Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-13 / 11. szám - Bertalan István Béla: A mundér becsülete? • reflexió | Visszhang • Varga Károly riportja, ÉS, március 6. • Bertalan I. B. nyugállományú honvéd alezredes. (2. oldal) - Bodor Pál: Reményamnézia? • reflexió | Visszhang • Egy táj pontos leírása. ÉS, február 20. | Erdély története (2. oldal) - Tóth Eszter: Utóélet-védelem • reflexió | Visszhang • Nemes György: Egy régi névsor. ÉS, február 27. (2. oldal) - Péter László: Mentség és magyarázat • reflexió | Visszhang • Dr. Torma István: Hol van Nagyfalu? ÉS, február 27. (2. oldal) - Seres László: Megint Szittya • reflexió | Visszhang • Bodri Ferenc: Az ember, aki mindenütt jelen volt. ÉS, február 20. (2. oldal) - Mészáros Gabriella: rajza • kép (2. oldal)

* A mundér becsülete? A minap részegen tántorgó em­bert láttam az utcán. Megbotrán­­koz­tam és szégyenkeztem. Igaz, máskor is volt részem hasonló lát­ványban, de ez eltért a szokvá­nyostól: ez az ember egyenruhát viselt, az egyik legtekintélyesebb fegyveres testület egyenruháját. Ezért nem „egyszerűen” részeg emberit, hanem erősen ittas egyént látta­m, aki ennek a tekintélyes testületnek a tagja. Ha civil ál­lampolgárt látok alkoholtól defor­málódva, felháborító vagy komi­kus helyzetben, akkor nem vagyok ennyire megbotránkozva és nem is szégyenkezem ilyen mértékben. De mert az említett részeg ugyan­annak a testületnek az egyenru­hájába öltözötten tántorgott, ami­lyent nekem is volt szerencsém harminchat évig viselni, meghök­kenésem és szégyenérzetem meg­hatványozódott. Miért? Azért, mert ez a bizonyos honpolgár nem csupán önmagát, hanem azt a tes­tületet is kompromittálta, amely­hez tartozik. Tehát engem is, aki ugyan már nyugállományú tagja vagyok a testületnek, de kivált­képpen azokat, akik ma is tényle­ges szolgálatot teljesítenek. Hiszen aki ittas katonával, rendőrrel, munkásőrrel, vagy bármilyen egyenruhát viselő hazánkfiával találkozik, nem akármilyen része­get, hanem ittas katonát, rendőrt, ■munkásért fát arcpirító állapot­ban. Tehát minden szemtanúban az egyenruhához, ezáltal a testü­lethez kötődve rögzítődik a lát­vány. Mindez akkor jutott eszembe, amikor az Élet és Irodalom már­cius 6-i számában Varga Károly riportját olvastam. A szerző óva­tosan, de alaposan körülbástyázza személyes sérelmének felvázolásá­ra épített érvelését, hivatkozva egyebek között a Gorbacsov-éra nagy »­vívmányára, a glasznoszty­­ra, s ezzel összefüggésben Jevtu­senko egyik frappáns megállapítá­sára, illetve a glasznoszty nyújtot­ta­ erkölcsi bátorításra. Mentege­tőzésként (vagy önigazolásként) azt is hozzáteszi, hogy a rendőr­vicc és a Gorbacsov-éra realitását egymás mellett emlegetni jó alkal­mat adhat az innovatív szocioló­giai elemzésre. . Megértem ugyan a szerző óva­tosságát (önvédelmi reflexét), de érveléseit akkor is figyelmet ér­demlőnek tekintettem volna, ha nem építi ki oly gondosan a ma­ga kis hídfőállását. Hiszen a rend­­­­őrhatósággal kialakult konfliktusa és kanosszája a maga nemében esetleg lehet egyedi eset, konzek­venciáiban, tanulságaiban mégis több ennél. Mert nem csupán rendőr—autós konfliktusról van szó. Sokkal inkább arról, hogy —­­ ebben igaza van — az állam­polgárnak bármely hatósággal, hi­vatallal legyen módja a polemizá­­lásra, valóságos vagy vélt igazá­nak hangoztatására. Anélkül, hogy retorziótól, „felbőszítéstől” kelle­ne tartania. Kérdezhetné valaki: hova jut­nánk, ha mindig, minden helyzet­ben mindenki megkérdőjelezné a hatóság, a hivatalos személy fel­lépésének jogosságát és