Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám - Domány András: A lengyel diáklap Spiró Györgyről • reflexió | Visszhang • Szerkesztői üzenet, november 6. (2. oldal) - Dalos László: Munkakerülés? • reflexió | Visszhang • E. Fehér Pál, ÉS, október 30. (2. oldal) - Tamási Pál: Arisztokrata leszek? • reflexió | Visszhang • Hubay Miklós, ÉS, szeptember 11. (2. oldal) - Barta András: Krúdyról, Bródyról • reflexió | Visszhang • Vadász Ferenc: Hatvan éve a Margitszigeten. ÉS, október 23. (2. oldal) - dr. Quittner Ottó: Nem nyilatkoztunk • reflexió | Visszhang • Mezei András: Gúzsba kötve nem lehet táncolni. ÉS, október 30. (2. oldal) - dr. Lelkes Lajos: Matricás könyv • reflexió | Visszhang • Who-zd rá! ÉS, október 30. (2. oldal)
A lengyel diáklap Spiró Györgyről Az Élet és Irodalom 1987. november 6-i számának egyik szerkesztői üzenete felteszi a kérdést: milyen a visszhangja Spiró György Az imposztor című drámájának a mű varsói bemutatóját követően. Ehhez az olvasói kérdéshez szeretnék kapcsolódni. A Spiró Györgyről és Az Ikszek című regényéről folytatott vita Lengyelországban alig lépte túl a nyolcezer példányban megjelenő krakkói folyóirat, a Zdanie hasábjait. Egy idő óta pedig csend honolt a témában. Aztán nyáron jött a hír, hogy a varsói Ateneum Színház bemutatja Az imposztor című Spiró-darabot, amely lényegében Az Ikszek egyik epizódjából készült. Néhány dicsérő kritika már megjelent az előadásról, az alább következő cikk azonban azért érdemel nagyobb figyelmet, mert az előadás ürügyén többről, másról is szól. Olyasmiről, amit jobb, ha egy saját nemzetbéli mond ki, mert hitelesebb így. Piotr Gadzinowski a Lengyel Diákegyesület országos hetilapjának, az ,,itd"-nek (azaz magyarul: „stb”) állandó jegyzetírója. A lap október 25-i számában olvashatók tollából a következők: ......A vita jellemző volt szellemi életünkre, mert csaknem ismeretlen, könyvpiacunkon jelen nem lévő dologra vonatkozott. Nos, Spiró megírta »Az ikszek« című regényt, amely a bécsi kongresszus utáni első években, a Lengyel Királyság valóságában játszódik, és felvázolt benne sok kiváló lengyel történelmi személyiséget. Mint másodkézből hallottam, kultúránk e nagy alakjait nem túl szépen mutatja be, mert zabálnak, illetlen dolgokat hallatnak, székelnek és vizelnek, hízelegnek a törvényes hatalomnak, azaz a megszállóknak, és káromkodnak, mint a kocsisok vagy mint a színészek a próbákon. A királyságot, amely későbbi történészek szerint gazdaságilag virágzott, provinciális, elmaradott, komor országként ábrázolja. Ráadásul a hősök gyakran kétarcúak, sőt háromarcúak is, hiszen három megszállónk volt. Ha mindezt egy lengyel írta volna, vagy felfalták volna, vagy elismerték volna, mint merész mítoszrombolót. De a Spiró körüli ördögűzés csupán felébresztette a tisztátalan erőket. Az ördögöt nem lehet megszelídíteni. Elkergették a regényt — megjelent egy színdarab. A varsói Ateneum Színház mutatta be. Az imposztor ősbemutatója sokszoros éljenzéssel fejeződött be, a közönség felállva bravózott. A darab egy öreg színészről szól, aki vendégszerepel egy vidéki városban, de egyúttal a felvilágosult abszolutizmus liberalizmusának szatíráját is adja, bemutatja a színház és a politika örök kapcsolatát, továbbá érint egyéb problémákat is. Ki mit szeret. Lehet választani. Szó volt a manipulációról, a szakma méltóságáról, a színházi gesztusok ostobaságáról, a provinciális gondolkodásról. Az öreg Boguslawskiról, a még lengyel Vilna lengyeleiről a litvánok nemzeti ébredése előtt, de cári közigazgatás alatt. Egész idő alatt a »lengyelfaló« Spiróra gondoltam, de meghökkenve vettem észre: senki