Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-09-04 / 36. szám - Bor Ambrus: Felhőn és földön (6. oldal) - Zay László: Lengyel Dénes öröksége • Elhangzott Lengyel Dénes tanár, író, irodalomtörténész temetésén, augusztus 28-án, a Farkasréti temetőben. (6. oldal) - Bodor Pál: Kós Károly cselekvő békessége • Kós Károly tíz éve halott. (6. oldal)

Felhőn és földön A négynapos szegedi Böll-szimpózium (VIII. 24—27.) zárásakor az egyik német irodalomtörténész szót kért, hogy — amint szokás és illik —, köszönetet mondjon a házigazda germanistáknak. Egy kicsit töredezetten fogalmazott tudósok általában nehezen fogalmaznak meg érzelmeket. Azt mondta, hogy ha most Heinrich Böll lepillant a maga felhőjéről Szegedre és Szentesre, akkor derűsen bólint, hogy jó volt ez így. S persze, nem azért, mert az ő életművét taglalták négy napig traktátusokban és kiegészítésekben, vitákban, amelyeket minden traktátus után nyájas szigorúsággal kellett lezárniuk a vitavezetőknek. Taps. Kínai, angol, bolgár, német, japán, osztrák, amerikai, török, magyar. Jó volt itt lenni belliánusok közt, dünnyögte egy másik hang, és nekem az egyik traktátus egy mondata jutott eszembe . Böllt idézte a bölli nőalakok emberségéről szóló szép szimpózium-dolgozatában egy hat hangú osnabrücki filológa: ...’’mert hát igazán itthon nemigen érezzük mi magunkat ezen a Földön.” Beszámolni kellene a maga rendje-módján erről a tudományos találkozóról. Méltatni egy sor tudós előadást (huszonkettőt? hogyan?) egy életműről és a részleteiről. Európai humanizmusról, politikai harcosságról, a mindig éber lelkiismeret hadakozásáról a lelkiiismeret elaltatása ellen. Megkeseredésről, csalódásokról, megnémíthatatlanságról. (A polgári demokráciát bíráló Böllről daytoni — Ohio — professzor beszélt lelkesen.) Bajos beszámolni. Illenék dicsérni azokat, akik ezt az irodalmi és politikai eseményt kitalálták, megszervezték, zökkenőtlen pontossággal lebonyolították. Ennek a feladatnak eleget tenni szintén bajos. (Három név a névsor elejéről: Bernáth Árpád Bölltudósunk, Viktor Böll, az író unokaöccse, írói hagyatékának gondozója, Csűri Károly germanistánk — de hol a többi, a kitűnő tolmácsokig bezárólag, akik a feketekávét osztották a szimpózium cigarettaszüneteiben?) A harmadik napon Szentesen járt a tudóscsapat. Üdvözlés a városi könyvtárban. Egy kis alkalmi kiállítás: Szentes a második világháború éveiben. A Csongrád megyei párttitkár beszédének egy mondata: a hajdani Viharsarokról, ahol ma jó fogadni a világ kilenc tájáról jött Böllkutatókat. Mindenkinek emlékül kis fekete cserép, celofánburkán nemzetiszínű szalagcsokor. Künn napfény. Útban a felé a bizonyos iskola felé (... ”egy kis magyar fészekben, amelyet Szekorhelynek hívtak” ... — olvasható Böll Ádám, hol voltál? regényében) összenéztünk Dittmann müncheni akadémikussal: „Fölvonul a légió”. Az iskola — 1944 júliusában német hadikórház — tornácfalán még gyolcs alatt az emléktábla, amely szerint ott lábadozott (hazafelé, mindig csak hazafelé törekvőben) Heinrich Böll (1917—1985), Nobeldíjas író, azaz egy sebesült német tizedes (aki egyébként nem lőtt emberre, és fegyverét pöcegödipkbe szokta volt célszerűen elsüllyeszteni). A tábla mellett kétfelől egy serdülő lány, egy serdülő fiú, a mai technikum diákjai. Csákány Béla egyetemi rektor beszédében