Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-29 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Létezik. Töprengés a nyugati magyar irodalomról • vita • Létezik-e nyugati magyar irodalom? ÉS 1987. 49. szám (4. oldal) - Forgách András: Párizs • grafika (4. oldal)
BEÜLD. LÉTEZIK Töprengés a nyugati magyar irodalomról Arra a kérdésre, hogy „létezik-e nyugati magyar irodalom?” (ÉS, 1987. 49. szám), egyetlen határozott szóval is tudok felelni: létezik. Tudom, a főcímet Rónay László Kesernyés búcsúja és Pomogáts Béla Rögzíteni a tanulságokat című írása sugallta, mégis kérdezhetetlen a kérdés. Kérdezhetetlen, mert benne van a kételkedés is, a lemondás is, s akarva-akaratlan a rá adott (adható) felelet is: hogy létezik, az nem is annyira biztos. Félig-meddig értem Szónayt és Pomogátsot, egy lelkesen vállalt munkába belefaradtak, s ahelyett, hogy a hármasban írott könyvük (Béládi Miklós volt meg a szerzőtárs) valamicske „babért” termett volna, csak ütleg volt a díj: kinek felére kisebb, kinek nagyobb. Értem és mégsem értem őket. Hiszen A nyugati magyar irodalom 1945 után című összefoglalás legyen bármekkora botránykő is, a hozzá vezető egy évtized, minden akadékoskodás és meg nem értés ellenére, a fölfedezés, az értékkeresés jó ízét is magában hordta. A lázas olvasásokat, amikor a becsempészett művet össze lehetett mérni valódi és álnagyságok könyveivel, és a gyarapodás — a szellemi horizont tágulásának — örömét. Gondolom, nem kényszerből vállalták ennek a sípnak a megszólaltatását, hanem lelkiismeretük megnyugtatására: az egyetemes magyar irodalom így teljes, s ki ne szeretné az egészet birtokolni. S ahogy kesernyés búcsújukból kiolvashatni, mindezért nagy árat fizettek. Soraikból az is kiderül, hogy fáradozásuk szinte fölösleges volt. Több okból is: egyrészt olyan papírtengeren is keresztül kellett rágniuk magukat, amelyet jócskán elleptek a dilettánsok, másrészt : nem is -brems, hiogy-iradalom (volt) az, amit ők annak hittek. Inkább csak jó-rossz művek serege. Mert — és itt sorakoznak az érvek — ennek az irodalomnak (amelyik valójában nem irodalom) nincsen értéktudata és önismerete, nem „szervesen épülő szellemi rendszer”, hiányzik belőle az „értéktisztázó viták” sora stb., stb. És végső tromfként, sok benne az önjelölt, magát Illyés, Németh László, Kassák méretű alkotónak képzelő „zseni”. A sok érv mintha egyetlen gyújtópontba futna össze: a nagy hegy valójában pocoktúrás. S mégis, aki megmászni akarja, az jó lesz, ha mindjárt ideggyógyászt is visz magával erre a nem épeszűeknek való kalandra. ★ A fenti torzítás kissé a fájdalom jele is. Magam jó pár éve ugyancsak hegymászó vagyok, ennek az ismeretlen tájnak őrültje és magángyalogosa, aki mögött nincs intézeti háttér, akinek — nem lévén titkárnője és segítője — az ezerszámra rúgó levelezést saját magának kell lebonyolítania. És akkor még hol van a könyvek beszerzése, olvasása és mindaz az aprómunka, ami ilyen föladattal óhatatlanul együtt jár. Mindezek ellenére — akár van a nyugati magyar irodalomnak saját kritikája, akár nincs — ezt a Bécstől Chicagóig, és Münchentől Adelaide-ig elnyúló „pocoktúrást” jómagam Himalájának látom. Magyarán: a nyugati magyar irodalom a határon túli magyar irodalmak közül, ami az „értéktermelést” illeti, közvetlenül a romániai magyar irodalom mögött áll. Abban igaza van Pomogátsnak, hogy egy irodalom nem nagyon lehet meg „irodalmi kultúra” nélkül. De az irodalmi