Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-13 / 11. szám - Bertalan István Béla: A mundér becsülete? • reflexió | Visszhang • Varga Károly riportja, ÉS, március 6. • Bertalan I. B. nyugállományú honvéd alezredes. (2. oldal) - Bodor Pál: Reményamnézia? • reflexió | Visszhang • Egy táj pontos leírása. ÉS, február 20. | Erdély története (2. oldal) - Tóth Eszter: Utóélet-védelem • reflexió | Visszhang • Nemes György: Egy régi névsor. ÉS, február 27. (2. oldal) - Péter László: Mentség és magyarázat • reflexió | Visszhang • Dr. Torma István: Hol van Nagyfalu? ÉS, február 27. (2. oldal) - Seres László: Megint Szittya • reflexió | Visszhang • Bodri Ferenc: Az ember, aki mindenütt jelen volt. ÉS, február 20. (2. oldal) - Mészáros Gabriella: rajza • kép (2. oldal)
* A mundér becsülete? A minap részegen tántorgó embert láttam az utcán. Megbotránkoztam és szégyenkeztem. Igaz, máskor is volt részem hasonló látványban, de ez eltért a szokványostól: ez az ember egyenruhát viselt, az egyik legtekintélyesebb fegyveres testület egyenruháját. Ezért nem „egyszerűen” részeg emberit, hanem erősen ittas egyént láttam, aki ennek a tekintélyes testületnek a tagja. Ha civil állampolgárt látok alkoholtól deformálódva, felháborító vagy komikus helyzetben, akkor nem vagyok ennyire megbotránkozva és nem is szégyenkezem ilyen mértékben. De mert az említett részeg ugyanannak a testületnek az egyenruhájába öltözötten tántorgott, amilyent nekem is volt szerencsém harminchat évig viselni, meghökkenésem és szégyenérzetem meghatványozódott. Miért? Azért, mert ez a bizonyos honpolgár nem csupán önmagát, hanem azt a testületet is kompromittálta, amelyhez tartozik. Tehát engem is, aki ugyan már nyugállományú tagja vagyok a testületnek, de kiváltképpen azokat, akik ma is tényleges szolgálatot teljesítenek. Hiszen aki ittas katonával, rendőrrel, munkásőrrel, vagy bármilyen egyenruhát viselő hazánkfiával találkozik, nem akármilyen részeget, hanem ittas katonát, rendőrt, ■munkásért fát arcpirító állapotban. Tehát minden szemtanúban az egyenruhához, ezáltal a testülethez kötődve rögzítődik a látvány. Mindez akkor jutott eszembe, amikor az Élet és Irodalom március 6-i számában Varga Károly riportját olvastam. A szerző óvatosan, de alaposan körülbástyázza személyes sérelmének felvázolására épített érvelését, hivatkozva egyebek között a Gorbacsov-éra nagy »vívmányára, a glasznosztyra, s ezzel összefüggésben Jevtusenko egyik frappáns megállapítására, illetve a glasznoszty nyújtotta erkölcsi bátorításra. Mentegetőzésként (vagy önigazolásként) azt is hozzáteszi, hogy a rendőrvicc és a Gorbacsov-éra realitását egymás mellett emlegetni jó alkalmat adhat az innovatív szociológiai elemzésre. . Megértem ugyan a szerző óvatosságát (önvédelmi reflexét), de érveléseit akkor is figyelmet érdemlőnek tekintettem volna, ha nem építi ki oly gondosan a maga kis hídfőállását. Hiszen a rendőrhatósággal kialakult konfliktusa és kanosszája a maga nemében esetleg lehet egyedi eset, konzekvenciáiban, tanulságaiban mégis több ennél. Mert nem csupán rendőr—autós konfliktusról van szó. Sokkal inkább arról, hogy — ebben igaza van — az állampolgárnak bármely hatósággal, hivatallal legyen módja a polemizálásra, valóságos vagy vélt igazának hangoztatására. Anélkül, hogy retorziótól, „felbőszítéstől” kellene tartania. Kérdezhetné valaki: hova jutnánk, ha mindig, minden helyzetben mindenki megkérdőjelezné a hatóság, a hivatalos személy fellépésének jogosságát