erkölcsi megalapozottságát? Nyilvánvaló, ■hogy Varga Károly fejtegetéseiben nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy ha az állampolgár tör­vénybe, előírásba ütköző cseleke­detet követ el, az ellene folytatott eljárás, szankció, pénzbüntetés mindig száz százalékig és egyér­telműen megalapozott, kikezdhe­tetlen legyen. Föl se vetődhessen annak gyanúja, hogy a rendőr vagy más hivatalos személy vitat­ható vagy téves eljárását elöljárói a „mundér becsületének” védelme címén az állampolgár rovására el­fogultan és egyoldalúan ítélik meg és védelmezik. Természetes igény ez olyan társadalomban, amelyben a szocialista demokrácia és a szo­cialista törvényesség elveinek, gyakorlatának érvényesítése oly sokat hangoztatott, fontos követel­mény. A törvényeket, szabályokat, elő­írásokat persze nem azért „ta­lálták ki”, hogy az állampolgár saját vérmérséklete, hangulata, szűklátókörűsége vagy vitakészsé­ge határozza meg érvényesítésü­ket. Amikor a rendőr jogosan lép fel a törvény- és szabálysértők ellen, akkor a társadalom, a kö­zösség (és az egyén!) érdekeinek megfelelően cselekszik. Tehát tár­sadalmi együttérzés és támogatás a rendőrt éppen úgy megilleti, mint a méltánytalanul, tévesen, szűklátókörűségből megbírságolt, elmarasztalt autóst vagy bár­mely más állampolgárt. Ez is, az is közösségi, társadalmi érdek. Ezért, bár együttérzek Varga Ká­roly szociológiai következteté­sekkel elegyített riportjával, ör­­vendeteseb­bnek tekinteném, ha az ÉS vagy más sajtóorgánum nyil­vánossága előtt védősánc és üveg­doboz­­ mellőzésével, valóságos vagy vert kényszerűség szülte óva­tosság nélkül mondaná el bárki a véleményét. Még valami az egyenruhás tes­tületek tagjairól. Gyakran elhang­zik az intelem: az egyenruha köte­lez. Aki bármely testület nevében bárhol fellép, intézkedik, viselke­dik, nem csupán önmagát, ha­nem a szervezetet is képviseli. Ak­kor is, amikor kulturáltan, meggyőzően (vagy olykor esetle­nül, bugyután) kommentál egy­­egy bűntettet a televízióban. S ak­kor is, amikor mindennapi köte­lességét kulturáltan, előzékeny és udvarias hangnemet használva tel­jesíti. Sőt olyankor is, amikor bírságol, eljárást indít a vétkesek ellen. Sajnos, olyan esetben is, amikor a nyilvánosság előtt itta­san vagy más módon kompromit­tálja saját testületét. (Igaz, ez sem tipikus. De egyetlen tántor­gó vagy bárdolatlanul viselkedő egyenruhás többet árthat az érin­tett testület tekintélyének, mint egy köznapi rendőri tévedés.) Bertalan István Béla nyugállományú honvéd alezredes, újságíró Reményamnézia ? Az Élet és Irodalom 1987. febru­ár 20-i számában, Egy táj pontos leírása­­ című cikkemben számba vettem, mik ötlöttek fel bennem a háromkötetes Erdély­­története ol­vasása közben. S mert vannak múltjuk-fosztotta emberek — az amnéziás regényalakok is eszem­be jutottak: az emlékezet­ beteg, emlék­vesztett, tragikus vagy ne­vetséges regényhősök. Regény he­lyett azonban remény jelent meg, amiről gondolatmenetem ugyan pompásabb parabola-ívet írt le, sejtelmesebb metaforává módo­sult — én azonban kénytelen va­gyak bevallani: nem én voltam a lángelméjű, hanem csak a nyom­da sátánja. (S hozzáteszem: a há­romkötetes mű nem közel négy­ezer, hanem közel kétezer olda­lon: a vétkes én vagyok.) S ha már a helyreigazításnál tartunk, hadd mondom el, hogy az Aka­démiai Könyvkiadó sem meneszt­­het erratát az Erdély története minden példánya után; így hát a harmadik kötet legutolsó feje­zetében joggal emlegetett kitűnő erdélyi zeneszerző nevét hadd javítsák ki az olvasók: nem Te­­rényi Edit, hanem