Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám - Domokos Mátyás: Elhunyt Horváth Zsigmond • nekrológ (7. oldal) - Fenyvesi Félix Lajos: Rekviem • vers (7. oldal) - Petőcz György: Jótékony konfliktusok. Beszélgetés az amerikai közösségszervezésről • interjú • Adam Blumenthal amerikai szociológus (7. oldal) - Gáyor Tibor: Pseudovolumenek • kép (7. oldal)
FENYVESI FÉLIX LAJOS: Sí Anyám emlékének Siratlak anyám zokogva, vonyítva végig a városon; cipelem fájdalmam, mint tele zsákot a gyerek. Éjszaka van. Betört homlokod vércseppjeit fölinni most lopakodik a téren át settenkedő Halál! Szeme, szád, lezárva. De hallgatsz-e, ha fölérsz a holdfény grádicsán messzi Uradhoz, mint ordítoztam veled mosatlan pohárért, lyukas zokniért — új ruhát nem tudtam venni neked. Iszonyat, mennyit éheztünk: csipegesd a holtak földből gyúrt kenyerét, aludj sokat, korán ne ébredj föl, ringatózz a hajnal vérpiros paplanán, nyugodj békében, tiszta szerelemmel szeret, kit te is úgy megszerettél. Ujjúnkat összefonva, kibírtuk együtt: sovány, könnyű tested letették az éhesen tátongó gödörbe! Vigyázz magadra s ne gondolj velem, és ne a holnapi robotra, annak milliárd évekig vége; lesném étlen-szomjan meséld zsúfolt napok kis csodáiról: mily nagy emberek köszöntek neked, előre, engem dicsértek, rólam kérdeztek,-----tudtam, egyetlen mondat sem igaz belőle. De boldog voltál egy pillanatra. Örülnék szád szélén a mosolynak, letérdelve befűzném cipőd, válladra hajtanám fáradt fejem, gyötröm magam hozzád-méltó sorokon. De ennél a szónál: ANYÁM! nincs nagyobb, erősebb talán; nélküled ki véd meg ezután árnyaitól az éjnek? Ints utolszót, nézz vissza rám, ne rettegj, fölégetve a magány, nem kell félni Isten oldalán, vár millió testvéred, ó, ha arcod mégegyszer láthatnám, veszítve szeretünk igazán, mint most én, édesanyám, hogy árva lettem végleg! -... "Rekviem. Elhunyt Horváth Zsigmond. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztősége, volt szerkesztőtársai nevében és megbízásából veszek végső búcsút Horváth Zsigmond kollégánktól. Embert próbáló, nehéz időkben — 1957-ben — került közénk, én azonban jóval korábbról, egy évtizeddel — egy történelmi korszakkal későbbről is őrzök róla magamban képet. A hajdani, a Múzeum körúti bölcsészkar széles folyosóiról, Turóczi-Trostler Józsefnek a német szakosok számára az úgynevezett C-épületben tartott előadásairól, és a legendás Darling eszpresszóból, amelynek forgószínpadán délelőttönként a háború után újjászülető magyar irodalmi világ legfiatalabb hullámának a reménységei szőtték álmaikat a csipketerítős presszóasztalkák mellett, s fogyasztottak is nagynéha egy-egy szimplát, délutánonként pedig a koalíciós idők szerencselovagjai adtákvették a devizát, az aranyat, és a nőket. Versek, regény-, laptervek és szerelmek születtek itt, s ennek a Mándy Iván elbeszéléseiben halhatatlanult és örökre eltűnt visszahozhatatlan világnak egyetemi hallgatókból, főként bölcsészekből rekrutálódott emberi faunájához, háttérkönyezetéhez tartozott akkoriban Horváth Zsigmond is, egyetemi bölcsésztársam, aki Szabó Ede barátjaként s vezérlete alatt álmodozott majdani kritikusi babérokról. A Darling redőnyét aztán lehúzták, az álmok szertefoszlottak, és szem elől tévesztettük egymást, mígnem váratlanul és meglepetésszerűen a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségében tűnt föl egy eszme elkötelezettjeként egy eszmeileg Elhangzott a Farkasréti temetőben 1987. május 25-én, szétzilált világban. Cikkekben, kritikákban, rádióelőadások sorozatában szolgálta a vállalt ügyet, amelyhez a konszolidációhoz vezető esztendőkben egy ideig, mint gyakorló kritikus, nyilvánosan is odakötötte magát. De ifjúsága idejéből megőrzött értéktudatával azt is felismerte — s ennek szerkesztőségi beszélgetésekben gyakran hangot is adott —, hogy milyen jó