és erkölcsi megalapozottságát? Nyilvánvaló, ■hogy Varga Károly fejtegetéseiben nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy ha az állampolgár törvénybe, előírásba ütköző cselekedetet követ el, az ellene folytatott eljárás, szankció, pénzbüntetés mindig száz százalékig és egyértelműen megalapozott, kikezdhetetlen legyen. Föl se vetődhessen annak gyanúja, hogy a rendőr vagy más hivatalos személy vitatható vagy téves eljárását elöljárói a „mundér becsületének” védelme címén az állampolgár rovására elfogultan és egyoldalúan ítélik meg és védelmezik. Természetes igény ez olyan társadalomban, amelyben a szocialista demokrácia és a szocialista törvényesség elveinek, gyakorlatának érvényesítése oly sokat hangoztatott, fontos követelmény. A törvényeket, szabályokat, előírásokat persze nem azért „találták ki”, hogy az állampolgár saját vérmérséklete, hangulata, szűklátókörűsége vagy vitakészsége határozza meg érvényesítésüket. Amikor a rendőr jogosan lép fel a törvény- és szabálysértők ellen, akkor a társadalom, a közösség (és az egyén!) érdekeinek megfelelően cselekszik. Tehát társadalmi együttérzés és támogatás a rendőrt éppen úgy megilleti, mint a méltánytalanul, tévesen, szűklátókörűségből megbírságolt, elmarasztalt autóst vagy bármely más állampolgárt. Ez is, az is közösségi, társadalmi érdek. Ezért, bár együttérzek Varga Károly szociológiai következtetésekkel elegyített riportjával, örvendetesebbnek tekinteném, ha az ÉS vagy más sajtóorgánum nyilvánossága előtt védősánc és üvegdoboz mellőzésével, valóságos vagy vert kényszerűség szülte óvatosság nélkül mondaná el bárki a véleményét. Még valami az egyenruhás testületek tagjairól. Gyakran elhangzik az intelem: az egyenruha kötelez. Aki bármely testület nevében bárhol fellép, intézkedik, viselkedik, nem csupán önmagát, hanem a szervezetet is képviseli. Akkor is, amikor kulturáltan, meggyőzően (vagy olykor esetlenül, bugyután) kommentál egyegy bűntettet a televízióban. S akkor is, amikor mindennapi kötelességét kulturáltan, előzékeny és udvarias hangnemet használva teljesíti. Sőt olyankor is, amikor bírságol, eljárást indít a vétkesek ellen. Sajnos, olyan esetben is, amikor a nyilvánosság előtt ittasan vagy más módon kompromittálja saját testületét. (Igaz, ez sem tipikus. De egyetlen tántorgó vagy bárdolatlanul viselkedő egyenruhás többet árthat az érintett testület tekintélyének, mint egy köznapi rendőri tévedés.) Bertalan István Béla nyugállományú honvéd alezredes, újságíró Reményamnézia ? Az Élet és Irodalom 1987. február 20-i számában, Egy táj pontos leírása című cikkemben számba vettem, mik ötlöttek fel bennem a háromkötetes Erdélytörténete olvasása közben. S mert vannak múltjuk-fosztotta emberek — az amnéziás regényalakok is eszembe jutottak: az emlékezet beteg, emlékvesztett, tragikus vagy nevetséges regényhősök. Regény helyett azonban remény jelent meg, amiről gondolatmenetem ugyan pompásabb parabola-ívet írt le, sejtelmesebb metaforává módosult — én azonban kénytelen vagyak bevallani: nem én voltam a lángelméjű, hanem csak a nyomda sátánja. (S hozzáteszem: a háromkötetes mű nem közel négyezer, hanem közel kétezer oldalon: a vétkes én vagyok.) S ha már a helyreigazításnál tartunk, hadd mondom el, hogy az Akadémiai Könyvkiadó sem meneszthet erratát az Erdély története minden példánya után; így hát a harmadik kötet legutolsó fejezetében joggal emlegetett kitűnő erdélyi zeneszerző nevét hadd javítsák ki az olvasók: nem Terényi