Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-16 / 38. szám - Péter László: Törzsvendégek a Kispipában (7. oldal) - Wittek Klára: Reformáljuk vagy csináljuk jól? Beszélgetések az egyetemi felvételik ellentmondásairól • beszélgetés • Csányi Vilmos, az ELTE etológusprofesszora (7. oldal) - Weinacht Péter: • rajz (7. oldal)

Weinacht Péter rajza Törzsvendégek a Kispipában Az Új magyar irodalmi lexikon szerkesztői közt vita folyt, föltüntessük-e a bizonytalan ejtésű vezetéknevek fonetikus alakját. Weöres Sándort ma is vörösnek, pedig vörös, mint ökör, ahogy maga mondta, tehát két ö-ves. Justh Gyula nevét magam is latinosan Jusztnak mondtam, mígnem Szabó Ferenc barátom, a Békés megyei múzeumok igazgatója föl nem világosított, hogy hiteles családi állításból tudja, just nak ejtendő. Justh Gyula író öccsének, a 31 évesen tüdőbajben elhunyt Justh Zsigmondnak életművét Gálos Magda több mint fél évszázada ébresztgeti. 1933-ban jelent meg Sigismond Justh et Paris címmel első dolgozata, most pedig az Új Auróra kiskönyvtár sorozatában Justh Zsigmond művelődéspolitikai törekvései címmel adta ki újabb kutatásainak eredményeit, főként Justh parasztszínházának dokumentumait tartalmazó, 1975- ben előkerült albumának tanulságait. Parasztszínházáról írtak eddig a legtöbben, így Kozocsa Sándor, de főként a helyi hagyományokat becsülő, föltáró csabaiak, Elek László és Szabó Ferenc. Valóban ez a legérdekesebb Justh Zsigmond utolsó két esztendejének történetéből. Lexikonok is hibásan írják a helyes Pusztaszentetornya helyett szenttornyának Justh születésének és birtokának helyét, ahol cselédeivel béreseivel, Shakespeare-t, Moliere-t, népszínműveket és a maga egyfelvonásosait adatta elő, a környék népének és vendégeinek (többek közt Jászai Marinak, Bródy Sándornak, Feszty Árpádnénak) jelenlétében. Festett itt Mednyánszky László, szobrot mintázott Stóbel Alajos. Francia, spanyol, román művészvendégek is megfordultak Szentetornyán. Gálos Magda most bemutatja Justh Zsigmond korábbi kísérleteit: a főúri fiatalság számára 1883-ban kezdeményezett vitakört (Debating Society), amely három év után holt hamvába, majd próbálkozását műpártoló egyesület és irodalmi szalon szervezésére. Ez utóbbiban a születés és a szellemi arisztokráciát szerette volna összehozni. Ám az írók elutasították a terv mögött érzett szemléletet: ne akarják őket fölemelni az arisztokráciához, ők ehhez ahogy Mikszáth szellemesen nehezek: „Inkább megfogalmazta maradjunk törzsvendégek a Kispipában.” Békés megye újabban — a helyi hagyományain és a Békési Élet meg az Új Auróra fölhalmozott eredményein — színvonalas kiadói tevékenységével hívta föl a figyelmet. Kezdte Lipták Pál a megyei könyvtár bibliofil kiadványaival, csatlakoztak hozzá a megyei és a városi tanácsok. Ezt a könyvecskét is — Justh Zsigmond születésének 125. évfordulójára — a békéscsabai és az orosházi tanács meg a megyei múzeumok igazgatóságának támogatásával jelentette meg az Új Auróra. Megszokottan ízléses tipográfiáját Petőcz Károly tervezte. A gyulai Dürer Nyomda készítette. Péter László a történelmi pillanat ezúttal megadta nekünk, hogy aggályaink és tiltakozásunk higgadt hangoztatásakor a tárgyilagos külső szemlélőben sehol föl nem merülhet, hogy a mai „erdélyi kérdés” a magyar sovinizmus és revíziós törekvések terméke lenne. Ám ezt a pillanatot el is lehet veszíteni. Van okunk keserű megbánást tanúsítani, hogy hibás „baráti” megfontolásból a magyar párt és a magyar állam miért oly késve emelt csak nyíltan szót az országhatárainkon kívül rekedt magyarok érdekében — holott ez megfelelő fórumokon és formában mindenhol, minden nemzetnek elemi joga! Ám