Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-13 / 46. szám - Domány András: A lengyel diáklap Spiró Györgyről • reflexió | Visszhang • Szerkesztői üzenet, november 6. (2. oldal) - Dalos László: Munkakerülés? • reflexió | Visszhang • E. Fehér Pál, ÉS, október 30. (2. oldal) - Tamási Pál: Arisztokrata leszek? • reflexió | Visszhang • Hubay Miklós, ÉS, szeptember 11. (2. oldal) - Barta András: Krúdyról, Bródyról • reflexió | Visszhang • Vadász Ferenc: Hatvan éve a Margitszigeten. ÉS, október 23. (2. oldal) - dr. Quittner Ottó: Nem nyilatkoztunk • reflexió | Visszhang • Mezei András: Gúzsba kötve nem lehet táncolni. ÉS, október 30. (2. oldal) - dr. Lelkes Lajos: Matricás könyv • reflexió | Visszhang • Who-zd rá! ÉS, október 30. (2. oldal)

A lengyel diáklap Spiró Györgyről Az Élet és Irodalom 1987. no­vember 6-i számának egyik szer­kesztői üzenete felteszi a kérdést: milyen a visszhangja Spiró György Az imposztor című drámájának a mű varsói bemutatóját követően. Ehhez az olvasói kérdéshez sze­retnék kapcsolódni. A Spiró Györgyről és Az Ik­­szek című regényéről folytatott vita Lengyelországban alig lépte túl a nyolcezer példányban meg­jelenő krakkói folyóirat, a Zdanie hasábjait. Egy idő óta pedig csend honolt a témában. Aztán nyáron jött a hír, hogy a varsói Ateneum Színház bemutatja Az imposztor című Spiró-darabot, amely lénye­gében Az Ikszek egyik epizódjából készült. Néhány dicsérő kritika már megjelent az előadásról, az alább következő cikk azonban azért érdemel nagyobb figyelmet, mert az előadás ürügyén többről, másról is szól. Olyasmiről, amit jobb, ha egy saját nemzetbéli mond ki, mert hitelesebb így. Piotr Gadzinowski a Lengyel Diákegyesület országos hetilapjá­nak, az ,,itd"-nek (azaz magyarul: „stb”) állandó jegyzetírója. A lap október 25-i számában olvashatók tollából a következők: ......A vita jellemző volt szel­lemi életünkre, mert csaknem is­meretlen, könyvpiacunkon jelen nem lévő dologra vonatkozott. Nos, Spiró megírta »Az ikszek« című regényt, amely a bécsi kong­resszus utáni első években, a Lengyel Királyság valóságában ját­szódik, és felvázolt benne sok ki­váló lengyel történelmi személyi­séget. Mint másodkézből hallot­tam, kultúránk e nagy alakjait nem túl szépen mutatja be, mert zabálnak, illetlen dolgokat hallat­nak, székelnek és vizelnek, híze­legnek a törvényes hatalomnak, azaz a megszállóknak, és károm­kodnak, mint a kocsisok vagy mint a színészek a próbákon. A királyságot, amely későbbi törté­nészek szerint gazdaságilag vi­rágzott, provinciális, elmaradott, komor országként ábrázolja. Rá­adásul a hősök gyakran kétarcú­­ak, sőt háromarcúak is, hiszen három megszállónk volt. Ha mind­ezt egy lengyel írta volna, vagy felfalták volna, vagy elismerték volna, mint merész mítoszrombo­lót. De a Spiró körüli ördögűzés csupán felébresztette a tisztátalan erőket. Az ördögöt nem lehet meg­szelídíteni. Elkergették a regényt — megjelent egy színdarab. A var­sói Ateneum Színház mutatta be. Az imposztor ősbemutatója sok­szoros éljenzéssel fejeződött be, a közönség felállva bravózott. A