Terényi Ede; a Dés városában élő nagyszerű pik­torunk nem Déri Incze János, ha­nem Dési Incze János, avagy még pontosabban, ahogy maga is szig­nál: Incze János Dés. Azt sem árt tudni, hogy a jeles német szerzőt, Alfred Margus Sperbert főképp költőként tartjuk számon (váloga­tott versei Majtényi Erik fordítá­sában jelentek meg, s Add magad hozzá a világhoz című kötetemben magam is magyarítottam), s Deák Tamásról ugyan hitelesen leírha­tó, hogy lírikusként indult, csak­hogy ez valóban legfönnebb az indulásáról mondható el; hogy mi­ré érkezett-futott be, azt már il­lik tudni. Akkor is, ha A történet értelme című posztumusz köteté­ről, amely végérvényesítette helyét e század magyar esszéírásának legelső vonalában, nemigen vett is tudomást az irodalomkritika, s ha a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent nívódíjas elbeszéléskö­tetéről legnagyobb példányszámú napilapunk egyetlen esztendő le­forgása alatt két homlokegyenest ellenkező előjelű cikket közölt is, vagy ha a legutolsó, ugyancsak posztumusz Don Juan kötetét alig vette is észre a sajtó. A nyomda krampusza azonban csúf grimaszt is vág Erdély törté­nete harmadik kötetében. Egyet­len jelnyi vétséggel mintegy a fő­ VISSZHANG 2 L­­r. _ ||..... v, m 1­v­frr_ . lére, 44 százaléknyira sorvasztja Hargita megye magyar lakosságát. Hát ez bizony, sajnos, sajtóhiba a javából. Sajnos? Hálistennek csak sajtóhiba. Bodor Pál Utóélet-védelem Az „irodalmi özvegy” olykor komikus figura, például érzékeny­kedő agresszivitásával. Hiszem, nem minősíthető ilyennek, ha szó­vá teszem, hogy Nemes György cikkében (Egy régi névsor, Élet és Irodalom, február 27.) kiegészí­tésre szorul a férjemre vonatkozó közlés, mely szerint Hollós Korvin Lajos az írószövetség faliújságjá­ra cédulát függesztett ki, hogy so­ha nem lesz a kommunista párt tagja. Hollós Korvin Lajost, aki Hor­thy bíróságai nyolc ízben ítéltek el „kommunista izgatásért”, 1949- ben mondvacsinált ürüggyel kizár­ták az MDP-ből. A kizáratás va­lódi oka egy csomó feljelentés volt, mely az írónak Rákosit bíráló megjegyzéseit tartalmazta. 1956- ban, az MSZMP megalakulása idején többen javasolták: kérje visszavételét a pártba. Nem én léptem ki, nem nekem kell visz­­szakéredzkednem — felelte ő, és várta a hívást. Csalódásában, hogy hiába várja, s mérgében, hogy egyesek mégis azt híresztelik, ő igenis vissza fogja könyörögni magát, függesztette ki az ominózus falrújság-„közleményt”, mely sze­rint a folyó évszázadban semminő párt tagja nem kíván lenni, kö­vetkezésképpen a kommunista párté sem. Az előzmények, melyek indula­tos viselkedését motiválják, továb­bá az idézett kijelentésének első fele, amely a Közösségből való ki­­tagadtatás dacos fájdalmára vall, nem mellőzhetők egy ember „nyil­vánosságra hozott” történetéből. Valamint az sem, amit Fodor András egyik följegyzéséhez kell főznöm.­­ : - Az Ezer­ este Fülep Lajossal cí­mű könyvben a következő napló­jegyzet olvasható a Csillag című folyóirat szerkesztőségéből: 1954. XII. 20. A legfurcsább, hogy Hol­lós Korvin Lajos fél év óta ná­lunk hányódó kerékpáros kirán­­dulás­át közölni kell, mivel Ráko­siról van benne szó. Nos, a Csillag 1955. januári szá­mában megjelent versben egy szó sincs Rákosiról. Márpedig az in­­szinuált részt (amelyet egyébként kéziratban sem ismerek) aligha húzhatták ki a szerkesztők. Fodor számos kézirat későbbi sorsáról ér­tesít zárójelben: melyik mennyi késéssel, milyen változtatással, vagy egyáltalán nem jelent meg. Esetünkben éppen az általa ne­hezményezett mozzanatot hagyta utólagos kommentár