sem sértődött meg azon, hogy Boguslawski sántít, Skibinski állandóan iszik, Kaminska kacérkodik, Kazinski karrierista, Piarski pedig kollaboráns — sőt, az éljenzésnek nem akart vége szakadni. Talán azért, mert az alakoknak hibáik mellett más vonásaik is voltak. Hol bohócnak mutatkoztak, hol pedig mélyenszántó szellemiséget mutattak fel. Ezért most már nagyon szívesen elolvasnám Spiró kiátkozott regényét, még akkor is, ha Boguslawski onanizál benne. »Az ikszek« esete szellemi életünk paranoiájának tünete. Ha megjelenik egy mű, egy könyv vagy film, amelyben a lengyel piszkos, részeg vagy kitépi a zsidó pajeszát, akkor rögtön hazafias egységbe forr az egész nemzet, és elvi visszautasítást tanúsít. Ritkán fordul azonban elő, hogy az érdekeltek — vagyis a lengyelek — pontosan tudnák, mi ellen harcolnak képviselőik. Hiszen maga a konfrontáció érdekesebb, mint többkilónyi jogos — időnként érdemi — vita. Az az érv azonban, hogy az ilyesmi eltorzítja a mai lengyelek jó hírét, szánalmas. Van-e valaki, aki az amerikaiakat pusztán a gengszterfilmek alapján ítélné meg? Vagy Ulrich Braker autentikus emlékiratait elolvasva úgy gondolunk-e Svájcra, mint az eladósodott faszéntermelők országára? A külföldiek elsősorban a pályaudvari büfék és vécék alapján ítélnek meg bennünket. Ott pedig több a lengyel piszok, mint Spiró regényében.” közreadja: Domány András Munkakerülés? Néha egy Nobel-díj kell ahhoz, hogy valamit meg lehessen tudni. Most például azt, hogy Anna Ahmatovával és Szamuil Marsakkal együtt kedves íróm, Konsztantyin Pausztovszkij is tiltakozott, amikor 1964-ben egy bizonyos Ioszif Brodszkij nevű leningrádi költőt (E. Fehér Pál írt róla az ÉS 1987. október 30-i számában) munkakerülésért letartóztatták. Hogy ez huszonhárom évvel később, az irodalmi Nobel-díj odaítélése után, napvilágot láthatott: remélnünk engedi, hogy esetleg nem újabb negyedszázad után az is kiderül, mi rejlett a munkakerülés bokrának mögötte; miért kellett Ioszif Brodszkij huszonnégy éves poétát ötévi kényszermunkára ítélni; és akik ezt tették, ma hogyan érzik magukat. Amikor az egyik tiltakozóval, Konsztantyin Pausztovszkijjal 1962. augusztus 12-én a Moszkva melleti Barviha szanatóriumában megismerkedtem — a tévé éppen az első kettős űrrepülés híreit közvetítette —, a betegségéből lábadozó író, aki tudta, hogy magyar vagyok, rekedtes, halík hangon tüstént kérdezett tőlem valamit. Nem értettem. Tagoltan megismételte: — Mi van Gáli Józseffel? Gáli József meseíró és a Szabadsághegy című dráma szerzője akkor már jó ideje kint volt a börtönből, dolgozott, és éppen néhány napja találkoztam vele a Lapkiadó Vállalat liftje előtt. Mindezt elmondtam Pausztovszkijnak. Ő nem kérdezett többet, másra fordította a szót. Akkor, nagy örömömben, hogy végre szemtől szemben láthatom, nem is gondoltam rá,hogy ugyanaz a mélyen etikus ember kérdezett, aki Babelért, Cvetajeváért, Ahmatováért, Bulgakovért sem volt rest csatázni, amikor pedig ez nem divatozott. Sőt. A fiatal magyar író sorsa éppen úgy az ő gondja volt, mint az ifjú leningrádi költőé. Vagy íra Ehrenburgé — tanúja rá az Emberek, évek, életem —, akihez nehéz napokban elment, és tartotta benne a lelket. Ugyanaz a Pausztovszkij, akiről, halála után, ezt mondta valaki: a legbecsületesebb orosz író. Konsztantyin Pausztovszkij kilencvenöt éve született, megélhette volna Ioszif Brodszkij Nobeldíját. Fanyar humorával meg is kérdezhetné: vajon büszkék-e, akik a költőt leszoktatták a munkakerülésről? Dalos László ÉLET ÉSI© IRODALOM VISSZHANG EL-klub Következő összejövetelünket november 16-án, hétfőn este 6 órakor tartunk a Békásmegyei Közösségi