Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-08-05 / 32. szám - Mándy Stefánia: Tanúság • vers (7. oldal) - Püspöky István: • rajz (7. oldal) - Hegyi Gyula: Az áldozatok közvéleménye. Beszélgetés a lelkiismereti foglyokról • beszélgetés • Heikki Jokinen, az Amnesty International önkéntese (7. oldal)

MÁNDY STEFÁNIA: Tanúság S0 éve született vajda lajos országuk dzsungel lila félelem fejünkön abroncs tenyerük kivájva szemgödrük kókusztejjel öntözik de nincs egy ki a kerítésig látna az egész nép éjfélbe öltözik sötét darác fullaszt csillagtalan ki járt itt egyszer látni akarón? ujjhegyén áldás ám ajkáról átok míg áthatolt a lepratakarón nevezd nevén hogy senki sose járt itt mert járhatatlan ez az ingovány s ha el akarna nyelni köztünk bárkit­­ egy tömb vagyunk egy láthatatlan érchegy nem süppedünk belé maradunk mostohán halotti hó borított jégmezőnek tanúságul egy nem ismert jövőnek csöndáldozat az isten asztalán érkezett e 1 a költészethez. Diák­korában nem sok verset olvasott, annál több dalt hallgatott: népdal, műdal és sláger egyformán „jöhe­tett”. Egyik kedvence a gerelyvető olimpiai bajnokból lett dalkirály, Tapio Rautavaara volt. Aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján — talán a diákmozgalmak „lecsen­géseként” is — Brecht songjai, Majakovszkij megzenésített versei következtek, s párhuzamosan egy­re több „puszta” szöveg: finnek és a világirodalomból Neruda. Ahogy idáig ér, először arra gondolok, nem lehetett-e szerepe korai dal­éhségében a szabadvers egyedural­mának a kortárs finn költészetben. Majd rögtön arra — és ezt már ki is mondom —, hogy innen néz­ve teljesen világos, miért tapadt olyan természetesen a városi szín­házban hallott verseihez a zene, noha költeményei korántsem dal­szövegeknek készültek. Nem azok formai szempontból sem, hiszen van köztük kötött, fel­­kötött és szabad ritmusú. Ha pedig rímeket is használ, a legritkábban teszi azt szabályosan: vagy az el­helyezésükkel gazdálkodik szaba­don, vagy a hangzásukba visz ér­dességet, sutaságot, esetleg humort Városi folklórízeket érzünk bennük, talán olyanformán, mint Szécsi Margit korai verseiben. Kvázi fol­klór, persze, ez is: a dalok ki>bi­­csaklanak, a románcok-balladák átbillennek a groteszkbe, az elé­giák félbemetsződnek. A különféle városi helyzetekből, magatartások­ból vagy rekvizítumokból kiinduló szereplíra több dimenzióssá és in­tellektuális töltésűvé válik azáltal, hogy villonos szókimondó hetyke­ségét gyakran ladányis rezignált iróniával, a Chaplint idéző kön­­­nyes humort pedig a posztmoder­nektől ismert hatástalanító eszkö­zökkel párosítja (érvényteleníti?). Ezzel a hangvétellel vált nemzedé­ke egyik legfigyelemreméltóbb, legegyénibb hangú lírikusává, aki­nek tavaly kiadták a Válogatott verseit is. (Néhány verse magya­rul is olvasható volt már folyóira­tokban.) Mindezt átgondolva pontosan ér­teni vélem az ő esetében, miért nem éreztem a dzsesszes tálalás­nak azt az idegenszerűségét, amit Saarikoski és Vitta verseit hall­gatva többször meg kell állapíta­nom. Tiihonen a zeneszerző Jukka Linkola kivételes szövegérzékeny­ségére is fölhívja a figyelmemet. Arra, hogy milyen pontosan tudta, mely verseket jobb pusztán pár hangeffektus előterében egyszerű­en csak elmondani. Meg arra, hogy az egyik groteszk románchoz mi­lyen találóan társította a finn tó­parti tánchelyeken évtizedeken át favorizált tangómuzsikát. Azon az­tán mindketten eltűnődtünk, hogy fogja-e minden hallgató a zene iró­niáját, vagy némelyek „igazi” tan­góként hallgatják. Mint ahogy ar­ra sem tudjuk a választ, hogy ez az