anyaggal, milyen nemes matériával került naponta testközelbe, amikor a kiadó kritikai műhelyében a magyar irodalom közvetlen közelébe sodorta a sorsa. — Egész szervezetemmel olvasok! — hajtogatta, mert valóban, falstaffi hajlandóságú természetének érzéki örömöt okozott szinte az olvasás is. De nemcsak az irodalom: a sporttól az űrhajózásig sok minden szenvedélyesen érdekelte, színezte és gazdagította perceit, az életét. S egyáltalán: őszintén és naivul tudott örülni az élet ajándékainak, s ez az életöröm, amely maga is a sors egyik nagy ajándéka, lehetővé tette a számára, hogy a hétköznapok történéseiben kis csodák sorozatát élje át. Annál különösebb és megindítóbb volt tapasztalnunk kollégánk fokozatos elnémulását, feltehetően az irodalom, a könyvekben felépült és szüntelenül tovább gyarapodó világ félelmetes roskasztó súlyával átérzett, csodált nagysága előtt, és hirtelen jött, alattomos betegségek csapásaitól is sújtva, amelyek miatt időnek előtte a szerkesztőségből és az életből is távoznia kellett. Átlépni abba a sötét végtelenbe, amelynek partjairól — mit is tehetnénk most? — csak egyet kívánhatunk: nyugodj békében, kedves barátunk. Domokos Mátyás 1987. JÚNIUS 5. JÓTÉKONY KONFLIKTUSOK Beszélgetés az amerikai közösségszervezésről Az anyagi termelés fejlődése a világon sehol nem jelenti a szociális és közösségi gondok feltétlen megoldását. Sőt, sok esetben — például a városiasodás révén — újabb és újabb gondokat idéz elő. A bajok orvoslásának az Egyesült Államokban elterjedt egyik formája a „közösségszervezés”. A hazánkba látogató amerikai szociológus, Adam Blumenthal saját közösségszervezői tapasztalatairól beszél. — Nálunk, minthogy szociális intézményrendszerünk központilag szervezett, ismeretlen fogalom a „közösségszervezés”. Milyen különbözik ez a hagyományos szociális tevékenységtől? — A szociális tevékenység a kialakult jóléti rendszeren belüli munkát jelenti. Ennek során számba veszik a rászoruló egyéneket, családokat, és támogatásban, rendszerint pénzügyi segítségben részesítik őket. A szociális gondozók mindig egyéni problémákra reagálnak, a meglévő intézményi keretek között már bejáratott megoldásokat keresnek. A közösségszervezés során viszont a kommunális gondokkal küszködő embereket arra igyekszünk rávenni, hogy a megoldásokat közösen, azaz a kisebb-nagyobb lakókörzetek keretében keressék meg. Ezért önálló lakossági szervezeteket hozunk létre az amerikai városok szegényebb negyedeiben. Tevénységünk csak akkor értelmes és sikeres, ha az emberek önmaguk tárják fel gondjaikat, és a sok-sok egyéni tapasztalatokat és tudást összegyűjtve, az egész városnegyedet vagy várost érintő általános javaslatokat tudnak kidolgozni. Munkánk a szervezeti elemzéssel kezdődik. Az érintett közösség együttműködésre kész tagjai, akiknek vannak tapasztalataik a városi és állami bürokráciák funkcionálásáról, kidolgozzák szervezetünk konkrét teendőit. Célunk az, hogy a hivatalokat a problémák mélyebb megoldására késztessük, hiszen ott ezeket általában rutinszerűen kezelik. Ha jól értem, önök a nehézségek, bajok enyhítését végső soron az állami bürokráciától, nem pedig az öntevékenységtől várják. A laa . — Úgy gondoljuk, hogy az amerikaiak ma létrehozzák azt az * anyagi*gazdagságot, amely elegendő bajaik oldására. De a szociális és kommunális célokra szánt összegeket olyan hivatalok kezelik, amelyek helyzetüknél fogva el vannak idegenedve a lakosság mindennapi életétől és egyszerűen mást tartanak jónak. Ezért próbálunk „alulról”, a közösségi szervezeteken keresztül hatni rájuk. Ezek után talán érthető, hogy azt a lakossági ingyenes munkát, amit önöknél tudtommal „társadalmi munkának” neveznek, mi a céljainkkal merőben ellentétesnek találjuk. Nem az emberekből akarunk nagyobb teljesítményeket, többletmunkát kipréselni, hanem a bürokráciával ütközünk