darab egy öreg színészről szól, aki vendégszerepel egy vidéki vá­rosban­­, de egyúttal a felvilá­gosult abszolutizmus liberalizmusá­nak szatíráját is adja, bemutatja a színház és a politika örök kap­csolatát, továbbá érint egyéb prob­lémákat is. Ki mit szeret. Lehet választani. Szó volt a manipulá­cióról, a szakma méltóságáról, a színházi gesztusok ostobaságáról, a provinciális gondolkodásról. Az öreg Boguslawskiról, a még len­gyel Vilna lengyeleiről a litvá­nok nemzeti ébredése előtt, de cári közigazgatás alatt. Egész idő alatt a »lengyelfaló« Spiróra gondoltam, de meghök­­kenve vettem észre: senki sem sértődött meg azon, hogy Bo­­guslaws­ki sántít, Skibinski állan­dóan iszik, Kaminska kacérkodik, Kazinski karrierista, Piarski pe­dig kollaboráns — sőt, az éljen­zésnek nem akart vége szakadni. Talán azért, mert az alakoknak hibáik mellett más vonásaik is voltak. Hol bohócnak mutatkoz­tak, hol pedig mélyenszántó szel­lemiséget mutattak fel. Ezért most már nagyon szíve­sen elolvasnám Spiró kiátkozott regényét, még akkor is, ha Bogus­­lawski onanizál benne. »Az ikszek« esete szellemi éle­tünk paranoiájának tünete. Ha megjelenik egy mű, egy könyv vagy film, amelyben a lengyel piszkos, részeg vagy kitépi a zsidó pajeszát, akkor rögtön hazafias egységbe forr az egész nemzet, és elvi visszautasítást tanúsít. Ritkán fordul azonban elő, hogy az ér­dekeltek — vagyis a lengyelek — pontosan tudnák, mi ellen har­colnak képviselőik. Hiszen maga a­ konfrontáció érdekesebb, mint többkilónyi jogos — idő­nként érdemi — vita. Az az érv azonban, hogy az ilyesmi eltorzítja a mai lengyelek jó hírét, szánalmas. Van-e valaki, aki az amerikaiakat pusztán a gengszterfilmek alapján ítélné meg? Vagy Ulrich Braker autenti­kus emlékiratait elolvasva úgy gondolunk-e Svájcra, mint az el­adósodott faszéntermelők orszá­gára? A külföldiek elsősorban a pályaudvari büfék és vécék alap­ján ítélnek meg bennünket. Ott pedig több a lengyel piszok, mint Spiró regényében.” közreadja: Domány András Munkakerü­lés? Néha egy Nobel-díj kell ahhoz, hogy valamit meg lehessen tudni. Most például azt, hogy Anna Ah­­matovával és Szamuil Marsakkal együtt kedves íróm, Konsztantyin Pausztovszkij is tiltakozott, ami­kor 1964-ben egy bizonyos Ioszif Brodszkij nevű leningrádi költőt (E. Fehér Pál írt róla az ÉS 1987. október 30-i számában) munka­kerülésért letartóztatták. Hogy ez huszonhárom évvel ké­sőbb, az irodalmi Nobel-díj oda­ítélése után, napvilágot láthatott: remélnünk engedi, hogy esetleg nem újabb negyedszázad után az is kiderül, mi rejlett a munkake­rülés bokrának mögötte; miért kellett Ioszif Brodszkij huszon­négy éves poétát ötévi kényszer­­munkára ítélni; és akik ezt tették, ma hogyan érzik magukat. Amikor az egyik tiltakozóval, Konsztantyin Pausztovszkij­j­al 1962. augusztus 12-én a Moszkva melleti Barviha szanatóriumában megismerkedtem — a tévé ép­pen az első kettős űrrepülés híreit közvetítette —, a betegségéből lába­dozó író, aki tudta, hogy magyar vagyok, rekedtes, halík hangon tüs­tént kérdezett tőlem valamit. Nem értettem. Tagoltan