Edit, hanem Terényi Ede; a Dés városában élő nagyszerű piktorunk nem Déri Incze János, hanem Dési Incze János, avagy még pontosabban, ahogy maga is szignál: Incze János Dés. Azt sem árt tudni, hogy a jeles német szerzőt, Alfred Margus Sperbert főképp költőként tartjuk számon (válogatott versei Majtényi Erik fordításában jelentek meg, s Add magad hozzá a világhoz című kötetemben magam is magyarítottam), s Deák Tamásról ugyan hitelesen leírható, hogy lírikusként indult, csakhogy ez valóban legfönnebb az indulásáról mondható el; hogy miré érkezett-futott be, azt már illik tudni. Akkor is, ha A történet értelme című posztumusz kötetéről, amely végérvényesítette helyét e század magyar esszéírásának legelső vonalában, nemigen vett is tudomást az irodalomkritika, s ha a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent nívódíjas elbeszéléskötetéről legnagyobb példányszámú napilapunk egyetlen esztendő leforgása alatt két homlokegyenest ellenkező előjelű cikket közölt is, vagy ha a legutolsó, ugyancsak posztumusz Don Juan kötetét alig vette is észre a sajtó. A nyomda krampusza azonban csúf grimaszt is vág Erdély története harmadik kötetében. Egyetlen jelnyi vétséggel mintegy a fő VISSZHANG 2 Lr. _ ||..... v, m 1vfrr_ . lére, 44 százaléknyira sorvasztja Hargita megye magyar lakosságát. Hát ez bizony, sajnos, sajtóhiba a javából. Sajnos? Hálistennek csak sajtóhiba. Bodor Pál Utóélet-védelem Az „irodalmi özvegy” olykor komikus figura, például érzékenykedő agresszivitásával. Hiszem, nem minősíthető ilyennek, ha szóvá teszem, hogy Nemes György cikkében (Egy régi névsor, Élet és Irodalom, február 27.) kiegészítésre szorul a férjemre vonatkozó közlés, mely szerint Hollós Korvin Lajos az írószövetség faliújságjára cédulát függesztett ki, hogy soha nem lesz a kommunista párt tagja. Hollós Korvin Lajost, aki Horthy bíróságai nyolc ízben ítéltek el „kommunista izgatásért”, 1949- ben mondvacsinált ürüggyel kizárták az MDP-ből. A kizáratás valódi oka egy csomó feljelentés volt, mely az írónak Rákosit bíráló megjegyzéseit tartalmazta. 1956- ban, az MSZMP megalakulása idején többen javasolták: kérje visszavételét a pártba. Nem én léptem ki, nem nekem kell viszszakéredzkednem — felelte ő, és várta a hívást. Csalódásában, hogy hiába várja, s mérgében, hogy egyesek mégis azt híresztelik, ő igenis vissza fogja könyörögni magát, függesztette ki az ominózus falrújság-„közleményt”, mely szerint a folyó évszázadban semminő párt tagja nem kíván lenni, következésképpen a kommunista párté sem. Az előzmények, melyek indulatos viselkedését motiválják, továbbá az idézett kijelentésének első fele, amely a Közösségből való kitagadtatás dacos fájdalmára vall, nem mellőzhetők egy ember „nyilvánosságra hozott” történetéből. Valamint az sem, amit Fodor András egyik följegyzéséhez kell főznöm. : - Az Ezer este Fülep Lajossal című könyvben a következő naplójegyzet olvasható a Csillag című folyóirat szerkesztőségéből: 1954. XII. 20. A legfurcsább, hogy Hollós Korvin Lajos fél év óta nálunk hányódó kerékpáros kirándulását közölni kell, mivel Rákosiról van benne szó. Nos, a Csillag 1955. januári számában megjelent versben egy szó sincs Rákosiról. Márpedig az inszinuált részt (amelyet egyébként kéziratban sem ismerek) aligha húzhatták ki a szerkesztők. Fodor számos kézirat későbbi sorsáról értesít zárójelben: melyik mennyi késéssel, milyen változtatással, vagy egyáltalán nem jelent meg. Esetünkben éppen az általa nehezményezett