a most végre hangot nyerő szolidaritás, az anyanemzet részvéte és — bár nem hatékony, inkább csak szándékolt — Védelemnyújtási törekvése alkalom lehet a túllihegésre, károskóros hisztériára, rossz rekompenzálásra. A júliusi, nagy budapesti tüntetés példája, szerencsére, azt mutatja, hogy még egy százezres tömeg kellően szervezett demonstrációja során is megőrizhető a higgadt hang és magatartás. Vannak azonban újabban aggasztó jelek is. És jobb, ha ezeket mi vesszük észre hamarabb, mintha más. A nemzeti hangsúlyoknak mai törekvéseinkben, persze, nem csupán az erdélyi (és máshol élő) magyar szórványok, kisebbségi csoportok léte, hozzánk kötődhetésének gondja ad jelentőséget. Gazdaságunk válsága, társadalmunk tűrőképességének fogyatkozása, egy új társadalmi közmegegyezés lehetőségének, körvonalainak keresése úgyszintén erősíti azt a tendenciát, hogy a kisebb közösségek, csoportok, rétegek — akár az osztályok, ha ugyanilyenekről még beszélhetünk — egyszerre karakterizálódjanak is, ám el is halványuljanak, sőt elhalványíttassanak a teljes, a nemzeti közösség sorsának fényében. Amikor én 1953-ban érettségiztem, az akkor egy éve állami, előbb református sárospataki gimnáziumban, osztályunk a ballagási meghívóra ezt írta föl, magam a kétosztálynyi maturandus nevében elmondott búcsúbeszédben mottóul ugyanezt választottam: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll...” S a két osztály többsége tudva tudta, egymással összekacsintva, hogy e progresszív idézet folytatása ez: „...s ha azt kivittük a mély süllyedésből...” Egyfajta politikai diákcsíny volt ez a félbehagyott, ám fejben folytatott idézet, és talán nem is egészen veszélytelen. Hiszen mit tudhattunk mi akkor Sárospatakon arról, hogy mire pár hét múlva leérettségizünk, majd az egyetemi felvételi vizsgákra utazunk, megszületik az az 1953-as kormányprogram, amely azután oly tiszavirág-életű lett, hogy a visszavonásától egyenes út vezetett 1956- ig. Most nyugodtan összeolvashatjuk a két sort. A mély süllyedést ma alig van, aki tagadná, akár a gazdaság teljesítményét, akár a közmorál alakulását, akár a társadalmi stabilitást tekintjük. Mikor jogos hát, ha nem ilyenkor, a nemzeti összefogás meghirdetése? Csakhogy a gazdaság rendbetétele, a közösségek önérdekük vezette visszarendeződése a rendesen elvégzett munka jegyében, érdekében nem helyettesíthető trikolorlengetéssel. Számomra szentek a zászlók. De sem a vesszös, sem a háromszínű nem a hétköznapoké, és ne is váljon azzá. Persze, talán jogos elemlegetni, hogy egy önérzetében megtaposott nemzet mindennapi munkájában sem lehet eléggé hatékony. A magyarság kollektív önbecsülése is termelési tényező lehet. De ha ez igaz, akkor különösen vigyázni kell, hogy nemzeti érzésünk, érzékenységünk ne legyen kijátszható kapkodott napi érdekeknek, ne járatódjék le, mint szüntelen hivatkozási alap; nemzeti jelképeink ünnepiek maradjanak, történeti gondolkodásunk támpontjai, és ne holmi flastromok alkalmi bajokra, napi sebekre. Avagy túl messzire hajóztam el, zátonyos vizeken, a négyszáz esztendeje szétszórt spanyol Armadától? 1388. SZEPTEMBER 16. Reformáljuk vagy csináljuk jól? Beszélgetés az egyetemi felvételik ellentmondásból Felvételi vizsga — nyomasztó jelentésű kifejezés a diáknak, még inkább a szüleinek, akik legalább négy évvel előbb kezdenek a gyerek jövőjéért aggódni, mint maga a gyerek. Mégis mindenki tudja, hogy valami nincs rendben a felvételivel. Nem a megfelelő kérdéseket teszi föl, nem az igazi képességeket, tehetséget vizsgálja, nem mér, nem dönt és nem igazságos. Mi volna akkor a megoldás? Maradhat-e így, vagy alapvető változásokra van szükség? E kérdésről