megismételte: — Mi van Gá­li Jó­zsef­fel? Gáli József meseíró és a Sza­badsághegy című dráma szerzője akkor már jó ideje kint volt a börtönből, dolgozott, és éppen né­hány napja találkoztam vele a Lapkiadó Vállalat liftje előtt. Mindezt elmondtam Pausztovsz­­kijnak. Ő nem kérdezett többet, másra fordította a szót. Akkor, nagy örömömben, hogy végre szemtől szemben láthatom, nem is gondoltam rá,­­hogy ugyan­az a mélyen etikus ember kérde­zett, aki Babelért, Cvetajeváé­rt, Ahmatováé­rt, Bulgakovért sem volt rest csatázni, amikor pedig ez nem divatozott. Sőt. A fiatal ma­gyar író sorsa éppen úgy az ő gondja volt, mint az ifjú lenin­grádi költőé. Vagy ír­­a Ehren­­burgé — tanúja rá az Emberek, évek, életem —, akihez nehéz na­pokban elment, és tartotta benne a lelket. Ugyanaz a Pausztovszkij, akiről, halála után, ezt mondta valaki: a legbecsületesebb orosz író. Konsztantyin Pausztovszkij ki­lencvenöt éve született, megélhet­te volna Ioszif Brodszkij Nobel­­díját. Fanyar humorával meg is kérdezhetné: vajon büszkék-e, akik a költőt leszoktatták a mun­kakerülésről? Dalos László ÉLET ÉSI© IRODALOM VISSZHANG EL-klub Következő összejövetelün­ket november 16-án, hétfőn este 6 órakor tartunk a Bé­kásmegyei Közösségi Házban (Csobánka tér 5., a HÉV-ál­­lomás mellett balra). Vendégünk: BERTHA BULCSU Házigazda: Szále László. Arisztokrata leszek? Megkérdezték tőlem a minap — az adóreform parlamenti jóvá­hagyását követően —, miként is érzem magam ma adóhivatalnok­ként, adóhivatali dolgozóként?! Nem tudtam frappáns választ ad­ni, mert dolgozott bennem a fé­lelem. Féltem, hogy mi leszünk a „legnépszerűtlenebb” foglalkozás az országban. Fejhosszal előzzük meg a vicctémák állandó szerep­lőit, a rendőrt, a postást és a vas­utast. Félelmem és aggodalmam azonban egy csapásra eloszlott, ami­kor — némi késedelemmel — el­olvastam az általam nagyrabecsült Hubay Miklós írását az Élet és Irodalom 1987. szeptember 11-i számában. A Naplók az adóról című dol­gozatában lényegében azt jöven­döli Hubay Miklós, hogy az adó­reform kitermeli a fináncarisztok­ráciát, a „nagyhatalmú és anya­gilag (szükségszerűen) kivétele­zett” adóztató elitréteget. Megnyu­godtam. Mégis más az, hogy le­endő arisztokratát tisztelnek ben­nem az egy csapásra adóalannyá vált embertársaim, s nem kö­nyökvédős adóhivatalnokot. Le­het, hogy tudat alatt mindig is erre vágytam, „szocialista arisz­tokrata” akartam lenni? Én hiszek az írók váteszi ké­pességeiben, de azért kíváncsi va­gyok, mikor és hogyan jön be a dolog! Azóta reggelente borotvál­kozás közben egy picit mindig megvágom magam, lesem, hogy mikor serken ki a „kék vér”. Nem serken! Még mindig „vörös”! Tamási Pál Krúdyr­­l, Bródyról Nem tudom, örüljek vagy bosz­­szankodjam Vadász Ferencnek az ÉS október 23-i számában megje­lent Hatvan éve a Margitszigeten című, Krúdy Bródyról Dénes Zsó­fiának alcímű cikke felett, örül­jek annak, hogy Szindbád írójának egy ismert nyilatkozatát — ponto­sabban annak részleteit — kom­mentárral kiegészítve újra kinyom­tatták vagy bosszankodtam azon, hogy a közlemény olyan kérdése­ket tesz fel Krúdyval kapcsolat­ban, amelyekre az irodalmi közlé­sek, publikációk, bibliográfiák már régen egyértelmű választ adtak, mint arról részben Krúdy Zsuzsa Krúdy Bródyról című írásában is olvashattunk (Élet és Irodalom, 1987. október 30.). Melyek ezek a kérdések? 