a mi szállóige-verssorunk: „az igazat mondd, ne csak a valódit”, s hogy fehérek közt ma is oly szükségesek az európaiak. Aztán levélidézetek a már föltárt Böll-hagyatékból, a tizedes haza írt leveleiből (keltezésük szentesi). Az egyik levél két mondata: „Azt hiszem, a magyarok politikailag is aktívabbak és többre képesek lehetnének, ha az állam nem volna olyan nagy mértékben feudális. Az osztálykülönbségek valóban elképesztően nagyok.” Végül a leleplezett emléktábla a falon: szerény, szerényebb már nem is lehetne, de ott van. És egy asszony egy asztalra tett egy parasztciterát, és tisztán, cifrátlanul elpengetett rajta három népdalt. Ez a szentesi délelőtt ünnepi volt. Mert megható. Láttam lehajtott fejeket, szemüvegét törölgető urat. Eszembe jutott, hogy nem egy katonát, nyers férfit, társadalomból kibitangolt lázadót ismerek Böll életművében, aki ünnepi pillanatokban még sír is, korszerűtlenül sír, boldogan sír, például, ha Beethovent hallgat, Freude schöner Götterfunken és Alle Menschen werden Brüder. Itt megint névsort kellene írni. Szentesit. Az elején Bucsáky György iskolaigazgató, Dóczi Gábor tanácselnök. És a könyvtárosok? És a rendőrök, akik az iskola utcájából elterelték az autókat? És a járdán megálló járókelők? És akik aztán az ebédet fölszolgálták? És az alkalmi postás, aki szentesi képeslapokat, bélyegeket árult, nem alkalmi, de kerek pecséteket nyomott a lapokra? És az, aki egy rövid városnézés során orgonáit a templomban? Rendre föl lehetne jegyezni a szentesi ebéd közben a teremben — tanteremben? valamikor kórteremben? — elhangzott kis tósztokat. Mind Böllt idézte, a pohárka barackhoz azt, hogy a sebesült az alkohol sebgyógyulást gátló hatásában bízott, tehát iparkodott minél többet inni. Beérem a szentesi nap hangulatának említésével. Egy emléktábla-avatás szertartástalan egyszerűsége egy magyar kisvárosban odavonta, magunknak ideszerezte, nem a Nobel-díjast, hanem a huszadik századi európai emberség szimbolikus alakját. Ez a nemzetközi találkozó hitvalló (miért ne mondanám ki, hogy hitvalló) békedemonstrációvá lett Szentesen. Mi minden elfér, és milyen jó helyen, egy alföldi kisvárosban. Ha Böll lenézett a fermanista föltételezte felhőjéről, tényleg földerülhetett az a végül oly keserű, csupa barázda arca. Bor Ambrus Lengyel Dénes öröksége Egyetlen nap híján épp ötven esztendeje, hogy a budapesti Toldy Ferenc Gimnázium iskolai évének kezdeteként 1937. augusztus 29-én megtartotta alakuló értekezletét a tanári testület. Az iskolai évről szólván az akkori értesítő hozzáteszi: Lengyel Dénes dr. tanár megkezdi működését. Nem sok idő telt el, s az első osztály főnöke egy elsős kisdiákot állított iskolatársának, barátjának ravatala mellé, hogy a tanulóifjúság nevében elbúcsúzzon tőle. Ez a búcsúzó kisdiák én voltam, s tanárom, aki az élettel és halállal szembenézni késztető megbízást adta: Lengyel tanár úr. Fél évszázad múltával most az ő ravatala előtt állok, hogy feleljek: megtanultam-e a leckét, amelyet őtőle kaptam, s hogy feleljünk valamennyien, akiknek élete során ő oly sok mindent s oly szépen adott, és akiknek maguknak kell most már továbbörökítenünk szeretetet, tudást, erkölcsi tartást, emberséget, amíg csak élnünk adatik. Szünidőben született Lengyel Dénes, tanár volt az édesapja is, így jött e világra a nagyszülői