meg, a lakossági igényeket jobban kielégítő feladat-rangsorolás és -elosztás érdekében. Ha néha mi is szervezünk önkéntes parktakarításokat, vagy szanálásokat, annak taktikai, propagandisztikus céljai vannak: az akciónkról beszámoló újságcikkek népszerűsítik szervezetünket, szélesebb közönség előtt leplezik le a városi hatóságok tehetetlenségét és alkalmatlanságát. — A bürokráciák rendszerint személytelenek, nem túl sértődékenyek, és rezzenéstelenül elviselik az állampolgári kritikát. Hogyan érik el tehát, hogy komolyan vegyék önöket? — A küzdelemnek három szakasza van. Ha például az elhagyott házakról van szó, melyek a bűnözés és pusztulás valóságos gócpontjai, először benyújtjuk a városi hatóságnak az ilyen házak listáját, megtesszük javaslatunkat a konkrét teendőkre és azok végrehajtására. Ők, persze, túlterheltek és nem foglalkoznak velünk. Ekkor kezdődik a mérkőzés második menete. Felvonulásokat, petíciókat szervezünk, beülünk az irodákba, és akadályozzuk a munkájukat. Magam is sokszor csináltam ezt. A cél az, hogy konfliktusba kerüljünk a bürokráciával. Szervezetünk e konfliktus következtében fejlődik, hiszen az emberek szemében egyértelműen kiderül, hogy ők és a hivatalnokok két különböző oldalon állnak. Megértik a szervezet értelmét és megérzik erejét. A harmadik szakaszban azután felelősséget vállalunk a megoldásért. Például házfenntartó szövetkezetet alakítunk, vagy bérlői szakszervezeteket, amelyek a későbbiekben közvetlenül tárgyalhatnak a tulajdonosokkal, és a viták rendezését nem az igen lassan működő jogszolgáltatástól, adminisztrációtól várják. Általános felismerés, hogy az állami intézményeit sem mindenhatóak, sőt helyzetük miatt komoly korlátai is vannak tevékenységüknek. Kik a lakóközösségek szervezői? Miért nem az állami szociális intézményrendszeren belül elégítik ki szociális érdeklődésüket, becsvágyukat? — A szervezők általában húszharminc éves, iskolázott fiatalok, akik valami jót akarnak csinálni a világban, de nem elégszenek meg a választási kampányban való közreműködéssel, vagy a közjóléti tevékenységgel. Úgy vélik, hogy a gondok többsége társadalmi és közösségi megoldást követel. — Hoszyan építenek ki egy-egy új szervezetet? — A leglényegesebb, hogy egy kis közösségben, mondjuk, ezer család körében, ajtóról ajtóra menjünk, elbeszélgessünk az emberekkel a bajaikról, és meggyőzzük őket, hogy ezek megszüntethetők, ha együttműködnek szomszédaikkal. Először mindig a kisebb proli- Gáyor Tibor: Pseudovolumsnek lámákkal kezdjük, olyanokkal, amelyeket ők is megoldhatónak tartanak. De mi, szervezők, mindig egy lépéssel előbbre gondolkodunk. Arra, hogyan kapcsolható be ez a kis gond egy nagyobb, szélesebb körű, az egész lakónegyedet vagy a várost érintő ügybe. Megpróbáljuk megértetni, hogy a kis helyi gondok olyan nagyobb horderejű problémák részei, amelyeket ők korábban adottságokként, életfeltételként vettek tudomásul. A szervezet fejlődésével, és az apró sikerek nyomán az emberek egyre újabb ügyeket fedeznek föl, és meglátják tevékenységük értelmét. A szervező legnagyobb jutalma, ha észreveszi, hogy megváltozik az emberek gondolkodása. — Általános európai vélemény szerint az amerikaiak bezárkózóak, bizalmatlanok, a közösségi ügyek iránt közömbösek. Hogyan fogadják a szervezőket az emberek? — Majdnem mindenki beenged a nappalijába és leültet. Persze, nem mindenki csatlakozik hozzánk. Egy átlagos délután húsz emberrel beszélünk, közülük négy-öt lép be a szervezetbe. Néha éppen a legjobbak és a legértelmesebbek azok, akik kezdetben kétkednek. Az már a szervezői tapasztalaton múlik, hogy megítéljük, kihez érdemes később viszamenni, és ki az, aki egyszerűen nem kívánja beleártani magát a dolgokba. A közömbösség pedig, attól függ, hogy hol él valaki. Olyan helyen, ahol sok a nehézség, szükségszerű, hogy érdeklődnek