Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-29 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Létezik. Töprengés a nyugati magyar irodalomról • vita • Létezik-e nyugati magyar irodalom? ÉS 1987. 49. szám (4. oldal) - Forgách András: Párizs • grafika (4. oldal)

BEÜLD. ­ LÉTEZIK Töprengés a nyugati magyar irodalomról Arra a kérdésre, hogy „létezik-e nyugati magyar irodalom?” (ÉS, 1987. 49. szám), egyetlen határo­zott szóval is tudok felelni: lé­tezik. Tudom, a főcímet Rónay László Kesernyés búcsúja és Pomo­­gáts Béla Rögzíteni a tanulságokat című írása sugallta, mégis kérdez­­hetetlen a kérdés. Kérdezhetetlen, mert benne van a kételkedés is, a lemondás is, s akarva-akaratlan a rá adott (adható) felelet is: hogy létezik, az nem is annyira biztos. Félig-meddig értem Szónayt és Pomogátsot, egy lelkesen vállalt munkába belefaradtak, s ahelyett, hogy a hármasban írott könyvük (Béládi Miklós volt meg a szerző­társ) valamicske „babért” termett volna, csak ütleg volt a díj: ki­nek felére kisebb, kinek nagyobb. Értem és mégsem értem őket. Hiszen A nyugati magyar iroda­lom 1945 után című összefoglalás legyen bármekkora botránykő is, a hozzá vezető egy évtized, min­den akadékoskodás és meg nem értés ellenére, a fölfedezés, az ér­tékkeresés jó ízét is magában hordta. A lázas olvasásokat, ami­kor a becsempészett művet össze lehetett mérni valódi és álnagy­ságok könyveivel, és a gyarapo­dás — a szellemi horizont tágulá­sának — örömét. Gondolom, nem kényszerből vállalták ennek a sípnak a megszólaltatását, hanem lelkiismeretük megnyugtatására: az egyetemes magyar irodalom így teljes, s ki ne szeretné az egészet birtokolni. S ahogy kesernyés búcsújukból kiolvashatni, mindezért nagy árat fizettek. Soraikból az is kiderül, hogy fáradozásuk szinte fölösle­ges volt. Több okból is: egyrészt olyan papírtengeren is keresztül kellett rágniuk magukat, amelyet jócskán elleptek a dilettánsok, másrészt : nem is -brems, hiogy-ira­­dalom (volt) az, amit ők annak hittek. Inkább csak jó-rossz mű­vek serege. Mert — és itt sorakoz­nak az érvek — ennek az iroda­lomnak (amelyik valójában nem irodalom) nincsen értéktudata és önismerete, nem „szervesen épülő szellemi rendszer”, hiányzik belő­le az „értéktisztázó viták” sora stb., stb. És végső tromfként, sok benne az önjelölt, magát Illyés, Németh László, Kassák méretű al­kotónak képzelő „zseni”. A sok érv mintha egyetlen gyújtópontba fut­na össze: a nagy hegy valójában pocoktúrás. S mégis, aki megmász­ni akarja, az jó lesz, ha mindjárt ideggyógyászt is visz magával erre a nem épeszűeknek való kalandra. ★ A fen­ti torzítás kissé a fájdalom jele is. Magam jó pár éve ugyan­csak hegymászó vagyok, ennek az ismeretlen tájnak őrültje és ma­gángyalogosa, aki mögött nincs in­tézeti háttér, akinek — nem lévén titkárnője és segítője — az ezer­számra rúgó levelezést saját ma­gának kell lebonyolítania. És ak­kor még hol van a könyvek be­szerzése, olvasása és mindaz az aprómunka, ami ilyen föladattal óhatatlanul együtt jár. Mindezek ellenére — akár van a nyugati magyar irodalomnak saját kritiká­ja, akár nincs — ezt a Bécstől Chi­cagóig, és Münchentől Adelaide-ig elnyúló „pocoktúrást” jómagam Hi­malájának látom. Magyarán: a nyugati magyar irodalom a határon túli magyar irodalmak közül, ami az „értéktermelést” illeti, közvet­lenül a romániai magyar irodalom mögött áll. Abban igaza van Po­­mogátsnak, hogy egy irodalom nem nagyon lehet meg „irodalmi kultúra” nélkül. De az irodalmi