Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-05 / 32. szám - Mándy Stefánia: Tanúság • vers (7. oldal) - Püspöky István: • rajz (7. oldal) - Hegyi Gyula: Az áldozatok közvéleménye. Beszélgetés a lelkiismereti foglyokról • beszélgetés • Heikki Jokinen, az Amnesty International önkéntese (7. oldal)
MÁNDY STEFÁNIA: Tanúság S0 éve született vajda lajos országuk dzsungel lila félelem fejünkön abroncs tenyerük kivájva szemgödrük kókusztejjel öntözik de nincs egy ki a kerítésig látna az egész nép éjfélbe öltözik sötét darác fullaszt csillagtalan ki járt itt egyszer látni akarón? ujjhegyén áldás ám ajkáról átok míg áthatolt a lepratakarón nevezd nevén hogy senki sose járt itt mert járhatatlan ez az ingovány s ha el akarna nyelni köztünk bárkit egy tömb vagyunk egy láthatatlan érchegy nem süppedünk belé maradunk mostohán halotti hó borított jégmezőnek tanúságul egy nem ismert jövőnek csöndáldozat az isten asztalán érkezett e 1 a költészethez. Diákkorában nem sok verset olvasott, annál több dalt hallgatott: népdal, műdal és sláger egyformán „jöhetett”. Egyik kedvence a gerelyvető olimpiai bajnokból lett dalkirály, Tapio Rautavaara volt. Aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján — talán a diákmozgalmak „lecsengéseként” is — Brecht songjai, Majakovszkij megzenésített versei következtek, s párhuzamosan egyre több „puszta” szöveg: finnek és a világirodalomból Neruda. Ahogy idáig ér, először arra gondolok, nem lehetett-e szerepe korai daléhségében a szabadvers egyeduralmának a kortárs finn költészetben. Majd rögtön arra — és ezt már ki is mondom —, hogy innen nézve teljesen világos, miért tapadt olyan természetesen a városi színházban hallott verseihez a zene, noha költeményei korántsem dalszövegeknek készültek. Nem azok formai szempontból sem, hiszen van köztük kötött, felkötött és szabad ritmusú. Ha pedig rímeket is használ, a legritkábban teszi azt szabályosan: vagy az elhelyezésükkel gazdálkodik szabadon, vagy a hangzásukba visz érdességet, sutaságot, esetleg humort Városi folklórízeket érzünk bennük, talán olyanformán, mint Szécsi Margit korai verseiben. Kvázi folklór, persze, ez is: a dalok ki>bicsaklanak, a románcok-balladák átbillennek a groteszkbe, az elégiák félbemetsződnek. A különféle városi helyzetekből, magatartásokból vagy rekvizítumokból kiinduló szereplíra több dimenzióssá és intellektuális töltésűvé válik azáltal, hogy villonos szókimondó hetykeségét gyakran ladányis rezignált iróniával, a Chaplint idéző könnyes humort pedig a posztmodernektől ismert hatástalanító eszközökkel párosítja (érvényteleníti?). Ezzel a hangvétellel vált nemzedéke egyik legfigyelemreméltóbb, legegyénibb hangú lírikusává, akinek tavaly kiadták a Válogatott verseit is. (Néhány verse magyarul is olvasható volt már folyóiratokban.) Mindezt átgondolva pontosan érteni vélem az ő esetében, miért nem éreztem a dzsesszes tálalásnak azt az idegenszerűségét, amit Saarikoski és Vitta verseit hallgatva többször meg kell állapítanom. Tiihonen a zeneszerző Jukka Linkola kivételes szövegérzékenységére is fölhívja a figyelmemet. Arra, hogy milyen pontosan tudta, mely verseket jobb pusztán pár hangeffektus előterében egyszerűen csak elmondani. Meg arra, hogy az egyik groteszk románchoz milyen találóan társította a finn tóparti tánchelyeken évtizedeken át favorizált tangómuzsikát. Azon aztán mindketten eltűnődtünk, hogy fogja-e minden hallgató a zene iróniáját, vagy némelyek „igazi” tangóként hallgatják. Mint ahogy arra sem tudjuk a választ, hogy