beszél Csányi Vilmos, az ELTE etológus professzora. — Milyen személyes tapasztalatai voltak az idei felvételi vizsgákon? — A biológusok egyik felvételi bizottságának elnöke voltam és az idén is szomorúan tapasztaltam, hogy a felkészültség színvonala bizony nagyon alacsony volt. Miután évtizedek óta veszek részt különböző egyetemi felvételi bizottságok munkájában, nem voltam különösebben meglepve. A gyerekek között sok a nagyon okos és a tanulási kedvükkel sincs különösebb baj. — A hiba ezek szerint a felvételi rendszerben van? — Képzelje azt, hogy, mondjuk, ki akarjuk választani a legjobb atlétákat az olimpiai keretbe. Rendezünk egy atlétikai versenyt, de mert a nevezők között atléták meg gyönge izomzatú könyvmolyok is vannak, az esélyek kiegyenlítésére a következő szabályokat hozzuk: bármilyen könnyű- vagy nehézatlétikai versenyszámban is indul valaki, csak azt veszik figyelembe, hogyan tud futni. A futók lábát összekötik. A cél a startvonaltól tíz méterre van. Az eredményeket pontozzák, de az elért pontokhoz hozzáadják azokat, amelyeket a versenyzők a legutolsó négy évben, nemzetközi atlétikai versenyeken szereztek. Ha valaki ilyen versenyen nem vett részt, akkor a számára amatőr lakóhelyi, háztömb körüli futóversenyeket rendeznek és ezek pontszámait számítják be. A végső eredménynél előbbre lépnek azok, akiknek a papája vagy mamája kitüntetést kapott valamiért, valamikor. Valamint azok, akik munkahelyükre villamoson járnak be, hiszen igazságtalan dolog lenne, hogy ezeket az állandó testedzésben levő gyalogosokat megelőzzék. — Tréfás kedvében van, vagy esetleg példái visszafordíthatóak a felvételi rendszer valamelyik elemére? — Vegyük a felvételi vizsgákat, amelyek a természettudományos tárgyakon belül kis változtatással (fizika vagy kémia, esetleg biológia) országosan egységesek. Vagyis orvost, mérnököt, vegyészt, biológust egyformán annak alapján ítélünk meg, hogy miként tud fizikai, kémiai példákat megoldani. Az országos jellegű felvételi vizsgák a legkülönbözőbb szakmai szempontból kárhoztathatók. Az „országos jelleg” tulajdonképpen két teljesen különböző követelményrendszer összekeveréséből jött létre. Ezek egyike egy általános képességvizsgálat. Nyilván minden felvételire jelentkezőtől megkívánhatók a természettudományos ismeretek. Továbbá az általános műveltség minimuma, ezt egyébként nálunk az érettséginek kéne igazolnia. Az országos jellegű vizsgába rejtett másik követelmény az a speciális tudás, amely egy adott egyetem vagy főiskola sikeres elvégzéséhez szükséges. És itt az egyes egyetemek felvételi vizsgái valamelyest különböznek is, de nem eléggé. Nem válik világosan szét a felvételi vizsga két funkciója: az általános képességvizsgálat és a speciális követelmények vizsgálata. Alkalmam volt tanulmányozni az amerikai felvételi rendszert. A jelentkezők egy nyolcszáz pontos tesztet töltenek ki, a tesztelés három napig tart. Az eredmény átlag kétszáz pont körül szokott lenni, ez tehát elég differenciált ahhoz, hogy kiemelje az átlagosnál jobb képességűeket. A különböző magánegyetemek megszabhatják a minimális pontszámot, amivel jelentkezni lehet hozzájuk. Tizenöt éve például a Harvardon négyszáz pont volt aminimum. Ehhez, persze, az is hozzá tartozik, hogy a lakóhely szerinti állami egyetemre viszont mindenkinek joga van beiratkozni. Az általános képességek mellett szükség lehet a speciális képességek vizsgálatára is, ahol már nem a jelölt általános intelligenciájáról, középiskolai ismeretei felől érdeklődnek. Sokkal inkább arról, hogy a jelentkező megfelelő-e az adott egyetem vagy főiskola speciális követelményei számára. Az is nyilvánvaló, hogy a