Házban (Csobánka tér 5., a HÉV-állomás mellett balra). Vendégünk: BERTHA BULCSU Házigazda: Szále László. Arisztokrata leszek? Megkérdezték tőlem a minap — az adóreform parlamenti jóváhagyását követően —, miként is érzem magam ma adóhivatalnokként, adóhivatali dolgozóként?! Nem tudtam frappáns választ adni, mert dolgozott bennem a félelem. Féltem, hogy mi leszünk a „legnépszerűtlenebb” foglalkozás az országban. Fejhosszal előzzük meg a vicctémák állandó szereplőit, a rendőrt, a postást és a vasutast. Félelmem és aggodalmam azonban egy csapásra eloszlott, amikor — némi késedelemmel — elolvastam az általam nagyrabecsült Hubay Miklós írását az Élet és Irodalom 1987. szeptember 11-i számában. A Naplók az adóról című dolgozatában lényegében azt jövendöli Hubay Miklós, hogy az adóreform kitermeli a fináncarisztokráciát, a „nagyhatalmú és anyagilag (szükségszerűen) kivételezett” adóztató elitréteget. Megnyugodtam. Mégis más az, hogy leendő arisztokratát tisztelnek bennem az egy csapásra adóalannyá vált embertársaim, s nem könyökvédős adóhivatalnokot. Lehet, hogy tudat alatt mindig is erre vágytam, „szocialista arisztokrata” akartam lenni? Én hiszek az írók váteszi képességeiben, de azért kíváncsi vagyok, mikor és hogyan jön be a dolog! Azóta reggelente borotválkozás közben egy picit mindig megvágom magam, lesem, hogy mikor serken ki a „kék vér”. Nem serken! Még mindig „vörös”! Tamási Pál Krúdyrl, Bródyról Nem tudom, örüljek vagy boszszankodjam Vadász Ferencnek az ÉS október 23-i számában megjelent Hatvan éve a Margitszigeten című, Krúdy Bródyról Dénes Zsófiának alcímű cikke felett, örüljek annak, hogy Szindbád írójának egy ismert nyilatkozatát — pontosabban annak részleteit — kommentárral kiegészítve újra kinyomtatták vagy bosszankodtam azon, hogy a közlemény olyan kérdéseket tesz fel Krúdyval kapcsolatban, amelyekre az irodalmi közlések, publikációk, bibliográfiák már régen egyértelmű választ adtak, mint arról részben Krúdy Zsuzsa Krúdy Bródyról című írásában is olvashattunk (Élet és Irodalom, 1987. október 30.). Melyek ezek a kérdések? 1. Megírta-e Krúdy azt a Bródy Sándorról szóló regényt, amelyről — a Vadász Ferenc által idézett Litteratúra 1927. októberi számában — Dénes Zsófiának beszélt? Megírta és a Pesti Napló 1927- es évfolyamában, részletekben közre is adta. Kiadták kötetben is, a Kozocsa Sándor szerkesztette Írói arcképekben (Szépirodalmi Kiadó, 1957.), Bródy Sándor vagy a nap lovagja címmel. 2. Lehetséges-e, mint ezt Vadász Ferenc cikkének jegyzetében feltételezi, hogy Krúdy — aki 1927- ben, ebben az interjúban nem tiltakozott az ellen, hogy már ötvenéves — nem 1878-ban született, mint ezt valamennyi közkézen forgó lexikon és tanulmány állítja, hanem 1877 októberében? Nem lehetséges, mert Tóbiás Áron 1964-ben, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gondozásában megjelent Krúdy Világa című biográfiai cikkgyűjteményében publikálta a nyíregyházi római katholikus plébánia anyakönyvének azt a lapját, amelyen 1878. október 21-i dátummal bejegyezték ifj. Krúdy Gyula ügyvéd és Csákányi Júlia Gyula nevű fiának születését. (Krúdy Világa, 204—205. p.) Ezenkívül ugyanez a gyűjtemény közreadja Csákányi Júlia bibliája azon lapjának fénymásolatát is, amelyen ez olvasható: „1878-ba Gyula fiam születet 1—20 között Október 21-én” (300. p.). Hogy miért nem helyesbítette Krúdy Dénes Zsófia számítását, arra több magyarázat is lehet. Például: nem is látta a kéziratot vagy örült, hogy elfeledettségében, ma gányában egy beszélgetés erejéig valaki egyáltalán gondolt rá. Különben is 49. életévén túl mondhatta magát ötvenesnek. Vagy talán egy kis pontatlanság miatt nem akart elrontani egy úgynevezett „blickfangos” címet (Az ötvenéves Krúdy az ötvenéves Bródy Sándorról). 