1. Megírta-e Krúdy azt a Bródy Sándorról szóló regényt, amelyről — a Vadász Ferenc által idézett Litteratúra 1927. októberi számá­ban — Dénes Zsófiának beszélt? Megírta és a Pesti Napló 1927- es évfolyamában, részletekben köz­re is adta. Kiadták kötetben is, a Kozocsa Sándor szerkesztette Írói arcképekben (Szépirodalmi Kiadó, 1957.), Bródy Sándor vagy a nap lovagja címmel. 2. Lehetséges-e, mint ezt Vadász Ferenc cikkének jegyzetében fel­tételezi, hogy Krúdy — aki 1927- ben, ebben az interjúban nem til­takozott az ellen, hogy már ötven­éves — nem 1878-ban született, mint ezt valamennyi közkézen for­gó lexikon és tanulmány állítja, hanem 1877 októberében? Nem lehetséges, mert Tóbiás Áron 1964-ben, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gondozásában megjelent Krúdy Világa című biográfiai cikk­­gyűjteményében publikálta a nyír­egyházi római katholikus plébánia anyakönyvének azt a lapját, ame­lyen 1878. október 21-i dátummal bejegyezték ifj. Krúdy Gyula ügy­véd és Csákányi Júlia Gyula nevű fiának születését. (Krúdy Világa, 204—205. p.) Ezenkívül ugyanez a gyűjtemény közreadja Csákányi Júlia bibliája azon lapjának fény­másolatát is, amelyen ez olvasható: „1878-ba Gyula fiam születet 1—2­0 között Október 21-én” (300. p.). Hogy miért nem helyesbítette Krúdy Dénes Zsófia számítását, ar­ra több magyarázat is lehet. Pél­dául: nem is látta a kéziratot vagy örült, hogy elfeledettségében, ma­ gányában egy beszélgetés erejéig valaki egyáltalán gondolt rá. Kü­lönben is 49. életévén túl mondhat­ta magát ötvenesnek. Vagy talán egy kis pontatlanság miatt nem akart elrontani egy úgynevezett „blickfangos” címet (Az ötvenéves Krúdy az ötvenéves Bródy Sándor­ról). 3. Valóban ismeretlen ez a bi­zonyos, a Litteratúrában megjelent interjú, mint ezt Vadász Ferenc véli? Egyáltalán nem az. Nemcsak az irodalomtörténészek tartják szá­mon, de az olvasók is ismerhetik. Mégpedig az előbb már említett Krúdy Világa gyűjteményből, mely a 651—653. oldalán teljes terjedel­mében újraközli az írást. Krúdy Zsuzsa Apám, Szindbád című köny­vében is hivatkozik rá, közli azt a levelet, amelyet Dénes Zsófia írt az interjúval kapcsolatban Krúdy­­hoz, fényképet kérvén tőle. Végül a beszélgetés részletei megjelentek Krúdy Zsuzsa Gordonkázás című gyűjteményében is (1978-ban, a Szépirodalmi Kiadónál). Vadász Ferenc azzal fejezi be cikkét, hogy bevallja tájékozatlan­ságát a Krúdy-oeuvre-rel kapcso­latban, jelesül a már említett Bródy-életrajzot illetően is. És hozzáfűzi: „Egyébként abban, hogy az emlékező sorokat papírra ve­tettem, nem az a szándék vezérelt, hogy netán ismeretlen irodalom­­történeti adatokat hozzak felszínre, csupán a figyelmet akartam felhív­ni a hat évtized előtti érdekes epi­zódra.” Ennek csak örülni lehet, de Krú­dy születési évét illetően