házban, Kisbaconban. „Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb” — írta volt a nagyapa, Benedek Elek. — „Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tévé.” „Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje, emlegette gyakorízben édesapám: ősfoglalás” — folytatta a nagy, az igazmondó mesemondó. — „Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő-, s a Boda-nemzetség”. Onnét, az ősfoglaló Benedek-nemzetség kicsi kis falujából jött, maroknyi székely szertehajló, vihartépte kévéjéből termő szállá növekedett Lengyel Dénes. Onnét, e tiszta levegőjű. Elhangzott Lengyel Dénes tanár, író, Irodalomtörténész temetésén, augusztus 28-án, a Farkasréti temetőben, tiszta szavú és tiszta szívű vidékről, porló havasok sziklái alól hozta magával az anyanyelv szeretetét, a népművészet becsülését, a balladás gondolkodást és eszmélkedést. Ez lett — most látjuk igazán — életművének alapja és veleje. A nép lelkének tiszta forrásából merített, s amit ő maga is kapott, továbbadta: iskolai órákon, könyvekbe rejtve, eleven múzeumot szervezve, így lett a gimnáziumi tanár nemzedékek nevelője. Tudom, amit most mondandó vagyok, fejcsóválva hallgatná, s csillogó szemmel, kedves mosolylyal tiltakoznék ellene, hogy azt mondom: Lengyel Dénes nagy nevelő lett. Pedig erre a szóra is ő tanított és tanít; csakhogy ő nem önmagáról mondta. Nem is tehette volna, mert a szegény falu ősfoglaló nemzetségében szerénynek született és szerény is maradt mindvégig: ez tartotta meg nehéz korokban, mert nagy lenni a szó fölfelé, mások fölé törő értelmében sosem akart, hanem ami több és nemesebb: ember lenni mindig, minden körülményben. Az őtőle ellesett, megtanult, elcsent mondat is így folytatódik: „...a nagy nevelő, aki tanítványaiból erkölcsi közösséget formál, új társadalmat készül építeni, s mindezt a tudomány segítségével kívánja elérni, tanítványait lelkiismeretvizsgálatra szoktatja, s jelszava ma is visszhangzik fülünkben: légy igaz!” Ókori görög bölcsről írta ezeket Lengyel Dénes, de ő maga is bölcsen és emberségesen a klasszikusok nyomába szegődött. Megszenvedett a tiszta lelkiismeretért, szeretettel és bizalommal építette a maga tanítványiolvasói-követői társadalmát erkölcsi közösséggé. Ezt a küldetést hozta magával a szülői és a nagyszülői házból, erre ösztönözte gimnazista korában kedves tanára, Karácsony Sándor. Gyémántkemény és gyémánttiszta, évezredeken átívelő, emberi és nemzeti létének, történelemnek egyetlen igaz alapja: a tiszta erkölcs olyan eszménye volt Lengyel Dénesnek, amelyet továbbörökített mindünknek, hogy ma is, és ezentúl mindig visszhangozzék ne csak a fülünkben, hanem az életünkkel is: légy igaz! Jelképnek érzem, hogy életművének legújabb, beteljesítő könyve, az Újkori bölcsek nyomában című kötete a ránk váró hetekben jut el a boltokba, s onnét egyre újabb olvasók a tanítványok kezébe, így folytatódik közöttünk, bennünk és általunk Lengyel Dénes áldott, élete. Gazdag örökséget hagy miránk: az élet, az igazság, a szabadság, a tiszta lelkiismeret, az emberség becsületét. Örökség ez vagy lecke? Mindkettő így győzi le a halált Lengyel Dénes, a nagy nevelő, akitől sokan, nagyon sokan — közeliek, ittlévők és a nagyvilágban szétszóródottak — sokat, nagyon sokat kaptunk életreszóló feladatul. Mielőtt elkísérnénk őt a minden halandók útján nyugvó helyére, amely emlékeztetőnk és elkötelezünk lesz mostantól fogva mindannyiunknak, idézzük föl a nagyapa, Elek apó útrakelésének igaz, szép sorait. ..Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó,ha te fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép, ifjú Élet! De szép az Élet, de szép! Nem, nem, feltámadunk, többé nem halunk meg!” Ekkor a távolodó „még egy meleg pillantást vet... az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom. Tied a szívem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!” Nem búcsúzunk. Fölemeljük tekintetünket, s ez a pillantás egy szent fogadalom: Lengyel Dénes bölcs nyomába szegődünk, szavát halljuk és megtartjuk, példáját követjük, amit kaptunk, továbbadjuk. Szellemi kincstárát megnyitotta, megosztotta velünk Lelkiismeretesen megfogadjuk szép intelmét: „Légy igaz!”. Tanár Úr, köszönjük a tanítást! Zay László Kós Károly cselekvő békessége Kós Károly tíz éve halott. Reánézünk, Erdélyt látjuk. Heraldikus arc. Kódex kézjegye is: mintha Erdély piktogrammája. Vajon miért, hogy e karvaly arca — (ne feledjük: „karvaly — a sólyomalakúak egyik fajtája”!) —, ez a csapott, keserű bajusz, a grafikus barázdáltságból bölcs gúnnyal reánk mosolygó tekintete, amelyet szüntelenül magunkon érezünk —, krónikás kézírása, metszeteinek, épületeinek testszerű, pihenő bivalybikát idéző, élőlény-ereje, zárkózott, védelmező szépsége, komor derűje, ez a kifelé: erődítés, befelé: lakályosság — vajon miért, hogy mindez ilyen egyértelműen, címerképpen rajzolódik egybe, és ugyanazt sugallja mindannyiunknak? Egyéniség és táj, megfellebbezhetetlen stílus és helyhezkötöttség európaisága, az alkotás minden vonásából kigrafologizálható, személyes művészi világkép és közösségi ízlés aligha csendült össze ilyen tökéletes, bariton páros rímben erdélyi magyar alkotóban. Kós Károly tíz éve halott, és mégsem gyászoljuk. Mert még életében tudtuk: halhatatlan. Művei hűvös anyagában, köveiben, szerkezetének feszült szellemében, egyensúlyos belső alakjában, méltóságos erkölcsében: ellenáll, maradandó. Időszerűbben szólva: elpusztíthatatlan. A tehetség irigyelhető készség, de nem követhető — és csak rosszul utánozható. Bármint sóvárognánk, a tehetséget nem teremthetjük meg magunkban. Kós Károly azonban nemcsak artisztikus példakép. A cselekvésben is ihletett volt. Szervezni tudott és számolni, a gyalogjáró gyakorlatnak is alapos kézművese és messzire tekintő vezéregyénisége volt — íme, most is összetart, szervez bennünket. Nem vetette meg soha a tényeket: építkezett belőlük. Nem kerülte a földhözragadt, szürke munkát — tudta, abból pár állnak föl kéken az álmok. Nem ködfaló, nem fellegjáró, könnyen csalódó, kétségbeeső bohém volt, de okos pallér. Kiszámította, hogyan kell eljutni a fellegekig, mikor járnak elérhetőmagasan, és mekkora torony építhető... 1921-ben így fogalmazott társaival: „Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé! A trianoni szerződést aláírták. Le kell vonni a tanulságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlen valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk ...” S hadd idézzem tovább, egy Romániában 1980-ban megjelent könyvből: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan...” „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára ...”