egész áramlat szöveg és dallam újbóli (végleges?) egymásra talá­lását készíti-e elő, vagy „csupán” arról van szó, hogy a zene viszi át a lírát a „túlsó partra”, de — Kérdésem talán cinikusnak hat, alighanem megkerülhetetlen. Ki támogatja a­­ Amnesty Internationalt, s hogyan épül fel a szervezete? — A legfontosabb az, hogy a szervezet egyetlen kormánytól sem fogad el anyagi támogatást; kizá­rólag egyéni adományokból és ki­adványai árusításából tartja fenn magát. Londoni titkárságán is el­sősorban önkéntesek dolgoznak. Ami pedig Finnországot illeti,­ ná­lunk egy, legfeljebb két főfoglal­kozású munkatárson kívül min­denki önkéntes közreműködő. Je­lenleg negyvenöt országban műkö­dik nemzeti bizottságunk, ezeket is beleszámítva ötvenhat országban léteznek úgynevezett adaptációs csoportok, s összesen hatvan or­szágban olyan levélírók, akik részt vállalnak az akcióinkban. A nem­zeti bizottságok szervezik az adott országban folyó munkát, az adop­tációs csoportok egy-egy „lelkiis­mereti foglyot” adoptálnak, azaz sajátjukénak tekintenek. Ügyét megkülönböztetett figyelemmel kí­sérik, a levélírók részint a fog­lyokkal leveleznek, részint az adott ország vezetőitől követelik vagy szabadon bocsátásukat, vagy más esetekben ügyükben a törvé­nyesség betartását. — Milyen ügyekben lép fel az Am­nesty International, s hogyan sike­rül elkerülni az egyoldalú politizá­lást? — Alapvetően háromféle foglyot, ennek megfelelően háromféle kö­vetelményt különböztetünk meg. Követeljük minden lelkiismer­et éti fogoly szabadon bocsátását, min­denkiét, akit hite, bőrszíne, neme, ' etnikai 'eredete, nyelve vagy val­lása miatt börtönöztek be, amen­­­nyiben maga nem használt és nem hirdetett erőszakot. A politikai foglyok esetében tisztességes tár­gyalást követelünk, és azt, hogy bírói ítélet nélkül egyetlen poli­tikai foglyot se tarthassanak fog­va. Végül ellenezzük mindenféle fogoly kínzását, embertelen és megalázó jellegű fogva tartását, valamint a halálbüntetést. Akció­ink is ezt a hármas alapelvet kö­vetik. Minden hónapban közpon­tilag adoptálunk három „lelkiis­mereti foglyot”, lehetőség szerint egyet nyugati, egyet szocialista or­szágból, egyet pedig a harmadik világból. Talán ez is jelzi, hogy szándékunk szerint egyetlen poli­tikai tábor irányába sem akarunk elfogultságot mutatni, holott az esetek olykor természetesen külön­böző súlyúak. 1984-ben egyébként több mint négyezer-hatszáz adop­tált foglyot tartottunk nyilván, s ebből ezerötszázat elég gyorsan szabadon is engedtek. Vagyis van hatása a nemzetközi figyelemnek. — Gondolom, Londonból vagy akár Helsinkiből mégsem olyan könnyű figyelemmel kísérni, hol és kit ül­döznek lelkiismereti okok miatt. Nem fordulhat elő, hogy az adop­táltak között olyanok is vannak, akiket az adott ország közvélemé­nye bűnösnek ítél? — Először is, az Amnesty Inter­national saját tekintélye érdeké­ben igyekszik nagyon alaposan el­lenőrizni azokat az eseteket, ame­lyekben fellép. Másrészt, a szer­vezet „fogolyorientált”, vagyis a lelkiismereti okokból börtönbe zárt letartóztatott, internált sze­mélyek érdekében tevékenykedik. Noha vannak, akiket „csak” elbo­csátanak munkahelyükről, sűrűn beidéznek a rendőrségre, megfosz­tanak a telefonálás vagy a leve­lezés lehetőségétől. Az erőszakot alkalmazókat és propagálókat nem tekintjük lelkiismereti okokból fogva tartottaknak. A kínzást vagy a halálos ítéletet, mint minden esetben, az ő ügyükben is egyér­telműen elítéljük. Háromszázöt­venezer levélírónk van világszer­te; kapcsolatot tartanak a foglyok­kal, családjukkal, tiltakozó leve­lekkel „bombázzák” az illető or­szág vezetőit, külképviseleteit, ke­reskedelmi kirendeltségeit. Fellép­nek természetesen akkor is, ami­kor azonnali akcióra van szükség: a foglyok adoptálása mellett ez a szervezet másik legfontosabb tevé­kenysége. — Azonnali akció, gondolom, ve­szélyhelyzetet feltételez... — Egyértelmű kategóriákkal dol­gozunk. „Urgent Action”-t, azon­nali akciót szervezünk, ha a fog­va tartottat alaposan ellenőrzött információink szerint kínzás fe­nyegeti, „eltűnt”, beteg lett, vád­emelés nélkül börtönözték be, el­fogadható okkal éhségsztrájkot folytat, halálra ítélték, illetve, amennyiben politikai menekültet visszaküldeni készülnek oda, ahon­nan menekült. Ezekben az esetek­­­ben vagy a törvények betartását, vagy a fogoly szabadon engedését követeljük. Ilyen azonnali akciók­ra elsősorban a harmadik világ­ban van szükség. Azt tudjuk, hogy például a magyar rendőrségen nem­ „tűnnek el” emberek. Az azonban néhány szocialista ország­ban is előfordulhat, hogy az el­ítéltek munka- és életkörülményei megítélésünk szerint túlságosan nehezek. A jellegzetes azonnali esetek mégis azok, amikor példá­ul Chilében a rendőrség elhurcol valakit,­ s fennáll az „eltűnés” ve­szélye. Ilyenkor néhány napon be­lül megindul a levél- és tár:Tat­áradat, tiltakozó és érdeklődő te­lefonok, telexek sorozata. Rend­szerint eredménnyel. Eredmény­nek tekintjük azt is, ha a fogoly­ról megtudunk valamit, ha példá­ul ügyében nyilvános tárgyalásra kerül sor. — A legtöbb vitát, gondolom, ré­szint a halálbüntetés, részint a ka­tonai szolgálatot megtagadók ügye váltja ki. Bizonyos esetekben a köz­vélemény jelentős része indokoltnak tartja a halálbüntetést, ami pedig a katonai szolgálat megtagadását illeti, azt hiszem, nehéz elválaszta­ni a lelkiismereti és a honvédelmi szempontokat. Aligha véletlen, hogy Magyarország — akárcsak sok nyu­gati ország — elsősorban ilyesfajta okok miatt jelentkezik „esetenként” az Amnesty International dossziéi­ban.­­ Ami a halálbüntetést keti, erről sokféle vita folyik. Az Am­nesty International mindenesetre kategorikusan elítéli. Az ismert indokok mellett talán érdemes ar­ra a vizsgálatra is utalni, amely szerint a kivégzettek túlnyomó többsége mindenütt a kisebbsé­gek, a szegények, a képzetlenek soraiból kerül ki. Egy amerikai felmérés bizonyítja, hogy például Virginia államban a fehér áldo­zatok gyilkosai négyszer olyan gyakran kapnak halálbüntetést, mint ha az áldozat fekete volt. Általában is bizonyítékaink van­nak arra, hogy az Egyesült Álla­mokban a halálbüntetés kiszabásá­nál létezik faji diszkrimináció. De hát a legfőbb ok mégis az, hogy a halálbüntetés embertelen, vissza­tartó hatása nincs, a tévedés ese­te mindig fennáll, s ez az a bün­tetésforma, amit nem lehet utólag „jóvátenni”. Sajnos a világ több mint száz országában létezik, még Finnországban is, igaz, csak hábo­rú idején. De én gyakran gondo­lok arra a mintegy négyszázötven finnre, nagyobbrészt kommunis­tákra is, akiket a legutóbbi hábo­rú­ban kivégeztek nálunk. — Ami a katonai szolgálat megta­gadását illeti? — A világ országainak több mint a felében nincsenek kötele­ző sorozások, vagyis ilyen esetek csak a fennmaradó országokban­­ fordulhatnak elő. — Magyarországon a kormány szó­vivője nemrég mintegy százötven, a katonai szolgálat megtagadása miatt elítélt fiatalról tett említést. Az is elhangzott, hogy tervezik az alter­natív szolgálat bevezetését. Mi a nyugat-európai gyakorlat az ilyen esetekben? — Svájcban például nincs alter­natív szolgálat, s a bevonulást megtagadóknak három-kilenc hó­napot kell börtönben