mégsem hagyhatunk kétséget az olvasóban, mint ahogyan tisztázni kell az író (egyébként az új életműkiadás 1988. évi, Irodalmi Kalendárium kötetében kötetesen újra megjele­nő) Bródy-életrajza sorsát is. Va­dász Ferenc közleményét azért is ki kell igazítani, mert Krúdyval kapcsolatosan (jóllehet biográfia, bibliográfia, kismonográfia és két életműkiadás is megjelent róla, il­letve tőle) még mindig sok a fél­reértés, tévedés. Például néhány hete egy nagyon népszerű tévéve­télkedőben Krúd­ynak tulajdonítot­ták A nap lovagja című regényt. Barta András Nem nyilatkoztunk Az Élet és Irodalom 1987. októ­ber 30-i számában Mezei András Gúzsba kötve nem lehet táncolni című cikkében a Hungaroton amerikai forgalmazójának negatív tapasztalataira hivatkozik. Mivel cégünknek több mint huszonhá­rom éve kizárólagos joga van a Hungaroton-termékek forgalomba hozatalára az USA-ban, kényte­lenek vagyunk a Mezei András ál­tal idézett panaszokat cégünktől eredőnek tekinteni. Először is ki kell jelentenem, hogy tudomásom szerint sem én, sem cégem egyetlen nyilatkozásra jogosult tagja Mezei András urat nem is ismeri, még kevésbé adott nyilatkozatot neki. A múltban én, és csakis én nyilatkoztam már, bár csak igen ritkán a Magyar Rádiónak, Televíziónak, egy-két esetben újságíróknak, de soha nem hangzott el olyan kijelentés, hogy a hanglemezgyárral rossz, vagy üzletileg nem hasznos kap­csolatunk lenne. Sőt, mindig hang­súlyoztuk, hogy a hosszú üzleti kapcsolat alatt aránylag kevés problémánk volt. Ha nem így len­ne, a 23 és fél év alatt már te­hettünk volna valamit az üzleti kapcsolat megszakítására. E he­lyett az első évi 16 000 dollárról majdnem egymillió dollárra emel­tük a forgalmat, és ebben nem egyedül cégünknek vannak érde­mei. Még egy félreértésre alkalmat adó kitételt szeretnék helyesbí­teni: „a Hungarotonnak nagyszerű piaca van az USA hanglemezpia­cán” — ez úgy hangzik, mintha itt évtizedek óta ajtót-ablakot tör­tek volna a fogyasztók, hogy Hungaroton-cikkekhez jussanak. Erről szó sincs. Kemény és áldo­zatos, évtizedes közös munkával értük el azt, hogy a Hungaroton­­termékek az USA-ban eladhatók. Az USA-ban ugyan sok minden eladható, de a piacot, a keresletet meg kell teremteni. dr. Quittner Ottó Qualiton Imports Ltd. Szerkesztői ülészetek DR. VECSENYI KATALIN, BUDAPEST. Olvasónk Sütő András Atomkommandó című drámáját tekintette meg nem­régen a Vígszínházban. Hoz­zánk intézett soraiban a közön­ség magatartását elemzi. Olva­sónk — foglalkozására nézve pszichológus — úgynevezett if­júsági előadást látott, gondola­tait különösen figyelemreméltó­nak tartjuk. Többek között így ír: „Ez a darab, véleményem szerint, minden középiskolás nézőnek épülésére szolgálhat, katartikus élményt nyújthat, az előadás azonban nem csopor­tosan kivonuló ifjaknak való. Akármennyire fegyelmezték is magukat, sokszor pont ellenke­zőleg reagáltak, mint a jelenet megkívánta volna. Az erős pisz­tolylövések hallatán a nézőté­ren először sikított, majd viho­­rászni kezdett néhány osztály­nyi serdülő lány, a felnőttek alig tudták őket lecsillapítani. Erre