mozzanatot hagyta utólagos kommentár nélkül. Számomra annál fontosabb ennek pótlása. Tóth Eszter a bihari Nagyfalu neve eltűnt a helységnévtárakból. Megkövetem Pásztor Emilt, de azért a Toldi-szótár Nagyfalu címszavában így is marad helyesbítenivaló: a talán szócska (amely engem is beugrattott a más megoldás keresésére) fölösleges és téves. Ha én nem emlékeztem is a csaknem negyven évvel ezelőtt olvasott Rozvány-féle monográfiára, Pásztor Emil barátom, aki két évtizede a Toldi igézetében dolgozik, talán emlékezhetett volna. S akkor a föltevés helyett határozottabban fogalmazhatta volna meg: „Nagy falu, középkori település (Arany János idejében már puszta) Nagyszalonta (Salonta, Románia) határában.” Péter László Mentség és magyarázat • Dr. Torma István Hol van Nagyfalu? című hozzászólásában Élet és Irodalom, február 27.) kifejti, hogy állításommal ellentétben Biharban is volt egy Nagyfalu nevű település. Cikkének megjelenése előtt hívta fel figyelmemet Sarusi Mihály, hogy Rozvány György Nagy-Szalonta mezőváros története (Gyula, 1870) című munkájában az 1552. évi öszszeírás nyomán így szerepel Nagyfalu: „Szalonata: Toldi Mihály 7 1/2, Toldi Miklós 6 porta... Nagyfalu (most puszta): Toldi Miklós 18, Kis Toldi Miklós 1 porta ...” Megkövetem tehát Pásztor Emilt, a Toldi-szótár című könyv szerzőjét. De mentségemre hadd hozzam föl, hogy a forrásom tévesztett meg. Mező Andrásnak A magyar hivatalos helységnévadás (1982) című könyvében a 124. lapon találtam a fölsorolást, hogy tíz Nagyfalu volt, de bihari köztük egy sem. Ám nem akarom áthárítani a tévedésemet Mező Andrásra: az ő adatai a századfordulóra vonatkoznak, addigra pedig Megint Szittya Az ember, aki mindenütt jelen volt. címmel az Élet és Irodalom 1987. február 20-i számában, a Visszhang-rovatban hozzászólás jelent meg Bodri Ferenc tollából Szittya Emilről. Fejtegetése két lényeges kérdésben feltétlen kiegészítésre szorul. 1. Szittya Emil, bármennyire bohém-, illetve művészkörnyezetben mozgott is Magyarországon és később Párizsban, nem tekinthető semmilyen anarchista irányzat képviselőjének. Igaz, hogy számos ismert és ismeretlen anarchistával tartott személyes kapcsolatot, de épp a Bodri által is említett Kuriositäten-Kabinett (Leipzig, 1922) szolgál bizonyításul arra, hogy ő maga sem az eszmével, sem pedig hirdetőivel nem rokonszenvezett. A mű VII. fejezete az Anarchistische Heroen („anarchista hősök”) címet viseli, ahol is Szittya a lehető legfelületesebb és legkétesebb értékű „információkra” (inkább bulvárízű pletykákra) hagyatkozva, hosszú oldalakon keresztül marasztalja el az anarchizmust. Stílusa a legelemibb objektivitást sem tükrözi, lehetetlen nem észrevenni, mennyire elhatárolja magát a vázolt eszmétől. 2. „Anarchista szívvel gyűlölt minden szervezetet és mindenféle szervezkedést” — írja Bodri Ferenc Szittyáról. Ez tárgyi tévedés: túl azon, hogy Szittya Emil nem volt anarchista, az anarchisták soha nem voltak ellene szervezetek megalapításának, illetve az uralkodó rendek elleni szervezett fellépésnek." Amit az anarchisták elleneztek, az csupán csoportjaik hierarchikus felépítése volt, hisz épp a vezetés nélküli, decentralizált szervezeti forma gondolatkörük kulcseszméje. Szervezetten léptek föl az oroszországi anarchokommunisták éppúgy, mint például a spanyol anarcho-szindikalisták, akiknek Confederacion Nacional del Trabajo (CNT) nevű szervezete 1936-ban több mint kétmillió tagot számlált. A spanyolországi forradalom „törzsgárdáját” adták