Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-01 / 14. szám - Kontha Sándor: A Petőfi-szobor néhány viszontagsága • reflexió • Vargha Balázs: ÉS 1988. március 11. (4. oldal) - Kalmár György: Petőfi Itáliában • reflexió • Vargha Balázs: A Petőfi-szobor viszontagságai. ÉS 1988. március 11. (4. oldal) - Varjas Károly: Újabb híradások Petőfi-szobrokról • reflexió • Vargha Balázs: A Petőfi-szobor viszontagságai. ÉS 1988. március 11. (4. oldal) - Dr. M. Szabó Miklós: Hogyan halt meg Horthy István? • reflexió • Bokor Péter interjúja. ÉS 1988. március 25. (4. oldal)

A Petőfi-szobor néhány viszontagsága Egy-két apróságot meg kell kér­­dőjeleznem tisztelt és szeretett egykori­­rajztanárom, Vargha Ba­lázs cikkében (Élet és Irodalom, 1988. március 11.). Nem vagyok például biztos abban, hogy Fe­­renczy Béni Petőfi-szobra, a jel­zett időpontban a Szépművészeti Múzeumban kapott menedéket. (1956 júniusától a szoborosz­tályon gyakornokoskodott. Ott találkoztam először a művésszel. A raktárban szinte naponta jár­tam.) Biztos vagyok ugyanakkor abban, hogy a szobor gipsze az öt­venes évek legvégén — hogy pon­tosan mikor, természetesen az is kideríthető — a Nemzeti Galériá­ba került. (Megalakulása után, 1957-től már ott dolgoztam, részt vettem az anyag költöztetésében.) Ez a gipszpéldány létezésének nem egészen negyven esztendeje alatt sok életveszélyes helyzetből került ki viszonylagos épségben. A kényszerű ide-oda szállítások mi­att valami, persze, mindig történt vele. A kardja ki tudja hányadszor sérült meg, két évvel ezelőtt vi­szont — úgy értesültem róla — megtörtént a legértékesebb gipsze­ket mindig fenyegető, gyakran jó­vátehetetlen esemény: a szobor ízzé-porrá törött. Ismeretes, hogy a mű egy bronz­példánya Gyulán, egy pedig a mi­lánói Ambrosiana udvarán áll. A milánói Petőfi-szobor gondolata feltehetően jóval korábbi annál, amiről a cikkben olvashatunk. Minden valószínűség szerint egy átfogó koncepciónak a tervezettnél sokkal későbbi megvalósulásáról van szó. Nincs kizárva, hogy már Mészáros László 1933-as, Rómában mintázott Petőfi-vázlata ennek je­gyében készült, ugyanígy Pásztor János későbbi Petőfije is. Az el­képzeléshez ez esetben Gerevich Tibornak is köze lehetett. Egy bronzpéldány a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Ez arra vár, hogy róla megfelelő eljárással ne­gatív, s ebből újra bronzöntvény szülessen. A művész hagyatékában maradt ugyanis egy rajz, amely megjelöli a budapesti felállítás kí­vánt helyét: a Bécsi kapu tér és a Fortuna utca találkozásánál, az evangélikus templom mellett, szemben a Hatvany utcával. 1990-ben lesz a művész születé­sének centenáriuma. Remélhetőleg akkorra állni fog Budapesten is a valóban sok viszontagságot megért remekmű. Kontha Sándor IRODALOM Petőfi Itáliában Az Élet és Irodalom 1988. már­cius 11-i számának első oldalán je­lent meg Vargha Balázs A Petőfi­­szobor viszontagságai című cikke. A szerzőnek tudomása van arról, hogy szobor (Ferenczy Béni alko­tásáról van szó) egy példánya a milánói Ambrosiana Könyvtár ud­varán áll, s azt is tudni véli, hogy „a toszkán műemlékek főfelügye­lőjének leánya (...) tett a legtöb­bet ennek érdekében.” Majd így fejezi be cikkét: „Adataink a mi­lánói akcióról hiányosak. Hogy a szobor ott áll az Ambrosiana kert­jében, az bizonyos. De azt is jó volna tudni, ki, mikor döntötte el, hogy ilyen módon is jóvá kell ten­ni —, habár utólag — a halmozott méltánytalanságokat.” Nos, a szobrot 1960-ban állítot­ták fel ,,Gyulán, az előtt az egy­kori megyeháza előtt, ahol a köl­tő — Mezőberénybe, s onnan Se­gesvárra menet — utoljára vett részt a közügyekben” — írta Hu­­bay Miklós 1972-ben megjelent Aranykor című könyvének 253. oldalán, majd (friss kiegészítésül) így folytatta: „Amikor Ferenczy Béni mintázta a Petőfijét, mondo­gatta, hogy Milánóban