3. Valóban ismeretlen ez a bizonyos, a Litteratúrában megjelent interjú, mint ezt Vadász Ferenc véli? Egyáltalán nem az. Nemcsak az irodalomtörténészek tartják számon, de az olvasók is ismerhetik. Mégpedig az előbb már említett Krúdy Világa gyűjteményből, mely a 651—653. oldalán teljes terjedelmében újraközli az írást. Krúdy Zsuzsa Apám, Szindbád című könyvében is hivatkozik rá, közli azt a levelet, amelyet Dénes Zsófia írt az interjúval kapcsolatban Krúdyhoz, fényképet kérvén tőle. Végül a beszélgetés részletei megjelentek Krúdy Zsuzsa Gordonkázás című gyűjteményében is (1978-ban, a Szépirodalmi Kiadónál). Vadász Ferenc azzal fejezi be cikkét, hogy bevallja tájékozatlanságát a Krúdy-oeuvre-rel kapcsolatban, jelesül a már említett Bródy-életrajzot illetően is. És hozzáfűzi: „Egyébként abban, hogy az emlékező sorokat papírra vetettem, nem az a szándék vezérelt, hogy netán ismeretlen irodalomtörténeti adatokat hozzak felszínre, csupán a figyelmet akartam felhívni a hat évtized előtti érdekes epizódra.” Ennek csak örülni lehet, de Krúdy születési évét illetően mégsem hagyhatunk kétséget az olvasóban, mint ahogyan tisztázni kell az író (egyébként az új életműkiadás 1988. évi, Irodalmi Kalendárium kötetében kötetesen újra megjelenő) Bródy-életrajza sorsát is. Vadász Ferenc közleményét azért is ki kell igazítani, mert Krúdyval kapcsolatosan (jóllehet biográfia, bibliográfia, kismonográfia és két életműkiadás is megjelent róla, illetve tőle) még mindig sok a félreértés, tévedés. Például néhány hete egy nagyon népszerű tévévetélkedőben Krúdynak tulajdonították A nap lovagja című regényt. Barta András Nem nyilatkoztunk Az Élet és Irodalom 1987. október 30-i számában Mezei András Gúzsba kötve nem lehet táncolni című cikkében a Hungaroton amerikai forgalmazójának negatív tapasztalataira hivatkozik. Mivel cégünknek több mint huszonhárom éve kizárólagos joga van a Hungaroton-termékek forgalomba hozatalára az USA-ban, kénytelenek vagyunk a Mezei András által idézett panaszokat cégünktől eredőnek tekinteni. Először is ki kell jelentenem, hogy tudomásom szerint sem én, sem cégem egyetlen nyilatkozásra jogosult tagja Mezei András urat nem is ismeri, még kevésbé adott nyilatkozatot neki. A múltban én, és csakis én nyilatkoztam már, bár csak igen ritkán a Magyar Rádiónak, Televíziónak, egy-két esetben újságíróknak, de soha nem hangzott el olyan kijelentés, hogy a hanglemezgyárral rossz, vagy üzletileg nem hasznos kapcsolatunk lenne. Sőt, mindig hangsúlyoztuk, hogy a hosszú üzleti kapcsolat alatt aránylag kevés problémánk volt. Ha nem így lenne, a 23 és fél év alatt már tehettünk volna valamit az üzleti kapcsolat megszakítására. E helyett az első évi 16 000 dollárról majdnem egymillió dollárra emeltük a forgalmat, és ebben nem egyedül cégünknek vannak érdemei. Még egy félreértésre alkalmat adó kitételt szeretnék helyesbíteni: „a Hungarotonnak nagyszerű piaca van az USA hanglemezpiacán” — ez úgy hangzik, mintha itt évtizedek óta ajtót-ablakot törtek volna a fogyasztók, hogy Hungaroton-cikkekhez jussanak. Erről szó sincs. Kemény és áldozatos, évtizedes közös munkával értük el azt, hogy a Hungarotontermékek az USA-ban eladhatók. Az USA-ban ugyan sok minden eladható, de a piacot, a keresletet meg kell teremteni. dr. Quittner Ottó Qualiton Imports Ltd. Szerkesztői ülészetek DR. VECSENYI KATALIN, BUDAPEST. Olvasónk Sütő András Atomkommandó című drámáját tekintette meg nemrégen a Vígszínházban. Hozzánk intézett soraiban a közönség magatartását