Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-24 / 30. szám - Szabó Z. Levente: Hogyan lesz a nincs? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gárdai László: Öngyógyítás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (földes): Félhírek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - F. A.: Az ábécé a tét • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Szerényi Gábor: Sajtótájékoztató • kép (9. oldal) - Székács Vera: Közoktatás alföldi módra (9. oldal)

páratlan oldal HOGYAN LESZ A NINCS? A kislány tizenöt éves. Édesapjától is, az iskolában is azt tanulta eddig, hogy pénzünk alapja a munka. Elsős gimnazistaként elhatározta hát, hogy nyaralását önálló keresetéből fedezi. A lemezeket szereti, ismeri, logikusnak tűnt, hogy egy hónapra eladó legyen. A vállalat központjában szeretettel fogadták, és egyik üzletükbe irányították. A boltvezető szerint azonban arra az osztályra nem kell új munkaerő, hiszen jóformán nincs is forgalmuk. De ragyogó lehetőséget kínál az alkatrészosztály, ott elkel a segítség. A kislány számára ezek az elektromos berendezések ismeretlenek voltak, gondolta, a legpraktikusabb, ha letakarítja a polcokat. Ám a kollégák rászóltak, nem kell ennyire buzgólkodni, elég csak érintőlegesen törölgetni. Később megérkezett az első vásárló, aki készülékéhez 16-os betétet keresett. Sajnálatos módon a kislánynak sejtelme sem volt arról, hogy ilyen betét egyáltalán létezik. Amikor az újabb és újabb ismeretlen alkatrészek végképp elkeserítették, tapasztalt munkatársai segítségét szerette volna kérni. Ekkor vette észre, hogy egy ideje egyedül álldogál az eladótérben. A többiek a raktárban pihenték ki „fáradalmaikat”, némi alkohol, illetve üdítő testmozgás (foci) segítségével. Így, mikor már nem akarta újra elmagyarázni a tisztelt vevőnek, hogy ő csak kisegítő, aki nem tudja, mit adjon, a legegyszerűbb megoldást választotta. Közölte: Nincs! Lehet, hogy így vált hiánycikké a kereskedői hivatástudat is? Szabó Z. Levente Ez főleg akkor igaz, ha a tettestárs maga is egészségügyi. A rendelőben rajtunk kívül egy lélek sem volt, de amikor megláttuk, hogy a gyógyszerszekrény ajtaja is tárva-nyitva, magányunk már nem annyira zavart. Abban azért reménykedtünk, hogy a feltehetően szabadnapos orvos ezután sem zavarja a rendelést. Viszonylag hamar találtunk egy megfelelő vastagságú injekciós tűt is. Minden rendben ment. Egészségügyis barátom ezúttal megértő, udvarias és kifejezetten gyors volt. Még igazolványt sem kért tőlem, a hálapénzt pedig a lehető leghatározottabban visszautasította. Mikor még kínzott a baj, azt hittem, hogy véletlenül van ilyen szerencsénk, de amikor az elákelő balatoni település már kevésbé előkelő önkiszolgáló ABC-áruházában sokadmagammal hiába vártuk a kenyeret, azonnal rájöttem, hogy mit kell tennem. Leemeltem két kiló lisztet a polcról, és tétovázás nélkül a közeli pékműhelybe siettem. Gárdos László Szinkronizáljunk-e kivétel nélkül minden Magyarországon bemutatott filmet, s a szinkronizált változat vetíttessék-e minden moziban? Ezeket a hasonlóképpen evidens választ vonzó kérdéseket nem olyan régen még a nyelvtanulók, nyelvgyakorlók tették fel a filmforgalmazásnak. Akik végül is kivívták, hogy legalább egy-egy moziban, egy-egy rendhagyó vetítés során élhessenek az eredeti nyelven szóló hangosfilm pedagógiai, módszertani hasznával. Ez a küzdelem, ez a követelés azonban már a múlté. Újabban, úgy látszik, más oldalról vetődik fel a szinkronizálás nélkülözhetetlen volta. A Magyar Nemzet július 13-i számában olvasom, hogy a filmforgalmazás örökzöld vitájában — ti., hogy szinkron, vagy felirat — mostanában sokan azért szavaznak nagy nyomatékkal a szinkronra, mert a moziközönség eleve nem megy feliratos filmhez. Nem megy, mert nem tudja elolvasni, illetve az olvasás oly sok idejét