ez az egész áramlat szöveg és dallam újbóli (végleges?) egymásra találását készíti-e elő, vagy „csupán” arról van szó, hogy a zene viszi át a lírát a „túlsó partra”, de — Kérdésem talán cinikusnak hat, alighanem megkerülhetetlen. Ki támogatja a Amnesty Internationalt, s hogyan épül fel a szervezete? — A legfontosabb az, hogy a szervezet egyetlen kormánytól sem fogad el anyagi támogatást; kizárólag egyéni adományokból és kiadványai árusításából tartja fenn magát. Londoni titkárságán is elsősorban önkéntesek dolgoznak. Ami pedig Finnországot illeti, nálunk egy, legfeljebb két főfoglalkozású munkatárson kívül mindenki önkéntes közreműködő. Jelenleg negyvenöt országban működik nemzeti bizottságunk, ezeket is beleszámítva ötvenhat országban léteznek úgynevezett adaptációs csoportok, s összesen hatvan országban olyan levélírók, akik részt vállalnak az akcióinkban. A nemzeti bizottságok szervezik az adott országban folyó munkát, az adoptációs csoportok egy-egy „lelkiismereti foglyot” adoptálnak, azaz sajátjukénak tekintenek. Ügyét megkülönböztetett figyelemmel kísérik, a levélírók részint a foglyokkal leveleznek, részint az adott ország vezetőitől követelik vagy szabadon bocsátásukat, vagy más esetekben ügyükben a törvényesség betartását. — Milyen ügyekben lép fel az Amnesty International, s hogyan sikerül elkerülni az egyoldalú politizálást? — Alapvetően háromféle foglyot, ennek megfelelően háromféle követelményt különböztetünk meg. Követeljük minden lelkiismeret éti fogoly szabadon bocsátását, mindenkiét, akit hite, bőrszíne, neme, ' etnikai 'eredete, nyelve vagy vallása miatt börtönöztek be, amennyiben maga nem használt és nem hirdetett erőszakot. A politikai foglyok esetében tisztességes tárgyalást követelünk, és azt, hogy bírói ítélet nélkül egyetlen politikai foglyot se tarthassanak fogva. Végül ellenezzük mindenféle fogoly kínzását, embertelen és megalázó jellegű fogva tartását, valamint a halálbüntetést. Akcióink is ezt a hármas alapelvet követik. Minden hónapban központilag adoptálunk három „lelkiismereti foglyot”, lehetőség szerint egyet nyugati, egyet szocialista országból, egyet pedig a harmadik világból. Talán ez is jelzi, hogy szándékunk szerint egyetlen politikai tábor irányába sem akarunk elfogultságot mutatni, holott az esetek olykor természetesen különböző súlyúak. 1984-ben egyébként több mint négyezer-hatszáz adoptált foglyot tartottunk nyilván, s ebből ezerötszázat elég gyorsan szabadon is engedtek. Vagyis van hatása a nemzetközi figyelemnek. — Gondolom, Londonból vagy akár Helsinkiből mégsem olyan könnyű figyelemmel kísérni, hol és kit üldöznek lelkiismereti okok miatt. Nem fordulhat elő, hogy az adoptáltak között olyanok is vannak, akiket az adott ország közvéleménye bűnösnek ítél? — Először is, az Amnesty International saját tekintélye érdekében igyekszik nagyon alaposan ellenőrizni azokat az eseteket, amelyekben fellép. Másrészt, a szervezet „fogolyorientált”, vagyis a lelkiismereti okokból börtönbe zárt letartóztatott, internált személyek érdekében tevékenykedik. Noha vannak, akiket „csak” elbocsátanak munkahelyükről, sűrűn beidéznek a rendőrségre, megfosztanak a telefonálás vagy a levelezés lehetőségétől. Az erőszakot alkalmazókat és propagálókat nem tekintjük lelkiismereti okokból fogva tartottaknak. A kínzást vagy a halálos ítéletet, mint minden esetben, az ő ügyükben is egyértelműen elítéljük. Háromszázötvenezer levélírónk van világszerte; kapcsolatot tartanak a foglyokkal, családjukkal, tiltakozó levelekkel „bombázzák” az illető ország vezetőit, külképviseleteit, kereskedelmi kirendeltségeit. Fellépnek természetesen akkor is, amikor azonnali akcióra van szükség: a foglyok adoptálása mellett ez a szervezet másik legfontosabb tevékenysége. — Azonnali akció, gondolom, veszélyhelyzetet feltételez... — Egyértelmű kategóriákkal dolgozunk. „Urgent Action”-t, azonnali akciót szervezünk, ha a fogva tartottat alaposan ellenőrzött információink szerint kínzás fenyegeti, „eltűnt”, beteg lett, vádemelés nélkül börtönözték be, elfogadható okkal éhségsztrájkot folytat, halálra ítélték, illetve, amennyiben politikai menekültet visszaküldeni készülnek oda, ahonnan menekült. Ezekben az esetekben vagy a törvények betartását, vagy a fogoly szabadon engedését követeljük. Ilyen azonnali akciókra elsősorban a harmadik világban van szükség. Azt tudjuk, hogy például a magyar rendőrségen nem „tűnnek el” emberek. Az azonban néhány szocialista országban is előfordulhat, hogy az elítéltek munka- és életkörülményei megítélésünk szerint túlságosan nehezek. A jellegzetes azonnali esetek mégis azok, amikor például Chilében a rendőrség elhurcol valakit, s fennáll az „eltűnés” veszélye. Ilyenkor néhány napon belül megindul a levél- és tár:Tatáradat, tiltakozó és érdeklődő telefonok, telexek sorozata. Rendszerint eredménnyel. Eredménynek tekintjük azt is, ha a fogolyról megtudunk valamit, ha például ügyében nyilvános tárgyalásra kerül sor. — A legtöbb vitát, gondolom, részint a halálbüntetés, részint a katonai szolgálatot megtagadók ügye váltja ki. Bizonyos esetekben a közvélemény jelentős része indokoltnak tartja a halálbüntetést, ami pedig a katonai szolgálat megtagadását illeti, azt hiszem, nehéz elválasztani a lelkiismereti és a honvédelmi szempontokat. Aligha véletlen, hogy Magyarország — akárcsak sok nyugati ország — elsősorban ilyesfajta okok miatt jelentkezik „esetenként” az Amnesty International dossziéiban. Ami a halálbüntetést keti, erről sokféle vita folyik. Az Amnesty International mindenesetre kategorikusan elítéli. Az ismert indokok mellett talán érdemes arra a vizsgálatra is utalni, amely szerint a kivégzettek túlnyomó többsége mindenütt a kisebbségek, a szegények, a képzetlenek soraiból kerül ki. Egy amerikai felmérés bizonyítja, hogy például Virginia államban a fehér áldozatok gyilkosai négyszer olyan gyakran kapnak halálbüntetést, mint ha az áldozat fekete volt. Általában is bizonyítékaink vannak arra, hogy az Egyesült Államokban a halálbüntetés kiszabásánál létezik faji diszkrimináció. De hát a legfőbb ok mégis az, hogy a halálbüntetés embertelen, visszatartó hatása nincs, a tévedés esete mindig fennáll, s ez az a büntetésforma, amit nem lehet utólag „jóvátenni”. Sajnos a világ több mint száz országában létezik, még Finnországban is, igaz, csak háború idején. De én gyakran gondolok arra a mintegy négyszázötven finnre, nagyobbrészt kommunistákra is, akiket a legutóbbi háborúban kivégeztek nálunk. — Ami a katonai szolgálat megtagadását illeti? — A világ országainak több mint a felében nincsenek kötelező sorozások, vagyis ilyen esetek csak a fennmaradó országokban fordulhatnak elő. — Magyarországon a kormány szóvivője nemrég mintegy százötven, a katonai szolgálat megtagadása miatt elítélt fiatalról tett említést. Az is elhangzott, hogy tervezik az alternatív szolgálat bevezetését. Mi a nyugat-európai gyakorlat az ilyen esetekben? — Svájcban például nincs alternatív szolgálat, s a bevonulást megtagadóknak három-kilenc hónapot kell börtönben tölteniük. Természetesen