kultúra — a tökéletes gépezetként funkcionáló rendszer — még nem minden. Hogy példával is éljek: a kárpát-ukrajnai magyar iroda­lomnak (amelyet mindig iroda­lomként emlegetünk!) többé-ke­­vésbé megvan a szervezettsége, s ez elmondható — persze az előb­binél sokkal jobban — a cseh­szlovákiai és a jugoszláviai ma­gyar irodalomról is. De az iroda­lom, akár mért a kritika, akár nem, művek — jó művek — ösz­­szegezése is, kivételes életpályáké. Nagy tragédiánkat jelzi, hogy többször kellett futni az ország­ból, nemcsak a másfél millió kol­dusnak, hanem a szellem emberé­nek is. S ezek a kényszerű futá­sok újabb és újabb rétegét (nem­zedékét?) adták a nyugati magyar irodalomnak. Értékes rétegét amely nélkül az egyetemes, ma­gyar irodalom (is) csonka volna. Szó se róla, Rónay és Pomogáts (most a korán eltávozott Béládi Miklósról ne beszéljünk) munka közben látta ezeket a különféle vonulatokat. Csak valahogy nem nagyon tudatosították, hogy a szer­vezetlenségben is lehet szervezett­ség, a spontán alakuló váz éppúgy lehet, teherbíró, mint­­ az, amelyet előre megterveztek. A nyugati ma­gyar irodalom e sajátos kapcsolat­­rendszere — hiába az alaposnak látszó bevezető — alig­ észlelhe­tő irodalomtörténetükben. Most nemcsak arra gondolok, hogy a nyugati magyar irodalom törté­nete nem írható meg reálisan a folyóiratok (Új Látóhatár, Ka­tolikus Szemle, Irodalmi Újság, Szivárvány, Arkánum) s egyéb, irodalommal és művészettel is foglalkozó egyéb orgánumok (Nem­zetőr, Napnyugat), valamint a könyvkiadók (a müncheni Auróra, a washingtoni Occidental Press, a New York-i Pugki Corvin, az ade­­laide-i Dezséry Publications, a pá­rizsi Magyar Műhely, a chicagói Framo Publishing stb.) története nélkül, hanem arra, hogy a nagy nemzedék (Cs. Szabó László, Ha­tár Győző, Tűz Tamás, Faludy György, Szabó Zoltán) mögötti derékhad, a hatvanévesek és az ötvenévesek nincsenek teljesen értéksúlyukkal képviselve. Ez a „feledékenység” értékzavart ered­ményez, ami annál súlyosabb, mert a „telefonkönyv”-jelleg miatt A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötetben szinte min­denki meg van említve. (Még az is, akinek csak pár verse jelent meg.) Pomogáts szerint a könyvben „nagyjából kétszáz író kapott sze­repet”. Amíg ez a bőkezűség pszichológust és régészt is kine­vezett írónak, addig nem elha­nyagolható életművű szerzők (Bi­­kich Gábor, Csokits János, Gábor Áron, Zas Lóránt) jóval értékük alatt vannak kezelve vagy meg sincsenek említve. S az sem biz­tos, hogy a „konzervatív” névvel megjelöltek (például Eszterhás Ist­ván) csak annyit érnének, mint amennyire az összefoglaló taksál­ja őket. A kötetről írott kritikám­ban — amely az Alföld februári számában fog megjelenni — min­denre részletesen kitérek, most csak jelezni kívánom: annak, hogy Rónay László és Pomogáts Béla olyannyira elbúsült az irodalom­­történetüket ért kritikák miatt, több oka van, de egy kicsit saját maguk is előidézői. Olyan árokba merészkedtek, amelynek falai — nem lévén kitámasztva — beom­lottak. Csodálom, hogy nem vet­ték észre: a tárgykör szinte földol­­gozatlan (hiányoznak az összefog­lalók, a bibliográfiák, a lexikonok), önmaguknak kellett volna vala­miképp megteremteniük a biztosí­tást is. Ők ezt, fájdalom kimon­dani, elmulasztották. Miért? A ro­hanó életmód, az­­állandó jelenlét — könyvvel, tanulmánnyal, újság­cikkel, akár glosszával is, csak mindenütt jelen lenni — nem na­gyon kedvez az elmélyült kutatás­nak. Kézikönyv pedig csak úgy írható, ha