kultúra — a tökéletes gépezetként funkcionáló rendszer — még nem minden. Hogy példával is éljek: a kárpát-ukrajnai magyar irodalomnak (amelyet mindig irodalomként emlegetünk!) többé-kevésbé megvan a szervezettsége, s ez elmondható — persze az előbbinél sokkal jobban — a csehszlovákiai és a jugoszláviai magyar irodalomról is. De az irodalom, akár mért a kritika, akár nem, művek — jó művek — öszszegezése is, kivételes életpályáké. Nagy tragédiánkat jelzi, hogy többször kellett futni az országból, nemcsak a másfél millió koldusnak, hanem a szellem emberének is. S ezek a kényszerű futások újabb és újabb rétegét (nemzedékét?) adták a nyugati magyar irodalomnak. Értékes rétegét amely nélkül az egyetemes, magyar irodalom (is) csonka volna. Szó se róla, Rónay és Pomogáts (most a korán eltávozott Béládi Miklósról ne beszéljünk) munka közben látta ezeket a különféle vonulatokat. Csak valahogy nem nagyon tudatosították, hogy a szervezetlenségben is lehet szervezettség, a spontán alakuló váz éppúgy lehet, teherbíró, mint az, amelyet előre megterveztek. A nyugati magyar irodalom e sajátos kapcsolatrendszere — hiába az alaposnak látszó bevezető — alig észlelhető irodalomtörténetükben. Most nemcsak arra gondolok, hogy a nyugati magyar irodalom története nem írható meg reálisan a folyóiratok (Új Látóhatár, Katolikus Szemle, Irodalmi Újság, Szivárvány, Arkánum) s egyéb, irodalommal és művészettel is foglalkozó egyéb orgánumok (Nemzetőr, Napnyugat), valamint a könyvkiadók (a müncheni Auróra, a washingtoni Occidental Press, a New York-i Pugki Corvin, az adelaide-i Dezséry Publications, a párizsi Magyar Műhely, a chicagói Framo Publishing stb.) története nélkül, hanem arra, hogy a nagy nemzedék (Cs. Szabó László, Határ Győző, Tűz Tamás, Faludy György, Szabó Zoltán) mögötti derékhad, a hatvanévesek és az ötvenévesek nincsenek teljesen értéksúlyukkal képviselve. Ez a „feledékenység” értékzavart eredményez, ami annál súlyosabb, mert a „telefonkönyv”-jelleg miatt A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötetben szinte mindenki meg van említve. (Még az is, akinek csak pár verse jelent meg.) Pomogáts szerint a könyvben „nagyjából kétszáz író kapott szerepet”. Amíg ez a bőkezűség pszichológust és régészt is kinevezett írónak, addig nem elhanyagolható életművű szerzők (Bikich Gábor, Csokits János, Gábor Áron, Zas Lóránt) jóval értékük alatt vannak kezelve vagy meg sincsenek említve. S az sem biztos, hogy a „konzervatív” névvel megjelöltek (például Eszterhás István) csak annyit érnének, mint amennyire az összefoglaló taksálja őket. A kötetről írott kritikámban — amely az Alföld februári számában fog megjelenni — mindenre részletesen kitérek, most csak jelezni kívánom: annak, hogy Rónay László és Pomogáts Béla olyannyira elbúsült az irodalomtörténetüket ért kritikák miatt, több oka van, de egy kicsit saját maguk is előidézői. Olyan árokba merészkedtek, amelynek falai — nem lévén kitámasztva — beomlottak. Csodálom, hogy nem vették észre: a tárgykör szinte földolgozatlan (hiányoznak az összefoglalók, a bibliográfiák, a lexikonok), önmaguknak kellett volna valamiképp megteremteniük a biztosítást is. Ők ezt, fájdalom kimondani, elmulasztották. Miért? A rohanó életmód, azállandó jelenlét — könyvvel, tanulmánnyal, újságcikkel, akár glosszával is, csak mindenütt jelen lenni — nem nagyon kedvez az elmélyült kutatásnak. Kézikönyv pedig csak úgy írható, ha van mire