★ És most hadd váltsak hangot. A napokban a Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvastam a nevét. Viktor Meier arról ír (a Magyarország augusztus 16-i számában, a szokásos, kommentár nélküli folyóirat-tallózásban magyarul is megismerhető cikkében), hogy Kányádi Sándor kilépett a Romániai Írók Szövetségéből. Ezt (az Új Tükörből) már tudtuk. Meier azonban — aki hangsúlyozza: milyen jelentős lírikus Kányádi Sándor — tudni véli kilépésének egynémely okát is. Az egyik indok ezek szerint az, hogy „Az erdélyi magyar írónak, Kós Károlynak a nevét tilos (...) nyilvánosan említeni, pedig ő életében (...) nagyon sokat tett a két nép közötti jó kapcsolatok érdekében”. Kányádi Sándorról, „a magyar és a román nép közötti híd építéséről” szóló cikkének címével (Két mércével mérnek) Meier arra utal, hogy míg jeles román szerzők esetében hajdani, ma tévesnek, netán károsnak bizonyult nézetek természetesen nem vezettek interdikcióhoz — mi több, olykor még az elítélhető írásaikat is újra nyilvánosságra hozták, hozzák — Kós Károly egynémely régebbi, ma tán kifogás alá eső állásfoglalása ürügyén teljes „letiltást” rendeltek el. Ne feledjük: Kós Károly 1883- ban született, és kilenvennégy munkás esztendőt ért meg. De könnyű ilyen hosszú, cselekvő életű, viharos időket átvészelt szerző esetében kifogásolható megfogalmazásokat találni! Esetleg olyanokat, amelyeket maga is túlhaladott, átértékelt. Octavian Goga enyhén szólva szélsőjobboldali mozgalmat és kormányt vezetett — ami azonban költészetében igaz érték, nyilvánosságot érdemel és nyilvánosságot kap, magyarul is. Az egyik legteljesebb Goga-monográfiát magyar szerző írta. A nagyszerű Eminescu — Kányádnál szóló cikkében Meier reá hivatkozik — idegengyűlölő publicisztikát is írt, s mi több: kritikai kiadásában ezt is reprodukálták. Ami — ha valóban kritikai a kiadás — elfogadható. Az azonban senkinek sem jut eszébe, hogy magyargyűlölő vagy antiszemita cikkei miatt elvessük ragyogó költészetét; tudjuk: egyetlen nyelvre sem fordították oly gazdagon, mint éppen magyarra ... Kós Károly életművében azonban dúsan és tisztán jelen van az együttélés eszméje. (Meier is említi, hogy „számos román kitüntetést is kapott, és főhivatásában, építészként, román—ortodox templomokat is épített.”) ★ "...Nem idézem tovább a távoli cikket. Borzongok. Az jut eszembe, hogy Kós Károllyal, kevéssel halála előtt, rádióinterjút készítettem Az országépítő című művéről. És az jut eszembe, milyen élénk kíváncsisággal szólott akkor, többek között, a nagy román klasszikus, Mihail Sadoveanu művéről. Például a Nikola Potkova című regényéről, amelyet Szabédi László fordításában olvasott. Szabédi László sincsen már, öngyilkos lett 1959-ben. Kós Károly akkor arról is szólt, hogy mit csodált István királyban és Gézában. Legfőképpen azt, hogy kicsiny, s voltaképpen vert seregből, hogyan tudott, hogyan tudtak egy országot „megcsinálni”. A vert s kicsiny sereg vezérének szellemi és szervező ereje nyűgözte le. Tudta tehát, kitől kell tanulnia. Talán ezt érezzük, ezt csodáljuk diadalmas életművében, most, halálának fordulónapján is. Talán ezért van az, hogy arcát nézve, Erdélyt látjuk. Szép, heraldikus értelmű arcában, kézírásának piktográfiájában is azt, ami Erdélyben maradandó, erkölcsös, reményt adó és megbékéléssel biztató. Bodor Pál 1987. SZEPTEMBER 4.