalom Amerikája az egyik, az igencsak beszűkülő, sztálini organizáció a másik oldalon. Nehezen értem „a serdülőfélben lévő német olvasók őrjöngését” a mai könyvpiacon. Feltehetően a „kaland”, a „ponyvaíz” adja a siker magyarázatát, bár ebben a műfajban a választók módfelett bőséges lehet: Európa fél, most veszti el az „európaiság” utolsó reményeit Szittya történetének főhőse egy amerikai odajmágnás („Rockreller”) felelőtlenül léha, nagyvilágian unatkozó unokaöccse, Mr. Smith, az egyetlen örökös, aki szórakozását a legtávolabbi országokban tett utazásaiban éli ki. Utóbb egy amerikai katonai intézmény vezetőnőjével kötendő házassága elől menekül, a nagybácsival együtt Európába szökik. Majd elveszítik egymást, és a nagybácsi pénz és iratok nélkül a párizsi Montparnasse-ra kerül, de őrültnek tekintik, és bár az újságok keresik az eltűnt Rockrellert, itt senkit nem hisz neki. A szovjet ügynökök felismerik és elrabolják, végül az éppen idejében érkező unokaöccs szabadítja ki. Boldogan térnek vissza a maguk olajkonszernjéhez és a világpolitikához, nem kicsiny tapasztalatok után minden a korábbi módon folytatódik tovább: „Rockfeller csak ritkán emlékezik arra, hogy egykor a legszegényebb volt a Montparnasse szegényei között”. A „„kalandregény” európai és párizsi miliőjében nyilván helyet kapott Szittya úr csavargóéról ékezete, mint Orwellnél később, a Párizs és London csavargói című mélyszociográfia megírásának idején (1933), mert a minden hatalom előtt veszélytelen Szittya Emil (Kassák jelzői illenének ide) a Kuriositdten-Kabinettel (1922) kezdődően minden élményét első felindulásában írta meg, talán még az is tisztázható, miért hagyta kiadatlanul ezt az „utópiszta-parodisztikai és kriminalisztikai” kalandregényt. Legelébb is fésületlennek érezhette talán a szöveget — erre recenzense utal. De „egy Hitler előtti korban” nehezen találhatott volna német kiadót, „egy Hitler alatti korban” föltehetően még nehezebben. Szittya Emil a húszas évek közepétől Párizsba települt, kellőképp franciául pedig aligha tudott. Párizs bohémje lett, az irodalmi kávéházak és a művészkocsmák perspektívájában élt. Anarchista szívvel gyűlölt minden szervezetet és mindenféle szervezkedést: egyetlen regénye „az európai gondolkodás, e földrész életformájának és kultúrájának apokalipszise lett”. Főhőse az amerikai High Societyben él, míg Orwellé másutt a feloldás nehezen remélhető. A „szittyás példázat” így ma már anakronisztikus, az is marad legszebb reményeink, sőt, igyekezetünk szerint. De a szerző „újrahonosítása” a még életében — és itthon — megjelentjei alapján elképzelhető. Kassák Lajos szemét a nagyvilág értékeire mégiscsak Szittya nyitotta fel. Bodri Ferenc ■■■q .. Hódmezővásárhely történetének két nevezetes mozzanata: a múlt század végén, Szántó Kovács János pere révén Engels emlékezett meg a feudális és tőkés viszonyok sajátos összefonódásáról, századunk elején pedig Nagy György köztársasági mozgalma kapcsán Ady több megnyilatkozása szólt „a magyar Provence-ról”. Nagy György (1879—1923) a századforduló közéletének jellegzetes alakja volt. Justh Gyula függetlenségi pártjából kiválva 1912. szeptember 7-én megalakította az Országos Köztársasági Pártot. Ezt készítette elő a Vásárhelyen minden hónap 14-én megjelenő, lángvörös címlapú folyóirat (a dátum az 1840. április 14-i trónfosztásra emlékeztet), a Magyar Köztársaság utóbb a párt lapja is lett annak 1913-as betiltásáig. Nagy Györgynek jutott a történelmi elégtétel, hogy 