nélkül. Szá­momra annál fontosabb ennek pótlása. Tóth Eszter a bihari Nagyfalu neve eltűnt a helységnévtárakból. Megkövetem Pásztor Emilt, de azért a Toldi-szótár Nagyfalu címszavában így is marad helyes­­bítenivaló: a talán szócska (amely engem is beugrattott a más megol­dás keresésére) fölösleges és téves. Ha én nem emlékeztem is a csak­nem negyven évvel ezelőtt olva­sott Rozvány-féle monográfiára, Pásztor Emil barátom, aki két évti­zede a Toldi igézetében dolgozik, talán emlékezhetett volna. S ak­kor a föltevés helyett határozot­tabban fogalmazhatta volna meg: „Nagy falu, középkori település (Arany János idejében már pusz­ta) Nagyszalonta (Salonta, Romá­nia) határában.” Péter László Mentség és magyarázat • Dr. Torma István Hol van Nagy­falu? című hozzászólásában Élet és Irodalom, február 27.) ki­fejti, hogy állításommal ellentét­ben Biharban is volt egy Nagy­­falu nevű település. Cikkének megjelenése előtt hívta fel figyel­memet Sarusi Mihály, hogy Roz­­vány György Nagy-Szalonta me­zőváros története (Gyula, 1870) című munkájában az 1552. évi ösz­­szeírás nyomán így szerepel Nagy­falu: „Szalonata: Toldi Mihály 7 1/2, Toldi Miklós 6 porta... Nagyfalu (most puszta): Toldi Miklós 18, Kis Toldi Miklós 1 por­ta ...” Megkövetem tehát Pásztor Emilt, a Toldi-szótár című könyv szerzőjét. De mentségemre hadd hozzam föl, hogy a forrásom té­vesztett meg. Mező Andrásnak A magyar hivatalos helységnévadás (1982) című könyvében a 124. la­pon találtam a fölsorolást, hogy tíz Nagyfalu vo­lt, de bihari köz­tük egy sem. Ám nem akarom át­­hárítani a tévedésemet Mező And­rásra: az ő adatai a századfordu­lóra vonatkoznak, addigra pedig Megint Szittya Az ember, aki mindenütt jelen volt. címmel az Élet és Irodalom 1987. február 20-i számában, a Visszhang-rovatban hozzászólás je­lent meg Bodri Ferenc tollából Szittya Emilről. Fejtegetése két lényeges kérdésben feltétlen ki­egészítésre szorul. 1. Szittya Emil, bármennyire bo­hém-, illetve művészkörnyezetben mozgott is Magyarországon és ké­sőbb Párizsban, nem tekinthető semmilyen anarchista irányzat képviselőjének. Igaz, hogy számos ismert és ismeretlen anarchistá­val tartott személyes kapcsolatot, de épp a Bodri által is említett Kuriositäten-Kabinett (Leipzig, 1922) szolgál bizonyításul arra, hogy ő maga sem az eszmével, sem pedig hirdetőivel nem rokon­szenvezett. A mű VII. fejezete az Anarchistische Heroen („anarchis­ta hősök”) címet viseli, ahol is Szittya a lehető legfelületesebb és legkétesebb értékű „információk­ra” (inkább bulvárízű pletykákra) hagyatkozva, hosszú oldalakon ke­resztül marasztalja el az anar­chizmust. Stílusa a legelemibb ob­jektivitást sem tükrözi, lehetetlen nem észrevenni, mennyire elhatá­rolja magát a vázolt eszmétől. 2. „Anarchista szívvel gyűlölt minden szervezetet és mindenféle szervezkedést” — írja Bodri Fe­renc Szittyáról. Ez tárgyi tévedés: túl azon, hogy Szittya Emil nem volt anarchista, az anarchisták soha nem voltak ellene szerveze­tek megalapításának, illetve az uralkodó rendek elleni szervezett fellépésnek." Amit az anarchisták elleneztek, az csupán csoportjaik hierarchikus felépítése volt, hisz épp a vezetés nélküli, decentrali­zált szervezeti forma gondolatkö­rük kulcseszméje. Szervezetten léptek föl az oroszországi anarcho­­kommunisták éppúgy, mint pél­dául a spanyol anarcho-szindika­­listák, akiknek Confederacion Na­cional del Trabajo (CNT) nevű szervezete 1936-ban több mint kétmillió tagot számlált. A spa­nyolországi forradalom „törzsgár­dáját” adták a GNT által alakí­tott szervezett