volna a he­lye, az Ambrosiana udvarán —, a levonatok korrigálásában épp itt tartok, amikor hallom a hírt, hogy csakugyan oda fog kerülni, felál­lítják ott is.” A „milánói akciót” Tolnai Gá­bor is említi tavaly megjelent Szóbeli jegyzék című kötetének 338—339. oldalán. (Tolnai 1949— 50-ben hazánk római követe volt.) A magyar szabadságharc centená­riuma alkalmából tartott külföldi megemlékezések sorában jelentős helyet foglalt el az olaszországi rendezvénysorozat, amely Itália csaknem egész területére kiterjedt, s amelynek szervezésében — Tol­nai Gábor irányításával és szemé­lyes közreműködésével — orosz­lánszerepe volt a római magyar külképviseletnek. „Volt a jubiláris esztendőnek fájdalmas kudarca is” — folytatja Tolnai. „Olyan tervről van szó, amit az olaszok kezdemé­nyeztek, de a mai felsőbb irányí­tószervünk nem hagyott jóvá. A dolog kezdete Rómába kerülésem előttre nyúlik vissza. A milánói hí­res Ambrosiana Könyvtár díszud­varán —, ahol a világ lángelméi­nek panteonja van —, szerették volna felállítani az olaszok Feren­czy Béni Petőfi-szobrát. A Szabad Művészet című folyóirat 1948. ok­tóberi száma már azt is tudni vé­li, hogy a szobor leleplezése 1949. július 31-én, a költő eltűnésének századik évfordulóján lesz. Tájé­kozódásom szerint követségünk valami efféle döntést kapott Buda­pestről. Petőfi szobrának a milá­nói Ambrosiana Könyvtár díszud­varán történő felállítását nem tartjuk időszerűnek. — Az én kö­veti megbízásom után egy idővel az Ambrosiana Könyvtár hozzám is fordult a szobor ügyében közve­títő útján. Talán abban bízott, hogy új seprű eredményesebben söpör? — Az előzményekről nem is lévén tudomásom, örvendező hangon jeleztem Budapestre a nem mindennapi javaslatot. Nem kell mondani, én is határozott vissza­utasításban részesültem. Legköze­lebb, amikor idehaza jártam, Ré­vai József személyesen is vissza­tért az ügyre, valami olyan módon kioktatva: — Azt hittem, több eszed van annál, hogy egyáltalá­ban szóba állj a klérus képviselői­vel! Különben Ferenczy Béni szob­rát sehol sem állítjuk fel, mert rossz szobor. Nem fejezi ki Petőfi nagyságát.” Ezután Tolnai Gábor a követke­ző információt adja a szobor mi­lánói felállításáról: „Huszonnégy esztendőnek kellett eltelnie ez­után, hogy Ferenczy Béni remeke 1973-ban felállíttassék az egyházi vezetés alatt álló Ambrosiana Könyvtár díszudvarán, Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe szobra mellett. Elfogulatlanul ál­líthatom, hogy a magyar költő bronzalakja a legszebb műalkotás a világ felsorolt lángelméi szobrai­nak sorában.” Itt még a következő lapaljai jegyzetet találjuk: „1973- ban volt Petőfi születésének 150. évfordulója. Az alkalomra emlék­­bizottság jött létre Itáliában, Ra­­nuccio Bianchi Bandinelli elnök­letével. Országszerte előadások hangzottak el a költőről, az első — mégpedig több előadóval —, ép­pen Milánóban. Magam is tartot­tam itt előadást. Ez alkalommal avatta fel az Ambrosiana díszud­varán a Petőfi-szobrot Kalmár György, a Római Magyar Akadé­mia igazgatója.” Még annyit fűznék hozzá, hogy az­­ akkori Kulturális Kapcsolatok Intézete­­, melynek feladatköré­hez tartozott a jelentősebb évfor­dulókról való külföldi megemléke­zések előmozdítása is — és az irá­nyítás alatt álló Római Magyar Akadémia (Hubay Miklós ösztön­zésére) már évekkel korábban ma­gáévá tette a szobor milánói elhe­lyezésére vonatkozó eredeti elgon­dolást. A terv, a körülmények ked­vező alakulása folytán, a Petőfi­­évforduló alkalmából valósulhatott meg. Kezdeményezésünket megértő segítőkészséggel fogadták olasz tárgyalóp­artnereink, köztük első­sorban Vito Agresti professzor, az Oktatási Minisztérium szépművé­szeti főigazgatóságának akkori ve­zetője és Monsignor Paredi, az Ambrosiana Könyvtár igazgatója. A tárgyalások eredményeként ke­rülhetett sor 1973 tavaszán az