leköti, hogy nem lát semmit a filmből.” Igaz tehát azoknak az érvelése, akik nem növelni, inkább csökkenteti. Szeretnék "a "feliratos filmek számát. Mit sem ér a legjobb film, ha az, akinek szól, nem érti, miről szól. Márpedig a moziba járók egy része „ gyakorlatlanul, lassan olvasók közül kerül ki”. Bár a cikkíró tapintatosan kerüli a szót, én megkockáztatom. Ezek szerint a moziközönség körében aggasztóan emelkedik a félanalfabéták száma. Aki ezek után gyerekfejjel napszámba kergetett, nyomorúságban megöregedett ősz parasztembereket, töpörödött, tört okulárét viselő anyókákat képzel a széksorokba — alaposan téved. A cikk félreérthetetlenül az általános iskolából kikerülő fiataloknak arra a becslések szerint növekvő hányadára utal, akik csak annyira tudnak olvasni, hogy a betűk kisilabizálása elvonja a figyelmüket a szöveg értelméről. Nyomatékul egy nemzetközi felmérésre hivatkozik a cikk szerzője: eszerint tizennyolc ország tizennégy éveseinek írás- és olvasási készségét összevetve, Magyarország a tizenhetedik helyen végzett. Igazuk lenne tehát azoknak, akik e tények birtokában nem növelni, hanem csökkenteni szeretnék a feliratos filmek számát? Kétlem. Kétlem, még akkor is, ha belátom: a nemzetközi összehasonlító adatokból és az aggasztó hazai tapasztalatokból elsősorban az oktatás illetékeseinek kellene levonni a következtetéseket. De ha már a társadalmi felelőségérzetű filmesek is vállalják a szembenézést a tényekkel, akkor én megvallom, azt szeretném, ha kivételesen felülemelkednének a szűk tárcaérdekeken, a jövedelmezőség mindenható szempontjain is. És elképzelem, mi lenne, ha tekintetüket e nehezen olvasó ifjú tömegre vetve, az illetékesek egyetlen rendelettel betiltanák, legalábbis a fiatalok körében legnépszerűbb filmek „szinkronizálását? Nem mintha azzal áltatnám magam, hogy a moziban jóvátehető az, amit évek alatt a tanteremben mulasztottunk. De legalább valamiféle új, iskolán kívüli ösztönzés segítene a válságban lévő pedagógiának, talán a sokakban felébredő hiányérzet, a nézőtéri kíváncsiság, igyekezet eszköz lehetne, legalább a félanalfabétizmus terjedésének meggátolásában. Hátha akadna legalább néhány száz, vagy ezer kamasz, aki ha az iskolának nem, az életnek — a krimi, a western, a horror vagy a pornó kedvéért — hajlandó lenne tanulnia... Utóvégre, most már nemcsak az idegennyelv-tudás, és nem is csak a jövőnk — az ábécé a tét. F. A. ÖNGYÓGYÍTÁS A gyomorgörcs már elmúlt, de a bűntudat még most is gyötör. Ugyanis loptam, nem akármit: gyógyszert. Papaverint meg nospát. Mentségem, mint minden bűnözőnek, természetesen, nekem is van. Szombat volt, és ilyenkor a gyógyszertár még az előkelő balatoni üdülőhelyen is zárva. Orvos nincs, csak a szomszédos településen. De ha valaki végső kétségbeesésében lenyomja az amúgy hivatalosan bezárt körzeti orvosi rendelő kilincsét, feltétlenül javulnak életesélyei. FÉLHÍREK A hírekből — különböző meggondolásból, technikai okokból — sok minden kimarad. De a hírből — egy-egy hírből — rendszerint csak az marad ki, amit az információgyűjtő hullatott ki a maga zsákjából. Ilyenkor azután olvasó legyen a talpán, aki eligazodik. Íme egyetlen példaa naponta kínálkozó csokorból: „CSÖKKENŐ LÉTSZÁMMAL növelte exportját az első félévben a Borsodi Vegyi Kombinát. Június végéig háromszázzal kevesebben dolgoztak a nagyüzemben, a tőkés piacra szállított áru értéke mégis megközelítette a másfél milliárd forintot, két és fél százalékkal lett több a tervezettnél.” E közleményben látszólag minden a helyén van: mi történt, hol, mikor? — az újságíró-iskolán jelest érdemel, aki fogalmazta, leadta, elfogadta. Csak az olvasó kapkodhatja a fejét. Mert azt még csak felfogja, hogy íme, 300 fővel kevesebben dolgoztak a BVK-ban, mint tavaly, de sokra nem megy vele, feltéve, hogy sejtelme sincs a tavalyi