1918. november 16-án az Országházban ő olvashatta föl „a független és önálló népköztársaság” kikiáltásáról szóló „néphatározatot”. Pártja később beolvadt a Károlyi-pártba, amelynek ő ekkor alelnöke lett. Az ellenforradalom korszakában sem hagyott föl a köztársasági agitációval. A vásárhelyi tanács és a Németh László Városi Könyvtár pénzén a szegedi Somogyi-könyvtár — megyei könyvtári szerepköréből kifolyólag — a Csongrád megyei könyvtári füzetek 17. számaként kiadta a Magyar Köztársaság repertóriumát, Petrik Ágnes összeállítását. Tanulságos időrendi anyagközlés után célszerűen, gyorsan használható egységes mutató teszi pillanatok alatt áttekinthetővé az 1911 októberétől 1913 júniusáig kilencszáz példányban megjelenő füzetek 404 tételt kitevő anyagát. Az annotációk tömörek, a bennük foglalt adatok is tükröződnek a mutatóban. Mindössze két szeplőt találtam: Apponyi nem Antal, hanem Albert; Gonda József Semper idem című könyvéhez pedig nem Ignotus Pál írta az előszót (ő akkor még tizenegy éves volt), hanem az apja, Ignotus, azaz Veigelsberg Hugó. A repertórium bevezetőjeként Berta Tibor foglalta össze a folyóirat históriáját. Bónis Györgynek részletes földolgozásán (Nagy György és az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom, 1962) kívül bőven merített helyi levéltári és hírlapi forrásokból is. Tanulságos például az első köztársasági pörben (1912. febr. 19.) a Nagy Györgyöt fölmentő szegedi esküdtszék összetétele: a Dél-Magyarország szerkesztőjén, Pásztor Józsefen, a Babitsosat két éven át együtt tanító főreáliskolai tanáron, Hadik Bélán át Schütz Antal „bortermelőig”, a neves piarista teológus édesapjáig. Nagy György, Ormos Ede és Kalmár Antal mellett több szót érdemelt volna Ady másik vásárhelyi barátja, Gonda József, akinek A Jövendő című lapjában még a Magyar Köztársaság előtt fejthette ki republikánus nézeteit Nagy György. Bár ő 1913-ban meghalt, Utópia-e a köztársaság? című tanulmányával szerepel a folyóirat jellegadó szerzői közt, és róla, könyvéről még több írás szól. Sipka Sándornak Gondáról szóló monográfiáját (1955) éppen Nagy Györgyhöz fűződő kapcsolatát illetően jobban fel lehetett volna használni. Mert Gonda — akár Ady vagy a szabadgondolkodók, meg a szocialisták — más-más mértékben, de fönntartásokkal támogatták a köztársasági mozgalmat. Ahogy Ady írta Egy bűnös vers című cikkében: „Nagy Gyurkának én megírtam és meg is mondtam, hogy csinálják meg nélkülem szépen, mert én egyelőre sok-sok harcot látok sürgetőbbnek.” (Világ, 1913. aug. 23.) Adyt mégsem fogták pörbe a Magyar Köztársaságban másodközlésben megjelent Rohanunk a forradalomba című verséért, de Nagy Györgyék úgy vélték, s ebben Ormos Ede Engelsre meg Jaurésra hivatkozhatott, hogy a köztársaság a szocializmusnak politikai formája, mert igazi demokrácia csak köztársaságban fejlődhet. A sorrendi vitát eldöntötte a történelem. A Magyar Köztársaság repertóriumának földrajzi mutatójából szépen látszik, hogy a magyar vidék — főként a Dél-Alföld és Erdély — értelmiségében milyen támasza volt az első világháborút megelőző években a köztársasági eszmének. Péter László A magyar Provence Lábjegyzetek egy könyv „margójához” Pomogáts Bélával egy malomban őrölünk, amikor vitázunk A nyugati magyar irodalom 1945 után című könyvről, amelynek ő az egyik szerzője. Talán csak az a különbség, hogy másként választjuk szét az ocsút a búzától. Valószínűleg mind a kettőnk kedve ellen való erről disputáim. Bernard Shaw bölcs mondását