ün­nepélyes feladatásra. Végül egy pontosítás: a milánói Ambrosiana Könyvtár díszudvarán nem a „nagy emberek” (uomini magni), hanem a „nagy szellemek” (spiriti magni) szobrai állnak. Kalmár György a Római Magyar Akadémia volt igazgatója ÉLET ÉS 1­4 Kérdőjelekből — úgy látszik — a sok sem elég. Ferenczy Béni szobrának viszontagságairól írva azt próbáltam megmutatni, hogy sok még e körül a megoldásra vá­ró, kérdéses mozzanat. Köszönöm Kontha Sándor barátom kérdőjele­it, s megint csak kérdőjelekkel fe­lelek rájuk. Köszönöm továbbá Kalmár György és Varjas Károly sorait. Hubay Miklóstól, Ferenczy Béni és Genthon István jó barátjától tu­dom, hogy Genthon adott mene­déket a gipszszobornak a Szépmű­vészeti Múzeumban. Kontha Sán­dor mint negatív szemtanú mondja, hogy 1956 júniusától gya­kornokoskodott a Szépművészeti­ben, s nem látta egyszer sem a szobrot. Csakhogy ennél korábbi dátumok forognak itt szóban. Fe­renczy Bénit 1949-ben költöztették ki a főiskoláról. Fischer Józseftől, a Közmunkatanács akkori elnöké­től tudom, hogy a hivatali autóját adta oda a hurcolkodáshoz. A Pe­tőfi-szobrot, persze nem szállította az elnöki autó, de valahova azt is elvitték. Ha nem a Szépművésze­tibe, akkor hova? Azt viszont Frank János mond­ja, hogy a gipszváltozat 1955-ben mutatkozott először a nyilvánosság előtt, az V. Magyar Képzőművé­szeti Kiállításon. Itt törte le s vitte el Petőfi kardját egy ifjú „műbarát”. Ekkor mondta Nagy László: „Talán az óriás heréjű gi­­gantok irigyelték meg a költő kardját”. Frank János fejből idézi Nagy Lászlót, de egykori nyomta­tott szöveg alapján. Hol jelent ez meg? A kardlopás nem szóbeszéd. Tessék megnézni Hatvany Lajos Így élt P­etőf­i­je első, ötköte­tes kiadásának a borítóját: tisztán látszik, hogy a kardot úgy pótol­ták hozzá egy kardtalan fénykép­hez, „amerikai” retussal. Ferenczy Béni Írás és kép kötetében, 1961-ben már újra kardja van Pe­tőfinek, mert 1959 nyarán a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítására ki­pótolták. Másik különbség: a könyvborí­tón egy érme látszik Petőfi nya­kában, a kihajtott ing hegyesszö­gének közepén. Az 1961-es kötet­ben már nincs ott az érme, de a kinagyított részletképen látszik a nyoma valaminek. Mi volt ez az érme? Ábrázolt-e valamit? Az 1955-ös kiállításra elhozták valahonnan a gipszszobrot, s el is szállították utána valahova. Ugyanoda? Vagy másüvé? Az 1948-ban megfogalmazott és túlzás nélkül szólva életveszélyes ideológiai (?) aggályok 1955-re kezdtek már elporlani. Nem tör­ténhetett-e meg — kérdezem —, hogy máshova vitték a kiállítás után, illetékesebb helyre, mint ahonnan elhozták? 1959-ben hihe­tőleg ez történt. Kontha Sándor­nak az az adata, hogy a gipszszo­bor az 1950-es évek legvégén ke­rült a Nemzeti Galériába, jól egyeztethető azzal a ténnyel, hogy 1959 nyarán állították föl a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítására. Szoborszállításnak dokumentá­ciója kell hogy maradjon. Vala­mint annak is, hogy 1986-ban mi­lyen körülmények közt mehetett ripityára egy becses gipszszobor. Tüzetes tanulmány készüljön a Petőfi-szobor sorsáról ■— kívántam cikkemben. Most már azt is tu­dom, hogy kit óhajtsak szerzőjé­nek: Kontha Sándort. Hubay Miklós az Ambrosianában fölállí­tott példány történetének megírá­sára keres olasz kutatót. Azok az olaszkoni előzmények, amelyeket Kontha sejt és kutat, rendkívül érdekesek, számos új kérdést tá­masztanak. Vargha Balázs Újabb híradások Petőfi-szobrokról Az Élet és Irodalom 1988. már­cius 11-én megjelent A Petőfi-szo­bor viszontagságai című cikkéhez szeretnék még néhány adatot hoz­záfűzni. Ferenczy Béni Petőfi-szob­ra 1973 óta Quitóban, Equador fővárosában áll. 1937-ben Pátzay Pál is elkészí­tette a milánói Ambrosiana dísz­udvara számára Petőfi-szobor­­tervét; a mű felállítását megaka­dályozta a második