létszámról! Nem mintha ipari kémnek készülne, egyszerűen arra kíváncsi, hogy mekkora vajon ez a létszámhiány. Mert annyit azért ért a matematikához és a közgazdaságtanhoz is, hogy tudja: más nagyságrendje van a 300 fős létszámhiánynak egy 5000, és más egy 500 fős vállalatnál. Mindenesetre megnyugtató, hogy a tőkés piacra szállított áru értéke mégis megközelítette a másfél milliárd forintot. Vajon sok ez, vagy kevés? — talán sejtenénk, ha kiderülne, hogyan viszonyul ez a szám a tavalyi exporteredményhez. Mert a kisördög azt súgja: mi van akkor, ha tavaly 300 dolgozóval többen, például hárommilliárd forint értékű árut exportáltak? Akkor bizony az idén nincs sok ok a hencegésre! Ám, ha tavaly még az egymilliárdot sem érték volna el, akkor nem mínuszos hírt, de háromhasábos riportot is érdemelnének. Szerencsére az információk tárháza kimeríthetetlen. Hiszen az idézett néhány sorba még az is belefér, hogy ez az exportérték 2,5 százalékkal több a tervezettnél. De vajon mennyi lehetett — az elmúlt évihez képest — ez a „tervezett” volumen, s mennyire volt szoros, feszített a terv? Mennyire befolyásolta a tervkészítőket a várt vagy váratlan létszámhiány? Még szerencse, hogy az én tájékozatlanságomon, az információbőségben is alulinformált olvasó bosszúságán az üzemben nem sok múlik. Talán el is intézhetném egy kézlegyintéssel: az ilyen rejtjeles formában közölt termelési adatok amúgy sem ránk tartoznak. Az ipari kémek pedig ennél kevesebből is kiegészíthetik a képet. Ami a dologból ránk, a kommunikáció munkatársaira tartozik, az a néhány soros napihír mögött megbújó, de újabban egyre inkább elharapódzó jelenség. Az álhírek alkonyán — a félhírek terjedése, a csúsztatott információ gyakorisága. A legegyszerűbb a jelenséget a terjedelem szorításával magyarázni. Csakhogy a világos beszédhez általában nem kell több szó, mint a köntörfalazáshoz. És hányszor tapasztaljuk: még a tévé unalomig elnyújtott interjúiból is éppen a lényeg marad ki. Mintha a riporter elfelejtette volna megkérdezni partnerétől. Persze az is lehet, hogy nem feledékenységről, közönyről van szó, hanem arról, hogy a kérdező már sejti, vagy — a megvágatlan anyag birtokában — bizonyítani is tudja, hogy a kérdésre adandó válasz semmitmondó, érdektelen lenne. De akkor vagy a kérdéssel, vagy a kérdezővel, esetleg a riportalany kiválasztásával van probléma. Ilyenkor csak abban bízom, hogy ha sok félhírt és rejtvényinterjút fogyasztunk, előbb-utóbb mi, olvasók magunktól is rájövünk, hogy ha a hajó háromárbócos, és az Egyenlítőtől száz kilométerre délre tart, akkor hány éves a kapitány. (földes) AZ ÁBÉCÉ A TÉT Szinkronizáljuk-e a külföldi filmeket? Ez — így — már régóta nem kérdés. SZÉKÁCS VERA: Közoktatás alföldi módra Ülök az Alföldi Kisvendéglőben, Budapesten, egy könynyelmű napomon. Már megrendeltem az ebédet, várom a rántott borjúvelőt. Kínos pillanatok: egyedül vagyok, most mit csináljak, hogy a lehető legtermészetesebben üljek itt, mint a párok vagy a diáktársaságok a szomszéd asztaloknál? Gyufaszálat tördeljek, vagy bámuljak ki az ablakon, mintha az élet értelmén merengenék? Vegyem elő a táskámból a könyvet vagy az újságot? Könyvvel a kezemben idétlen kékharisnya lennék, az újsággal pedig olyan, mint egy agglegény. Azon kapom magam, hogy belebámulok egyegy ember arcába, és látom, hogy megvillan a szemekben a gyanú: akarsz valamit, anyus? Lesütöm a szememet. És íme, az asztalon itt hever a megoldás. Mintha a figyelmes vendéglősök éppen énrám gondoltak volna: a csupasz tányéralátéteken — kettő van az asztalon — mindenféle kép, ábra és szöveg. Tanulmányozni kezdem az előttem lévő alátétet: a Naprendszer van rajta, középen a bolygók tömegét és pályáját szemléltető rajz, kétoldalt a bolygók legfontosabb adatai. Átmérő, térfogat, tömeg, keringési idő, egyebek. Megigézve