idézhetném: „Ne kívánd felebarátodnak, amit tenmagadnak, mert hátha más az ízlése.” Most ia fenntartom: óriási feladatra vállalkozott a három irodaiollstörténész, amikor összegezni igyekezett a külföldi magyar irodalmat. Eleve nem törekedhettek, mint hangsúlyozták is, teljességre. Könyvük címe alapján azonban az olvasó erre következtethet. Ezért tettem „hiányjeleket”. Nagy Kázmér Elveszett alkotmány című könyve vagy akár Borbányi Gyula hangyaszorgalommal összeállított terjedelmes „életrajza”. A magyar emigráció életrajza, 1945— 1985 is csupán adaléknak tekinthető a nyugati magyar emigráció politikai és irodalmi történetéhez. Nem azért írok ismét, hogy föltétlen nekem legyen igazam. (Picassóval vallom, hogy „ha csak egy igazság lenne, nem festettek volna többszáz képet ugyanarról a témáról”.) Lábjegyzetben igazítom ki mégis a Pomogáts Béla vitacikkében (Hiányjelek egy könyv margójára, Élet és Irodalom, február 13.) olvasható néhány észrevételt. Borsos Sándor igenis szerepel a Magyar Irodalmi Lexikonban, méghozzá két helyen. A Látóhatár címszó alatt, mint a folyóirat egyik alapítója, valamint a nevemmel összefüggésben. (Sajnálatos, hogy nálunk általában olyan kézikönyvek jelennek meg, amelyekből gyakran a szakemberek sem tudnak kiigazodni. Avagy nem veszik a fáradságot a visszakeresés munkájára.) Nem érthetek egyet továbbá azzal, hogy Lesznai Anna kimaradt az említett könyvből. Igaz ugyan, hogy „1945 utáni művei idehaza kaptak kiadót”, ám verseskönyvének majdnem egész anyaga és prózájának egy része a Látóhatárban jelent meg először, mi több, leveleiben kijelentette, hogy számára „a Látóhatár jelenti az egyetlen fórumot”. Örömünkre szolgál természetesen, hogy ő talált haza az elsők között, de akkor — ilyen alapon — ide sorolhatjuk — eltekintve az időrendtől — Zilahy Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Határ Győzőt, akiknek művei egymás után jelennek meg évek óta. (Csupán a legrangosabb arcát említettük.) Végül, ami a politikus írókat illeti, megértem, hogy a könyv szerzőinek nem állt szándékában foglalkozni velük. (Ámbár Nagy Kázmér és Borbándi nem vonta ki őket az irodalmi „forgalomból”.) A magyar történelemben azonban — különösen az emigrációban — a szépirodalom és a haza sorsával való politikai törődés mindenkor szorosan összekapcsolódott. Ad abszurdum említhetném, hogy magasabb szinten ugyan, Winston Churchill emlékirataiért kapta az Irodalmi Nobel-díjat (1953). Lábjegyzetem utolsó mondata a sajtóhibákra vonatkozik. Csak a legkirívóbbat említem: „Szentgyörgyi” nevének helyes írásmódja: Szent- Györgyi Albert. Vámos Imre Lengyel Olga él Az én „részeg hajóm" című cikkem (Élet és Irodalom, 1987. január 16.) azzal végeztem, hogy: ' „Sajnos, már nem tudom, ki volt ez a szerző...” — arra a Lengyel “ Olgára vonatkozóan, akinek a haláltáborok pokláról szóló könyvét Gara László fordította az Editions du Bateau ívre számára. Cikkem nyomán Vályi Gáborné, az Országgyűlési Könyvtár volt igazgatójának a felesége, közölte: Lengyel Olga New Yorkban él, s ő járt is nála, „antik bútorokkal berendezett kis palotájában”. Kedves olvasóm megküldte a Los Hornos de Hitler (H. kemencéi) című könyvet, amelynek huszadik (!) kiadása 1985-ben jelent meg Mexikóban, a címlapon Einstein ajánlásával. A szerzőt Kolozsvárról hurcolták Auschwitzba. Szülei kapcsolatban voltak Márton Áron püspökkel, dr. Hajnal Imrével, a Rókus Kórház Erdélybe került orvosával és több más közismert személyiséggel. Megrázó könyve