támaszkodni (legyen az mások által végzett kutató-föltáró munka vagy saját alapozás) A határon túli magyar irodalom (A magyar irodalom története 1945—1975, IV.) című akadémiai kézikönyvnek a nyugati magyar irodalomról szóló része, sajnos, nem tekinthető ilyen alapnak. A vázlat, mert az összefoglaló szemérmesen így neveztetik, csak úgy hemzseg a hibáktól: a gépíró, még inkább a szerkesztő hanyagságából írók találtattak ki vagy lettek éppen eggyé gyúrva (például a nyugati történész Péter László, a szegedi irodalomtörténész névrokonnal), jól ismert írói álnevek (Sárközi Mátyásés Fekete Márton) keltek önálló életre, mintha ez a vázlat is alkalmazkodni akarna a botrányos „spenót” egyéb furcsaságaihoz (a félezer hibát, amely Forgách András, Párizs akadémiai szinten lett szentesítve, itt nem sorolhatom föl, nem akarom komikumba fullasztani , az eszmecserét, de egy jellemzőt megemlítek: az még csak hagyján, hogy a jugoszláviai,.. .drámaírót... Deák Ferencet kritikusként aposztrofálják, de hogy összekeverik a kiegyezés múlt századi politikusával, enyhén szólva figyelmetlenség. És akkor még nem beszéltem az összecserélt könyvekről,a kritikákról, a „műértelmezés” zavarairól, az érthetetlen mondatokról, a toldozgató-foldozgató módszernek az értékelésére is kiható hátrányairól. Az akadémiai összefoglaló vázlata — szerzői ugyanazok, mint A nyugati magyar irodalom 1945 után című könyve — ingatag alap, mielőbb el kéne felejteni. Azaz mindent, minden sorát újraírni, hiszen az önálló kézikönyv — amely már nem lehet vázlat — új arányokat is követel. Az irodalomtörténészek, főképp a nagy terjedelmű portrékban, meg is tették ezt, élve jobbító jogukkal. Csak kedvük, erejük, idejük stb. nem volt arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a csúcsok alatti értékeknek is. Szegény Béládi Miklós, sokat vállalván magára, nem tudta áttekinteni az egészet (később, sajnos, hamar meghalt), Rónay és Pomogáts pedig — ne hangozzék sértésnek — gyors munkának gondolta az újraírást, kiegészítést. Beleestek a saját maguk ásta verembe, meg — amenynyire meg tudom ítélni — valahogyan még el is ment a kedvük az egésztől. Mostani búcsújuk búskomorsága tehát már benne volt valamennyire a kézikönyvben is — leginkább avval, hogy korábbi alapjukat nem vizsgálták fölül. Őszintén szólva, nem értem Rónay László panaszát, miszerint ha „elkészül egy alapos és pontos adatokat közlő irodalmi lexikon e tárgykörből, sokkal jobbat lehet írni” (mármint legújabb kézikönyvüknél — Sz. L.). De hát ki készítse el azt a lexikont, azt az irodalomtörténetet stb., ha nem az az Intézet, amely tárgyi, anyagi föltételeinél fogva erre hivatott? S ha máshogyan történnék is, a várva várt műben ugyanazok a szakemberek szerepelnek majd; s ha eddig másodlagos, harmadlagos forrásokból merítették anyagukat, miért lenne most másképp? Különben is, kicsi a határon túli magyar irodalmakkal foglalkozó, azokat lelkiismeretesen kutató szakembergárda, s még kisebb a nyugati magyar irodalmat ismerők sora. (Persze ebbe nagy mértékben még mindig belejátszik az anyag félig titkos volta.) Fiatalok kellenének, értő, munkabíró fiatalok, akiknek egy-egy adat kibányászása szent feladat, akikben még nem romlott meg a munkaerkölcs, akik még hinni tudnak a becsületes munka jobbító hatásában, erejében.