olvasom, mindig is érdekelt a csillagászat, de mikor volt időm elmélyedni benne? Máris hozzák a borjúvelőt, ráadásul finom és meleg. De engem már nem érdekel a borjúvelő, a Naprendszer érdekel. Arrébb tolom a tányért, így enni is tudok, és főleg, olvasni. Eltöprengek azon, hogy milyen öszszevisszaságban sorakoznak a bolygók a Nap középpontjából kiinduló láthatatlan tengelyen: a Földig fokozatosan növekednek, aztán jön egy kisebb, aztán két óriás, aztán két félkövér bolygó, és végül a kis Pluto. Látszólag semmi rendszer. Elnézem a Saturnus gyűrűit, a Jupiter tizennégy holdját, és irigykedem: nekünk egy gyűrű se jutott, és holdból is csak egy van. És sajnálom Plútót: szegényke, ő járt a legroszszabbul. Ő került legmesszebbre a Naptól, ő a leghidegebb, holdja sincs egy se, és 243,430 évig tart, amíg körülvánszorogja a Napot. Bár lehet, hogy a végén ő fog utoljára belezuhanni a Napba? Meghozzák a túrós csuszát, és mivel még eszem a borjúvelőt, az asztal túlsó végén lévő alátétre teszik le. Aztán kiürül a tányérom, és, bár a Naprendszerrel még nem végeztem egészen, elfog a kíváncsiság: mi van a túrós csusza alatt? Félreteszem a Naprendszert, idehúzom magam elé a másik alátétet, és arrébb tolom a túrós csuszát: Arany János szelíd arca bukkan föl alóla. Nagyszalonta, 1817 és a többi életrajzi adat — de rég tanultam! És a túrós csuszához hozzáolvasom az Itthon és az Oh! Ne nézz rám című verseket. Jóllakottan dőlök hátra a székben, csak a tudásszomj gyötör. Legszívesebben sorra odaülnék minden asztalhoz, és végigolvasnám az összes alátétet. De azokat a többi vendég olvassa éppen. Megjön a kávé, és miközben kavargatom, azon töröm a fejem, hogyan lehetne továbbfejleszteni a közoktatásnak ezt a vonzó módját. Először is kéne egy intézmény, mely az összes vendéglőt, sörözőt, kocsmát és preszszót ellátná a tananyaggal. De nemcsak azokat, hanem valamennyi járművet. A járművek belsejét is tele lehetne lógatni olyasféle oktató táblácskákkal, mint ezek az elmés tányéralátétek. Mi mindent megtanulhatnánk könnyen-gyorsan, rég elfelejtett vagy soha meg sem tanult dolgokat. Eszegetve, iszogatva, közlekedve hatalmas és sokoldalú műveltségre tehetnénk szert tömegesen. Megtanulhatnánk a Magyarországon honos hüllőfajokat, a Verdi-operákat keletkezési sorrendben, az afrikai országokat, a főbb illemszabályokat, a kristályszerkezeteket, Izland történelmét, a magyar történelmet, a kínai konyha főbb fogásait, százszavas szókincset az öt világnyelven, a periódusos rendszert és így tovább, ami csak elfér a falakon, a pultokon és az asztalokon. A tantervbe — ha tőlem függne — e fontos, de esetleg nem naponta hasznosítható ismeretek mellé fölvenném azokat az alapfogalmakat is, amelyeknek jelentése az idők folyamán elhomályosodott. Naponta hallható fogalmakat, amelyeket az emberek használnak ugyan, de nem tudják, hogy mit jelentenek, vagy kiki mást ért rajtuk. Például — de most a vendéglő zajában egy se jut eszembe. Mégiscsak előveszem az újságot, és találomra rábökök egy szóra: Párbeszéd. Vagy: Szuverenitás. Vagy: Munkabér. Vagy: Demokrácia. Akárhová bökök, mindenütt egy táblára kívánkozó fogalmat találok telibe. Már néznek a szemközti asztaltól, hogy mit bökdösök én itt. Abba is hagyom. Attól félek, nagyon sok tábla és alátét kéne, és a tanulók elvesznének a definíciók rengetegében. Talán minden fogalom mellé oda kéne írni, hogy kiknek szól elsősorban az alatta olvasható szöveg. Például: Mosoly (nőknek); Táplálkozás (nyugdíjasoknak). Perspektíva (fiataloknak). Igény; Méltóság; Jog (minden embernek). De itt, az ember jogainál megtorpanok. Be kell látnom, hogy a tanterv elkészítéséhez nincs jogom, az az oktatók joga. Ebben a nagy magyar iskolában én is csak tanuló lehetnék, hiszen a fogalmak jó részét magam sem tanultam meg, vagy már rég elfelejtettem.