tölteniük. Természetesen ők is ott szerepel­nek az Amnesty International „adoptáltjainak” sorában, mint lelkiismereti okok miatt elítéltek. Más nyugati országokban létezik alternatív szolgálat, de sokan azt is megtagadják, véleményünk sze­rint bizonyos esetben jogosan. Ha ugyanis az alternatív szolgálat büntető jellegű, illetve a kötelező szolgálatnál aránytalanul hos­­­szabb, akkor lelkiismereti okok­ból hitem szerint ugyanúgy meg­tagadható. Vegyük csak Finnor­szágot, ahol az „én időmben” a civil szolgálat hetven százalékkal volt hosszabb a katonainál. 1987. óta viszont már éppen kétszer olyan hosszú időt vesz igénybe. Nem kell részleteznem, hogy eg­zisztenciálisan milyen hátrányosan érinti ez azokat, akik gyakorolni kívánják lelkiismereti jogaikat. Így „sikerült” elérni, hogy évente ötven „lelkiismereti fogoly” kerül finn börtönökbe, az ítélet rend­szerint kilenc hónap. Ügyükben —■ főleg a közeli skandináv orszá­gokban — még a finn külképvise­letek előtt is tüntettek, valljuk be, nem sok eredménnyel. A finn hi­vatalos álláspont egyébként az, hogy az Amnesty International általában nagyon fontos munkát ,ha,,komoly, hiba, ha Finn­országban kezd akcióba, mert ná­lunk „minden rendben van.” Mondjam-e, hogy adott esetben ugyanez minden afrikai diktátor reakciója. — A látszat néha mégis az, hogy önök csak Kelet-Európában keres­nek hibákat. •­ — Az 1988 januári adatok sze­rint a nyugat-európai országok között Finnországon és Svájcon túl Ausztriában, az NSZK-ban, Franciaországban, ban, Olaszországban, Görögország­Hollandiá­ban, Norvégiában és Spanyolor­szágban is vannak olyanok, akik börtönbe kerültek a katonai szol­gálattal összefüggő lelkiismereti okok miatt. Ami Magyarországot illeti, elsősorban arról a néhány fiatalról vannak részletes informá­cióink, akik politikai okokból vagy­ katolikus hitük miatt tagadták meg a katonai szolgálatot. Jehova tanúiról nem sokat tudunk, ho­lott az elítéltek túlnyomó több­sége közülük kerül ki. A két és fél, hároméves ítéletek minden­esetre súlyosak, s nem jobb helyzet más szocialista országok­a­ban sem. Nyilvántartjuk azokat az amerikaiakat is, akik nem­ erőszakos akciókkal tiltakoznak a fegyver­kezés­ ellen, behatolnak katonai létesítmények területére, vagy ép­pen saját vérükkel festik fegyvereket. Akiket emiatt be a bör­tönbe zárnak , olykor döbbene­tesen hosszú időre —, azok az Amnesty International szerint ugyancsak „lelkiismereti foglyok” vagy politikai elitéltek. — Képes az Amnesty International minden vitás esetben segíteni? — Nem mindig, de gyakran. Ahogy egy kiadványunk tömören megfogalmazza: gyakran a közvé­lemény az egyetlen erő, amely megvédheti az áldozatokat. Hegyi Gyula Az áldozatok közvéleménye — Beszélgetés a lelkiismereti foglyokról — Mivel foglalkozik az Amnesty International? Külpolitikai publi­cisztikánk valaha kész válasszal szolgált: antikommunizmussal. Remél­hetőleg elérkezett az idő, hogy annyi más mellett e londoni székhelyű emberi jogi intézményről is árnyaltabb képet kapjunk. Annál is in­kább, mert adataik és akcióik azt bizonyítják, hogy a nyugati polgári demokráciákban is akadnak „lelkiismereti foglyok”, s a legsúlyosabb eseteket a polgárjogi szervezet is a harmadik világ diktatórikus rezsimjeiben látja. A harminckét éves Heikki Jokinen az Am­nesty International egyik finnországi önkéntese és a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók finnországi bizottságának vezetője. A Helsinkiben élő újságíró-politológus többször járt­­ Magyarországon, állapotaink jóindulatúan tárgyilagos ismerője. 1988. AUGUSZTUS 5. i­k­ o­nnan

Next