az előadás alatt többször is sor került. Az egyik megrázó jele­net hangos kacajt váltott ki jó­­ néhányukból, ami lehetett a fe­szültség, a félelem levezetése vagy a helyzetet komikusnak lá­tó sajátos kamaszviselkedés megnyilvánulása.” Ugyancsak­­ megszívlelendő az, amit olva­sónk a felnőttek — pedagógu­sok és jegyszedők — viselkedé­séről ír. Ők sokszor eleve bi­zalmatlanok az ifjú nézőkkel szemben, minden megnyilvánu­­­­lásban fegyelmezetlenséget lát­nak, s ezt rendszerint autokra­tikus módszerekkel torolják meg. Mélyen egyetértünk levél­írónkkal. nézőpontját érdekes­nek tartjuk, ajánljuk pedagógu­sok, szülők, szervezők szíves fi­gyelmébe. TÓTH ISTVÁNNÉ, SARBO­­GARD. Verses és prózai mun­káit megkaptuk. Különösen meghatódtunk hexameterekben írott terjedelmes történetein, amelyben a katonaélet hétköz­napjainak szépségét ecseteli. Amint kísérőlevelében írja, e dolgozatokat gyermekeinek szánja, nem kíván a nyilvános­ság elé lépni. Minket csupán tá­jékoztatni óhajt nevelő hatású munkásságáról, és azt szeretné, ha mások is így cselekednének, ha kedvet éreznek az íráshoz. Sorait köszönjük, további jó egészséget és termékeny csalá­di boldogságot kívánunk példa­mutatóan szerény és rokonszen­ves olvasónknak. ZSIRAY KÁROLY, BUDA­PEST. Levélírónk olyan jelen­ségre hívja fel figyelmünket, melynek emlegetése már szinte közhely. Valaki ismét rosszul, pontosabban rosszul értelmezve idézett egy szállóigét. Levélírónk szerint ennek az az oka, hogy nem tudunk latinul. Tegyük hozzá: latinul sem. Megértjük olvasónk panaszát, sajnálkozá­sát. E hiányt pótolni nehéz, hosszadalmas munka lesz. Ad­dig is javasoljuk: aki idézni akar, nézze meg a lelőhelyet, vagy legalább azokat a kézi­könyveket, melyek viszonylag szép számmal hozzáférhetők könyvtárakban, könyvesboltok­ban. TÖBBEKNEK: ismé­t elszapo­rodtak azok a levelek, melyek­ben olvasóink ügyes-bajos dol­gaikat tárják elénk, panaszos leveleiket glosszaként szeretnék viszontlátni a lapban. Együttér­zéssel olvassuk ezeket az írá­sokat, de mert egyedi eseteket tárgyalnak, megformálásuk nem emelkedik túl e szférán, közlé­sükre a továbbiakban sem vál­lalkozhatunk. Matricás könyv Az Élet és Irodalom 1987. októ­ber 30-i számában megjelent Who­zd rá! című glossza a Lab­darúgó ki­ kicsoda című kiadvány­­árával foglalkozik. Ha pénzről van szó, pontosnak kell lenni. A kiadvány teljes ára ugyanis nem 939,— forint, hanem 582,— forint, mivel a 320 játékos 192 matricával gyűjthető össze. Egy-egy matrica ára körülbelül 2,63 forint, ami egyharmadát teszi ki a trafikokban és bazárokban kapható mindenféle színes matri­cának. A matricás könyvek sorozatát egyébként híres emberek, védett állatok bemutatásával kívánjuk folytatni. A híres emberek között nem feledkezve meg jeles írók­ról, művészekről és történelmi személyekről sem. S ha mindez sikerülne, akkor a matricás könyv mint műfaj szin­tén helyet kaphatna az ifjúsági ismeretterjesztő művek sorában. De ehhez jó szándékú reklámra is szükségünk lenne, nem csupán a Páratlan oldalon. dr. Lelkes Lajos főszerkesztő 1987. NOVEMBER 13.

Next