irántunk. Az Egyesült Államokban lehet elszigetelt életet is élni, de nem mindenki teszi, nem mindenki teheti. — Milyen pénzből tartják fenn a szervezetet? — Hiszünk az önfenntartásban, vagyis az állammal és a korporációkkal szembeni anyagi függetlenségben. Bevételünk egy része a csatlakozók befizetéseiből adódik. Ez nagyjából fedezi a szervezők fizetését és néhány egyéb, közvetlen kiadást. Egy másik rész gyűjtésből származik. Elmegyünk a gazdagabb negyedekbe, ahol nem tudnánk szervezetet kiépíteni, és anyagi támogatást kérünk az őket is érintő gondok megoldásához. A közösségszervezés alapja az önérdek, leginkább erre lehet alapozni. Ha marxisták volnánk és úgy gondolnánk, hogy az osztályérdekek ellentétben állnak céljainkkal, akkor az együttérzésre, a szegényebb sorsúakkal való lelki szolidaritásra apellálnánk. De szerintünk éppen elég közös gond van, amely átszeli a társadalom jövedelmi határait. Tevékenységünket támogatják bizonyos alapítványok, és korábban kaptunk szövetségi és helyi állami támogatást is. Ezek a Reagan-kormányzat hatalomra jutása óta megszűntek. — Mivel foglalkoznak még? — Például igyekszünk rábírni a bankokat, hogy nagyobb jelzálogkölcsönöket adjanak az általunk szervezett lakónegyedben. Ha a városi költségvetésről folyik a vita, a munkahelyek és a szolgáltatások megőrzésére és fejlesztésére mozgósítunk. A körzetünkben működő iskolákra igyekszünk hatni, hogy az oktatás jobban feleljen a szülők és a tanulók problémáira. Az áram- és gázszolgáltatás díjait úgy akarjuk módosítani, hogy nagyobb teher nehezedjék a kereskedelmi és ipari fogyasztókra, kisebb a lakosságra. Változásokat szeretnénk elérni a városok választási rendszerében, mert ha a városi tanács tagjait nem az egész város, hanem csak körzetek választják, a kevésbé pénzes jelöltek is eséllyel indulhatnak, hiszen a választási kampányhoz így jóval kisebb pénzalap is elegendő. Számos napi kérdéssel is foglalkozunk. — A felsoroltak mindegyike érdekcsoport-jellegű tevékenység. — Ez az irány a legfontosabb, bár újabban igyekszünk vállalkozóként is részt venni az általunk szervezett körzet gazdasági életében. Lakásokat építünk, vagy házakat vásárolunk, és bérlői szervezeteket hozunk létre a házak kezelésére. A tulajdon alapot ad számunkra, hogy megoldjunk bizonyos, a piaci ingadozásokból adódó problémákat. Ahol például a nyereség logikája az egyéni tulajdonost arra ösztönözné, hogy házát gazdagabb bérlőknek adja ki, ott a közösség által birtokolt szervezet meghagyja bérlői jogában az alacsonyabb jövedelműeket, és a fenntartáshoz éppen elegendő alacsonyabb lakbérrel is megelégszik. Ehhez, persze, a közgazdasági tudás és a kapitalista piac ismeretének magas színvonala szükséges. Hiszen, mint már említettem, önfenntartónak kell lennünk, és igen kemény piaci versenyben kell helytállnunk. — Az eddig hallottak alapján nehéz volna a közösségszervezés ideológiájának meghatározása. Mintha a liberalizmustól egészen a vállalkozói szocializmusig terjedne. — A szervezők ideológiai nézeteik tekintetében nagyon különböznek egymástól. Vannak közöttünk liberálisok, szocialisták, elkötelezetten vallásosak és olyanok, akik tudatosan vállalják az amerikai populista hagyományokat. A tagtoborzásnál nem szabunk feltételként semmiféle ideológiai hovatartozást. Személyes véleményem szerint azonban valóban szorosan kötődünk a liberális gondolkodáshoz, mert mélyen hiszünk az önérdek motivációs szerepében, és semmi szégyellnivalót nem találunk abban, hogy az önérdekre alapozzunk. Mindannyiunk közös politikai álláspontjának jellemzésére pedig álljon itt az általam is szervezett lakóközösségi szervezet neve: ACORN, vagyis Association of Community Organization for Reform New (Lakóközösségi Szervezetek Társulása az Azonnali Reformért). Petőcz György ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM