Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-05 / 23. szám - Domokos Mátyás: Elhunyt Horváth Zsigmond • nekrológ (7. oldal) - Fenyvesi Félix Lajos: Rekviem • vers (7. oldal) - Petőcz György: Jótékony konfliktusok. Beszélgetés az amerikai közösségszervezésről • interjú • Adam Blumenthal amerikai szociológus (7. oldal) - Gáyor Tibor: Pseudovolumenek • kép (7. oldal)

­ FENYVESI FÉLIX LAJOS: Sí Anyám emlékének Siratlak anyám zokogva, vonyítva végig a városon; cipelem fájdalmam, mint tele­ zsákot a gyerek. Éjszaka van. Betört homlokod vércseppjeit föl­inni most lopakodik a téren át settenkedő Halál! Szeme, szád, lezárva. De hallgatsz-e, ha fölérsz a holdfény grádicsán messzi Uradhoz, mint ordítoztam veled mosatlan pohárért, lyukas zokniért — új ruhát nem tudtam venni neked. Iszonyat, mennyit éheztünk: csipegesd a holtak földből­ gyúrt kenyerét, aludj sokat, korán ne ébredj föl, ringatózz a hajnal vér­piros paplanán, nyugodj békében, tiszta szerelemmel szeret, kit te is úgy megszerettél. Ujjúnkat összefonva, kibírtuk együtt: sovány, könnyű tested letették az éhesen tátongó gödörbe! Vigyázz magadra s ne gondolj velem, és ne a holnapi robotra, annak milliárd évekig vége; lesném étlen-szomjan meséld zsúfolt napok kis csodáiról: mily nagy emberek köszöntek neked, előre, engem dicsértek, rólam kérdeztek,-----­tudtam, egyetlen mondat sem igaz belőle. De boldog voltál egy pillanatra. Örülnék szád szélén a mosolynak, letérdelve befűzném cipőd, válladra hajtanám fáradt fejem, gyötröm magam hozzád-méltó sorokon. De ennél a szónál: ANYÁM! nincs nagyobb, erősebb talán; nélküled ki véd meg ezután árnyaitól az éjnek? Ints utolszót, nézz vissza rám, ne rettegj, fölégetve a magány, nem kell félni Isten oldalán, vár millió testvéred, ó, ha arcod mégegyszer láthatnám, veszítve szeretünk igazán, mint most én, édesanyám, hogy árva lettem végleg! -... "Rekviem. Elhunyt Horváth Zsigmond. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztősége, volt szerkesztő­­társai nevében és megbízásá­ból veszek végső búcsút Hor­váth Zsigmond kollégánktól. Embert próbáló, nehéz idők­ben — 1957-ben — került kö­zénk, én azonban jóval ko­rábbról, egy évtizeddel — egy történelmi korszakkal k­ésőbb­ről is őrzök róla magamban képet. A hajdani, a Múzeum körúti bölcsészkar széles folyo­sóiról, Turóczi-Trostler József­nek a német szakosok számá­ra az úgynevezett C-épületben tartott előadásairól, és a legen­dás Darling eszpresszóból, amelynek forgószínpadán dél­előttönként a háború után új­jászülető magyar irodalmi vi­lág legfiatalabb hullámának a reménységei szőtték álmaikat a csipketerítős presszóasztalkák mellett, s fogyasztottak is nagynéha egy-egy szimplát, délutánonként pedig a koalíciós idők szerencselovagjai adták­­vették a devizát, az aranyat, és­­ a nőket. Versek, regény-, laptervek és szerelmek szület­tek­ itt, s­ ennek a Mándy Iván elbeszéléseiben halhatatlanult és örökre eltűnt­ visszahozha­­tatlan világnak egyetemi hall­gatókból, főként bölcsészekből rekrutálódott emberi faunájá­hoz, háttérkönyezetéhez tarto­zott akkoriban Horváth Zsig­mond is, egyetemi bölcsésztár­sam, aki Szabó Ede barátja­ként s vezérlete alatt álmodo­zott majdani kritikusi babé­rokról. A Darling redőnyét aztán le­húzták, az álmok szertefoszlot­tak, és szem elől tévesztettük egymást, mígnem váratlanul és meglepetésszerűen a Szépiro­dalmi Könyvkiadó szerkesztő­ségében tűnt föl egy eszme el­kötelezettjeként egy eszmeileg Elhangzott a Farkasréti temetőben 1987. május 25-én, szétzilált világban. Cikkekben, kritikákban, rádióelőadások sorozatában szolgálta a vállalt ügyet, amelyhez a konszolidá­cióhoz vezető esztendőkben egy ideig, mint gyakorló kri­tikus, nyilvánosan is odakötötte magát. De ifjúsága idejéből megőrzött értéktudatával azt is felismerte — s ennek szer­kesztőségi beszélgetésekben gyakran hangot is adott —, hogy milyen jó anyaggal, milyen nemes matériával került na­ponta testközelbe, amikor a kiadó kritikai műhelyében a magyar irodalom közvetlen közelébe sodorta a sorsa. — Egész szervezetemmel olvasok! — hajtogatta, mert valóban, falstaffi hajlandóságú termé­szetének érzéki örömöt okozott szinte az olvasás is. De nem­csak az irodalom: a sporttól az űrhajózásig sok minden szenvedélyesen érdekelte, szí­nezte és gazdagította perceit, az életét. S egyáltalán: őszin­tén és naivul tudott örülni az élet ajándékainak, s ez az életöröm, amely maga is a sors egyik nagy ajándéka, le­hetővé tette a számára, hogy a hétköznapok történéseiben kis csodák sorozatát élje át. Annál különösebb és megindí­­tóbb volt tapasztalnunk kollé­gánk fokozatos elnémulását, feltehetően az irodalom, a könyvekben felépült és szün­telenül tovább gyarapodó vi­lág félelmetes roskasztó súlyá­val átérzett, csodált nagysága előtt, és hirtelen jött, alatto­mos betegségek csapásaitól is sújtva, amelyek miatt időnek előtte a szerkesztőségből és az életből is távoznia kellett. Át­lépni abba a sötét végtelenbe, amelynek partjairól — mit is tehetnénk most? — csak egyet kívánhatunk: nyugodj béké­ben, kedves barátunk. Domokos Mátyás 1987. JÚNIUS 5. JÓTÉKONY KONFLIKTUSOK Beszélgetés az amerikai közösségszervezésről Az anyagi termelés fejlődése a világon sehol nem jelenti a szociális és közösségi gondok feltétlen megoldását. Sőt, sok esetben — például a városiasodás révén — újabb és újabb gondokat idéz elő. A bajok orvos­lásának az Egyesült Államokban elterjedt egyik formája a „közösség­szervezés”. A hazánkba látogató amerikai szociológus, Adam Blu­menthal saját közösségszervezői tapasztalatairól beszél. — Nálunk, minthogy szociális in­tézményrendszerünk központilag szervezett, ismeretlen fogalom a „közösségszervezés”. Milyen külön­bözik ez a hagyományos szociális tevékenységtől? — A szociális tevékenység a ki­alakult jóléti rendszeren belüli munkát jelenti. Ennek során szám­­ba veszik a rászoruló egyéneket, családokat, és támogatásban, rend­szerint pénzügyi segítségben része­sítik őket. A szociális gondozók mindig egyéni problémákra rea­gálnak, a meglévő intézményi ke­retek között már bejáratott meg­oldásokat keresnek. A közösség­szervezés során viszont a kommu­nális gondokkal küszködő embere­ket arra igyekszünk rávenni, hogy a megoldásokat közösen, azaz a kisebb-nagyobb lakókörzetek kere­tében keressék meg. Ezért önálló lakossági szervezeteket hozunk lét­re az amerikai városok szegényebb negyedeiben. Tevénységünk csak akkor értelmes és sikeres, ha az emberek önmaguk tárják fel gond­jaikat, és a sok-sok egyéni tapasz­talatokat és tudást összegyűjtve, az egész városnegyedet vagy várost érintő általános javaslatokat tud­nak kidolgozni. Munkánk a szer­vezeti elemzéssel kezdődik. Az érintett közösség együttműködésre kész tagjai, akiknek vannak ta­pasztalataik a városi és állami bü­rokráciák funkcionálásáról, kidol­gozzák szervezetünk konkrét teen­dőit. Célunk az, hogy a hivatalo­kat a problémák mélyebb megol­dására késztessük, hiszen ott eze­ket általában rutinszerűen kezelik.­­ Ha jól értem, önök a nehézsé­gek, bajok enyhítését végső soron az állami bürokráciától, nem pedig az öntevékenységtől várják. A la­a . — Úgy gondoljuk, hogy az ame­rikaiak ma létrehozzák azt az * anyagi*­gazd­agságot, amely elegendő bajaik oldására. De a szociális és kommunális célokra szánt összege­ket olyan hivatalok kezelik, ame­lyek helyzetüknél fogva el vannak idegenedve a lakosság mindenna­pi életétől és egyszerűen mást tar­tanak jónak. Ezért próbálunk „alulról”, a közösségi szervezete­ken keresztül hatni rájuk. Ezek után talán érthető, hogy azt a la­kossági ingyenes munkát, amit önöknél tudtommal „társadalmi munkának” neveznek, mi a cél­jainkkal merőben ellentétesnek ta­láljuk. Nem az emberekből aka­runk nagyobb teljesítményeket, többletmunkát kipréselni, hanem a bürokráciával ütközünk meg, a