★ Mikor ezeket írom, megvallom, sül le képemről a bőr, hiszen hajdanán egy-két, fölületességből (?), tapasztalatlanságból (?) eredő bűnt én is elkövettem. (Korai Gaál Gábor-tanulmányom innenonnan kapott hibás adatát azóta sem tudom feledni.) De akkor megfogadtam — evvel természetesen publikációim sora is megritkult —, hogy semmit se veszek készpénznek, származzék bármily tekintélytől is, hiszen nincs jobb érzés, mint a jó lelkiismeret. Az idővel együtt akarunk rohanni, s így történhetett meg — ez is egy pofon a nyugati magyar irodalomnak! —, hogy a Vándor ének című költői antológiából (Szépirodalmi, 1981) tíz-húsz sorok, versszakok (Határ, Lőkkös) csak úgy ukmukfukk lemaradtak, nem is beszélve a kimaradt költőkről (Faludytól, Fáy Ferencig, Tollas Tibortól Zas Lórántig és Zend Róbertig hosszú a sor.) Abban sem ..vagyok biztos,, hogy a most kiadott Két dióhéj című antológia (nyugat-európai és tengerentúli magyar prózaírók) minden arra érdemes írót, értéket fölvett volna. (Domahidy Miklóstól — akinek a távolmaradása elég szerencsétlenül van megmagyarázva — Monoszlóy Dezsőig itt is sokan hiányoznak.) Miért van az, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) antológiái, noha azok sem teljesen hibátlanok, sokkal átfogóbb képét adják a nyugati magyar irodalomnak, szellemi életnek, mint az itthoniak? Könnyen rávághatnánk, mert politikailag szabadabbak. De hát nálunk egyre inkább, szerencsére, nem a politika rendezi az értékeket vagy nem csak a politika (bár itt még van tanulnivalónk). Felületességünket, hanyagságunkat kenhetjük az ellenőrizhetetlen (sugallt?) parancsra, attól még nem lesznek jobbak, használhatóbbak tanulmányaink, kézikönyveink, antológiáink. Ilyen egyszerű ez: kezdeni kell mindent elölről, mert a toldozgatás-foldozgatás nem vezet eredményre. Pomogáts azt írja, hogy a nyugati magyar kritika, bár vannak „felkészült és tehetséges kritikusaik”, nem nagyon végzi el a feladatát: „A megjelenő ismertetések inkább csak regisztrálják a kiadott könyveket, s minthogy barátok nyilatkoznak egymásról, kölcsönös gratulációkkal helyettesítik az értékmegjelölő bírálatot.” (Keressük csak elő az egyik országos napilapunk háromhasábos kritikáját a föntebb már idézett, botrányosnak mondható akadémiai irodalomtörténetről — melyben a „kritikus” a töméntelen zagyvaságot „szinte teljes bibliográfiaként” értékeli —, és ne szóljunk semmit.) Ha nekünk nem megfelelőek a Nyugaton megjelent, nyugati magyar írókról írt bírálatok, előttünk a tér, írjunk okosabbat, keményebbet, jobbat! Pomogáts véleményével szemben — „Mi itt, Budapesten nem vállalhatjuk magunkra a nyugati magyar irodalmi életnek ezt a feladatát” — én azt mondom: dehogynem! Csak akkor úgy kell közelednünk mindenik műhöz, hogy a vak is lássa: értők, lelkiismeretes munkásai vagyunk az illető irodalomnak. Nem az a baj, hogy megbírálunk valakit, sokkal inkább az, hogy számtalan esetben még a könyvnek a műfaját is rosszul tudjuk, ami pedig jelzi: még csak bele se pörgettünk a bírálat tárgyául választott műbe. S hogy kint egymásnak gratulálnak, mi meg kemények vagyunk? Ugyan. Például Czigány Magda Domahidy András-kritikájához képest (Irodalmi Újság, 1980. szept.