van mire támaszkodni (legyen az mások által végzett ku­­tató-föltáró munka vagy saját alapozás)­ A határon túli magyar iroda­lom (A magyar irodalom történe­te 1945—1975, IV.) című akadé­miai kézikönyvnek a nyugati ma­gyar irodalomról szóló része, saj­nos, nem tekinthető ilyen alapnak. A vázlat, mert az összefoglaló sze­mérmesen így neveztetik, csak úgy hemzseg a hibáktól: a gépíró, még inkább a szerkesztő hanyagságából írók találtattak ki vagy lettek ép­pen eggyé gyúrva (például a nyu­gati történész Péter László, a sze­gedi irodalomtörténész névrokon­nal), jól ismert írói álnevek (Sár­közi Mátyásé­s Fekete Márton) keltek önálló életre, mintha ez a vázlat is alkalmazkodni akarna a botrányos „spenót” egyéb furcsa­ságaihoz (a félezer hibát, amely Forgách András, Párizs akadémiai szinten lett szentesítve, itt nem sorolhatom föl, nem aka­rom­ komikumba fullasztani , az eszmecserét, de egy jellemzőt megemlítek: az még csak hagyján, hogy a jugoszláviai,.. .drámaírót... Deák Ferencet kritikusként aposzt­rofálják, de hogy összekeverik a kiegyezés múlt századi politiku­sával, enyhén szólva figyelmetlen­ség­. És akkor még nem beszél­tem az összecserélt könyvekről,a kritikákról, a „műértelmezés” za­varairól, az érthetetlen mondatok­ról, a toldozgató-foldozgató mód­szernek az értékelésére is kiható hátrányairól. Az akadémiai összefoglaló váz­lata — szerzői ugyanazok, mint A nyugati magyar irodalom 1945 után című könyve — ingatag alap, mielőbb el kéne felejteni. Azaz mindent, minden sorát újraírni, hiszen az önálló kézikönyv — amely már nem lehet vázlat — új arányokat is követel. Az irodalom­­történészek, főképp a nagy terje­delmű portrékban, meg is tették ezt, élve jobbító jogukkal. Csak kedvük, erejük, idejük stb. nem volt arra, hogy nagyobb figyel­met szenteljenek a csúcsok alatti értékeknek is. Szegény Béládi Miklós, sokat vállalván magára, nem tudta áttekinteni az egészet (később, sajnos, hamar meghalt), Rónay és Pomogáts pedig — ne hangozzék sértésnek — gyors mun­kának gondolta az újraírást, ki­egészítést. Beleestek a saját ma­guk ásta verembe, meg — ameny­­nyire meg tudom ítélni — vala­hogyan még el is ment a kedvük az egésztől. Mostani búcsújuk bús­komorsága tehát már benne volt valamennyire a kézikönyvben is — leginkább avval, hogy korábbi alapjukat nem vizsgálták fölül. Őszintén szólva, nem értem Ró­nay László panaszát, miszerint ha „elkészül egy alapos és pontos adatokat közlő irodalmi lexikon e tárgykörből, sokkal jobbat lehet írni” (mármint legújabb kéziköny­vüknél — Sz. L.). De hát ki ké­szítse el azt a lexikont, azt az iro­dalomtörténetet stb., ha nem az az Intézet, amely tárgyi, anyagi föltételeinél fogva erre hivatott? S ha máshogyan történnék is, a várva várt műben ugyanazok a szakemberek szerepelnek majd; s ha eddig másodlagos, harmad­­lagos forrásokból merítették anya­gukat, miért lenne most másképp? Különben is, kicsi a határon túli magyar irodalmakkal foglalkozó, azokat lelkiismeretesen kutató szakembergárda, s még kisebb a nyugati magyar irodalmat isme­rők sora. (Persze ebbe nagy mér­tékben még mindig belejátszik az anyag félig titkos volta.) Fiatalok kellenének, értő, munkabíró fia­talok, akiknek egy-egy adat kibá­­nyászása szent feladat, akikben még nem romlott meg a munka­erkölcs, akik még hinni tudnak a becsületes munka jobbító hatásá­ban, erejében.