speciális egyetemi követelményeket az adott egyetem oktatói ismerik a legjobban, rájuk kellene bízni a végső kiválasztást. Feltételezhető, hogy aki nálunk érdeklődik a biológia iránt, az sokat olvas és az iskolán kívüli forrásokból is megszerzi a szükséges ismereteket? — Szó sincs róla. A zárt, körülhatárolt vizsgaanyag mindenfajta önálló munkát, egyéni kezdeményezést kiöl a tanulókból. Négy éven keresztül egyebet se hallanak, mint azt, hogy ha egyetemre akarnak kerülni, vigyázzanak a különböző jegyeikre és alaposan tanulják meg a törzsanyagot. Nem azt mondják nekik, hogy „gyerekem, ha biológus akarsz lenni, tanulj meg angolul, ismerd jól a kémiát és olvass minél több biológiát”. Hiszen könnyen előfordulhat, hogy az ilyen gyerek azután kiválóan ismerné a biológiát, de volna egy-két rosszabb jegye az egyéb tárgyakból, és akkor minden kiválósága ellenére sem lehetne biológus. A törzsanyagon alapuló felvételi vizsgán csak memoriter a törzsanyag, és az kap jobb jegyet, aki pontosabban tudja reprodukálni a könyvek szövegét. A jelentkezők tizenöt-húsz százaléka ezt be is vágja, és simán bejut az egyetemre. Az olyan típusú gyerekeket azonban semmilyen módon nem teszteljük, akiknek egy nagyobb anyag önálló feldolgozása,netán a kísérletezés az erősségük. Így ők természetesen nem jutnak be. — Elég nyilvánvalóan igaz, amit mond. Gondolom, ezt az illetékesek is látják, mégis kötött a vizsgaanyag. Miért? — A megváltoztatás , ellepi érvek, azt hiszem, politikai természetűek. Leggyakrabban azt hallani, hogy ha nem kötnénk meg a vizsgaanyagot, akkor a „hátrányos helyzetű” gyerekek, akiknek nincs otthon megfelelő könyvtáruk, akiket nem járatnak drága magán nyelvórákra, ismét hátrányba kerülnének. Az érv tetszetős, hiszen fontos cél, hogy munkásgyerekek is bekerüljenek értelmiségi pályákra. Nem jó, ha a társadalom egyes rétegei zártak, ha nem frissülnek fel valamennyire minden generációban. A politikai cél tehát elfogadható. Csakhogy a valódi esélyegyenlőséget, más — kétségtelenül fáradságosabb — módon kell megteremteni. Tessék tanulóklubokat, kollégiumokat, nyelvtanfolyamokat ösztöndíjakat, szervezni a támogatni kívánt csoportoknak! Tessék őket versenyre felkészíteni, de a verseny maga már legyen nyitott és becsületes! Ez, persze, több munkát, több szervezést kíván, mint a hátrányos helyzetről való papolás. — És a háztömb körüli futóversenyek? — A jelenlegi felvételi rendszer legnagyobb tehertétele a középiskolai érdemjegyek beszámítása. Sokéves tapasztalataim alapján állítom, hogy a rossz középiskolák előnyt nyújtanak a felvételizőnek, a jó középiskolák viszont kifejezetten hátrányosak, mert szigorúbbak. Néha hat-nyolc pontnyi különbség is kialakulhat egy jó és egy rossz iskolában végzett jelölt között, a jók hátrányára. Ilyen nagy különbséget már nemigen lehet behozni. De más szempontok is a mostani gyakorlat ellen szólnak. A gyerekek, különösen a fiúk, intellektuális fejlődése tizennégy-tizennyolc éves korban rendkívül nagy egyéni variabilitást mutat. Lehet, hogy valaki másodikos-harmadikos korában még éretlen, gyengébben tanul, később azonban hiába zárkózik fel, hiába szárnyalja esetleg túl a korábban érő típusokat, hátrányait már nem tudja behozni. A középiskolai pontok beszámításával az a lehetetlen helyzet alakul ki, hogy az egyetemre való alkalmasságot lényegében a középiskola állapítja meg, ám az ehhez szükséges szakmai eszközök nélkül. A középiskolák, persze, ragaszkodnak ehhez a rendszerhez, mert így kényelmesebb. Hiszen így hatékony eszközöket kaptak a nonkomformista, autonóm személyiségek féken tartására. Tisztelet a kivételeknek. — Ha lehet, ennél is furcsábbak az