elemzi. Olvasónk — foglalkozására nézve pszichológus — úgynevezett ifjúsági előadást látott, gondolatait különösen figyelemreméltónak tartjuk. Többek között így ír: „Ez a darab, véleményem szerint, minden középiskolás nézőnek épülésére szolgálhat, katartikus élményt nyújthat, az előadás azonban nem csoportosan kivonuló ifjaknak való. Akármennyire fegyelmezték is magukat, sokszor pont ellenkezőleg reagáltak, mint a jelenet megkívánta volna. Az erős pisztolylövések hallatán a nézőtéren először sikított, majd vihorászni kezdett néhány osztálynyi serdülő lány, a felnőttek alig tudták őket lecsillapítani. Erre az előadás alatt többször is sor került. Az egyik megrázó jelenet hangos kacajt váltott ki jó néhányukból, ami lehetett a feszültség, a félelem levezetése vagy a helyzetet komikusnak látó sajátos kamaszviselkedés megnyilvánulása.” Ugyancsak megszívlelendő az, amit olvasónk a felnőttek — pedagógusok és jegyszedők — viselkedéséről ír. Ők sokszor eleve bizalmatlanok az ifjú nézőkkel szemben, minden megnyilvánulásban fegyelmezetlenséget látnak, s ezt rendszerint autokratikus módszerekkel torolják meg. Mélyen egyetértünk levélírónkkal. nézőpontját érdekesnek tartjuk, ajánljuk pedagógusok, szülők, szervezők szíves figyelmébe. TÓTH ISTVÁNNÉ, SARBOGARD. Verses és prózai munkáit megkaptuk. Különösen meghatódtunk hexameterekben írott terjedelmes történetein, amelyben a katonaélet hétköznapjainak szépségét ecseteli. Amint kísérőlevelében írja, e dolgozatokat gyermekeinek szánja, nem kíván a nyilvánosság elé lépni. Minket csupán tájékoztatni óhajt nevelő hatású munkásságáról, és azt szeretné, ha mások is így cselekednének, ha kedvet éreznek az íráshoz. Sorait köszönjük, további jó egészséget és termékeny családi boldogságot kívánunk példamutatóan szerény és rokonszenves olvasónknak. ZSIRAY KÁROLY, BUDAPEST. Levélírónk olyan jelenségre hívja fel figyelmünket, melynek emlegetése már szinte közhely. Valaki ismét rosszul, pontosabban rosszul értelmezve idézett egy szállóigét. Levélírónk szerint ennek az az oka, hogy nem tudunk latinul. Tegyük hozzá: latinul sem. Megértjük olvasónk panaszát, sajnálkozását. E hiányt pótolni nehéz, hosszadalmas munka lesz. Addig is javasoljuk: aki idézni akar, nézze meg a lelőhelyet, vagy legalább azokat a kézikönyveket, melyek viszonylag szép számmal hozzáférhetők könyvtárakban, könyvesboltokban. TÖBBEKNEK: ismét elszaporodtak azok a levelek, melyekben olvasóink ügyes-bajos dolgaikat tárják elénk, panaszos leveleiket glosszaként szeretnék viszontlátni a lapban. Együttérzéssel olvassuk ezeket az írásokat, de mert egyedi eseteket tárgyalnak, megformálásuk nem emelkedik túl e szférán, közlésükre a továbbiakban sem vállalkozhatunk. Matricás könyv Az Élet és Irodalom 1987. október 30-i számában megjelent Whozd rá! című glossza a Labdarúgó ki kicsoda című kiadványárával foglalkozik. Ha pénzről van szó, pontosnak kell lenni. A kiadvány teljes ára ugyanis nem 939,— forint, hanem 582,— forint, mivel a 320 játékos 192 matricával gyűjthető össze. Egy-egy matrica ára körülbelül 2,63 forint, ami egyharmadát teszi ki a trafikokban és bazárokban kapható mindenféle színes matricának. A matricás könyvek sorozatát egyébként híres emberek, védett állatok bemutatásával kívánjuk folytatni. A híres emberek között nem feledkezve meg jeles írókról, művészekről és történelmi személyekről sem. S ha mindez sikerülne, akkor a matricás könyv mint műfaj szintén helyet kaphatna az ifjúsági ismeretterjesztő művek sorában. De ehhez jó szándékú reklámra is szükségünk lenne, nem csupán a Páratlan oldalon. dr. Lelkes Lajos főszerkesztő 1987. NOVEMBER 13.