★ Mikor ezeket írom, megvallom, sül le képemről a bőr, hiszen haj­danán egy-két, fölületességből (?), tapasztalatlanságból (?) eredő bűnt én is elkövettem. (Korai Gaál Gábor-tanulmányom innen­­onnan kapott hibás adatát azóta sem tudom feledni.) De akkor megfogadtam — evvel természe­tesen publikációim sora is meg­ritkult —, hogy semmit se veszek készpénznek, származzék bármily tekintélytől is, hiszen nincs jobb érzés, mint a jó lelkiismeret. Az idővel együtt akarunk rohanni, s így történhetett meg — ez is egy pofon a nyugati magyar iroda­lomnak! —, hogy­ a Vándor ének című költői antológiából (Szépiro­dalmi, 1981) tíz-húsz sorok, vers­szakok (Határ, Lőkkös) csak úgy ukmukfukk lemaradtak, nem is beszélve a kimaradt költőkről (Faludytól, Fáy Ferencig, Tollas Tibortól Zas Lórántig és Zend Róbertig hosszú a sor.) Abban sem ..vagyok biztos,, hogy a most kiadott Két dióhéj című antológia (nyugat-európai és tengerentúli magyar prózaírók) minden arra érdemes írót, értéket fölvett volna. (Domahidy Miklóstól — akinek a távolmaradása elég szerencsétle­nül van megmagyarázva — Mo­­noszlóy Dezsőig itt is sokan hiá­nyoznak.) Miért van az, hogy az Európai Protestáns Magyar Sza­badegyetem (Bern) antológiái, no­ha azok sem teljesen hibátlanok, sokkal átfogóbb képét adják a nyugati magyar irodalomnak, szel­lemi életnek, mint az itthoniak? Könnyen rávághatnánk, mert po­litikailag szabadabbak. De hát ná­lunk egyre inkább, szerencsére, nem a politika rendezi az értéke­ket vagy nem csak a politika (bár itt még van tanulnivalónk). Fe­­lületességünket, hanyagságunkat kenhetjük az ellenőrizhetetlen (sugallt?) parancsra, attól még nem lesznek jobbak, használhatób­bak tanulmányaink, kéziköny­veink, antológiáink. Ilyen egyszerű ez: kezdeni kell mindent elölről, mert a toldozga­­tás-foldozgatás nem vezet ered­ményre. Pomogáts azt írja, hogy a nyugati magyar kritika, bár vannak „felkészült és tehetséges kritikusaik”, nem nagyon végzi el a feladatát: „A megjelenő ismer­tetések inkább csak regisztrálják a kiadott könyveket, s minthogy barátok nyilatkoznak egymásról, kölcsönös gratulációkkal helyette­sítik az értékmegjelölő bírálatot.” (Keressük csak elő az egyik or­szágos napilapunk háromhasábos kritikáját a föntebb már idézett, botrányosnak mondható akadémiai irodalomtörténetről — melyben a „kritikus” a töméntelen zagyvasá­­got „szinte teljes bibliográfiaként” értékeli —, és ne szóljunk sem­mit.) Ha nekünk nem megfelelőek a Nyugaton megjelent, nyugati magyar írókról írt bírálatok, előt­tünk a tér, írjunk okosabbat, ke­ményebbet, jobbat! Pomogáts vé­leményével szemben — „Mi itt, Budapesten nem vállalhatjuk ma­gunkra a nyugati magyar irodal­mi életnek ezt a feladatát” — én azt mondom: dehogynem! Csak akkor úgy kell közelednünk min­­denik műhöz, hogy a vak is lássa: értők, lelkiismeretes mun­kásai vagyunk az illető irodalom­nak. Nem az a baj, hogy megbí­rálunk valakit, sokkal inká­­bb az, hogy számtalan esetben még a könyvnek a műfaját is rosszul tudjuk, ami pedig jelzi: még csak bele se pörgettünk a bírálat tár­gyául választott műbe. S hogy kint egymásnak gratulálnak, mi meg kemények vagyunk? Ugyan. Például Czigány Magda Doma­hidy András-kritikájához képest (Irodalmi Újság, 1980. szept.