a GNT által alakított szervezett és fegyelmezett milíciák. Csak érdekességként említem meg, hogy mind a mai napig létezik az anarchista internacionálé, a Federation Anarchistes Internationale, valamint a nagy anarcho-szinkalista szövetség, az AIT. Seres László az ELTE (BTK) hallgatója Mészáros Gabriela rajza Szerkesztői üzenetek SZUGYECZKY JÓZSEF, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom 1987. március 4-i számában olvastam — Képé — spanyolviasz című írását 11 csatadal mozgósító erejéről. Itt mellékelek egy korábbi példát erről a felismerésről, nevezetesen Petőfi Sándor levelét, melyet Csatadal című költeményéhez mellékelt 1848. december 8-án. íme: * Levél a képviselőházhoz című kis írás:Képviselő polgárokt Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, aki azt írta a Conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a Marseillaise-ből. Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, legalább lélekben azalatt is részt vegyek FÜLÖP ERNŐ, BUDAPEST. „Az utóbbi hónapokban legalább tíz kérdőívet kellett kitöltenem, érzésem szerint fölöslegesen. A kérdező intézmények olyasmik iránt érdeklődtek, amiket vagy úgyis tudnak ugyancsak hozzájuk benyújtott korábbi adatlapokból (születési helyem, annak ideje, továbbá édesanyám leánykori neve az utóbbi két-három hónapban nem változott meg), vagy semmiféle érdemleges információt nem közölnek rólam. Most, amikor már-már gazdasági fennmaradásunkat veszélyezteti a burjánzó bürokrácia, nem gondolják, hogy az ilyen kérdőív a dolgozni akaró állampolgár elleni vétek, nem beszélve a sokszor emlegetett papírhiányról, amely úgy látszik, e téren nem jelentkezik, csak a lapok példányszámát korlátozza?” Szerkesztőségünk tagjai ugyancsak áldozatai e kóros jelenségnek. Reméljük, a magunk szerény újságírói eszközeivel küzdhetünk a bürokrácia ellen. Úgy véljük, hogy a kérdőívtúltengés a komputer-korszakban nemcsak bosszantó, hanem anakronisztikus és kártékony is. RUPPANER JÁNOS, KALOCSA: „Úgy látom, hogy lapjuk nem vállalja fel igazán a jelen sorskérdéseit, de ha foglalkozik is ezekkel, akkor is felemás módon.” Levélírónk ezután felsorol néhány témát, melyet napjaink sorskérdésének tart. Ezek a következők: reform, oktatásügy, nőkérdés, lakás, nyugdíj, demokrácia, közösségi élet, az ifjúság helyzete. A kérdések elemzése után így zárja sorait: „Tudom azt is, hogy a szerkesztés felelősségteljes, nehéz munka, ezért a szerkesztőség többoldalú felelősséggel is tartozik, így tehát joguk van a lap arculatának alakítására. Nem is ebbe akarok én beleszólni, csak gondolatébresztőnek szántam levelemet. Az olvasónak ugyanis joga van (7,50-ért) értékelni, kritizálni a lapot, esetleg észrevételt tenni. És ha már enynyit boncolgatom a jogokat: a szerkesztőnek joga van az érdektelen olvasói levelet a szemétkosárba irányítani.” Levelét nem tartjuk érdektelennek, észrevételeit figyelemmel olvastuk. Örülnénk, ha soraival máskor is megkeresné szerkesztőségünket. TÖBBEKNEK. Néhány olvasónk az iránt érdeklődik, hogy folytatódik-e a Fejezetek az ÉS történetéből című sorozat, amelynek — mint az egyik levélíró kifejti — „első két része érdekes adalékokkal szolgált a lap félmúltjáról.” Válaszunk: a sorozatnak, legalábbis az Élet és Irodalomban, nem lesz folytatása. Az alapítás harmincadik évfordulója alkalmából napvilágot látott azonban Az ÉS vitái című kötet (a Múzsák Kiadó gondozásában), a lapunkban megjelent részletek ebből valók. IRODALOM |1987. MÁRCIUS 18