la­kossági igényeket jobban kielégítő feladat-rangsorolás és -elosztás ér­dekében. Ha néha mi is szerve­zünk önkéntes parktakarításokat, vagy szanálásokat, annak taktikai, propagandisztikus céljai vannak: az akciónkról beszámoló újságcik­kek népszerűsítik szervezetünket, szélesebb közönség előtt leplezik le a városi hatóságok tehetetlenségét és alkalmatlanságát. — A bürokráciák rendszerint sze­mélytelenek, nem túl sértődéke­­nyek, és rezzenéstelenül elviselik az állampolgári kritikát. Hogyan érik el tehát, hogy komolyan ve­gyék önöket? — A küzdelemnek három szaka­sza van. Ha például az elhagyott házakról van szó, melyek a bűnö­zés és pusztulás valóságos góc­pontjai, először benyújtjuk a vá­rosi hatóságnak az ilyen házak lis­táját, megtesszük javaslatunkat a konkrét teendőkre és azok végre­hajtására. Ők, persze, túlterheltek és nem foglalkoznak velünk. Ekkor kezdődik a mérkőzés második me­nete. Felvonulásokat, petíciókat szervezünk, beülünk az irodákba, és akadályozzuk a munkájukat. Magam is sokszor csináltam ezt. A cél az, hogy konfliktusba kerül­jünk a bürokráciával. Szerveze­tünk e konfliktus következtében fejlődik, hiszen az emberek sze­mében egyértelműen kiderül, hogy ők és a hivatalnokok két külön­böző oldalon állnak. Megértik a szervezet értelmét és megérzik ere­jét. A harmadik szakaszban az­után felelősséget vállalunk a meg­oldásért. Például házfenntartó szö­vetkezetet alakítunk, vagy bérlői szakszervezeteket, amelyek a ké­sőbbiekben közvetlenül tárgyal­hatnak a tulajdonosokkal, és a vi­ták rendezését nem az igen las­san működő jogszolgáltatástól, ad­minisztrációtól várják.­­ Általános felismerés, hogy az állami intézményeit sem mindenha­­tóak, sőt helyzetük miatt komoly korlátai is vannak tevékenységük­nek. Kik a lakóközösségek szerve­zői? Miért nem az állami szociális intézményrendszeren belül elégítik ki szociális érdeklődésüket, becsvá­gyukat? — A szervezők általában húsz­harminc éves, iskolázott fiatalok, akik valami jót akarnak csinálni a világban, de nem elégszenek meg a választási kampányban való köz­reműködéssel, vagy a közjóléti te­vékenységgel. Úgy vélik, hogy a gondok többsége társadalmi és kö­zösségi megoldást követel. — Hoszyan építenek ki egy-egy új szervezetet? — A leglényegesebb, hogy egy kis közösségben, mondjuk, ezer család körében, ajtóról ajtóra men­jünk, elbeszélgessünk az emberek­kel a bajaikról, és meggyőzzük őket, hogy ezek megszüntethetők, ha együttműködnek szomszédaik­kal. Először mindig a kisebb proli- Gáyor Tibor: Pseudovolumsnek­ lámákkal kezdjük, olyanokkal, amelyeket ők is megoldhatónak tartanak. De mi, szervezők, min­dig egy lépéssel előbbre gondol­kodunk. Arra, hogyan kapcsolható be ez a kis gond egy nagyobb, szélesebb körű, az egész lakóne­gyedet vagy a várost érintő ügy­be. Megpróbáljuk megértetni, hogy a kis helyi gondok olyan nagyobb horderejű problémák részei, ame­lyeket ők korábban adottságok­ként, életfeltételként vettek tudo­másul. A szervezet fejlődésével, és az apró sikerek nyomán az embe­rek egyre újabb ügyeket fedeznek föl, és meglátják tevékenységük értelmét. A szervező legnagyobb jutalma, ha észreveszi, hogy meg­változik az emberek gondolkodása. — Általános európai vélemény szerint az amerikaiak bezárkózóak, bizalmatlanok, a közösségi ügyek iránt közömbösek. Hogyan fogad­ják a szervezőket az emberek? — Majdnem mindenki beenged a nappalijába és leültet. Persze, nem mindenki csatlakozik hozzánk. Egy átlagos délután húsz emberrel be­szélünk, közülük négy-öt lép be a szervezetbe. Néha éppen a legjob­bak és a legértelmesebbek azok, akik kezdetben kétkednek. Az már a szervezői tapasztalaton múlik, hogy megítéljük, kihez érdemes később viszamenni, és ki az, aki egyszerűen nem kívánja beleárta­ni magát a dolgokba. A közöm­bösség pedig, attól függ, hogy hol él valaki. Olyan helyen, ahol sok a nehézség, szükségszerű, hogy ér­deklődnek irántunk. Az Egyesült Államokban lehet elszigetelt éle­tet is élni, de nem mindenki te­szi, nem mindenki teheti. — Milyen pénzből tartják fenn a szervezetet? — Hiszünk az önfenntartásban, vagyis az állammal és a korporá­ciókkal szembeni anyagi függet­lenségben. Bevételünk egy része a csatlakozók befizetéseiből adódik. Ez nagyjából fedezi a szervezők fi­zetését és néhány egyéb, közvetlen kiadást. Egy másik rész gyűjtésből származik. Elmegyünk a gazda­gabb negyedekbe, ahol nem tud­nánk szervezetet kiépíteni, és anya­gi támogatást kérünk az őket is érintő gondok megoldásához. A közösségszervezés alapja az önér­dek, leginkább erre lehet alapoz­ni. Ha marxisták volnánk és úgy gondolnánk, hogy az osztályérde­kek ellentétben állnak céljainkkal, akkor az együttérzésre, a szegé­nyebb sorsúakkal való lelki szoli­daritásra apellálnánk. De szerin­tünk éppen elég közös gond van, amely átszeli a társadalom jöve­delmi határait. Tevékenységünket támogatják bizonyos alapítványok, és korábban kaptunk szövetségi és helyi állami támogatást is. Ezek a Reagan-kormányzat hatalomra ju­tása óta megszűntek. — Mivel foglalkoznak még? — Például igyekszünk rábírni a bankokat, hogy nagyobb jelzálog­kölcsönöket adjanak az általunk szervezett lakónegyedben. Ha a városi költségvetésről folyik a vi­ta, a munkahelyek és a szolgálta­tások megőrzésére és fejlesztésére mozgósítunk. A körzetünkben mű­ködő iskolákra igyekszünk hatni, hogy az oktatás jobban feleljen a szülők és a tanulók problémáira. Az áram- és gázszolgáltatás díjait úgy akarjuk módosítani, hogy na­gyobb teher nehezedjék a keres­kedelmi és ipari fogyasztókra, ki­sebb a lakosságra. Változásokat szeretnénk elérni a városok válasz­tási rendszerében, mert ha a vá­rosi tanács tagjait nem az egész város, hanem csak körzetek vá­lasztják, a kevésbé pénzes jelöltek is eséllyel indulhatnak, hiszen a választási kampányhoz így jóval kisebb pénzalap is elegendő. Szá­mos napi kérdéssel is foglalko­zunk. — A felsoroltak mindegyike ér­­dekcsoport-jellegű tevékenység. — Ez az irány a legfontosabb, bár újabban igyekszünk vállalko­zóként is részt venni az általunk szervezett körzet gazdasági életé­ben. Lakásokat építünk, vagy há­zakat vásárolunk, és bérlői szerve­zeteket hozunk létre a házak ke­zelésére. A tulajdon alapot ad szá­munkra, hogy megoldjunk bizo­nyos, a piaci ingadozásokból adódó problémákat. Ahol például a nye­reség logikája az egyéni tulajdo­nost arra ösztönözné, hogy házát gazdagabb bérlőknek adja ki, ott a közösség által birtokolt szerve­zet meghagyja bérlői jogában az alacsonyabb jövedelműeket, és a fenntartáshoz éppen elegendő ala­csonyabb lakbérrel is megelégszik. Ehhez, persze, a közgazdasági tu­dás és a kapitalista piac ismere­tének magas színvonala szükséges. Hiszen, mint már említettem, ön­fenntartónak kell lennünk, és igen kemény piaci versenyben kell helytállnunk. — Az eddig hallottak alapján ne­­héz volna a közösségszervezés ideo­lógiájának meghatározása. Mintha a liberalizmustól egészen a vállalko­zói szocializmusig terjedne. — A szervezők ideológiai néze­teik tekintetében nagyon különböz­nek egymástól. Vannak közöttünk liberálisok, szocialisták, elkötele­zetten vallásosak és olyanok, akik tudatosan vállalják az amerikai populista hagyományokat. A tag­toborzásnál nem szabunk feltétel­ként semmiféle ideológiai hova­tartozást. Személyes véleményem szerint azonban valóban szorosan kötődünk a liberális gondolkodás­hoz, mert mélyen hiszünk az önér­dek motivációs szerepében, és sem­mi szégyellnivalót nem találunk abban, hogy az önérdekre alapoz­zunk. Mindannyiunk közös politi­kai álláspontjának jellemzésére pe­dig álljon itt az általam is szerve­zett lakóközösségi szervezet neve: ACORN, vagyis Association of Community Organization for Re­form New (Lakóközösségi Szerve­zetek Társulása az Azonnali Re­formért). Petőcz György ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM

Next