franciául, spanyolul, angolul jelent meg (ez utóbbi nyelven két változatban: Five Chimneys és I survived Hitler’s Ovens). Úgy vélem, ki kellene adni végre magyarul is. Bajomi Lázár Endre Szerkesztői üzenetek TÓTH JÓZSEF, BUDAPEST. „Nagy érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom 1987. január 30-i számában a Pegenini című írást. A cikkről eszembe jutott Gárdonyi László dzsessz-zongorista, aki 1985-ben a Berklee zenei főiskola zenekarával első díjat nyert a Down Beat magazin országos versenyén. Gárdonyi László matematika-fizika szakos középiskolai tanár, egyetemi tanulmányai mellett Gonda Jánosnál tanult zongorázni. 1983-ban saját költségén Bostonba utazott és felvételre jelentkezett a Berklee zenei főiskolára. Itt a besorolási vizsgák alapján a harmadik évfolyamra vették fel ösztöndíjasként és a négyéves programot két év alatt elvégezte. 1935-ben maena cum laude diplomázott. A főiskolán elnyerte a legjobb zongoristának adományozott Count Basie díjat. Gárdonyi László jelenleg munkavállalási szerződéssel Bostonban dolgozik. (Néhány éve egy illetékes azt mondta nekem, hogy egy olyan kis ország, mint Magyarország, nem tud ilyen sok művészt eltartani. A hazai dzsesszlehetőégeket figyelve, minden bizonnyal igaza volt.) Gárdonyi László a legutóbbi Dave Liebman szaxofonossal, Jan Froman dobossal és a bőgős Miroslav Vitoussal játszott együtt egy koncerten. (Azt mondják, ezek világhírű művészek, én nem értek hozzá.) Fentiek ellenére Gárdonyi Lászlóval a hazai sajtó nem foglalkozik, és én is csak azért írok róla önöknek, mert a rőmről van szó. Mellékelem az általam leírtakat igazoló fénymásolatokat.” Levelét azért közöljük, mert a látszat ellenére nem csupán személyes, családi ügyről van szó és nemcsak egyetlen zenészről. Magyarországon nem jelenik meg dzsessz-szaklap, olvasónk levele erre a hiányra felhívja a figyelmet. in. SEGESDY GYULA, BUDAPEST. „Külföldi tartózkodásom miatt csak most került a kezembe az Élet és Irodalom 1986. november 14-i száma, melyben olvasható Péter László Hunyadi Népe című hozzászólása az ÉS 1986. október 31-i számának egyik szerkesztői üzenetéhez. Egyetértek, szép igyekezet egy nagyközségtől, hogy önálló és rendszeres fórumot igyekszik teremteni a lakosságnak. Egyetértek azzal is, hogy a népes — huszonhét tagú — szerkesztőbizottságból bizony nagyon hiányzik egy írástudó, közéleti ember. dr. Südl Bertalan, országgyűlési képviselő. Én mégsem veszem meg a lapot többé és nem is fizetek elő rá. Az I.. évfolyam, első számának beköszöntőjében ugyanis a következő mondatot olvastam: »Törekvésünk az, hogy olyan írásokat, információkat közöljünk, ami számot tarthat a tisztelt olvasó figyelmére.« Ha huszonheten csak ennyire tudnak alanyt és állítmányt egyeztetni, akkor nem vagyok kiváncsi a Hunyadi Népére.” Levélírónk túl szigorú Jánoshalmi laptársunk megítélésében. Véleményünk szerint egyetlen rosszul fogalmazott mondat miatt nem kellene az egész lapot elutasítani. MOLDVAY ZSOLT, NYÍRTASS. Levélírónk megnézte az Akis Miklós című filmet, nagyon tetszett neki és nehezményezi, hogy e véleményével egyedül maradt a mozi nézőterén. Ezt az állapotot kétségbeejtőnek tartja. Kéri, mondjunk véleményt gondolatmenetéről. Köszönjük levelét. Igazi kamaszos lendületű írás, így túlzó és szenvedélyes. Nyugodjon meg, ne fogja fel ily tragikusan azt a tényt, hogy véleménye időnként eltér másokétól. Másik kérését is teljesítjük: levelét eljuttatjuk Hirtling Istvánnak. Tjr'-1987. FEBRUÄR 20.