világháború. Párczay szobortervének fényképe megjelent a Művészet 1937-es év­folyamában. Varjas Károly Dési Elza metszete a HOGYAN HALT MEG HORTHY ISTVÁN? Az Élet és Irodalom 1988. már­cius 25-i száma közli Bokor Péter interjúját Horthy István özvegyé­vel, aki kitért férje 1942. augusz­tus 20-i tragédiájára is. Kifejtette hogy a hivatalos verziót „teljes képtelenségnek” tartotta, hiszen férje már korábban is „megcsú­szott” Héja gépével, de a négy­ezer méteres magasságban korri­gált. Bár a kanadai Magyar Szár­nyak számára 1978-ban még olyan véleményének adott hangot az özvegy, miszerint „Fogható bizo­nyíték nincs, sem mellette, sem ellene, hogy szabotázs volna az ok, de hogy súlyos körülmények vannak, amelyek arra mutatnak, az elvitathatatlan.”, az ÉS-ben ez tompítottabb formában jelentke­zik. Ennek lényege: „Elég, ha va­lamit elvágtak, egészen kis be­avatkozás is elegendő lehetett ah­hoz, hogy néhány pillanattal a fölszállás után lezuhanjon.” Ter­mészetesen elvitathatatlan joga az özvegynek, hogy férje tragédiáját a maga szemszögéből magyarázza. Ezt még érthetőbbé teszi a bal­eset körülményeivel kapcsolatban az elmúlt, közel öt évtizedben ke­letkezett, jó vagy rossz szándékú, de mindig tendenciózus magyará­zat. A náci „beállításról” az öz­vegy is szólt interjújában. A má­sik törekvést András Sándor re­pülő vezérkari alezredes, az 1. repülőcsoport parancsnoka képvi­selte, aki még 1942. augusztus 20- án azt javasolta Jány vezérezre­desnek, a 2. magyar hadsereg pa­rancsnokának, hogy a balesetről „két jegyzőkönyv készüljön: egy hivatalos és egy a nyilvánosság számára”. Az ezzel ellentétes vég­let még a közelmúlt magyar zsur­nalisztikájában is helyett kapott, miszerint az iszákos aranyifjú, a a bővérű Bea nővér által a kri­tikus éjjelen kimerített repülő­tiszt önemésztő életmódjának lett az áldozata. Megítélésem szerint az elmúlt évek hadtörténeti kutatásai lehe­tővé teszik, hogy reális képet raj­zoljunk a kormányzóhelyettes ha­láláról. Horthy István tartalékos repülő­főhadnagy Kitzinger tábornoknak, Ukrajna német főparancsnokának villájában töltötte háromnapos szabadságát (augusztus 15-18) a Kijevbe érkezett feleségével.. Au­gusztus 19-én jelentkezett ismét szolgálattételre századparancsnoká­nál, este 22 óra 25 perckor dön­töttek: a másnap hajnali bevetés két géppárjának egyikét a „so­ron következő” Horthy István és kísérője, Nemeslaki Zoltán őrmes­ter képezi. E géppárnak 1942 augusztus 20-án 04 óra 55 perces indulással kellett kísérnie a Szvo­­boda légterébe küldött egyik He­­inkel He-46 típusú közelfelderítő repülőgépet. A kormányzóhelyettes V-421 jelű Héja-gépén Tóth Já­nos címzetes őrmester 4 óra 40 perckor hajtotta végre a motor­próbát Horthy István, valamint Bodó András főtörzsőrmester, hangármester; Kocsis István törzsőrmester, f­őszerelő; Mészá­ros Ferenc tartalékos c. szakasz­vezető, segédszerelő; továbbá Ko­vács János c. őrvezető, Landesz József honvéd és Bebesi Antal tartalékos szakaszvezető jelenlété­ben. Mindent rendben találtak, amit az üzemi felülvizsgálati jegy­zőkönyvbe is bevezettek. A repü­lőgép kifogástalan állapotát való­színűsíti az is, hogy két nappal korábban hajtották végre motor­ján a „nagyápolás”-t. Ilyen előzmények után indult bevetésre a géppár. A mintegy két kilométer szélességű ilovszko­­jei erdő északi oldalán volt a va­dászrepülőtér, a közelfelderítőké pedig a délin. Az időjárás kedve­zett a repülésnek: a látási viszony jó, a felhőzet hatszáz­ ezer méter között volt és tíz km/óra sebessé­gű északnyugati szél fújt. Az 5 óra 7 perckor — ekkor állt meg Horthy István órája — bekövet­kezett szerencsétlenséget (tehát nem „néhány pillanattal a fel­szállás után” — mint az interjú­ban olvasható) megelőző esemé­nyeket így rögzítette jegyzőkönyv­be pár órával később Nemeslaki 1988. ÁPRILIS 1.

Next