és fegyelmezett mi­líciák. Csak érdekességként emlí­tem meg, hogy mind a mai napig létezik az anarchista internacio­­nálé, a Federation Anarchistes In­ternationale, valamint a nagy anarcho-szinkalista szövetség, az AIT. Seres László az ELTE (BTK) hallgatója Mészáros Gabriela rajza Szerkesztői üzenetek SZUGYECZKY JÓZSEF, BU­DAPEST. „Az Élet és Iroda­lom 1987. március 4-i számában olvastam — Képé — spanyol­viasz című írását 11 csatadal mozgósító erejéről. Itt melléke­lek egy korábbi példát erről a felismerésről, nevezetesen Petőfi Sándor levelét, melyet Csatadal cím­ű költeményéhez mellékelt 1848. december 8-án. íme: * Levél a képviselőházhoz című kis írás:­­Képviselő polgárokt Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, aki azt írta a Conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a Marseillaise-ből. Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példány­ban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, legalább lélekben azalatt is részt vegyek FÜLÖP ERNŐ, BUDAPEST. „Az utóbbi hónapokban leg­alább tíz kérdőívet kellett ki­­töltenem, érzésem szerint fölös­legesen. A kérdező intézmények olyasmik iránt érdeklődtek, amiket vagy úgyis tudnak ugyancsak hozzájuk benyújtott korábbi adatlapokból (születési helyem, annak ideje, továbbá édesanyám leánykori neve az utóbbi két-három hónapban nem változott meg), vagy sem­miféle érdemleges információt nem közölnek rólam. Most, ami­kor már-már gazdasági fenn­maradásunkat veszélyezteti a burjánzó bürokrácia, nem gon­dolják, hogy az ilyen kérdőív a dolgozni akaró állampolgár elleni vétek, nem beszélve a sokszor emlegetett papírhiány­ról, amely úgy látszik, e té­ren nem jelentkezik, csak a lapok példányszámát korlátoz­za?” Szerkesztőségünk tagjai ugyancsak áldozatai e kóros jelenségnek. Reméljük, a ma­gunk szerény újságírói eszkö­zeivel küzdhetünk a bürokrácia ellen. Úgy véljük, hogy a kér­­dőívtúltengés a komputer-kor­szakban nemcsak bosszantó, ha­nem anakronisztikus és kárté­kony is. RUPPANER JÁNOS, KALO­CSA: „Úgy látom, hogy lapjuk nem vállalja fel igazán a je­len sorskérdéseit, de ha foglal­kozik is ezekkel, akkor is fele­más módon.” Levélírónk ez­után felsorol néhány témát, melyet napjaink sorskérdésének tart. Ezek a következők: re­form, oktatásügy, nőkérdés, la­kás, nyugdíj, demokrácia, kö­zösségi élet, az ifjúság helyze­te. A kérdések elemzése után így zárja sorait: „Tudom azt is, hogy a szerkesztés felelős­ségteljes, nehéz munka, ezért a szerkesztőség többoldalú fe­lelősséggel is tartozik, így te­hát joguk van a lap arculatá­nak alakítására. Nem is ebbe akarok én beleszólni, csak gon­dolatébresztőnek szántam leve­lemet. Az olvasónak ugyanis joga van (7,50-ért) értékelni, kritizálni a lapot, esetleg ész­revételt tenni. És ha már eny­­nyit boncolgatom a jogokat: a szerkesztőnek joga van az ér­dektelen olvasói levelet a sze­métkosárba irányítani.” Leve­lét nem tartjuk érdektelennek, észrevételeit figyelemmel olvas­tuk. Örülnénk, ha soraival más­kor is megkeresné szerkesztősé­günket. TÖBBEKNEK. Néhány olva­sónk az iránt érdeklődik, hogy folytatódik-e a Fejezetek az ÉS történetéből című sorozat, amelynek — mint az egyik levélíró kifejti — „első két ré­sze érdekes adalékokkal szol­gált a lap félmúltjáról.” Vála­szunk: a sorozatnak, legalábbis az Élet és Irodalomban, nem lesz folytatása. Az alapítás har­mincadik évfordulója alkalmá­ból napvilágot látott azonban Az ÉS vitái című kötet (a Mú­zsák Kiadó gondozásában), a lapunkban megjelent részletek ebből valók. ­ IRODALOM |1987. MÁRCIUS 18

Next