ők is ott szerepelnek az Amnesty International „adoptáltjainak” sorában, mint lelkiismereti okok miatt elítéltek. Más nyugati országokban létezik alternatív szolgálat, de sokan azt is megtagadják, véleményünk szerint bizonyos esetben jogosan. Ha ugyanis az alternatív szolgálat büntető jellegű, illetve a kötelező szolgálatnál aránytalanul hosszabb, akkor lelkiismereti okokból hitem szerint ugyanúgy megtagadható. Vegyük csak Finnországot, ahol az „én időmben” a civil szolgálat hetven százalékkal volt hosszabb a katonainál. 1987. óta viszont már éppen kétszer olyan hosszú időt vesz igénybe. Nem kell részleteznem, hogy egzisztenciálisan milyen hátrányosan érinti ez azokat, akik gyakorolni kívánják lelkiismereti jogaikat. Így „sikerült” elérni, hogy évente ötven „lelkiismereti fogoly” kerül finn börtönökbe, az ítélet rendszerint kilenc hónap. Ügyükben —■ főleg a közeli skandináv országokban — még a finn külképviseletek előtt is tüntettek, valljuk be, nem sok eredménnyel. A finn hivatalos álláspont egyébként az, hogy az Amnesty International általában nagyon fontos munkát ,ha,,komoly, hiba, ha Finnországban kezd akcióba, mert nálunk „minden rendben van.” Mondjam-e, hogy adott esetben ugyanez minden afrikai diktátor reakciója. — A látszat néha mégis az, hogy önök csak Kelet-Európában keresnek hibákat. • — Az 1988 januári adatok szerint a nyugat-európai országok között Finnországon és Svájcon túl Ausztriában, az NSZK-ban, Franciaországban, ban, Olaszországban, GörögországHollandiában, Norvégiában és Spanyolországban is vannak olyanok, akik börtönbe kerültek a katonai szolgálattal összefüggő lelkiismereti okok miatt. Ami Magyarországot illeti, elsősorban arról a néhány fiatalról vannak részletes információink, akik politikai okokból vagy katolikus hitük miatt tagadták meg a katonai szolgálatot. Jehova tanúiról nem sokat tudunk, holott az elítéltek túlnyomó többsége közülük kerül ki. A két és fél, hároméves ítéletek mindenesetre súlyosak, s nem jobb helyzet más szocialista országokaban sem. Nyilvántartjuk azokat az amerikaiakat is, akik nem erőszakos akciókkal tiltakoznak a fegyverkezés ellen, behatolnak katonai létesítmények területére, vagy éppen saját vérükkel festik fegyvereket. Akiket emiatt be a börtönbe zárnak , olykor döbbenetesen hosszú időre —, azok az Amnesty International szerint ugyancsak „lelkiismereti foglyok” vagy politikai elitéltek. — Képes az Amnesty International minden vitás esetben segíteni? — Nem mindig, de gyakran. Ahogy egy kiadványunk tömören megfogalmazza: gyakran a közvélemény az egyetlen erő, amely megvédheti az áldozatokat. Hegyi Gyula Az áldozatok közvéleménye — Beszélgetés a lelkiismereti foglyokról — Mivel foglalkozik az Amnesty International? Külpolitikai publicisztikánk valaha kész válasszal szolgált: antikommunizmussal. Remélhetőleg elérkezett az idő, hogy annyi más mellett e londoni székhelyű emberi jogi intézményről is árnyaltabb képet kapjunk. Annál is inkább, mert adataik és akcióik azt bizonyítják, hogy a nyugati polgári demokráciákban is akadnak „lelkiismereti foglyok”, s a legsúlyosabb eseteket a polgárjogi szervezet is a harmadik világ diktatórikus rezsimjeiben látja. A harminckét éves Heikki Jokinen az Amnesty International egyik finnországi önkéntese és a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók finnországi bizottságának vezetője. A Helsinkiben élő újságíró-politológus többször járt Magyarországon, állapotaink jóindulatúan tárgyilagos ismerője. 1988. AUGUSZTUS 5. ik onnan