—okt.) Pomogáts Domahidy-portréja — természetesen ez semmit se von le az ausztráliai prózaíró értékéből — „baráti gratuláció”, méghozzá stiláris panelekből alkotva. Tehát minden összetettebb, mint ahogy az a kesernyés búcsúból látszik. Rosszul érzem magamat e cikk fogalmazásakor, nagyon rosszul. Főképp azért, mert tudom, Bélá­di Miklós, Pomogáts Béla és Ró­nay László értékeit. Viszont azt sem feledhetem el, hogy A nyugati magyar irodalom 1945 után című irodalomtörténeti munkájuk, már ami az eredményt illeti, nem a legszerencsésebb vállalkozás. S azt fölöttébb tagadom, hogy első­ként csak ilyen könyvet lehetett írni. (Zalán Tibor e hasábokon kö­zölt kritikája jobbára a sornyitást értékelte.) Nem apró tollhibákra gondolok itt elsősorban, s nem is a nyomda majdhogynem elűzhe­­tetlen ördögére, hanem a szarvas­hibákra, amelyekből korábban már említett kritikám szemelget­­ni fog. A láncreakció — hiba hi­bát szül —, sajnos, ebben a mű­ben is érezteti hatását. Találomra egy példát: a szerzők kezükbe sem vették, így meg sem említették Zas Lóránt Sakk (1973), és Jézust­­kiáltó (1980) című verseskönyvét akkor, amikor gyöngécske kötete­ket is regisztrálásra méltónak ta­láltak. De itt nem Zas költészeté­nek értékeiről akarok beszélni, hanem a láncreakció törvényéről. Tehát, ha csak beleolvasnak a Jézust-kiáltóba azonnal szembe­­ötlik a Hogy szállj című költe­mény alcíme: In memoriam Ne­héz Ferenc; ebből az is megtud­ható, hogy az amerikai prózaíró már nincs az élők között, követ­kezésképp a sok éve halott szer­zőt nem ildomos élőként szerepel­tetni. Tehát sok mindennek össze kel­lett játszania ahhoz, hogy A nyu­gati magyar irodalom 1945 után­ra eldördüljön a sortűz. Néhányat ezekből az írásokból jómagam is olvashattam. Sok megalapozott véleményt találtam bennük. Meg sok fölösleges indulatot is. És per­sze hibákat is, amik, gyanítom, onnan erednek, hogy a nyugati magyar kritikusok, szemleírók sem ismerik teljes mélységében a nyu­gati magyar irodalmat. (Az az igazság, hogy sok száz kötetet ol­vasni, miközben az embernek mással is kell foglalatoskodnia, nem könnyű munka.) Ami nekem a legfurcsább volt: az irodalom­­történet három szerzőjét a párt­tal, a kormánnyal azonosították, rajtuk olyasféle dolgokat kértek számon, amikhez nekik nincs vagy alig van közük. Írásomból, úgy gondolom, kiviláglott, gondosabb munkával, figyelmesebb olvasás­sal sok kósza szelet ki lehetett volna fogni a nyugati magyar kri­tika vitorláiból. Viszont ha tetszik, ha nem, el kell ismernünk, hogy a nyugati magyar irodalom kép­viselői számos kérdésben — ez nyilván sértheti a politikát — éle­sen fogalmaznak. Ebben sincsen semmi különös, hiszen az, hogy elhagyták az országot, választás is, s ez irodalmi munkásságukra is döntő módon kihat. Erkölcsüket nem szerencsés kétségbe vonni, hiszen — számtalan történelmi példa is bizonyítja — egymással szöges ellentétben gondolkodó em­berek is tisztelhetik egymást. Akárhogy is van, sajnálom Po­mogáts Bélát és Rónay Lászlót, hogy a nyugati magyar irodalom­ról szóló könyvük nyomán ebbe a „nem kívánt helyzetbe” jutottak. Kint és bent sokat kell még azon munkálkodnunk, hogy a nyugati magyar irodalom értékei, érték­­vonulatai igazi fényükben mutat­kozzanak meg. Remélhetően a Kesernyés búcsút és a Rögzíteni a tanulságokat című cikket csu­pán a pillanatnyi elkeseredés szül­te. Különben is, nincs az a rossz könyv, amelyet ne lehetne azon­nal feledtetni egy jóval. Ezt a könyvet pedig előbb-utóbb meg kell írnunk! Amíg lesz nyugati magyar irodalom. Mert ez az iro­dalom — miként Cs. Szabó mond­ta — egyszer csak ki fog halni, nem lesz utánpótlása. S ez azt is jelenti, hogy — reménykedjünk — dolgaink itthon nagyjából rendben mennek majd, s nem lesz újból akkora tragédia, hogy nem­zedékeknek kelljen idegen égbolt alatt keresniük a boldogulást. Szakolczay Lajos 1983. JANUÁR 29.

Next