—okt.) Pomogáts Domahidy-portréja — természetesen ez semmit se von le az ausztráliai prózaíró értékéből — „baráti gratuláció”, méghozzá stiláris panelekből alkotva. Tehát minden összetettebb, mint ahogy az a kesernyés búcsúból látszik. Rosszul érzem magamat e cikk fogalmazásakor, nagyon rosszul. Főképp azért, mert tudom, Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László értékeit. Viszont azt sem feledhetem el, hogy A nyugati magyar irodalom 1945 után című irodalomtörténeti munkájuk, már ami az eredményt illeti, nem a legszerencsésebb vállalkozás. S azt fölöttébb tagadom, hogy elsőként csak ilyen könyvet lehetett írni. (Zalán Tibor e hasábokon közölt kritikája jobbára a sornyitást értékelte.) Nem apró tollhibákra gondolok itt elsősorban, s nem is a nyomda majdhogynem elűzhetetlen ördögére, hanem a szarvashibákra, amelyekből korábban már említett kritikám szemelgetni fog. A láncreakció — hiba hibát szül —, sajnos, ebben a műben is érezteti hatását. Találomra egy példát: a szerzők kezükbe sem vették, így meg sem említették Zas Lóránt Sakk (1973), és Jézustkiáltó (1980) című verseskönyvét akkor, amikor gyöngécske köteteket is regisztrálásra méltónak találtak. De itt nem Zas költészetének értékeiről akarok beszélni, hanem a láncreakció törvényéről. Tehát, ha csak beleolvasnak a Jézust-kiáltóba azonnal szembeötlik a Hogy szállj című költemény alcíme: In memoriam Nehéz Ferenc; ebből az is megtudható, hogy az amerikai prózaíró már nincs az élők között, következésképp a sok éve halott szerzőt nem ildomos élőként szerepeltetni. Tehát sok mindennek össze kellett játszania ahhoz, hogy A nyugati magyar irodalom 1945 utánra eldördüljön a sortűz. Néhányat ezekből az írásokból jómagam is olvashattam. Sok megalapozott véleményt találtam bennük. Meg sok fölösleges indulatot is. És persze hibákat is, amik, gyanítom, onnan erednek, hogy a nyugati magyar kritikusok, szemleírók sem ismerik teljes mélységében a nyugati magyar irodalmat. (Az az igazság, hogy sok száz kötetet olvasni, miközben az embernek mással is kell foglalatoskodnia, nem könnyű munka.) Ami nekem a legfurcsább volt: az irodalomtörténet három szerzőjét a párttal, a kormánnyal azonosították, rajtuk olyasféle dolgokat kértek számon, amikhez nekik nincs vagy alig van közük. Írásomból, úgy gondolom, kiviláglott, gondosabb munkával, figyelmesebb olvasással sok kósza szelet ki lehetett volna fogni a nyugati magyar kritika vitorláiból. Viszont ha tetszik, ha nem, el kell ismernünk, hogy a nyugati magyar irodalom képviselői számos kérdésben — ez nyilván sértheti a politikát — élesen fogalmaznak. Ebben sincsen semmi különös, hiszen az, hogy elhagyták az országot, választás is, s ez irodalmi munkásságukra is döntő módon kihat. Erkölcsüket nem szerencsés kétségbe vonni, hiszen — számtalan történelmi példa is bizonyítja — egymással szöges ellentétben gondolkodó emberek is tisztelhetik egymást. Akárhogy is van, sajnálom Pomogáts Bélát és Rónay Lászlót, hogy a nyugati magyar irodalomról szóló könyvük nyomán ebbe a „nem kívánt helyzetbe” jutottak. Kint és bent sokat kell még azon munkálkodnunk, hogy a nyugati magyar irodalom értékei, értékvonulatai igazi fényükben mutatkozzanak meg. Remélhetően a Kesernyés búcsút és a Rögzíteni a tanulságokat című cikket csupán a pillanatnyi elkeseredés szülte. Különben is, nincs az a rossz könyv, amelyet ne lehetne azonnal feledtetni egy jóval. Ezt a könyvet pedig előbb-utóbb meg kell írnunk! Amíg lesz nyugati magyar irodalom. Mert ez az irodalom — miként Cs. Szabó mondta — egyszer csak ki fog halni, nem lesz utánpótlása. S ez azt is jelenti, hogy — reménykedjünk — dolgaink itthon nagyjából rendben mennek majd, s nem lesz újból akkora tragédia, hogy nemzedékeknek kelljen idegen égbolt alatt keresniük a boldogulást. Szakolczay Lajos 1983. JANUÁR 29.