úgynevezett preferenciák, nem? — A preferenciarendszer felesleges, etikátlan. Különösen erkölcstelen a szülők kitüntetéseinek beszámítása. Egy rendszernek számtalan lehetősége kell hogy legyen legjobb embereinek jutalmazására, de az eszközök közül illő volna kizárni azokat, amelyek mások kárára nyújtanak előnyöket. A preferált gyerekek jó része szégyelli is ezt a támogatást, amely semmiképpen sem való egy szocialista jogállamba. Idetartozik, persze, hogy a preferenciák szorosan összefüggenek a felvételi keretszámokkal. A keretszámok azt a gazdaságilag már régen megcáfolt elképzelést tükrözik, hogy egy főhatóság pontosan megtervezheti a szükségleteket, utasítást adhat a megfelelő termelésre vagy képzésre, és akkor a szükségleteket racionálisan és hatékonyan sikerült kielégíteni. Ez szép, a baj csak az, hogy az íróasztali eszme az oktatásban sem működik. Az ELTE biológus—kémia szakos tanárai például nemcsak tanári állásokat pályáznak, ahogy ez „tervezve volt”. Egyik belső felmérésünk szerint a végzett hallgatóknak még a fele sem ment tanári pályára. Keretszámokat csak akkor lehet sikerrel alkalmazni, ha drákói szigorral kényszerítjük az embereket a számukra kijelölt állások betöltésére. Szerencsére azonban ezen már túl vagyunk. — Nemzetközi összehasonlításokból kiderül, hogy nálunk a legnagyobb az arány a felvett és a végzett hallgatók között. Vagyis, aki egyszer bekerül az egyetemre, az el is végzi. Ennek a ténynek katasztrofális hatása van a hallgatók munkastílusára. A felvételért, persze, nagy a hajtás. De amint bekerülnek a diákok, szépen elcsöndesednek, minimális teljesítményekkel boldogító diplomát. Nincs versengés a hallgatók között, holott éppen ez volna a leghatékonyabb eszköze a teljesítmények fokozásának. A legfőbb ellenérv a keretszámok elhagyása vagy bővítése ellen az, hogy a „jelenlegi gazdasági helyzetben” az egyetemeknek nincs kapacitása nagyobb számú hallgató képzésére. Ebből annyi igaz, hogy az egyetemek valóban katasztrofális helyzetben vannak, a felsőoktatás gazdasági keretei az utolsók Európában. De az semmiképpen sem igaz, hogy egy radikálisabb átszervezéssel ne lehetne megoldani az egyetemen belüli verseny kialakítását. Igenis megoldható, hogy az első évre olyan alapozó tárgyak kerüljenek, amelyeknek oktatásához nem szükséges laboratórium. Nagyon fontos volna azonban, hogy az egyetemi pályafutás minden évében legyen valamiféle szelekció. Verseny nélkül magas szintű szakemberek kiképzése elképzelhetetlen. — Úgy hírlik, intenzíven dolgoznak az új felvételi rendszeren. Milyen rendszert tartana jónak? — Az érettségit a hagyományok miatt megtartanám. De bevezetnék mellette egy általános képességvizsgálatot, országos tesztvizsga formájában. Ebben nemcsak természettudományos, hanem egyéb tárgyak is szerepelnének. A teszt meghatározott, minimális mértékű teljesítése volna szükséges az egyetemi tanulmányokhoz. Ez a vizsga egyben a középiskolák hosszú távú minősítésére is, kitűnő eszköz lehetne. Ha valaki a megkívánt szintet nem éri el, két év múlva megismételhetné a vizsgát. Az egyetemi felvételiket teljesen az egyetemek hatáskörébe utalnám, azzal, hogy itt a speciális képességeket vizsgálják, és lehetőleg minden alkalmas jelentkezőt vegyenek fel. Ahol ez nem lehetséges, ott a keretszámokat a végzettekre adnám és kötelezném az egyetemet, hogy a keretszámnak legalább a kétszeresét vegye fel, de folyamatosan végezze a szelektálást. A preferenciákat természetesen megszüntetném. Depolitizálni és decentralizálni kellene a felvételi rendszert. Meg kellene végre teremteni a hallgatói verseny feltételeit az egyetemeken. Wittek Klára t 7 ■ ■ [UNK] [UNK] [UNK]H űn